English version Italiano magyar változat
nyil Nyitólap
nyil Katolikus Lexikon
nyil Könyvtár

Ajánló
Csaladjaink.hu
Katolikus Karitász
Liturgia.hu
Magyar Kurír
Új Ember
Vatikáni Rádió
Virtuális Plébánia
Szent Adalbert Központ
Szent István Rádió, Eger
Mária Rádió
Metanoia Videóstúdió
nyil Katolikus média bővebben


A népi jámborság és liturgia direktóriuma

Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció dokumentuma
2002. május 13.


TARTALOMJEGYZÉK
Rövidítések jegyzéke
Részlet Őszentségének, II. János Pál pápának „üzenetéből”
Határozat

Bevezetés

ELSŐ RÉSZ
Alapvető összefüggések a történelemben, az Egyház tanításában, a teológiában
I. fejezet Liturgia és népi ájtatosság a történelem fényében
II. fejezet A liturgia és népi jámborság az Egyház Tanítóhivatala szerint
III. fejezet Teológiai elvek a népi jámborság megítélésében és megújításában

MÁSODIK RÉSZ
Irányelvek a népi jámborság és a liturgia összehangolására
IV. fejezet A liturgikus év és a népi jámborság
V. fejezet Az Úr Szent Anyjának tisztelete
VI. fejezet A szentek és boldogok tisztelete
VII. fejezet Közbenjáró imák a holtakért
VIII. fejezet Zarándoklatok és kegyhelyek

Befejezés

Szentírási helyek jegyzéke
A személy és helységnevek mutatója
Tárgymutató

RÖVIDÍTÉSEK JEGYZÉKE

AAS
Acta Apostolicae Sedis
KEK
A Katolikus Egyház Katekizmusa
CCL Corpus Christianorum (Series Latina)
ET Egyházi Törvénykönyv
CSEL Corpus Scriptorum Ecclesisticorum Latinorum
DS H. Denzinger-A. Schönmetzer: Enchiridion Symbolorum definitionum et morum declarationum de rebus fidei et morum
EI Enchiridion Indulgentiarum. Normae et concessiones (1999)
A búcsúk kézikönyve. Szent István Társulat, 2000.
LG II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium konstitúció
PG Patrologia graeca (J. P. Migne)
PL Patrologia latina (J. P. Migne)
SC II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum Concilium konstitúció
SCh Sources chrétiennes


RÉSZLET

Őszentségének, II. János Pál pápának
az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció
plenáris üléséhez intézett „üzenetéből”


(2001. szeptember 21.)

2. A Szent Liturgia, amelyet a Sacrosanctum Concilium kezdetű konstitúció úgy határoz meg, mint az egyházi élet csúcspontját, soha nem szűkíthető le pusztán esztétikai valóságra, és úgy sem tekinthetünk rá, mintha mindössze egy pedagógiai vagy ökumenikus célú eszköz volna. A szent misztériumok ünneplése elsősorban a háromszemélyű egy Isten fölségének dicsőítése, amit maga Isten kíván meg tőlünk. Általa az ember személyesen és közösségileg áll Isten elé, hogy hálát adjon neki, mert tudatában van annak, hogy létezése csak akkor nyerheti el teljességét, ha az Úr Jézus második eljövetelének napján teljessé váló, azonban már most jelen lévő országának folytonos keresésében dicséri őt, és teljesíti az akaratát. A liturgia és az élet elválaszthatatlanok egymástól. Az olyan liturgia, amelynek az ember életéhez semmi köze sincsen, kiürül és minden bizonnyal Isten előtt sem kedves.

3. A liturgikus ünneplés a vallásosság erényének cselekedete, amelyet természeténél fogva a szent iránti mély érzék kell hogy jellemezzen. A liturgiában az egyes embernek és a közösségnek egyaránt tudatában kell lennie, hogy egészen különleges módon annak színe előtt áll, aki háromszor szent, és világfölötti valóság. Következésképpen az ember magatartását a tisztelet és a döbbenet érzése hatja át, hiszen Isten fölségének színe előtt találjuk magunkat. Vajon nem ezt fejezte-e ki ez az Isten a Mózeshez intézett paranccsal, hogy vegye le saruját az égő csipkebokor előtt? Nem ebből a tudatosságból táplálkozott-e Mózes és Illés viselkedése, akik nem mertek szemtől szembe Istenre tekinteni?
Isten népének szüksége van rá, hogy papoknál és diakónusoknál tisztelettel és méltósággal teljes magatartást lásson, amely hozzásegítheti ahhoz, hogy behatoljon a láthatatlan dolgok világába felesleges szavak és magyarázatok nélkül is. Szent V. Piusz pápa Római Misekönyve csakúgy, mint számos keleti liturgia, gyönyörű imádságokat tartalmaz, amelyek segítségével a pap kifejezi legmélyebb alázatát és tiszteletét a szent misztériumok előtt; ezek az imák kifejezik minden liturgia leglényegét.

A pap által vezetett liturgikus ünneplés egy, a hitben egybegyűlt és Isten Szavára figyelő imádkozó összejövetel. Ennek elsődleges célja, hogy az isteni Fölség elé vigye az élő, tiszta és szent Áldozatot, amelyet egyszer s mindenkorra felajánlott az Úr Jézus a Kálvária hegyén, s amely minden alkalommal, amikor az Egyház szentmisét celebrál, hogy kifejezze Istennek járó hódolatát, lélekben és igazságban jelenvalóvá válik.

Ismerem Kongregációtok elkötelezett munkáját, hogy a Püspökökkel együtt előbbre mozdítsátok az Egyház liturgikus életének elmélyítését. Amikor most kifejezem nagyrabecsülésemet, egyúttal azt is kívánom, hogy ez az értékes munkálkodás járuljon hozzá a liturgikus ünneplések méltóbbá és gyümölcsözőbbé tételéhez.

4. Plenáris tanácskozásotok a népi vallásosságot választotta központi témájául, többek között azzal a szándékkal, hogy elkészítsen egy ennek megfelelő direktóriumot. A népi vallásosság nem más, mint a hitnek egy meghatározott környezet kulturális elemeiből táplálkozó kifejeződése, amely eleven és hatékony módon értelmezi és vonja kérdőre a résztvevők érzékenységét.

A népi vallásosság, amely rengetegféle és széles körben elterjedt megnyilvánulásban fejeződik ki, a hitből forrásozik, és ezért nagyra kell értékelnünk és segítenünk. Legeredetibb megnyilvánulásaiban nem helyezkedik szembe a szent liturgia központi szerepével, hanem miközben előmozdítja a nép hitét, amely ezt természetéből fakadó vallásos önkifejezésnek tekinti, előkészíti a szent misztériumok megünneplésére.

5. A hit kétféle kifejeződése közötti helyes viszony megtartásához szem előtt kell tartanunk néhány alapvető szempontot, legfőképpen is azt a tényt, hogy a liturgia az Egyház életének középpontja, és azt semmilyen más vallásos kifejezés sem helyettesítheti, de azzal még egyenértékűnek sem tartható.

Arra is fontos odafigyelnünk, hogy a népi vallásosság természetes megkoronázása a liturgikus ünneplés, és kívánatos, hogy - szokás szerint keveredés nélkül - rá irányuljon. Ezt pedig megfelelő katekézis útján segítsék elő.

A népi vallásosság kifejezési formái olykor olyan elemekkel vegyülnek, amelyek nem felelnek meg a katolikus tanításnak. Ezekben az esetekben okos és türelmes munkával meg kell azokat tisztítani, a felelősökkel való kapcsolattartás, és egy figyelmes és tisztelettudó katekézis által, hacsak nem merülnek fel olyan radikális eltérések, amelyek miatt egyértelmű és azonnali intézkedésekre van szükség.
Ezeknek a helyzeteknek az értékelése elsősorban a megyés püspökökre, illetve a vallásosság e formáitól érintett területen illetékes püspökökre tartozik. Ilyen esetekben ajánlatos: a püspökök beszéljék meg tapasztalataikat, hogy közös lelkipásztori iránymutatást nyújtsanak, elkerülendő a keresztény nép szempontjából káros ellentmondásokat. Mindazonáltal, hacsak nincsen nyilvánvalóan ezzel szembenálló indok, a püspökök a népi vallásossággal szemben tanúsítsanak pozitív és bátorító magatartást.


Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció

Ikt. sz. 1532/00/L

HATÁROZAT

A II. Vatikáni Zsinat kijelenti, hogy a liturgia elsődleges szerepet visel az Egyház életében, „az a csúcspont, mely felé az Egyház tevékenysége irányul; ugyanakkor az a forrás is, amelyből fakad minden ereje” (SC 10), ugyanakkor emlékeztet arra is, hogy „a lelki élet azonban nem csupán a Liturgiában való részvétel” (SC 12). A hívek lelki életét táplálják ugyanis a „keresztény nép jámborsági gyakorlatai” is, különösképpen azok, amelyeket az Apostoli Szentszék is ajánl, és amelyeket a helyi egyházakban a püspök megbízásából és jóváhagyásával gyakorolnak. Miközben a zsinati atyák felhívták a figyelmet annak fontosságára, hogy ezek az istentiszteleti formák megfelelnek az Egyház törvényeinek és normáinak, felvázolták teológiai és lelkipásztori helyüket is: „Fontos azonban, hogy ezek a jámborsági gyakorlatok legyenek összhangban a liturgiával, mintegy abból fakadjanak, és arra készítsék föl a népet; a liturgia ugyanis természeténél fogva messze minden jámborság fölött áll” (SC 13).

Ennek a tekintélyes tanításnak és az Egyház Tanítóhivatalának a keresztény nép jámborsági gyakorlataira vonatkozó más megnyilatkozásainak a fényében, az utóbbi évek lelkipásztori kérdéseire válaszképpen az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció 2001. szeptember 26-28. között lezajlott plenáris ülése jóváhagyta a jelen Direktóriumot. Ez a liturgia és a népi jámborság közötti kapcsolatokat a maga összefüggéseiben szemléli, felidézvén e kapcsolat alapelveit, és iránymutatásokat adván, hogy azokat a helyi egyházakban sajátos hagyományaikra támaszkodva, gyümölcsözően valósíthassák meg. Elsősorban és különösen a püspökök feladata tehát, hogy lelkipásztorilag pozitív és bátorító magatartást ápolván a népi jámborság felé, értékeljék azt, hiszen gyümölcsei mindig is nagy jelentőséggel bírtak a keresztény nép hitének megőrzésében.

Miután az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció megkapta Őszentsége, II. János Pál pápa jóváhagyását a publikálásra (a Vatikáni Államtitkárság 2001. december 14-én kelt irata, ikt. sz. 497.514), örömmel adja közre „A népi jámborság és a liturgia direktóriuma. Alapelvek és irányelvek” című kötetet, s azt kívánjuk, hogy ebből a könyvből a lelkipásztorok és a hívek egyaránt meríthessenek táplálékot, hogy növekedjenek Krisztusban, általa és vele a Szentlélekben, a mennyei Atya dicsőségére.

Minden ellenkező rendelkezés hatályát veszti.

Kelt az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció székhelyén, 2001. december 17.

Jorge A. Medina Estévez bíboros, prefektus
Francesco Pio Tamburrino érsek, titkár


BEVEZETÉS

1. Kongregációnk, miközben a Liturgia gyarapítására és ügyének előmozdítására törekszik, hiszen ez „az a csúcspont, mely felé az Egyház tevékenysége irányul; ugyanakkor az a forrás is, amelyből fakad minden ereje”,[1] annak is szükségét érezzük, hogy ne hanyagoljuk el a keresztény nép jámborságának egyéb megnyilvánulásait, és azon a gyümölcsöket, melyeket azok a II. Vatikáni Zsinat tanítása szerint[2] az Egyház keretei között a Krisztussal egyesülő élet számára hoznak.

A zsinati megújulás következtében a keresztény népi jámborság helyzete az egyes országok és helyi hagyományok szerint eltérő. Egymásnak ellentmondó magatartásokat tapasztalunk: van, ahol nyilvánvalóan és a lényeget leegyszerűsítve elhagyják a múltból örökölt jámborsági formákat, ezáltal nem mindig pótolható űr keletkezik; van, ahol ragaszkodnak a tökéletlen vagy téves ájtatossági formákhoz, amelyek eltávolítják a híveket a hiteles bibliai kinyilatkoztatástól és szemben állnak a szentségi üdvrenddel ; van, ahol indokolatlan kritikával illetik az egyszerű nép jámborságát a hit úgynevezett „tisztaságára” hivatkozva; van, ahol igény mutatkozik arra, hogy megőrizzék a népi jámborság gazdagságát, amelyet a hívek mély és érett hitérzéke egy meghatározott helyen és időben kiérlelt. Van, ahol megtisztítják ezt a tévedésektől és a szinkretizmus veszélyeitől; sok helyütt mintegy a technológiai és pragmatikus kultúrával és a haszonelvű gazdasággal szembeni ellenállásként és reakcióként új életre kap a népi vallásosság, ; másutt elvész az érdeklődés a népi jámborság iránt az elvilágiasodott eszmerendszerek és a vele szembenálló „szekták” agressziójának eredményeképpen.

A kérdés mindazon püspökök, papok és diakónusok, lelkipásztori munkatársak és szakemberek folyamatos figyelmét igényli, akiknek egyaránt szívügye a liturgikus életnek a hívek körében való előmozdítása és a népi jámborság megbecsülése.

2. A liturgia és a jámborsági gyakorlatok közötti kapcsolatot kifejezett módon érintette a II. Vatikáni Zsinat, a szent liturgiáról szóló konstitúciójában.[3] Az Apostoli Szentszék[4] és a püspöki konferenciák[5] különböző alkalmakból bőven taglalták a népi vallásosság témakörét, amit maga II. János Pál pápa is a megújulás keretében elvégzendő egyik feladatul tűzött ki Vicesimus Quintus Annus kezdetű apostoli levelében: „a népi jámborságot nem szabad figyelmen kívül hagyni, sem közömbösen vagy lekicsinylően beszélni róla, mivel nagyon értékes, és már önmagában kifejeződik általa az Isten színe előtti vallásos magatartás. Mindazonáltal szükség van arra, hogy folyamatosan evangélizáljuk, azért, hogy az általa kifejezésre jutó hit egyre érettebbé és hitelesebbé legyen. Mind a keresztény nép jámborsági gyakorlatait, mind pedig az áhítat más formáit elfogadjuk és ajánljuk, hacsak nem helyettesítik a liturgikus cselekményeket, vagy keverednek azokkal. A hiteles liturgikus lelkipásztorkodás képes arra, hogy a népi jámborságnak, a népek adományának gazdagságára támaszkodjon, megtisztítva és a Liturgia felé irányítva azt.[6]

3. Amikor tehát az a szándékunk, hogy segítsünk „a püspököknek, hogy a liturgikus tisztleleten túl, fejlesszék és becsüljék meg a keresztény nép imádságait és jámborsági gyakorlatait, amelyek teljes mértékben megfelelnek az Egyház előírásainak”[7], a Dikasztérium számára alkalmasnak tűnt a jelen Direktórium összeállítása, amelyben szerves módon igyekszünk sorra venni mindazokat a kapcsolatokat, amelyek a liturgiát és a népi jámborságot egymáshoz fűzik, emlékeztetve néhány alapelvre, és iránymutatást is adva ezek gyakorlati alkalmazásához.

A DIREKTÓRIUM TERMÉSZETE ÉS SZERKEZETE

4. A Direktórium két részből tevődik össze. Az első rész, amely az Alapvető összefüggések címet viseli, azokat az elemeket tartalmazza, amelyek a liturgikus tisztelet és a népi jámborság egymással való harmóniájához szükségesek. Elsődlegesen áttekintjük az Egyház történelme során szerzett tapasztalatát és a jelen kor problémáit (I. fejezet); ezután a Tanítóhivatal idevonatkozó tanításának szerves összefoglalóját nyújtjuk, ami az egyházi közösség és a gyümölcsöző gyakorlás előfeltétele (II. fejezet). Végül azokkal a teológiai elvekkel szolgálunk, amelyek fényénél megvizsgáljuk és feloldjuk a liturgia és a népi jámborság kapcsolatával összefüggő problémákat. (III. fejezet). Csak ezeknek az előzetes ismereteknek a birtokában van lehetőség arra, hogy valódi és gyümölcsöző harmóniát alakítsunk ki. És megfordítva, ezek figyelmen kívül hagyása esetén kialakul egymás kártékony zavart és vitatkozó szembenállást hozó kölcsönös és terméketlen semmibevétele.

A második rész, amely az Irányelvek címet viseli, gyakorlatias javaslatok sorát kínálja, bár arra nem vállalkozhat, hogy felölelje a különböző helyeken létező valamennyi jámbor szokást. Amikor említést teszünk a népi jámborság egy-egy megnyilvánulási formájáról, ezzel senkit sem akarunk biztatni ezek megvalósítására ott, ahol ezek nem élnek. A kifejtés a liturgikus év menetét követve (IV. fejezet) külön kitér arra a különleges tiszteletre, amellyel az Egyház az Úr Szent Anyjához fordul (V. fejezet); szól az angyalok, a szentek és a boldogok tiszteletéről (VI. fejezet); az elhunytakért végzett könyörgésekről (VII. fejezet); végül pedig a zarándoklatokról és a jámborságnak a kegyhelyekhez kötődő megnyilvánulásairól (VIII. fejezet).

A Direktórium egészében azt a célt szolgálja, hogy irányt mutasson, és ha egyes esetekben rámutat is visszaélésekre és elhajlásokra, alapvetően építő szándék és pozitív hang jellemzi. Ennek szellemében az Irányelvek rövid történeti összefoglalást adnak az egyes áhítatokról, felemlítik azokat a gyakorlatokat, amelyekben ezek megnyilvánultak, emlékeztetnek az alapjául szolgáló teológiai okokra, majd gyakorlati tanácsokkal szolgálnak az időt, a helyszínt, a nyelvezetet és egyéb elemeket illetően, hogy megvalósulhasson az egyes jámborsági gyakorlatok és a liturgikus cselekmények szakszerű összehangolása.

Kiknek készült ez a könyv?

5. A gyakorlati javaslatok, amelyek csak a latin egyházra, és főként a római szertartásúakra vonatkoznak, elsősorban a püspökök számára készültek, hiszen az ő feladatuk az egyházmegyei istentiszteleti közösség vezetése, a liturgikus élet erősítése és más istentiszteleti formáknak az azzal való összhangba hozása[8]. Ugyancsak használói lehetnek a direktóriumnak a püspökök közvetlen munkatársai, vagyis helynökei, az áldozópapok és diakónusok, s különösképpen a kegyhelyek igazgatói. Ezenkívül a megszentelt élet intézményei, a férfi és női szerzetesrendek legfőbb elöljáróihoz fordulunk, hiszen a népi vallásosság számos megnyilvánulása e közegben jött létre és fejlődött ki, valamint azért is, mert a szerzetesek és szerzetesnők, valamint a világi intézmények tagjainak együttműködésétől igen sokat várhatunk a remélt és kívánatos harmónia megvalósításában.

A terminológia

6. Az évszázadok során a nyugati kereszténység egyházaiban különböző mértékben virágzott és vert gyökeret a keresztény nép körében a liturgikus ünnepléssel együtt és amellett sokféle olyan kifejezésmód, amely egyszerűen és lelkesültséggel nyilvánítja ki az Istenbe vetett hitet, a Megváltó Krisztus iránti szeretetet, a Szentlélek segítségül hívását, Szűz Mária iránti áhítatot és a szentek iránti tiszteletet, a megtérés és a felebaráti szeretet iránti elkötelezettséget. Minthogy ennek az összetett problémakörnek a tárgyalásához, amit általában „népi vallásosság”-nak vagy „népi jámborság”-nak neveznek,[9] nem áll rendelkezésre egyértelmű terminológia, szükséges néhány pontosítást tennünk. Bár arra nem törekedhetünk, hogy minden kérdést behatóan taglaljunk, igyekszünk leírni az e dokumentumban használt fordulatok szokásos értelmezését.

Jámborsági gyakorlat
7. A Direktóriumban a „jámborsági gyakorlat” kifejezés a keresztény jámborságnak azokat a nyilvános vagy magánjellegű kifejezésmódjait jelöli, amelyek, bár nem képezik részét a liturgiának, azzal összhangban állnak és tiszteletben tartják annak szellemét, szabályait és ritmusát, ezenfelül valamiképpen a liturgiából nyerik ihletüket és erre kívánják rávezetni a keresztény népet.[10] Egyes jámborsági gyakorlatokat az Apostoli Szentszék, másokat a püspökök megbízásából végeznek;[11] közülük számosan részét képezik a helyi egyházak vagy szerzetescsaládok istentiszteleti hagyományának. A jámborsági gyakorlatok mindig kapcsolódnak az isteni kinyilatkoztatáshoz, és egyházilag megalapozottak: azokra a kegyelmi valóságra vonatkoznak, amelyet Isten Jézus Krisztusban kinyilatkoztatott és összhangban állnak az „Egyház szabályaival és törvényeivel”, és „a jogszokások illetve törvényesen jóváhagyott könyvek szerint” zajlanak.[12]

Áhítatgyakorlatok
8. E könyvben ezt a kifejezést külső gyakorlatok jelölésére használjuk (például ima- és énekszövegek, bizonyos idők betartása és bizonyos helyek felkeresése, zászlók, érmék, ruhák, szokások), amelyeket a bensőséges hit magatartása táplál, és a hívőnek az isteni személyekhez vagy a Boldogságos Szűzhöz fűződő kapcsolatának egy sajátos hangsúlyát juttatják kifejezésre, kegyelmi előjogok és címek formájában; illetve a szentekkel kapcsolatban, Krisztushoz való kötődésük és az Egyház életében betöltött szerepük szerint.[13]

Népi jámborság
9. A „népi jámborság” kifejezés itt azokat a közösségi vagy magánjellegű istentiszteleti megnyilvánulásokat jelenti, amelyek a keresztény hiten belül többnyire nem a szent liturgia elemeivel nyernek kifejezést, hanem különböző olyan formákban, amelyek egy nép, egy nemzetiség és kultúrája hozott létre.

A népi jámborság, amelyet joggal nevezhetünk „Isten népe valódi kincsestárának”[14], „kifejezi az Isten utáni szomjúságot, ahogyan azt csak az egyszerű emberek és a szegények tudják átélni. A hitünk kinyilvánítása esetén hősiességig menő nagylelkűségre és önfeláldozásra tesz képessé; elmélyítheti Isten egyes tulajdonságainak megértését: atyasá-gát, gondviselését, szerető és állandó jelenvalóságát; olyan belső magatartásformákat hívhat életre, amelyet más esetben ilyen mértékben nagyon ritkán találhatunk: türelmet, a mindennapi élet keresztjeinek elfogadását, lemondást, embertársak felé való nyitottságot, a vallási kötelességekben való hűséget.”[15]

Népi vallásosság
10. A „népi vallásosság” kifejezéssel jelölt valóság egy általános tapasztalatra vonatkozik: minden ember szívében, minden nép kultúrájában és kollektív megnyilvánulásaiban mindig jelen van a vallásos dimenzió. Minden nép törekszik rá ugyanis, hogy kultikus közvetítések által kifejezésre juttassa a transzcendenciáról való átfogó látásmódját, valamint a természetről, a társadalomról és a történelemről kialakult felfogását, ennek emberi és szellemi értelemben nagy jelentőségű és sajátos szintézisét alkotva.

A népi vallásosság nem kapcsolódik szükségszerűen a keresztény kinyilatkoztatáshoz. A világ számos táján azonban, olyan társadalmakban, amelyeket különböző mértékben átitattak a kereszténység elemei, egyfajta „népi katolicizmus” jön létre, amelyben többé-kevésbé harmonikusan egymás mellett léteznek az élet vallásos felfogásából, a nép saját kultúrájából és a keresztény kinyilatkoztatásából származó elemek.

Néhány alapelv
Azért, hogy egységes képünk legyen, most röviden áttekintjük mindazt, amit a jelen Direktórium részletesen kifejt és elmagyaráz.

A liturgia elsőbbsége
11. A történelem azt tanítja, hogy bizonyos korszakokban a hitéletet különböző jámbor formák és gyakorlatok tartották fenn, amelyeket a hívek a liturgikus ünneplésnél gyakran jobban át tudtak érezni és jobban bele tudtak kapcsolódni. Valójában „minden liturgikus ünneplés, mint a pap Krisztus és az ő teste, az Egyház műve, kimagaslóan szent cselekmény, melynek hatékonyságát az Egyház semmi más cselekedete nem éri el sem jogcím, sem fokozat tekintetében”[16] Éppen ezért el kell oszlassuk azon félreértést, hogy a liturgia nem „népies”: a zsinati megújulásnak az volt a célja, hogy előmozdítsa a nép részvételét a liturgikus ünneplésben, olyan módozatokat és alkalmakat is szorgalmazva (énekek, tevékeny részvétel, világi szolgálattevők), amelyek más korokban alternatív, a liturgikus cselekményt helyettesítő imádságokat szültek.

Szükséges, hogy a liturgiának a keresztény imádság minden más lehetséges és jogos formájával szembeni elsőbbsége tudatosuljon a hívekben , míg a szentségi cselekmények szükségesek a krisztusi élethez, a népi ájtatosság cselekményei a szabadon választható (fakultatív) kategóriába tartoznak. Álljon itt példaként a vasárnapi misén való részvétel kötelme azzal szembeállítva, hogy a jámborsági gyakorlatokhoz soha nem tartozott részvételi kötelezettség, bármennyire is ajánlottak és elterjedtek voltak. Ennek ellenére természetesen kötelező érvénnyel is vonatkoztathatja magára ezeket egy-egy közösség vagy hívő.

Mindez kihívást jelent a papok és világiak képzése tekintetében is, hogy a liturgikus imádság és a liturgikus esztendő minden más áhítatos cselekménnyel szemben mindig elsőbbséget élvezzen. Ez az elsőbbség azonban mindenesetre nem értelmezhető a kizárás, ellentétbe állítás, vagy kiszorítás értelmében.

Értékelés és megújítás
12. A jámborsági gyakorlatok szabadon választható volta nem jelenti tehát, hogy bárki alacsonyabb értékűnek tartsa vagy megvesse azokat. A követendő út az, hogy helyesen és bölcsen értékeljük a népi jámborsági gyakorlatokban azt a nem kevés gazdagságot, lehetőségeket és a keresztény elköteleződést, amelyet az felkelteni képes.

Minthogy minden régi és új keresztény jámborság mércéje és értékelő kritériuma maga az Evangélium, a jámborsági és áhítatgyakorlatok értékelésével együtt kell járnia ezek megtisztításának, amely olykor szükséges ahhoz, hogy megőrizzük azoknak a keresztény misztériumra utaló mivoltát. A népi jámborságra is érvényes mindaz, ami a keresztény liturgiára: „semmilyen mértékben sem tartalmazhat mágikus, babonás, spiritiszta, bosszúálló vagy szexuális utalásokat tartalmazó szertartásokat”.[17]

Ily módon tehát érthető, hogy a II. Vatikáni Zsinat által kívánt liturgikus megújhodás kell hogy inspirálja a jámborsági és áhítatgyakorlatok helyes megítélését és megújítását. A népi jámborságban jelen kell lennie: a biblikus ihletettségnek, hiszen nem javasolható olyan keresztény imádság, amely közvetve vagy közvetlenül ne hivatkozna a Szentírás szövegére; a liturgikus ihletettségnek, hiszen a liturgikus cselekményekben ünnepelt misztériumokra készít elő, illetve válaszol; az ökumenikus ihle-tettségnek, vagyis a különböző keresztény hagyományok és érzékenységek figyelembevételének, anélkül, hogy ez felesleges tiltásokkal járna; antropológiai ihletettségnek, amely abban nyilvánul meg, hogy egy adott nép megőrzi jelentős szimbólumait és kifejezéseit, mellőzve persze az értelmetlen archaizálást, ugyanakkor korunk fogékonyságával képes a párbeszédre. Ahhoz, hogy ez a megújhodás gyümölcsöt hozzon, szükséges, hogy pedagógiai érzékkel kell párosulnia, és fokozatosan kerüljön bevezetésre, az adott hely és a körülmények figyelembevételével.

Különbségtétel és a liturgiával való harmonikus kapcsolat
13. A jámborsági és áhítatgyakorlatok, valamint a liturgia között fennálló objektív különbségnek meg kell mutatkoznia kultikus kifejeződéseikben. Ez azt jelenti, hogy nem szabad összekeverni a jámborsági gyakorlatok megnyilatkozásait a liturgikus cselekményekkel. A jámborsági és áhítatgyakorlatok helye az Eucharisztia és a többi szentség ünneplésén kívül van.

Egyrészről tehát el kell kerülni az összemosást, hiszen a népi jámborság nyelvezete, ritmusa, menete, teológiai hangsúlyai eltérnek a liturgikus cselekményekéitől. Hasonlóképpen meg kell haladni - ott, ahol ennek veszélye fennáll -, azon helyzeteket, amelyekben a liturgikus cselekményekkel versengés vagy szembenállás alakult ki. Ügyelni kell rá, hogy előnyt élvezzenek a vasárnapok, a főünnepek, a liturgikus időszakok és napok.

Másrészről kerüljük el, hogy a jámborsági gyakorlatokat a „liturgikus ünneplés” köntösébe burkoljuk, ehelyett hagyjuk meg ezek saját stílusát, egyszerűségét és sajátos nyelvezetét.

A népi jámborság nyelvezete
14. Noha a népi jámborság verbális és gesztusnyelve meg kell, hogy őrizze a maga egyszerűségét és közvetlenségét, szükséges, hogy mindig
igényes maradjon, hogy a hit igazságai mellett a keresztény misztériumok nagyszerűsége is átsugározzék rajta.

A gesztusok
15. A népi jámborságot a testi kifejezések, gesztusok és szimbólumok gazdagsága jellemzi, gondoljunk csak például olyan szokásokra, hogy kézzel érintenek vagy csókkal illetnek képeket, helyeket, ereklyéket, szent tárgyakat; zarándoklatokra és körmenetekre indulnak; egyes szakaszokat vagy utakat mezítláb, illetve térden csúszva tesznek meg, fogadalmi felajánlásokat, gyertyákat és adományokat adnak, sajátos ruhadarabokat viselnek, letérdelnek illetve leborulnak, érmeket vagy jelvényeket hordanak. Hasonló megnyilvánulások, amelyek évszázadok óta apáról fiúra hagyományozódnak, közvetlenséggel és egyszerűséggel fejezik ki a szív figyelmességét és a keresztény élet iránti elkötelezettséget. E lelki összetevő híján azonban nagy a kockázat, hogy a szimbolikus gesztusok üres szokásokká, vagy a legrosszabb esetekben babonává váljanak.

Szövegek és formulák
16. Noha nyelvezetük úgymond kevésbé szigorú, mint a liturgia imádságainak nyelve, az imák szövegei és az áhítatformulák ihletüket a Szentírásból, a liturgiából, az egyházatyáktól és a Tanítóhivataltól kell hogy merítsék s tartalmukban is egyezniük kell az Egyház hitével. Szükséges, hogy az állandó és nyilvános imaszövegek és jámborsági gyakorlatok rendelkezzenek a helyi ordinárius jóváhagyásával.[18]

Ének és zene
17. Az egyes népek lelkületét természetes módon kifejező ének is nagy szerepet kap a népi jámborságban.[19] A hagyományból ránk maradt énekek örökségének megőrzésére irányuló törekvésnek együtt kell járnia a biblikus és egyházias érzülettel, amely szükség esetén nyitott a felülvizsgálatra vagy új szövegek megalkotására.

Egyes népeknél az ének ösztönösen kapcsolódik egybe a tapssal, a test ritmikus mozgásával és a tánclépésekkel. A belső érzések ilyetén kifejezései a népi hagyomány részei, különösen védőszentek ünnepén. Nyilvánvalóan szükséges, hogy ezek a valódi közös imádság megnyilvánulásai legyenek, és ne egyszerűen látványosságok. Az a tény, hogy e szokások egyes helyeken megvannak, nem jelenti, hogy elterjesztésüket bátorítani kellene másutt is, ahol esetleg nem természetesek.

Képek
18. A népi ájtatosság megnyilvánulásai között nagy jelentőségű a szentképek használata, amelyek, a kultúra kánonjai és a művészetek sokfélesége szerint abban segítik a híveket, hogy a keresztény hit misztériumait szemléljék. A szentképek tisztelete valóban megfelel a katolikus jámborság természetének, ezt jelzi az a templomainkban és kegyhelyeinken található hatalmas művészeti örökség, amelynek megalkotásában a népi áhítatnak is gyakorta része volt.

Ezekre is érvényes az alapelv, amely Krisztus, a Szűzanya és a szentek képeinek használatát szabályozza a liturgiában, amelyet annak tudatában, hogy „a kép iránti tisztelet az ábrázolt személyre vonatkozik”[20] az Egyház hagyományosan képvisel és védelmez A templomok ikonográfiai programja szempontjából[21] - a hit igazságai, ezek hierarchiája, a szépség és a minőség tekintetében - szükséges szigornak meg kell jelennie a személyes és magánjellegű áhítatra szánt képekben és tárgyakban is.

Minthogy a szent épületek ikonográfiája sohasem egyéni kezdeményezés eredménye, a templomok és oratóriumok felelősei őrködjenek a nyilvános tisztelet céljából készült képek méltósága, szépsége és minősége felett, megakadályozva azt, hogy egyesek személyes áhítata ihlette képeket vagy szobrokat a nyilvános tisztelet számára kihelyezzenek.[22]

A püspökök, illetve az egyes kegyhelyek igazgatói őrködjenek afelett, hogy a hívők használatára a legkülönfélébb módokon sokszorosított szentképek, amelyeket otthonukban helyeznek el, nyakukban viselnek, vagy maguknál tartanak, ne legyenek banálisak, és ne vezessenek tévedések irányába.

Helyszínek
19. A templomok mellett a népi jámborság kiemelkedő megnyilvánulási helyei a kegyhelyek (ezek olykor nem templomok), amelyekhez gyakorta sajátos jámborsági gyakorlatok csatlakoznak, melyek közül legismertebbek a zarándoklatok. Ezen, nyilvánvalóan a közösségi és magánimádságok számára fenntartott helyek mellett vannak nem kevésbé fontos helyszínek is: az otthon, a mindennapos élet és a munka helyszínei; adott alkalmakkor pedig a települések utcái és terei is a hit megnyilvánulásának helyszíneivé válhatnak.

Időpontok
20. A nappal és az éjszaka, a hónapok, az évszakok váltakozásának ritmusát a népi jámborság különféle megnyilvánulásai kísérik. Ezenfelül meghatározott, a személyes, családi vagy közösségi élet örömteli vagy fájdalmas eseményeihez kapcsolódó napokhoz is kötődnek ilyenek. Legfőképpen azonban az ünnepnapokhoz, illetve azok előkészületi napjaihoz kapcsolódnak. Ilyenkor domborodnak ki leginkább azok a vallásos megnyilvánulások, amelyek hozzájárultak egy-egy adott közösség sajátos hagyományának kialakulásához.

Felelősség és illetékesség
21. A népi jámborság megnyilvánulásai a helyi ordinárius felelősségi körébe tartoznak, az ő feladata szabályozásuk, hogy előmozdítsa azokat a hívek keresztény életre való vezetése érdekében, illetve, ahol ez szükséges, megtisztogassa és evangelizálja, s végül őrködnie kell, hogy ne lépjenek a liturgikus ünnepek helyébe és ne is keveredjenek azokkal.[23] Az ordináriusok feladata, hogy jóváhagyják azon imádságok és formulák szövegeit, amelyek jámborság nyilvános kifejeződéseihez vagy áhítatgyakorlatokhoz kötődnek.[24] Az ordinárius saját joghatóságának területére kiadott rendelkezései a rábízott helyi egyházra vonatkoznak.

Éppen ezért az egyes hívek - akár klerikusok, akár világiak -, csakúgy, mint a hívek csoportjai, kerüljék el, hogy az ordinárius hozzájárulása nélkül tegyenek közzé imádságokat vagy formulákat, szubjektív kezdeményezéseket.

Az idézett Pastor Bonus kezdetű apostoli konstitúció értelmében (70. sz.) e Kongregáció feladata, hogy segítse a püspököket a keresztény nép imádságainak és jámborsági gyakorlatainak dolgában, mint például rendelkezések meghozatala azon esetekben, amelyek meghaladják egy helyi egyház illetékességét, illetve ha például kiegészítő intézkedés válik szükségessé.

ELSŐ RÉSZ

ALAPVETŐ ÖSSZEFÜGGÉSEK A TÖRTÉNELEMBEN,
AZ EGYHÁZ TANÍTÁSÁBAN, A TEOLÓGIÁBAN

I. FEJEZET
LITURGIA ÉS NÉPI ÁJTATOSSÁG A TÖRTÉNELEM FÉNYÉBEN

Liturgia és népi jámborság az évszázadok során

22. A liturgia és a népi ájtatosság kapcsolata az ókorba nyúlik vissza. Éppen ezért szükséges most, ha vázlatosan is, áttekintenünk, milyen is volt ez a kapcsolat az évszázadok folyamán. Ebből meríthetünk nemegyszer ihletet és ötletet, hogy megoldjuk a napjainkban jelentkező kérdéseket.

A keresztény ókor
23. Az apostoli korban és az azt követő időszakban alapvetően egybe-fonódás jellemzi azokat az istentiszteleti formákat, amelyeket ma elkülönítünk liturgiára és népi ájtatosságra. A legrégebbi keresztény közösségek számára az egyetlen valóság, amely igazán számít, Krisztus (vö. Kol 2,16), az ő élet-igéi (vö. Jn 6,63), felhívása a kölcsönös szeretetre (vö. Jn 13,34), és azok a rituális cselekmények, amiket ő parancsolt elvégezni emlékezetére (vö. 1Kor 11,24-26). Minden egyéb másodlagos: a napok, a hónapok, az évszakok, az évek, az ünnepek és az újholdak, az ételek és az italok (vö. Gal 4,10; Kol 2,16-19).

Az első keresztény nemzedékek idejében mégis elkülöníthetők a személyes ájtatosság formái, amelyek elsősorban a zsidó hagyományból fakadtak. Ilyenek például Jézus és Szent Pál azon ajánlásának követése, hogy szakadatlanul imádkozzunk (vö. Lk 18,1; Róm 12,12; 1Tessz 5,17), vagy az, hogy minden dolgot hálaadással kezdjünk, és azzal is végezzünk be (vö. 1Kor 10,31; 1Tessz 2,13; Kol 3,17). A jámbor izraelita azzal kezdte napját, hogy dicsérte az Istent és hálát adott neki, és ebben a lelkületben folytatta napjának minden tevékenységét, minden szomorú és örömteli pillanatában kifejezésre juttatta dicséretét, könyörgését, bűnbánatát. Az evangéliumok és az Újszövetség további könyvei is tartalmaznak Jézushoz intézett megszólításokat, amit a hívek szinte automatikusan ismételtek, a liturgikus kontextuson kívül is, mintegy Krisztus-tiszteletük jeleként. Úgy gondolhatjuk, hogy általános lehetett a hívek között olyan biblikus kifejezések használata, mint például: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” (Lk 18,38); „Uram, ha akarod, meg tudsz gyógyítani!” (Mt 8,1); „Jézus, emlékezz meg rólam, amikor országodba érkezel!” (Lk 23,42); „Én Uram, én Istenem!” (Jn 20,28); „Uram, fogadd el lelkemet!” (ApCsel 7,59). Ennek az ájtatosságnak a mintájára alakult ki számtalan imádság, amelyekkel minden kor hívői Krisztushoz fordultak.

A II. évszázadtól kezdve figyelhetjük meg, hogy a népi jámborság zsidó, görög-római vagy más kultúrákból származó kifejezésmódjai spontán módon a liturgiába áramlanak. Kimutatták például, hogy a Traditio apostolicaként ismert dokumentumban is nem kevés népi jellegű elem szerepel.[25]

Hasonlóképpen a vértanúk tisztelete területén is, aminek nagy jelentősége volt a helyi egyházak szempontjából, megtalálhatók a népi szokások a halottakról történő megemlékezésben.[26] A népi jámborság nyomait fedezhetjük fel a Boldogságos Szűz iránti tisztelet korai megnyilvánulásaiban is,[27] ide sorolható a Sub tuum praesidium kezdetű imádság, valamint a római Priscilla-katakomba Mária-képei.

Az Egyház tehát, noha szigorú az isteni misztériumok méltó megünneplése belső feltételeinek és körülményeinek meghatározásában (vö. 1Kor 11,17-32), nem habozott bevonni a liturgikus szertartásokba egyes megnyilvánulásokat, amelyek az egyéni, házi, illetve közösségi jámborság körébe tartoztak.

Ebben a korban a liturgia és a népi jámborság nem áll szemben egymással sem tartalmilag, sem lelkipásztori szempontból, harmonikusan együttműködnek Krisztus egyetlen és egységben felfogott misztériumának megünneplésében, az Úr tanítványai természetfeletti életének és etikájának elősegítésére.

24. A IV. századtól kezdve, az Egyház új politikai-társadalmi helyzetéből adódóan is, a liturgikus megnyilvánulások és a népi jámborság megnyilvánulásai közötti kapcsolat kérdésköre nem csupán spontán konvergenciát mutat, hanem tudatos adaptáció és inkulturáció is szerepet kap benne.

A különböző helyi egyházak, amelyeket tiszta evangelizációs és lelkipásztori szándék vezérel, nem haboznak a liturgiába beemelni megfelelő megtisztogatásuk után a pogány világból származó olyan ünnepélyes kultikus szokásokat, amelyek képesek meghatni a lelkeket és megindítani a képzelőerőt, mivel ezek vonzották a népet. Ezek a formák, amelyeket az istentisztelet misztériumának szolgálatába állítottak, nem tűntek ellentétesnek sem az evangélium igazságával, sem a hiteles keresztény istentisztelet tisztaságával. Sőt, az vált világossá ezekből, hogy egyedül Krisztusnak, az igaz Istennek és igaz Megváltónak juttatott tiszteletben lett igazzá számos kultikus szokás, amely az ember mély vallásos érzékenységéből született ugyan, ám mindaddig hamis istenek és hamis megváltók tiszteletét szolgálták.

25. A IV-V. században egyre nyilvánvalóbbá válik az időre és a helyekre vonatoztatott szentség fogalma. Az idő tekintetében a helyi egyházak azon túl, hogy hivatkoztak az Újszövetség azon helyeire, ahol ez „az Úr napjáról”, a húsvéti ünnepekről, a böjt idejéről szól (vö. Mk 2,18-22), különleges napokat határoznak meg Krisztus egyes megváltó misztériumainak megünneplésére, így a Vízkereszt (Epifánia), a karácsony, a Mennybemenetel számára. Ugyancsak kijelölik a vértanúkról történő megemlékezésre a dies natalist, főpásztoraik tranzitusának felidézésére a dies depositionist, s ugyanígy napokat bizonyos szentségek megünneplésére vagy ünnepélyes fogadalmak letételére. Ami a hely megszentelését illeti, itt arról a helyről van szó, amelyben a közösség egybegyűlik, hogy megünnepelje az isteni misztériumokat és dicsérje az Urat. Ezeket az épületeket pogány istentiszteleti vagy egyszerűen profán cél helyett kezdik kizárólag keresztény istentisztelet céljára használni, s ez a hely válik, már az építészeti formák elrendezése folytán is, Krisztus misztériumának visszatükröződésévé, és az ünneplő Egyház képmásává.

26. Ebben a korszakban érlelődik meg úgyszintén az egyes liturgikus családok kialakulásának és folyamatos elkülönülésének folyamata is. A legjelentősebb metropolitai egyházak, nyelvi okokból, valamint teológiai hagyományuk, spirituális érzékenységük és társadalmi környezetük folytán az egyetlen istentiszteletet saját kulturális és népi elemeik szerint ünneplik. Ez vezet el fokozatosan a liturgikus rendszerek kialakulásához, amelyek mindegyike sajátos stílussal rendelkezik az ünneplésben, és szövegei, szertartásai külön egységet alkotnak. Nem érdektelen tehát kiemelnünk, hogy a különböző liturgikus rítusok kialakulásában, még az aranykornak ismert időszakban is, közrejátszottak népi elemek.

Másrészről a püspökök és a regionális szinódusok közbeavatkoznak a kultusz kialakulásának folyamatába normák megalkotásával, a szövegek tanbeli kifogástalansága és alaki szépsége felett ügyelve, a szertartások szekvenciáit megítélve.[28] Ezeknek a szabályozásoknak a nyomán a liturgia nagyon merev formákat öltött magára, amelyben szükségképpen csökkent az egyéni kreativitás tere még akkor is, ha nem jelentett szükségképpen önkényességet. Némely tudós ebben véli felfedezni a magánjellegű és a népi jámborság körébe tartozó szövegek elszaporodásának egyik okát.

27. Nagy Szent Gergely (590-604) a kiemelkedő lelkipásztor és liturgikus pápaságát, általában a liturgia és a népi jámborság termékeny kapcsolata miatt is, mértékadó példának szokták említeni. Ez a pápa valóban intenzív liturgikus munkát végzett, melynek az volt a célja, hogy a processziók, a stációk és a rogációk megszervezése révén olyan alkalmakat kínáljon a római népnek, amelyek megfelelnek vallásos érzékenységének és ugyanakkor szilárdan beleépülnek az isteni misztériumok megünneplésébe. Ugyanő bölcs iránymutatásokkal is szolgál, hogy az újabb népek megtérése az evangélium elfogadására ne jelentse egyben kulturális hagyományai megtagadását, hanem éppen ellenkezőleg, a liturgia képes legyen gazdagodni újabb, legitim kultikus formákkal. Harmonikusan egybefogja a művészek lángelméjének nemes kifejezéseit a népi érzület szerényebb megnyilvánulásaival. Azáltal biztosítja a keresztény kultusz egységes értelmét, hogy azt szilárdan a húsvét ünnepléséhez köti, még ha a megváltás egyetlen titkának különböző eseményei (a karácsony, a vízkereszt, a mennybemenetel) külön-külön kerülnek is megünneplésre és elterjedőben van a szentek emléknapjainak ünneplése is.

A középkor
28. A keleti, főként bizánci kereszténységet a középkor időszakában az ikonoklaszta eretnekség elleni küzdelem jellemzi két szakaszában is (725-787 és 815-843), s ez „vízválasztó” szerepet töltött be a liturgia fejlődésében, az eucharisztikus liturgiával kapcsolatos klasszikus kommentárok területén, valamint a kultusz céljául szolgáló épület ikonográfiájában.

A liturgia terén jelentős mértékben megnő a himnuszirodalom, a szertartások pedig elnyerik végleges formájukat. A liturgia tükrözi a világmindenség szimbolikus felfogását, a világ hierarchikus és szakrális szemléletét. Ebben egyaránt közrejátszanak a keresztény társadalom szándékai, a szerzetesség szerkezete és eszményei, a nép vágyai, a misztikusok meglátásai és az aszkéták szabályai.

Amikor a II. Niceai Egyetemes Zsinat (787) De sacris imaginibus[29] kezdetű határozatával sikerül túljutni az ikonoklaszta válságon, s ezt megerősíti nemsokára az „Orthodoxia diadala” (843) is, az ikonográfia további fejlődésnek indul, végleges formát ölt és tanbeli legitimációját is elnyeri. A nagy szimbolikus erővel bíró, hieratikus ikon maga is a liturgikus ünneplés részévé válik: tükrözi az ünnepelt misztériumot, s ennek állandó jelenlétét szimbolizálva áll a hívek előtt.

29. Nyugaton a kereszténység találkozása az új népekkel, főként a kelta, vizigót, frank-germán lakossággal már az V. századtól kezdve a korai középkorban az új kultúrák, új politikai és civil intézmények kialakulását teszi lehetővé.
Abban a hosszú időszakban, amely a VII. századtól egészen a XV. század közepéig terjed, kialakul és mind hangsúlyosabbá válik a különbségtétel a liturgia és a népi jámborság között, amely kétféle ünneplést hoz eredményül. A latin nyelven bemutatott liturgiával párhuzamosan kifejlődik a közösségi jellegű népi ájtatosság, amely népnyelven fejezi ki önmagát.

30. Az okok között, amelyek ebben az időszakban a mondott dualizmust előidézték, a következőket vehetjük számba:
- az a felfogás, miszerint a liturgia elsősorban a klerikusok hatáskörébe tartozik, miközben a világiak mindössze nézői lehetnek;
- a keresztény társadalom nyomatékos rétegződése klerikusokra, szerzetesekre és világiakra együtt jár a különböző imádságstílusok kialakulásával;
- Krisztus egyetlen misztériuma különböző aspektusainak különféle és részletező figyelembevétele a liturgiában és az ikonográfiában. Ez egyrészről az Úr élete és műve iránti szerető odafigyelés megnyilvánulása, másrészről viszont nem kedvez a húsvét központi szerepének felfogásában, és így a népi jellegű ünneplési formák és alkalmak elszaporodásához vezet;
- hiányzik a Szentírás kellő közvetlen ismerete nem csupán a világiak részéről, hanem számos klerikus és szerzetes részéről is, ez pedig nehézzé teszi a hozzáférést az elengedhetetlenül szükséges kulcshoz, amely segít megérteni a liturgia szerkezetét és szimbolikus nyelvezetét;
- ezzel szemben viszont terjed az apokrif irodalom, amely bővelkedik a csodákat tartalmazó elbeszélésekben, anekdotikus epizódokban, s ez jelentős befolyással van az ikonográfiára, mivel megragadja a hívek fantáziáját és magára vonja figyelmüket;
- ritka a homiletikai típusú igehirdetés, szinte kihal a misztagógia és elégtelen a kateketikai képzés, s ezért a liturgikus ünneplés bezárt marad az intelligencia számára, nem tudnak rajta tevékenyen részt venni a hívek; ők viszont következésképpen alternatív kultikus megnyilvánulási formákat és alkalmakat keresnek;
- az allegorizmusra való hajlam, amely eltúlzott hatást gyakorol a szövegek és rítusok interpretációjára, s ezzel eltéríti a híveket a liturgia valódi természetének megértésétől;
- népi megnyilvánulási formák és struktúrák újraéledése, szinte nem tudatos kárpótlásként a liturgia helyett, amely sok tekintetben érthetetlenné és távolivá vált a nép szemében.

31. A középkorban számos spirituális mozgalom és különféle jogi és egyházi állású társulás született, amelyeknek az élete és tevékenysége jelentős következményekkel járt a liturgia és a népi jámborság közötti kapcsolatot tekintve.

Így például az újabb keletű, evangelizáló-apostolkodó életű szerzetesrendek, amelyek az igehirdetésnek szentelték magukat, a monasztikus rendekénél egyszerűbb istentiszteleti formákat alkalmaztak, amelyek közelebb álltak a néphez és annak kifejezési formáihoz. Másrészről előmozdították bizonyos jámborsági gyakorlatok meghonosodását, amelyekkel kifejezésre juttatták a maguk karizmáját és ezt közvetítették a hívek felé is.

A vallásos konfraternitások, amelyek istentiszteleti vagy karitatív céllal születtek, a laikus testületek, amelyek mesterségekhez kötődő céllal jöttek létre, úgyszintén népi jellegű liturgikus tevékenységet kezdeményeznek: kápolnákat építenek istentiszteleti összejöveteleik céljára, védőszentet választanak és megülik ennek ünnepét, nemritkán saját használatukra zsolozsmákat és másfajta imákat állítanak össze, s mindebben nyilvánvaló a liturgia befolyása, s egyszersmind a népi ájtatosságból eredő elemek jelenléte is.

Maguk a lelkiségi iskolák is, amelyek fontos tájékozódási pontot jelentenek az Egyház életében, a Krisztusban való élet értelmezésének és az egzisztenciális viselkedésnek olyan módjait sugallják, amelyek nem kevéssé hatnak vissza az istentisztelet megünneplésének módozataira is (például Krisztus szenvedésének jeleneteiben), s így számos jámborsági gyakorlat alapjául szolgálnak.
Maga a civil társadalom is, amely ideálját tekintve societas christianaként épül fel, némely szerkezeti elemében az egyházi szokásokból merít, és életét a liturgia ritmusa szerint éli. Példa erre az esti harangszó, amely a polgárok számára egyszerre figyelmeztetés, hogy térjenek haza a mezei munkából, és mondjanak fohászt a Szűzanyához.

32. Az egész középkor során folyamatosan születtek és fejlődtek népi ájtatossági megnyilvánulások, s ezek közül nem keveset mind a mai napig megőriztek:
- misztériumjátékokat tartanak, amelyek témájukat a liturgikus év során ünnepelt misztériumokból merítik, így Krisztus születéséhez, kínszenvedéséhez, halálához és feltámadásához kapcsolódnak;
- megszületik a népnyelven írott költészet, amely széles körben terjed a népi jámborságban, és előmozdítja a hívek részvételét;
- feltűnnek olyan áhítati formák, amelyek egyes liturgikus megnyilvánulásokat helyettesítenek, vagy azokkal párhuzamban állnak. Ilyen például a szentségi áldozás ritka voltát kompenzáló különféle adorációk szokása a legméltóságosabb Oltáriszentség előtt; a késő középkorban a rózsafüzér imádsága, amely szinte felváltja a zsoltározást; a nagypénteken végzett jámborsági gyakorlatok sora, amelyek az Úr szenvedését elevenítik fel, és számos hívő számára az e napi liturgikus cselekményt pótolják;
- egyre inkább terjednek a Boldogságos Szűz és a szentek tiszteletének népies formái: a zarándoklatok a palesztinai szent helyekre, az apostolok és vértanúk sírjaihoz, az ereklyék tisztelete, litánia-szerű könyörgések, a halottakért mondott imádságok;
- jelentősen továbbfejlődnek az áldás szertartásai, amelyekben a hiteles keresztény hit mellett felbukkannak olyan elemek is, amelyek a természet iránti érzékenységet, valamint a keresztény kor előtti néphitet és gyakorlatokat tükrözik;
- népi indíttatásból létrejönnek bizonyos „szent idők” kis egységei, amelyek a liturgikus év saját ritmusa mellett helyezkednek el: sajátos népi áhítatoknak szentelt, egyszerre szent és profán jellegű napok, három, hét, nyolc, kilenc napos egységek és hónapok.

33. A középkor során a liturgia és a népi jámborság közötti kapcsolat állandó és összetett. Kétféle mozgás figyelhető meg benne: a liturgia ihleti és megtermékenyíti a népi jámborság megnyilvánulásait és viszont, a népi jámborság egyes formáit befogadja és magába olvasztja a liturgia. Ez főként a személyek megszentelésének szertartásában, egyéni fogadalmak letételében, helyek megszentelésében, ünnepek létrejöttében és a különféle áldások körében figyelhető meg.

Mindazonáltal fennmarad a liturgia és a népi jámborság kettősségének jelensége. A középkor vége felé mindkettő válságon megy keresztül. A liturgiában a kultusz egységének megbomlása ennek az oka, aminek folytán másodlagos tényezők túlsúlyba kerülnek a központi jelentőségű elemekkel szemben. A népi ájtatosságban ennek a válságnak az oka a mélyreható katekézis hiánya, s ezért elhajlások és túlzások fenyegetik a keresztény istentisztelet helyes megnyilvánulásait.

Újkor
34. Az újkor eleje, úgy tűnik, nemigen kedvez a liturgia és a népi jámborság közötti kiegyensúlyozott kapcsolatnak. A XV. század második felében a devotio moderna, amelynek kiemelkedő lelki mesterei voltak és jelentősen elterjedt a klerikusok és a művelt világiak között, elősegíti a meditáción és érzelmeken nyugvó jámborsági gyakorlatok kialakulását, amelyeknek fő hivatkozási pontja Krisztus embersége (gyermekségének, rejtett életének, szenvedésének és halálának misztériuma). Ugyanakkor a szemlélődés és a szubjektív momentum primátusa, valamint az ezekhez kapcsolódó aszketikus pragmatizmus, amely kidomborítja az ember eltökéltségét, azzal jár együtt, hogy a magas lelki igényű emberek szemében a liturgia nem tűnik többé a keresztény élet forrásának.

35. A devotio moderna tipikus megnyilvánulásának szokták tekinteni a híres, Krisztus követése címen ismert művet, amely hatalmas, üdvös befolyást gyakorolt az Úr számos tanítványára, akik a keresztény tökéletességre törekedtek. A De imitatione Christi a híveket meglehetősen individuális hitfelfogásra indította, amelyben előtérbe kerül a világból történő kiszakadás és a felszólítás, hogy a belső Mester hangjára figyeljünk; emellett kevesebb tér jut az imádság közösségi és egyházias vonatkozásainak és a liturgikus lelkiség szempontjainak.

Azokon a helyszíneken, ahol a devotio modernát gyakorolják, könnyedén találkozhatunk jól kialakított jámborsági gyakorlatokkal, mint az őszintén hívő emberek istentiszteltének megnyilvánulásával, ugyanakkor ez nem jár mindig együtt a liturgikus ünneplés teljes kihasználásával.

36. A XV. század végén, a XVI. század elején, a földrajzi felfedezések hatására (először Afrikában, majd Amerikában és később a Távol-Keleten) a liturgia és a népi jámborság közötti kapcsolat új jelentőséget nyer.

A római rítus kulturális és liturgikus központjától távol eső területeken az evangelizáció és katekézis természetesen az Ige hirdetésével és a szentségek ünneplésével megy végbe (vö. Mt 28,19), ám ezenkívül jelen vannak a misszionáriusok által terjesztett jámborsági gyakorlatok.

A jámborsági gyakorlatok tehát az evangélium hirdetésének s ezen keresztül a keresztény hit megőrzésének eszközeivé válnak. A római liturgia felett őrködő normák miatt gyér a kölcsönös befolyás a liturgia és a helyi kultúrák között (noha megvalósult ilyen Paraguayban, a Redukciókban). A találkozás e kultúrával ugyanakkor könnyedén létrejön a népi jámborság szintjén.

37. A XVI. század elején az Egyház valódi megújulását kereső emberek között meg kell említeni két kamalduli szerzetest, Paolo Giustinianit és Pietro Querinit, a Libellus ad Leonem X[30] szerzőit. E műben jelentős iránymutatásokat találunk arra nézve, hogyan lehet újra életet önteni a liturgiába, és megnyitni annak kincseit Isten népe előtt: képezni kell, főként bibliai téren a klérust és a szerzeteseket; a népnyelvet kell alkalmazni az isteni misztériumok megünneplésében; újra kell rendezni a liturgikus könyveket; ki kell iktatni a nem tiszta elemeket, amelyek a helytelen népi jámborságból származtak át; hitoktatás által, amelynek céljai között szerepel a liturgia értékeinek felismertetése a hívekkel.

38. Nem sokkal az V. Lateráni Zsinat bezárása után (1517. március 16.), amely néhány rendelkezést foganatosított a fiatalok liturgikus nevelésével kapcsolatban,[31] megkezdődött a protestantizmus által előidézett válság. Ennek szószólói nem kevés ellenvetést fogalmaztak meg a katolikus tanítás lényegi pontjaival, a szentségekkel, az Egyház kultuszával s ezen belül a népi jámborsággal kapcsolatban.

A Trienti Zsinat (1545-1563), amelyet azért hívtak egybe, hogy szembenézzenek a protestáns mozgalom terjedése révén az Isten népe körében kialakult helyzettel, éppen ezért arra kényszerült, hogy három ülésszakán foglalkozzon a liturgiával és a népi jámborsággal kapcsolatos kérdésekkel, mind a tanítással, mind a kultusszal összefüggésben. Ugyanakkor, a történelmi helyzetből adódóan és a tárgyalandó témák dogmatikai jellegéből kifolyólag, a liturgikus-szentségi kérdéseket főként tanításbeli szempontból vizsgálta.[32] Mindezt olyan alapállásból tette, amely rávilágít a hibákra és elítéli a visszaéléseket, védelmezi az Egyház hitét és liturgikus hagyományát. Figyelmet tanúsít a nép liturgikus oktatásával kapcsolatban is, amikor a De reformatione generali[33] határozatban lelkipásztori programot javasol, és ennek végrehajtását az Apostoli Szentszékre és a püspökökre bízza.

39. A zsinati határozatoknak megfelelően számos egyházi tartomány tartott szinódust, s ezekben nyilvánvalóan kiviláglik a szándék, hogy a híveket elvezessék az isteni misztériumokban való hatékony részvételre. A maguk részéről a római pápák nagyszabású liturgikus reformot indítottak. Viszonylag rövid idő alatt, 1568 és 1614 között revideálták a római rítus kalendáriumát és szertartáskönyveit,[34] 1588-ban pedig létrehozták a Szertartások Szent Kongregációját, hogy őrizze és helyesen irányítsa a római Egyház liturgikus ünnepléseinek rendjét.[35] A lelkipásztori-liturgikus képzés szerepét a Catechismus ad parochos vette át.

40. A Trienti Zsinat után végrehajtott reformból sok előny származott a liturgiára nézve. Számos szertartást „visszavezettek a Szent Atyák szabályaira”,[36] noha ennek határt szabtak a kor tudományos ismeretei; kiiktattak a liturgiától idegen elemeket és struktúrákat, amelyek túlontúl erős szállal kötődtek a népi érzékenységhez; ellenőrizték a szövegek tanbeli tartalmát, hogy azok a tiszta hitet tükrözzék; jelentős mértékben egységesítették a szertartásokat a római liturgiában, amely visszanyerte ezáltal méltóságát és szépségét.

Ugyanakkor e tevékenységnek, közvetett módon, negatív következményei is voltak: úgy tűnt, hogy a liturgia megmerevedik, s ez nem természetéből fakad, hanem a szabályozásból; úgy tűnt, cselekvő szubjektuma szinte kizárólag hierarchikus jellegű, s ez csak megerősítette azt a kettősséget, amely már eleve megvolt a liturgia és a népi ájtatosság között.

41. A katolikus reform, amelynek pozitív célja az Egyház tanbeli, erkölcsi és intézményi megújítása volt, szándéka pedig az, hogy ellenálljon a protestantizmus terjedésének, bizonyos értelemben elősegítette az összetett barokk kultúra létrejöttét, ez pedig jelentős befolyást gyakorolt a katolikus jámborság irodalmi, képzőművészeti és zenei megnyilvánulásaira.

A Trienti Zsinat utáni időszakban a liturgia és a népi jámborság kapcsolata részben új elemekkel bővül: a liturgia alapvetően egységessé és állandóvá, statikussá válik, s ezzel szemben a népi vallásosság rendkívüli fejlődésnek indul.

Bizonyos határok között, amit a túlburjánzó és fantáziadús formák el-harapózása elleni védekezés diktált, a katolikus reform elősegítette a jámborsági gyakorlatok létrejöttét és elterjedését, amelyek fontos eszközöknek bizonyultak a katolikus hit védelmezésében és a hívek jámborságának táplálásában. Gondoljunk például az Úr kínszenvedésének titkait, a Szűzanyát vagy az egyes szenteket tisztelő konfraternitásokra, amelyek hármas célt tűztek maguk elé: a bűnbánatot, a világi hívek képzését és a karitatív munkát. Ebből a népi jámborsági formából merítette motívumát számos gyönyörű, érzelemteli képi ábrázolás, amelyeknek szemlélése továbbra is táplálja a hívek hitét és vallásos tapasztalatát.

A „népmissziók”, amelyek ebben az időszakban vették kezdetüket, ugyancsak hozzájárulnak a jámborsági gyakorlatok elterjedéséhez. Ezekben egymás mellett él a liturgia és a népi ájtatosság, noha nem teljes egyensúlyban: a missziók célja, hogy a híveket elvezesse a kiengesztelődés szentségéhez és a szentáldozáshoz, ugyanakkor a jámborsági gyakorlatokat hívják segítségül mint istentiszteleti momentumot, hogy elérjék a hívek megtérését és részvételét.

A jámborsági gyakorlatokat sokszor gyűjtötték és rendezték imakönyvekbe, amelyek egyházi jóváhagyással rendelkeztek, és valóságos liturgikus segédkönyvek lettek, a nap egyes óráira, a hónapokra, az év szakaszaira, illetve az emberélet végtelen körülményei szerint felbontva.

A katolikus reform időszakában a liturgia és a népi jámborság kapcsolata nemcsak a mozdulatlanság és fejlődés kettősségében szemlélendő, hanem vannak ettől eltérő helyzetek is. A jámborsági gyakorlatok olykor a liturgikus cselekményen belül zajlanak és rátelepszenek, s a lelkipásztori működés során is háttérbe szorítják a liturgiát. Ezáltal hangsúlyossá válik a Szentírástól történő elszakadás, s nem érzékelhető, hogy központi szerepe volna benne Krisztus húsvéti misztériumának, amely a keresztény istentisztelet alapja, gyújtópontja és csúcsa, s amelynek elsőrendű kifejezési formája a vasárnap.

42. A felvilágosodás korában még jobban eltávolodik egymástól a „műveltek vallása”, amely a liturgiához igyekszik közel állni, és az „egyszerű nép vallása”, amely természeténél fogva a népi jámborsághoz áll közel. Valójában a művelt személyek és a nép osztozik ugyanazokon a vallásos gyakorlatokon. Mindazonáltal a „művelt hívek” az intelligencia és a tudás által megvilágított vallásos gyakorlatot támogatják és szemben állnak a népi jámborsággal, amelyet az ő szemükben a babonaság és a fanatizmus táplál.

Ami a liturgia felé fordítja őket, az az arisztokratikus felfogás, amely ekkor áthatja a kulturális élet számos kifejezési formáját, a tudás ekkor kialakult enciklopédikus jellege, a kutató és kritikus szemlélet, amelynek nyomán ókori liturgikus forrásokat adnak ki újra, egyes mozgalmak aszketikus jellege, amelyek többek közt a janzenizmus hatására az ókor liturgiájához történő visszatérést sürgetik. Noha érződik rajta e különleges kulturális légkör, a liturgia iránti felfokozott érdeklődést a papok és a világiak iránt elkötelezett lelkipásztori szándékok mozgatják, mint például Franciaországban is, a XVII. századtól kezdődően.

A népi jámborság felé fordul az Egyház figyelme lelkipásztori tevékenységének számos területén. Mind intenzívebbé válik az a fajta apostoli tevékenység, amelynek nyomán a liturgia és a népi ájtatosság bizonyos mértékben kölcsönösen kiegészítik egymást. Például az igehirdetés a kiemelkedő liturgikus időpontokhoz kötődik, úgymint a nagyböjt és a vasárnap, amikor a felnőttek katekézise is folyik, s ennek célja a lelkek megtérése és a szokások megváltoztatása a hívek körében, a kiengesztelődés szentségéhez járulásuk, a vasárnapi mise látogatására történő visszaszoktatásuk, a betegek kenetének és a Szent Útravaló (Viaticum) értékének felmutatása.

A népi jámborság, amely a múltban is igen hasznosnak bizonyult a protestáns mozgalom negatív hatásainak korlátozásában, most is hatékonynak mutatkozik abban, hogy szembeszálljon a racionalizmus bomlasztó sugallataival és az Egyházon belül a janzenizmus káros következményeivel. E küldetéséből kifolyólag és a népi missziók további fejlődéséből a népi ájtatosság meggazdagodva kerül ki: új hangsúlyt kapnak a keresztény misztérium egyes vetületei, mint például Jézus Szíve és új „napok” állnak a hívek ájtatosságának középpontjában, mint például a kilenc egymást követő „első péntek”.

A XVIII. században meg kell említenünk Ludovico Antonio Muratori tevékenységét, aki a tudományos kutatást egységbe tudta hozni az új lelkipásztori szándékokkal, és híres művében, a Della regolata devo-zione dei cristiani „A keresztények szabályozott ájtatossága” c. könyvben olyan vallásosságot ajánlott, amely lényegét a Szentírásból és a liturgiából meríti, és távol tartja magát a babonától és a varázslástól. Felvilágosult volt XIV. Benedek (Prospero Lambertini) működése is, akinek azt a fontos kezdeményezést köszönhetjük, hogy a Bibliát népnyelven olvassák az emberek.

43. A katolikus reform megerősítette a római Egyház rítusának egységét és struktúráját. Amikor a XVIII. század folyamán nagyszabású terjeszkedésbe fog az Egyház, a saját liturgiáját és szervezeti felépítését terjeszti azon népek körében, ahol az evangéliumot hirdeti.

A XVIII. században a missziós területeken a liturgia és a népi ájtatos-ság kapcsolata hasonló ahhoz, csak hangsúlyozottabb formában, mint amit a XVI-XVII. század esetében megfigyeltünk:
- a liturgia változatlan formában őrzi a maga római arculatát, mert erre vonatkozóan nem merül fel az inkulturáció problémája (részint azért sem, mert a hit területén fellépő, esetleges negatív hatásoktól tartanak). Meg kell említeni mindazonáltal azokat a dicséretes kezdeményezéseket, amelyeket ezen a téren Matteo Ricci tett a Riti cinesi „Kínai rítusok” és Roberto de’ Nobili a Riti indiani „Indiai rítusok” megjelentetésével. Emiatt a liturgia, legalábbis részben, a helyi kultúrától idegennek tűnik fel;
- a népi jámborság egyrészről ki van téve a vallási szinkretizmus veszélyének, főként olyan helyeken, ahol az evangelizáció nem hatolt mélyre; másrészről mind önállóbb és érettebb is lesz, tehát nem szorítkozik többé arra, hogy az evangelizációt végzők által terjesztett jámborsági gyakorlatokat adja tovább, hanem újakat alkot, s ezek már a helyi kultúra jegyeit hordozzák.

A legújabb kor
44. A XIX. században, miután lecsengett a francia forradalom okozta válság, amikor a katolikus hit kiirtásán fáradozván szembeszálltak a keresztény kultusszal is, jelentős liturgikus újjáéledést figyelhetünk meg.

Ennek előzménye és előkészítője az ekkleziológia megerősödése, amely az Egyházat már nem csupán hierarchikus társaságnak láttatta, hanem egyben Isten népének és kultikus közösségnek is. Az ekklezioló-giai ébredés mellett ki kell emelnünk a liturgia újjászületésének előfutáraiként a bibliai tudományok felvirágzását, és olyan személyiségek egyházi és ökumenikus gondolkodását, mint Antonio Rosmini (†1855) és John Henry Newman (†1890).

A liturgikus kultusz újjászületésének folyamatában külön említést érdemel Prosper Guéranger apát (†1875) életműve, aki Franciaországban visszaállította a szerzetességet és a Solesmes-i apátságot alapította. Az ő liturgikus látásmódját az Egyház iránti szeretet itatja át; ugyanakkor a római liturgia iránti megbecsülése odáig sodorja, hogy szembeszálljon a helyi liturgikus kifejezésmódokkal. Az általa vezetett liturgikus újjáéledés nagy érdeme, hogy nem pusztán akadémiai mozgalom, hanem az a célja, hogy a liturgia a kultusz megnyilvánulása legyen, amit Isten népe átérez és részt vesz benne.

45. A XIX. századot nem csupán a liturgia újraéledése jellemzi, hanem, olykor ettől elkülönülten, a népi jámborság terjedése is. Így a liturgikus énekek felvirágzása egybeesik új népénekek megjelenésével, s a liturgikus segédkönyvek, például kétnyelvű misszálék elterjedése együtt jár az áhítatossági irodalom burjánzásával.

A romantika kultúrája, amely előtérbe helyezi az ember érzelmeit és vallásos lelkületét, elősegíti az istentisztelet területén is a népi elemek kutatását, megértését és használatát.

Ugyanebben az évszázadban egy másik fontos jelenséggel találkozunk: a helyi kultusz kifejezésmódjai, amelyek népi eredetre mennek vissza, egyes csodás események kapcsán (csodák, látomások) magasabb szinten hivatalos elismerést, kedvező elbírálást és védelmet kapnak az egyházi tekintély részéről, s bekerülnek a liturgiába is. E tekintetben említhetjük példaként az egyes kegyhelyeket, zarándokhelyeket, a bűnbánati és eucharisztikus liturgiai központokat, valamint a népi Mária-tisztelet helyszíneit.
A XIX. században mindazonáltal az újraéledés időszakába kerülő liturgia és a mindinkább terjedő népi ájtatosság kapcsolatát negatívan befolyásolja egy tényező, ami már a katolikus reform időszakában is létezett: a jámborsági gyakorlatok a liturgikus cselekmények helyébe lépnek.

46. A XX. század elején, Szent X. Piusz pápa idején (1903-1914) az volt a törekvés, hogy a híveket közelítsék a liturgiához, vagyis, hogy ez utóbbit tegyék „népiesebbé”. E pápának ugyanis az volt a meglátása, hogy a hívek „a valódi keresztény szellemet” úgy sajátítják el, ha azt „az első és leghitelesebb forrásból merítik, vagyis részt vesznek a legszentebb misztériumokban és az Egyház nyilvános és ünnepélyes imádságában”.[37] Ezzel Szent X. Piusz tekintéllyel erősítette meg azt az állítást, miszerint a liturgia a jámborság minden más formájához képest objektív elsőbbséget élvez. Visszautasította a népi jámborság és a liturgia közötti keveredést, és közvetve elősegítette a két terület tiszta különválasztását, megnyitván az utat, amely elvezetett a kettő közötti kapcsolat valódi megértéséhez.

Így keletkezett és fejlődött ki, a tudomány, a jámborság és az egyhá-ziasság terén kiemelkedő személyiségek közreműködésével az a liturgikus mozgalom, amely jelentős szerepre tett szert a XX. századi Egyház életében, s amelyben a pápák a Szentlélek tevékenységét ismerték fel.[38] A liturgikus mozgalom vezetőinek[39] legfőbb mozgatója a lelkipásztori buzgóság volt. Elő kívánták segíteni a hívekben az isteni misztériumok megünneplésének megértését és megszeretését, s ilyenformán vissza akarták nekik adni azt a tudatot, hogy a szent papsághoz tartoznak (vö. 1Pt 2,5).

Érthető, hogy a liturgikus mozgalom egyes merevebb képviselői bizalmatlansággal tekintettek a népi jámborság megnyilvánulásaira, és ezekben vélték felfedezni a liturgia hanyatlásának okát. Az ő szemük előtt azok az esetek álltak, amikor a liturgiára rátelepedtek egyes jámborsági gyakorlatok, vagy egyenesen helyettesítették a liturgiát bizonyos népi kultikus kifejezéssel. Ezenfelül, azzal a céllal, hogy visszaállítsák az istentisztelet tisztaságát, eszményi modellként tekintettek az Egyház első évszázadainak liturgiájára és következésképpen nemegyszer radikális módon elutasították a népi jámborság középkori vagy a Trienti Zsinat után keletkezett kifejezéseit.

Ez az elutasítás azonban nem vette kellőképpen tekintetbe azt a tényt, hogy a népi jámborság megnyilvánulásai, amelyeket az Egyház gyakran jóváhagyott és ajánlott is, számos hívőnek a lelki életét táplálták, és az életszentség elvitathatatlan gyümölcseit termették, és nagyban hozzájárultak a hit megtartásához és a keresztény üzenet terjedéséhez. Éppen ezért XII. Piusz az 1947. november 21-én kelt Mediator Dei enciklikában,[40] ebben az irányadó dokumentumban, amellyel magára vállalta a liturgikus mozgalom vezetését, ezzel az elutasítással szemben kiállt a jámborsági gyakorlatok mellett, amelyekkel az elmúlt évszázadok katolikus jámborsága bizonyos mértékig azonosult.

A II. Vatikáni Zsinatra várt az a feladat, hogy a Sacrosanctum Concilium konstitúcióban meghatározza a liturgia és a népi jámborság kapcsolatának helyes látásmódját, kijelentve a szent liturgia vitathatatlan elsőbbségét, amelynek alá van rendelve minden, mégoly értékes jámborsági gyakorlat.[41]

LITURGIA ÉS NÉPI JÁMBORSÁG

47. Az imént felvázolt történelmi áttekintésből kiderül, hogy a liturgia és a népi jámborság közötti kapcsolat nem újkeletű probléma. Az évszázadok folyamán más-más néven és módon többször felszínre került és sokféle válasz született a kérdésre. Arra van szükségünk, hogy a történelem tanításából nyerjünk útmutatást, miképpen felelhetünk meg azokra a lelkipásztori kérdésekre, amelyek napjainkban gyakorta és sürgetőleg felmerülnek.

A történelem útmutatása: az egyensúlyvesztés okai
48. A történelem elsősorban arra mutat rá, hogy a liturgia és a népi jámborság közötti kapcsolatot az zavarja meg, ha a hívekben elhomályosul a liturgia alapvető értékekeinek a tudatossága. Ennek az elhalványulásnak az okai a következők lehetnek:
- a hívek kevéssé vannak tudatában a húsvét értelmének és annak, hogy központi szerepet tölt be az üdvtörténetben, valamint annak, hogy a liturgia jelenti ennek felidézését. Ahol ez a helyzet, a hívek az „igazságok hierarchiáját” figyelmen kívül hagyva ájtatosságukkal szinte elkerülhetetlen módon Krisztus életének más megváltó misztériumai, a Boldogságos Szűzanya, az angyalok, illetve a szentek felé fordulnak;
- elhalványul az általános papság tudatossága, amelynek értelmében a hívek képesek „Jézus Krisztus által Istennek kedves lelki áldozatokat” bemutatni (vö. Pt 2,5; lRóm 12,1), és teljes mértékben részt venni állapotuknak megfelelő módon az Egyház istentiszteletében. Amikor ez a helyzet - amit sokszor az is jelez, hogy a liturgiát klerikusok vezetik azokban a részekben is, amelyek nem kötődnek a szent szolgálathoz -, az azt vonja maga után, hogy a hívek a jámborsági gyakorlatok felé fordulnak, mert ezekben tevékeny résztvevők lehetnek;
- a liturgia nyelvezetének - nyelvének, jeleinek, szimbólumainak, rituális gesztusainak, stb. - nem megfelelő ismerete, aminek folytán a hívek számára az ünneplés értelmének java része érthetetlen lesz. Ez azt a benyomást keltheti bennük, hogy kívül állnak a liturgikus cselekményen, s ekkor is könnyen előfordulhat, hogy a jámborsági gyakorlatok felé fordulnak, hiszen ezeknek a nyelvezete jobban megfelel kulturális felkészültségüknek, illetve olyan áhítatformákat részesítenek előnyben, amelyek jobban megfelelnek a mindennapi élet kívánalmainak és helyzeteinek.

49. Mindezek a tények, amelyek nemritkán együttesen jelentkeznek ugyanabban a környezetben, egyensúlyvesztést idéznek elő a liturgia és a népi jámborság kapcsolatrendszerében, amelynek során az előbbi károsodik, az utóbbi pedig elszegényedik. A kateketikai és lelkipásztori tevékenység során ezért megfelelő módon és kitartóan kell törekedni ezeknek a tényeknek a kiküszöbölésére.
Ugyanakkor a liturgikus megújulási mozgalmak és a hívek liturgikus érzékének növekedése maguk után vonják a népi jámborság visszaszorulását a liturgiával szemben. Ezt pozitív fejleménynek kell tekintenünk, ami megfelel a keresztény jámborság mélyebb irányultságának.

A liturgikus konstitúció fényében
50. Napjainkban a liturgia és a népi jámborság kapcsolatát főként a Sacrosanctum Concilium kezdetű konstitúció iránymutatásainak fényében kell megvizsgálnunk. Ezeknek az a célja, hogy harmonikus kapcsolat alakuljon ki a jámborság e két formája között, miközben az utóbbi objektív módon alá van rendelve az előbbinek és annak előmozdítását szolgálja.[42]

Ez azt jelenti, hogy elsősorban el kell kerülni a liturgia és a népi jámborság szembeállítását, egyenlő vagy egymást helyettesítő valóságokként történő értékelését. A liturgia elsőrendű fontosságának tudata és legigazibb megnyilvánulásainak kutatása nem szabad, hogy a népi jámborság valóságának elhanyagolására, vagy megvetésére késztessen, illetve elvezessen odáig, hogy azt feleslegesnek vagy egyenesen károsnak tekintsük az Egyház istentiszteleti élete szempontjából.

A népi jámborság figyelembe nem vétele vagy annak megvetése arról tanúskodik, hogy valaki nem megfelelően gondolkodik bizonyos egyházi tényekről, s inkább ideologikus előítéletek vezérlik, semmint a hitbeli tanok. E magatartás:
- nem veszi tekintetbe, hogy a népi jámborság is egyházi valóság, amelyet a Szentlélek indít és támogat,[43] amely felett a Tanítóhivatal gyakorolja hitelesítő és biztosító funkcióját;
- nem értékeli kellőképpen a kegyelemnek és a szentségnek azokat a gyümölcseit, amelyeket a népi jámborság termett és terem az Egyházban;
- nemegyszer a „tiszta liturgia” utáni illuzórikus keresés terméke, amely, amellett, hogy a tisztaság fogalmának meghatározásához ugyancsak szubjektív kritériumokat használ, az évszázadok tanúsága szerint sokkal inkább ideális vágynak tekinthető, semmint történelmi valóságnak;
- összekeveri az emberi lélek egy nemes alkotóelemét, az érzelmeket, amelyek jogosan áthatják csakúgy a liturgikus jámborság számos megnyilvánulását, mint a népi jámborságéit, ugyanennek a elhajlott változatával, a szentimentalizmussal.

51. A liturgia és a népi jámborság kapcsolatában az ezzel ellenkező előjelű jelenséggel is találkozunk, vagyis a népi jámborság olyan értékelésével, ami valójában a liturgia rovására megy.

Nem szabad elhallgatni, hogy ott, ahol ez történik, akár a tényleges helyzet kapcsán, akár úgymond elméleti megfontolásból, súlyos lelkipásztori elhajlás történik, hiszen itt a liturgia többé már nem „az a csúcspont, mely felé az Egyház tevékenysége irányul; ugyanakkor az a forrás is, amelyből minden ereje fakad”,[44] hanem az istentisztelet olyan kifejeződése, amiről úgy tartják, a nép számára nem érthető és nem átérezhető, s ezért elhanyagolják, háttérbe szorítják vagy egyes csoportok számára tartják fenn.

52. Az a dicséretes szándék, hogy a jelenkor emberét, különösen azokat, akik nem részesültek elegendő hittanoktatásban, a keresztény istentisztelethez közelítsük, valamint az a tény, hogy egyes kultúrák nehezen tudják asszimilálni a liturgia egyes elemeit és szerkezeteit, nem vezethet el arra a következtetésre, hogy elméletben vagy gyakorlatban megkérdőjelezzük a liturgikus istentisztelet alapvető és elsődleges kifejeződéseit. Ha így tennénk, ahelyett, hogy előrelátó és kitartó módon valós nehézségekkel néznénk szembe, csupán leegyszerűsítésekkel próbáljuk megkerülni a problémát.

53. Ott, ahol a népi jámborság gyakorlatait a liturgikus cselekmények rovására végzik, ilyen kijelentéseknek lehetünk tanúi:
- a népi jámborság az a megfelelő hely, ahol szabadon és spontán módon ünnepelhetjük az „Életet” és annak sokféle megnyilvánulását, a liturgia ezzel szemben ”Krisztus misztériumára” összpontosítván lehetetlenné teszi a spontaneitást, önmagát ismétli és formális;
- a liturgia nem tudja a hívőt lénye teljességében, testében és lelkében bevonni, míg a népi jámborság, amely közvetlenül szól az emberhez, testét, szívét és szellemét is megszólítja;
- a népi jámborság az imaélet valós és hiteles helye. A jámborsági gyakorlatokban a hívő valóban az Úrral kerül párbeszédbe, s olyan szavakkal szól hozzá, amelyeket valóban megért és magáénak ismer. A liturgia ezzel szemben olyan szavakat ad ajkára, amelyek nem sajátjai és idegenek kulturális világától, s nemhogy eszköze, hanem inkább gátja így az imaéletnek;
- az a ritualitás, amelyben a népi jámborság nyer kifejezést, azért elfogadható és érthető a hívek számára, mert megfelelés áll fönn saját kulturális világa és a rítus nyelvezete között. A liturgia ritualitása ezzel szemben nem érthető, mert kifejezésmódjának építőelemei olyan kulturális világból származnak, amelyeket a hívő a magáétól különbözőnek és távolinak tart.

54. Ezekben a kijelentésekben túlzásba víve és dialektikusan szembeállítva nagy hangsúlyt kap az a különbség, amely tagadhatatlanul fennáll a liturgia és a népi jámborság megnyilvánulási formái között.

Bizonyos, hogy ezeknek a véleményeknek felszínre kerülése annak a jele, hogy a keresztény liturgia eredeti fogalmát erősen félreértik, vagy teljesen kiüresítették lényegi tartalmától.

Ezen véleményekkel szemben emlékeztetni kell a legutóbbi egyetemes zsinat súlyos, átgondolt szavaira: „Ezért minden liturgikus ünneplés, mint a pap Krisztus és az ő teste, az Egyház műve, kimagaslóan szent cselekmény, melynek hatékonyságát az Egyház semmi más cselekedete nem éri el sem jogcím, sem fokozat tekintetében”.[45]

55. A népi jámborság egyoldalú magasztalása és a liturgia semmibevétele nem veszi tekintetbe azt a tényt, hogy ez utóbbinak a lényegi elemei Jézus alapítói akaratára mennek vissza, és noha kellene, nem hangsúlyozza a liturgia szoteriológikus és doxologikus értékét. Miután az Úr felszállt a mennybe, az Atya dicsőségébe, és ajándékba adta a Szentlelket, Isten tökéletes megdicsőítése és az ember üdvözülése elsősorban a liturgikus ünneplésben megy végbe,[46] s ez megköveteli a hit csatlakozását, és belehelyezi a hívőt a megváltás alapvető eseményébe: Krisztus kínszenvedésébe, halálába és feltámadásába (vö. Róm 6,2-6; 1Kor 11,23-26).

Az Egyház, amikor önnön misztériumát, istentiszteleti és üdvözítő ténykedését törekszik megérteni, nem habozik kijelenteni, hogy „a liturgia által - leginkább az Eucharisztia isteni áldozatában - „megvalósul a megváltás műve”;[47] ám ez nem zárja ki a jámborság más megnyilvánulási formáit.

56. A liturgia elméleti és gyakorlati elvetése elkerülhetetlenül oda vezet, hogy elhomályosul előttünk Isten misztériuma, amely az elbotlott emberhez hajolva irgalommal felemeli, hogy magához ölelje a Fiú megtestesülésében és a Szentlélek odaajándékozásával. Nem foghatjuk fel így az üdvtörténet jelentését, az Ó- és Újszövetség közötti kapcsolatot, nem értékeljük kellőképpen Isten Igéjét, az egyedül üdvözítő Igét, amelyből a liturgia táplálkozik és amelyre folyamatosan hivatkozik. Ebben az esetben a hívek lelkében elhalványul Krisztusnak, az Isten Fiának és Szűz Mária Fiának a tevékenysége, aki az egyedüli Megváltó és egyedüli Közvetítő (vö. 1Tim 2,5; ApCsel 4,12), és elvesztik a sensus Ecclesiae-t, egyházi érzéküket.

57. Ha hangsúly egyedül a népi jámborságra kerül, amelynek egyébiránt - mint már mondottuk - a keresztény hit korlátain belül kell maradnia,[48] ez együtt járhat azzal, hogy a hívek eltávolodnak a keresztény kinyilatkoztatástól, és ennek helyébe nem megfelelő, torzított módon a kozmikus és természeti vallásosság elemei lépnek. Ebből fakadóan a keresztény istentiszteletben megjelenhetnek a kereszténység előtti hiedelmekből származó kétértelmű elemek vagy olyan megnyilvánulások, amelyek kizárólag egyetlen nép vagy nemzetiség kultúrájához illetve pszichológiájához szólnak. Ez azt az illúziót keltheti, hogy a transzcendencia elérhető a kevert vallási tapasztalatok által;[49] így veszélybe sodorhatja az üdvözülésről, Isten ingyenes ajándékáról vallott valódi keresztény gondolkodást, s helyébe azt az elképzelést állíthatja, hogy az üdvösség az ember szerzeménye és személyes erőfeszítésének gyümölcse (nem feledkezhetünk el a pelagianizmus gyakran súlyos veszélyéről). Végezetül elvezethet odáig, hogy a másodrendű közvetítők, mint például a Szűzanya, az angyalok vagy a szentek, vagy olykor a nemzeti történelem nagyjai a hívek gondolkodásában az egyetlen Közvetítő, Urunk Jézus Krisztus szerepe fölé kerekedjenek.

58. A liturgia és a népi jámborság a keresztény istentisztelet két legitim kifejezésmódja, noha egy szintre nem hozhatók. Nem szabad őket szembeállítani egymással, hanem összhangot kell közöttük teremteni, amint ezt a liturgikus konstitúció megfogalmazza: „A keresztény nép jámborsági gyakorlatai . legyenek összhangban a liturgiával, mintegy abból fakadjanak és arra készítsék föl a népet; a liturgia ugyanis természeténél fogva messze minden ájtatosság fölött áll”.[50]

A liturgia és a népi jámborság az istentisztelet két olyan megnyilvánulása tehát, amelyet kölcsönös termékeny kapcsolatba kell hozni. Ugyanakkor minden esetben a liturgiának kell lennie a hivatkozási pontnak, hogy a népi jámborságban fellelhető „imádságot és karizmatikus életet éleslátóan és óvatosan megfelelő csatornába tereljük”[51]. A népi jámborság a maga részéről, a maga szimbolikus és expresszív értékeivel olyan koordinátákkal szolgálhat a liturgia számára, amelyek segíthetnek az inkulturációban, és bátorítják a hatékony alkotás dinamizmusát.[52]

A képzés fontossága
59. Az elmondottak fényében, a liturgia és a népi jámborság kapcsolatában az egyensúlyvesztés és feszültségek feloldásának útja a képzés, csakúgy a papság, mint a világiak körében. A szükséges liturgikus képzés mellett, amely hosszú távú munka, amit folyamatosan újra fel kell fedezni és el kell mélyíteni,[53] ennek kiegészítéseként és a kiegyensúlyozott és gazdag lelkiség kialakítása érdekében, szükségesnek mutatkozik a képzés a népi jámborság tárgyában is.[54]

Valóban, „a lelki élet azonban nem csupán a szent Liturgiában való részvétel”,[55] s ha csak a liturgikus nevelésre szorítkozunk, ez nem elégíti ki a lelki fejlődés segítését minden területen. Egyébiránt, a liturgikus cselekmények, például az Eucharisztiában való részvétel, nem tudja áthatni az olyan életet, amelyből hiányzik az egyéni ima és nincsenek meg benne azok az értékek, amelyeket a keresztény nép hagyományos áhítatformái közvetítenek. Az a tény, hogy sokan manapság keleti eredetű, különböző kidolgozású „vallásos” gyakorlatok felé fordulnak, annak a jele, hogy az emberek keresik a lét, a szenvedés, az osztozás lelkiségét. A zsinat utáni nemzedékek, az egyes országokban eltérő módon, nem rendelkeznek azokkal a tapasztalatokkal az áhítat formáit illetően, amellyel a korábbi nemzedékek rendelkeztek; ezért van, hogy a kateké-zisnek és a nevelésnek tekintettel kell lennie az átélt lelkiség felkínálására, s ennek keretében a népi jámborság által képviselt kincsre is, különös tekintettel a Tanítóhivatal által is ajánlott jámborsági gyakorlatokra.

II. FEJEZET

A LITURGIA ÉS A NÉPI JÁMBORSÁG
AZ EGYHÁZ TANÍTÓHIVATALA SZERINT


60. Már szóltunk a II. Vatikáni Zsinatról, egyes pápákról és püspökökről, akik figyelmet szenteltek a népi jámborságnak.[56] Ezen a ponton alkalmasnak tűnik, hogy szerves összefoglalót nyújtsunk mindarról, amit a Tanítóhivatal e tárgyban kijelent, hogy ezzel könnyítsük meg a közös tanbeli tájékozódást a népi jámborsággal kapcsolatban, és elősegítsük a megfelelő lelkipásztori ténykedést.

A NÉPI JÁMBORSÁG ÉRTÉKEI

61. A Tanítóhivatal szerint a népi jámborság az Egyházhoz tartozó és az Egyházban élő valóság. Forrása Isten Lelkének folyamatos és tevékeny jelenléte, hivatkozási pontja a megváltó Krisztus misztériuma, célja Isten dicsősége és az emberek üdvözülése. Történelmi alkalmat rá „az evangelizáció művének és a kultúrának a szerencsés találkozása” szolgáltatott.[57] Éppen ezért a Tanítóhivatal több alkalommal is kifejezte nagyrabecsülését a népi jámborság és annak megnyilvánulásai iránt. Figyelmeztette azokat, akik nem vesznek róla tudomást, elhanyagolják vagy megvetik, hogy pozitívabb magatartást tanúsítsanak vele szemben, vessenek számot értékeivel,[58] s végezetül nem habozott a népi jámborságot „Isten népe valóságos kincsének” nevezni.[59]

A Tanítóhivatalnak a népi jámborság iránti nagyrabecsülése elsősorban azoknak az értékeknek szól, amelyeket az megtestesít.
A népi jámborság szinte veleszületett érzékkel rendelkezik a szent és transzcendens dolgok iránt. Az Isten utáni valódi szomjúságról tanúskodik és „élesen látja Isten legmélyebb jellemzőit: atyaságát, gondviselő voltát, szerető állandó jelenlétét”[60] és irgalmát.[61]

A Tanítóhivatal dokumentumai kiemelnek bizonyos belső magatartásformákat, amelyeket a népi jámborság aknáz ki, hangsúlyoz és táplál különösképpen: a türelem és a „belenyugvás a megváltoztathatatlan helyzetekbe”;[62] a bizalommal teli Istenre hagyatkozás; a szenvedésre való készség és a „mindennapok keresztjének hordozása”;[63] az az őszinte vágy, hogy tetszésére legyünk az Úrnak, helyrehozzuk a neki okozott sértéseket és bűnbánatot gyakoroljunk; az anyagi javaktól való távolságtartás; a mások iránti nyitottság és szolidaritás, a „barátság és a családi szeretet és egység értelme”.[64]

62. A népi jámborság szívesen fordul figyelmével Isten Fiának misztériuma felé, aki az emberek iránti szeretetből gyermekké, testvérünkké lett, szegényen született egy szegény és egyszerű asszonytól; ugyancsak igen fogékony Krisztus kínszenvedése és halála iránt.[65]

A népi jámborságban a túlvilág misztériumának szemlélése jelentékeny teret foglal el, az egek lakóival (a Szűzanyával, az angyalokkal és a szentekkel) való közösség iránti igény, illetve az elhunytak lelki üdvéért mondott imádság.

63. A keresztény üzenet és egy adott nép kultúrája harmonikus ötvöződése, ami gyakran fellelhető a népi jámborság megnyilvánulásaiban, úgyszintén egy olyan jelenség, amely a Tanítóhivatal nagyrabecsülését vonja maga után ez utóbbi iránt.

A népi jámborság legeredetibb megnyilvánulásaiban ugyanis a keresztény üzenet egyrészről magára ölti egy adott nép kultúrájának kifejezési formáit, másrészről evangéliumi értékekkel szövi át az életről, a halálról, a szabadságról, a küldetésről és az ember sorsáról való felfogásukat.

A kulturális kifejezésmódok továbbadása apáról fiúra, nemzedékről nemzedékre magában hordozza a keresztény alapelvek továbbadását. Egyes esetekben a két dolog ötvözése olyan mélységeket ért el, hogy a keresztény hit sajátos elemei egy-egy nép kulturális identitásának szerves részeivé váltak.[66] Elegendő például az Úr Édesanyja iránti tiszteletre gondolnunk.

64. A Tanítóhivatal kiemeli ezenkívül a népi jámborság jelentőségét Isten népének hitélete, a hit megőrzése és az evangelizáció újabb kezdeményezései szempontjából.

Megemlítik, hogy nem lehet nem tekintetbe venni „azokat az áhítati formákat, amelyeket a nép egyes területeken megindító buzgalommal és tiszta szándékkal”[67] gyakorol. Ugyancsak figyelemre méltó, hogy az egészséges népi ájtatosság „alapvetően katolikus gyökerei folytán ellenszer a szekták befolyása ellen, és biztosítja a hűséget a megváltás üzenetéhez”.[68] Az is fontos, hogy a népi jámborság gondviselésszerű eszköznek bizonyult a hit megőrzésére ott, ahol a keresztények híjával voltak a lelkipásztori ellátásnak; hogy ott, ahol elégtelen módon ment végbe az evangelizáció, „a népesség a hitét nagy részben a népi jámborság révén fejezi ki”[69]; és végül az, hogy a népi jámborság értékes és elkerülhetetlen „kiindulási pontot jelent, ahonnan elérhetjük, hogy a nép hite gazdagodjon érettségben és mélységben”.[70]

NÉHÁNY VESZÉLY, AMELY TÉVÚTRA VIHETI A NÉPI JÁMBORSÁGOT

65. A Tanítóhivatal, amely rávilágít a népi jámborság vitathatatlan értékeire, nem mulasztja el, hogy jelezzen egyúttal néhány veszélyt is, amely fenyegetést hordoz rá nézve. Ilyenek a keresztény hit egyes elemeinek (Krisztus feltámadása, az Egyházhoz tartozás érzése, a Szentlélek személye és ténykedése) nem kellő jelenléte; aránytalanság a szentek tisztelete, valamint Jézus Krisztus abszolút fensőbbségének és misztériumának tudatossága között; a Szentírással való közvetlen kapcsolat hiányos volta; az Egyház szentségi életétől való elszigetelődés; az a tendencia, hogy az istentisztelet momentumait elszigeteljük a keresztény élet feladataitól; a jámborság egyes formáinak utilitarista szellemű felfogása; egyes „jelek, gesztusok és formulák túlzott használata, amelyek aránytalanul nagy jelentőségre tesznek szert és súrolják a feltűnés puszta keresését”;[71] szélsőséges esetekben az a kockázat, hogy elősegítik a „szekták beáramlását, a babonák előretörését, a mágiát, a fatalizmust vagy a személy elnyomását”.[72]

66. Azért, hogy a népi jámborságnak ezeknek az esetleges hiányosságait és hibáit csökkentse, korunkban a Tanítóhivatal kitartóan figyelmeztet rá, hogy „evangelizálni” kell a népi jámborságot,[73] termékeny kapcsolatot kell teremteni közte és az Evangélium között. Ez fogja „megszabadítani fokozatosan hibáitól, megtisztítja, megerősíti, ami kétértelmű, az tiszta arculatot nyerjen a hitben, a reménységben és a szeretetben”.[74]

A népi jámborság „evangelizációja” során a lelkipásztori érzék azt sugallja, hogy nagy türelemmel és toleranciával járjunk el, és ihletet abból a módszerből merítsünk, amellyel az Egyház az évszázadok során szembenézett részint a keresztény hit és a liturgia inkulturációja során,[75] részint a népi jámborságot érintő kérdésekben.

A NÉPI JÁMBORSÁG ALANYA

67. Amikor az Egyház Tanítóhivatala arra emlékeztet, hogy „a lelki élet nem merül ki csupán a liturgián való részvétellel”, és hogy a kereszténynek „a szobájába is el kell vonulnia, hogy titokban imádkozzék az Atyához”, sőt „az Apostol tanítása szerint szüntelenül kell imádkoz-nia”[76], rámutat, hogy az imádságok különféle formáinak alanya az egyes keresztény ember - klerikus, szerzetes vagy világi -, akár akkor, amikor Krisztus Lelkétől indíttatva egyénileg imádkozik, akár akkor, amikor közösségben imádkozik különféle eredetű és arculatú csoportokban.[77]

68. Különösen II. János Pál pápa mutatott rá, hogy a család is alanya a népi jámborságnak. A Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítás, miután dicséri a családot mint az Egyház házi szentélyét, kiemeli, hogy „annak érdekében, hogy a templomban folyó liturgiára fölkészüljenek, illetve azt otthon folytassák,[78] a családnak megvan a maga nagyon változatos magánimádság-készlete. E változatosság - miközben tanúskodik arról a mérhetetlen gazdagságról, amellyel a Szentlélek élteti a keresztény imádságot - megfelel a lelkét Isten felé irányító ember életkörülményeinek és igényeinek. A Szinódus atyái a reggeli és az esti imádságon kívül kifejezetten ajánlják Isten igéjének elmélkedő olvasását, a szentségekre való előkészületet; Jézus szentséges Szívének szóló felajánlást és tiszteletet, a Boldogságos Szűz Mária tiszteletének különféle formáit, az asztali áldást és a népi jámborság ápolását.”[79]

69. A népi ájtatosság fontos alanyai ezen kívül a konfraternitások és a hívek egyéb jámbor egyesületei. Intézményes céljaik között, a karitatív tevékenységen és a társadalmi elkötelezettségen kívül ott találjuk a keresztény istentisztelet előmozdítását a Szentháromság, maga Krisztus és az ő misztériumai, a Boldogságos Szűzanya, az angyalok, a szentek és boldogok irányában, illetve az elhunyt hívek lelki üdvéért mondott imádságot.

A konfraternitásoknak a liturgikus naptár mellett gyakran van saját naptáruk is, amelyekben fel vannak tüntetve különleges ünnepeik, zsolozs-máik, novénáik, szeptenáriumaik és triduumaik; bűnbánati időszakaik, azok a napok, amelyeken körmeneteket vagy zarándoklatokat tartanak, avagy meghatározott irgalmas cselekedetet hajtanak végre. Megvannak saját ájtatossági könyveik, saját megkülönböztető jeleik, mint a skapulá-rék, érmek, ruhák és övek, olykor külön istentiszteleti helyük és temetőjük is.

Az Egyház elfogadja a konfraternitásokat és jogi személyiséget ad számukra,[80] jóváhagyja statútumaikat, nagyra értékeli célkitűzéseiket és istentiszteleti tevékenységüket. Ugyanakkor megkívánja, hogy ez szem-behelyezkedést vagy elszigetelődést ne hozzon létre, és bölcsen illeszkedjen bele a plébánia és az egyházmegye életébe.

A JÁMBORSÁGI GYAKORLATOK

70. A népi jámborság tipikus megnyilvánulásai a jámborsági gyakorlatok, amelyek egymástól igen eltérők lehetnek történelmi eredetüket, tartalmukat, nyelvezetüket, stílusukat, használatukat és gyakorlóikat tekintve. A II. Vatikáni Zsinat megvizsgálta a jámborsági gyakorlatokat, emlékeztetett rá, hogy ezek erősen ajánlottak,[81] és rámutatott azokra a feltételekre, amelyek biztosítják legitimitásukat és érvényes voltukat.

71. A keresztény istentisztelet sajátos természetéből és jellemzőiből kiindulva nyilvánvaló, hogy a jámborsági gyakorlatoknak meg kell felelniük az egészséges tanításnak, valamint az Egyház törvényeinek és sza-bályainak;[82] ezenkívül összhangban kell lenniük a szent liturgiával; lehetőség szerint tekintettel kell lenniük a liturgikus évre és segíteniük kell „az Egyház közös imádságában való tudatos és tevékeny részvételt”.[83]

72. A jámborsági gyakorlatok a keresztény istentisztelet körébe tartoznak. Ezért az Egyház mindenkor szükségét érezte, hogy figyelemmel legyen irántuk, hogy általuk méltón megdicsőíttessék Isten, az embernek pedig lelkileg javára váljanak és buzdításul szolgáljon számára a következetes keresztény életvitelre.

A főpásztorok ténykedése a jámborsági gyakorlatok tekintetében sokféle volt: ajánlották, bátorították őket, iránymutatást adtak, s olykor javították őket. A jámborsági gyakorlatok széles körében meg kell különböztetnünk azokat, amelyeket az Apostoli Szentszék elrendelésére végeznek, vagy amelyeket a Szentszék ajánlott az évszázadok során;[84] az egyes helyi egyházak jámborsági gyakorlatait, ha ezeket „a püspökök rendelkezései alapján, a szokások és törvényesen jóváhagyott szertartáskönyvek szerint végzik”,[85] valamint más jámborsági gyakorlatok, amelyet külön jog szerint vagy hagyomány alapján gyakorolnak a szerzetescsaládokban, a kon-fraternitásokban és a hívek vallásos társulásaiban. Ez utóbbiak gyakran elnyerték az Egyház kifejezett jóváhagyását. Jámborsági gyakorlatokat nem végeznek a családi élet keretei között vagy egyénileg.

Egyes jámborsági gyakorlatok, amelyeket a hívek közösségének szokása vezetett be és a Tanítóhivatal jóváhagyott,[86] búcsúk elnyerésére adnak lehetőséget.[87]

A LITURGIA ÉS A JÁMBORSÁGI GYAKORLATOK

73. A következőkben foglalhatjuk össze az Egyház tanítását a liturgia és a jámborsági gyakorlatok kapcsolatáról. A liturgia természeténél fogva jóval magasabb rendű, mint a jámborsági gyakorlatok,[88] éppen ezért a lelkipásztori gyakorlatban a liturgiának kell juttatni „azt a helyet, amely megilleti a jámborsági gyakorlatokkal szemben”.[89] A liturgiának és a jámborsági gyakorlatoknak úgy kell egymás mellett létezniük, hogy az értékek hierarchiája és az istentisztelet e két megnyilvánulási formája ne szenvedjen csorbát.[90]

74. Ezeknek az alapelveknek a megfelelő figyelembevétele elvezethet oda, hogy valóban igyekezzünk a lehetőségekhez mérten összehangolni a jámborsági gyakorlatok ritmusát a liturgia kívánalmaival, vagyis anélkül, hogy a „jámborság e két formáját összeolvasztanánk vagy össze-kevernénk”[91]; elkerülni következésképpen a keveredést és elegyítést a liturgia és a jámborsági gyakorlatok között; ne állítsuk szembe a jámborsági gyakorlatokat a liturgiával vagy az egyházias érzülettel, és végül ne igyekezzünk a jámborsági gyakorlatokat eltörölni, ezáltal mással nem pótolható űrt hozván létre, aminek azután a hívők látják kárát.[92]

ÁLTALÁNOS IRÁNYELVEK A JÁMBORSÁGI GYAKORLATOK
MEGÚJÍTÁSA ÉRDEKÉBEN

75. Az Apostoli Szentszék nem mulasztotta el, hogy megmutassa, milyen teológiai, lelkipásztori, történelmi és irodalmi kritériumok járulhatnak hozzá, hogy, ahol szükséges, megújítsuk a jámborsági gyakorlatokat:[93] hangsúlyozni kell bennük a bibliai és liturgikus hivatkozásokat, ki kell fejeződnie bennük az ökumenikus törekvésnek, ki kell emelni lényegi magvukat, amely történeti kutatással határozható meg, és el kell érni, hogy e gyakorlatokban tükröződjenek a jelenkor lelkiségének bizonyos szempontjai. Tekintetbe kell venniük az antropológia újabb vívmányait, és tiszteletben kell tartaniuk annak a népnek a kultúráját és kifejezésmódját, ahol gyakorolják ezeket anélkül, hogy elveszítenék a népszokásokban gyökerező hagyományos elemeket.

III. FEJEZET

TEOLÓGIAI ELVEK A NÉPI JÁMBORSÁG
MEGÍTÉLÉSÉBEN ÉS MEGÚJÍTÁSÁBAN


Az istentiszteleti élet:
közösség az Atyával Krisztus által a Szentlélekben


76. A kinyilatkoztatás történetében az ember üdvössége mindenkor úgy mutatkozik meg, mint Isten ajándéka, amely irgalmából fakad, szuverén szabadságában és teljesen ingyenesen. Azoknak az eseményeknek és szavaknak az együttese, amelyekben megnyilvánul a megváltás terve[94], folyamatos párbeszédként áll előttünk az Isten és az ember között, amelyben Istené a kezdeményezés és az ember részéről a hitbeli odafigyelés és „a hitbeli engedelmesség válaszát”, alapállását követeli meg (Róm 1,5; 16,26).

Az üdvözítő párbeszédben kiemelkedő jelentőséggel bír az a Szövetség, amelyet a Sinai hegyén kötött Isten a választott néppel (vö. Kiv 19-24), amelynek révén ez utóbbi az Úr „tulajdonává”, „papi királysággá, szent nemzetté” válik (Kiv 19,6). Izrael pedig, aki a maga részéről nem volt mindig hű a szövetséghez, ihletet és erőt nyert belőle, hogy Isten viselkedését kövesse (vö. Lev 11,44-45; 19,2) és igéinek tartalma szerint alakítsa.

Izrael istentiszteletének és imádságának tárgya főként a mirabilia Dei-re, Isten üdvözítő fellépéseire a történelemben történő emlékezés. Ez tartja életben azon események iránti tiszteletet, amelyekben Isten ígéretei megvalósultak, és így állandó hivatkozási pontot jelentenek mind a hitbeli elmélkedés, mind az imaélet számára.

77. Örök tervének megfelelően (Zsid 1,1-2). Krisztus misztériuma, legfőképpen a húsvét titka: halála és feltámadása nem más, mint a teljes és végérvényes kinyilatkoztatás és az üdvösség ígéretének valóra váltása. Minthogy Jézus, „Isten egyszülött Fia” (Jn 3,18) az, akiben az Atya nekünk ajándékozott mindent anélkül, hogy bármit visszatartott volna (vö. Róm 8,32; Jn 3,16). Nyilvánvaló, hogy a hit és az imaélet szempontjából Isten népe számára a legalapvetőbb hivatkozási pont Krisztus személye és műve: ő az igazság tanítómestere (vö. Mt 22,16), a hűséges tanú (vö. ApCsel 1,5), a legfőbb főpap (vö. Zsid 4,14), lelkeink pásztora (vö. 1Pt 2,25), az egyetlen és tökéletes közvetítő (vö. 1Tim 2,5; Zsid 8,6; 9,15; 12,24); őáltala juthat el az ember az Atyához (vö. Jn 14,6), őáltala száll fel az Istenhez az Egyház dicsőítő és könyörgő szava, s őáltala száll le az emberiségre minden isteni ajándék.

Mi, akik Krisztussal eltemetkeztünk és vele együtt feltámadtunk a keresztségben (vö. Kol 2,12; Róm 6,4), megszabadultunk a test uralmától és beléptünk a Lélek uralmába (vö. Róm 8,9), a tökéletesség állapotára vagyunk meghívva abban a mértékben, amennyire ez szükséges a Krisztusban való érettséghez (vö. Ef 4,13). Krisztusban találjuk meg annak a magatartásnak a mintáját, amelyben minden pillanatban az Atya szavának meghallgatására figyel az ember, elfogadja az ő akaratát, mint arra adott szüntelen „igen”: „Az én ételem az, hogy annak akaratát cselekedjem, aki engem küldött” (vö. Jn 4,34).

Krisztus tehát a fiúi jámborság mintaképe, akitől megtanulhatjuk az Atyával való folytonos párbeszédet, az Istennel való életszerű, bensőséges és bizalmas kapcsolat folytonos keresését, amely az embert élete során megvilágosítja, támogatja és vezeti.

78. Az Atyával való közösség megélésében a híveket a Szentlélek vezeti (vö. Róm 8,14), akit azért kaptak, hogy fokozatosan átalakuljanak Krisztusban. Tőle kapják „a fogadott fiúság lelkét”, amelynek révén magukévá teszik Krisztus fiúi magatartását (vö. Róm 8,15-17), érzéseit (vö. Fil 2,5). A Szentlélek hozza a hívek tudomására Krisztus tanítását (vö. Jn 14,26; 16,13-25), hogy ennek fényénél értelmezzék életük eseményeit és a történelem fordulatait, eljussanak Isten mélységeinek megértéséig (vö. 1Kor 2,10) és képessé tegye őket, hogy életük „lelki áldozattá” váljon (vö. Róm 12,1), támogassa őket azokban az ellentmondásokban és megpróbáltatásokban, amelyekkel szembe kell nézniük a nehéz folyamat során, miközben átalakulnak Krisztusban, indítsa, táplálja és vezesse imádságukat: „Gyöngeségünkben segítségünkre van a Lélek is, mert nem tudjuk, hogyan imádkozzunk helyesen. A Lélek azonban maga könyörög helyettünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal. Aki vizsgálja a szíveket, tudja, hogy mit kíván a Lélek, mert Isten tetszése szerint jár közben a szentekért” (Róm 8,25-26).

A Szentlélektől ered és tőle nyeri erejét a keresztény istentisztelet, a Szentlélekben folyik és benne teljesedik ki. Kijelenthetjük tehát, hogy Krisztus Lelkének jelenléte nélkül nincsen valódi keresztény istentisztelet, s enélkül a hiteles népi jámborság sem tud kifejezésre jutni.

79. A fentebb kifejtett alapelveknek megfelelően szükségesnek tűnik, hogy a népi jámborság lényege az ember és az Isten közötti párbeszéd legyen a Szentlélekben. Nem kétséges, hogy az itt-ott fellelhető hiányosságok ellenére - mint például az Atyaisten és Jézus összekeverése , magán viseli a szentháromságos lelkület jegyeit.

A népi jámborság ugyanis igen érzékeny Isten atyasága misztériumára: megindul jóságán, csodálja hatalmát és bölcsességét, örvend a teremtés szépségén és dicséri ezért a Teremtőt, tudja, hogy az Atyaisten igazságos és irgalmas, gondot visel a szegényekre és alázatosakra, hirdeti, hogy az Atya azt parancsolta, hogy tegyünk jót, és azokat jutalmazza, akik becsületesen élnek és az egyenes úton járnak, s ugyanakkor elborzad a rossztól és eltávolítja magától azokat, akik megátalkodottan a gyűlölet, az erőszak, az igazságtalanság és a hazugság útját járják.

A népi jámborság szívesen összpontosít Krisztus személyére, Isten Fiára, az ember Megváltójára: megindul születésének elbeszélésén és felfogja azt a végtelen szeretetet, amely a Gyermekből árad, aki igaz Isten és egyben testvérünk is, s aki gyermekkorától kezdve szegény és üldözött. Szívesen ábrázolja Jézus Urunk, a jó Pásztor életének egyes eseményeit, aki odalépett a vámosokhoz és a bűnösökhöz, meggyógyította a betegeket és segített a szükséget szenvedőkön, és az igazság tanítómestere volt. Főként pedig szívesen szemléli Jézus kínszenvedésének misztériumait, mert felfogja bennük határtalan szeretetét és az emberi szenvedéssel való együttérzésének mértékét. Ilyen misztériumok: az elárult és elhagyott, a megostorozott és tövissel koronázott Jézus, akit a gonosztevők között feszítettek keresztre, levették testét a keresztről, a föld méhébe helyezték, s barátai és tanítványai megsiratták.

A népi jámborság nem hagyja figyelmen kívül, hogy Isten misztériumában ott van a Szentlélek személye. Vallja, hogy „a Szentlélek erejéből” Isten Fia „megtestesült a Szűzanya méhében és emberré lett”,[95] és hogy az Egyház életének hajnalán az apostolok megkapták a Szentlelket (vö. ApCsel 2,1-13); tudomása van róla, hogy a Szentlélek ereje, amelynek pecsétjét különösképpen a bérmáláskor kapják meg a keresztények, jelen van az Egyház minden szentségében. Tudja, hogy „az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” veszi kezdetét minden eukarisz-tikus ünneplés, így nyeri el valaki a keresztséget és a bűnbocsánat kegyelmét, s hogy az isteni három személy nevében teljesül a keresztény közösség minden imádsága, így hívják az isteni áldást az emberre és minden teremtményre.

80. Szükséges tehát, hogy a népi jámborságban megerősödjék a Szentháromságra történő hivatkozás, amelyet csíraként, mint már mondottuk, magában hordoz. Ezért a következő irányelveket lehet meghatározni:
- meg kell világosítani a hívek előtt a keresztény imádság sajátos jellegét, amelynek megszólítottja az Atya, Jézus Krisztus közvetítésével, a Szentlélek erejében;
- szükséges, hogy a népi jámborság megnyilvánulásai tisztább megvilágításba helyezzék a Szentlélek személyét és ténykedését. Az a tény, hogy Isten Lelkének nincs saját „neve”, és az a szokás, hogy nem ábrázolták őt antropomorf képekkel, oda vezetett, legalábbis részben, hogy a népi jámborság szövegeiben és kifejezési formáiban nincsen vagy kevésbé van jelen a Szentlélek, noha nem merült feledésbe a Lélekkel való kapcsolat kifejezésében a zene és a mozdulatok szerepe. Ezt a hiányosságot a népi ájtatosság evangelizálásával lehet betölteni, amivel az Egyház Tanítóhivatala több ízben foglalkozott;
- Ugyancsak szükséges, hogy a népi jámborság megnyilvánulásai kiemeljék Krisztus feltámadásának elsődleges és alapvető fontosságát. A népi ájtatosságban elevenen él annak hangsúlyozása, milyen szeretettel tekint a Megváltó a szenvedő emberiségre, ám ennek mindig együtt kell megjelennie az ő megdicsőülésével. Csak ezzel a feltétellel kerül teljes egészében bemutatásra Isten üdvözítő terve Krisztusban, és csak így lesz oszthatatlan egységében felfogható Krisztus húsvétjának misztériuma. Csak így rajzoljuk meg hitelesen a kereszténység arcát, amely a halálon aratott győzelem s annak ünneplése, aki „nem a holtak Istene, hanem az élőké” (Mt 22,32), vagyis Krisztusé, az élő Istené, aki meghalt és örökké él (vö. ApCsel 1,28) és a Szentléleké, aki „éltetőnk”.[96]
- Végezetül szükséges az is, hogy a Krisztus kínszenvedése iránti tisztelet elvezesse a híveket az Eucharisztiában való teljes és tudatos részvételre, amelyben ételül kapjuk Krisztus értünk feláldozott testét (vö. 1Kor 11,24), és italul kapjuk Jézusnak a kereszten az új és örök szövetségért, a bűnök bocsánatára kiontott vérét. E részvétel legkiemelkedőbb időpontja a húsvéti Szent Háromnap megünneplése, amely a liturgikus év csúcspontja, valamint a szent misztériumok vasárnapi megünneplése.

AZ EGYHÁZ MINT ISTENTISZTELETI KÖZÖSSÉG

81. Az Egyház, „az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységében egybegyűlt nép”[97] istentiszteleti közösség. Urának és alapítójának szándéka szerint számos rituális cselekményt visz végbe, amelyeknek a célja Isten dicsősége és az ember megszentelődése,[98] és amelyek különböző módon és különböző fokon valamennyien Krisztus húsvéti misztériumának ünneplését jelentik, s az a céljuk, hogy teljesítsék az isteni akaratot és egy-begyűjtsék a szétszórt fiakat az egyetlen nép egységébe.

Különféle szertartásaiban ugyanis az Egyház az üdvösség evangéliumát hirdeti és kijelenti Krisztus halálát és feltámadását, és a szent jelek által végbeviszi üdvözítő művét. Az Eucharisztiában megemlékezik az áldott kínszenvedésről, a dicsőséges feltámadásról és a csodás mennybemenetelről. Az egyéb szentségekből a Szentlélek többi ajándékát nyeri el, amelyek Krisztus keresztjéből fakadnak. Az Egyház zsoltárokkal és himnuszokkal dicsőíti az Atyát azokért a csodálatos tettekért, amelyeket végbevitt Fiának, Krisztusnak halálában és felmagasztalásá-ban, és azért könyörög hozzá, hogy a húsvét üdvözítő misztériuma eljusson minden emberhez. A szentelményekben, amelyeket azért hoztak létre, hogy támogassák a híveket különböző helyzeteikben és szükségeikben, azért könyörög az Úrhoz, hogy minden cselekedetüket a húsvét Lelke segítse és világítsa meg.

82. A liturgia ünneplésével azonban nem merül ki az Egyháznak az istentisztelet területén végzendő feladata. Krisztus tanítványai ugyanis, a mester példáját és tanítását követve, szobájuk rejtekén is imádkoznak (vö. Mt 6,6); összegyűlnek imádkozni a nagy vallási tapasztalattal rendelkező férfiak és nők által létrehozott módon, akik a hívek kívánságát felfogva, ezek jámborságát Krisztus misztériumának valamely különleges része felé irányították; imádkoznak a kollektív keresztény tudatosságból anonim módon fakadt formák szerint, amelyekben a népi kultúra igényei harmonikus módon ötvöződnek az evangéliumi üzenet lényeges elemeivel.

83. A népi jámborság hiteles formái szintén a Szentlélek gyümölcsei, s azokra úgy kell tekinteni, mint az Egyház jámborságának részére, hiszen azt az Egyházzal közösségben élő, az Egyház hitéhez csatlakozó és az Egyház istentiszteleti fegyelmét tisztelő hívek végzik, és mivel ezek közül jó néhányat maga az Egyház jóváhagyott és ajánlott.[99]

84. Mint az egyházi jámborság kifejezése, a népi ájtatosság alá van vetve a keresztény istentisztelet általános törvényeinek és az Egyház lelkipásztori tekintélyének, s ez gyakorolja felette a megkülönböztetés és hitelesítés feladatát, megújítja azt azáltal, hogy termékeny kapcsolatba állítja a kinyilatkoztatott Igével, a hagyománnyal és magával a liturgiával.

Másrészről szükséges, hogy a népi jámborság megnyilvánulásait mindig a keresztény istentisztelet „ekkleziológiai alapelve” világítsa meg. Ez teszi lehetővé a népi jámborság számára a következőket:
- helyes látásmóddal rendelkezzen a helyi egyház és az egyetemes Egyház viszonyáról. A népi jámborság többnyire ugyanis a helyi értékekre összpontosít, s így megvan a veszélye, hogy bezárkózik az egyetemes értékekkel és az ekkleziológiai távlatokkal szemben;
- bele kell helyeznie a Boldogságos Szűzanya, az angyalok, a szentek és a boldogok tiszteletét, valamint a halottak lelki üdvéért mondott imákat a szentek közösségének tágabb összefüggésébe, és abba a viszonyba, amely a mennyei Egyházat a földi zarándokútját folytató Egyházhoz kapcsolja;
- termékeny módon kell fölfognia a kapcsolatot a szolgálat és a karizma között; az első szükséges a liturgikus istentisztelet megnyilvánulásaihoz, míg a második a népi jámborság megnyilvánulásaiban gyakori.

EGYETEMES PAPSÁG ÉS NÉPI JÁMBORSÁG

85. A keresztény beavatás szentségei révén a hívő belép az Egyházba, a prófétai, papi és királyi nemzetbe, amelynek az a feladata, hogy Istent lélekben és imádságban imádják (vö. Jn 4,23). A hívő e papságát Krisztus által a Szentlélekben gyakorolja, nem csupán a liturgia keretei között, de különösen az Eucharisztia ünneplésében, valamint a keresztény élet egyéb területein is, többek között a népi jámborságban. A Szentlélek ad számára képességet, hogy a dicsőítés áldozatát hozza meg az Úrnak, imádsággal és könyörgéssel forduljon hozzá, és elsősorban saját életét „Istennek tetsző, szent és élő áldozattá” tegye (Róm 12,1; vö. Zsid 12,28).

86. A papi szolgálatnak ezen az alapján a népi jámborság segít a híveknek kitartani az Atyaistenhez forduló imádságban és dicsőítésben, a Krisztusról való tanúságtételben (vö. ApCsel 2,42-47), támogatván őt dicsőséges eljövetelére való várakozásában igazolja a Szentlélekben az örök élet iránti reményét (vö. 1Pt 3,15). Miközben megőrzi saját kulturális környezetének jellegzetes jegyeit, kifejezésre juttatja az egyházi-asság értékeit, amelyek különböző mértékben és fokon jellemzik mindazt, ami Krisztus titokzatos testében keletkezik.

ISTEN IGÉJE ÉS A NÉPI JÁMBORSÁG

87. Isten igéje, amit a Szentírásban kaptunk, amit az Egyház Tanítóhivatala őriz és ad tovább, s a liturgia ünnepel, különösen fontos és pótolhatatlan eleme a Lélek működésének a hívek istentiszteleti életében.

Minthogy az Egyház Isten Igéjének hallgatásában épül és növekszik, a keresztény népnek jól kell ismernie a Szentírást és át kell itatódnia annak szellemével,[100] hogy a hit tényeihez igazodó és megfelelő formákra fordítsák le az áhítat és tisztelet érzését, amely az Istennel való kapcsolatból születik, s amely üdvözít, újraéleszt és megszentel.

A Biblia szavaiban a népi jámborság kimeríthetetlen ihlető forrásra, az imádság felülmúlhatatlan mintáira és termékeny témákra talál. Ezenkívül a Szentírásra történő állandó hivatkozás olyan jelzés és olyan kritérium, amely megfékezheti a népi vallásos érzés kitöréseit, amelyekben kétértelmű, sőt olykor helytelen kifejezések is megférnek.

88. Ugyanakkor „a Szentírás olvasását imádságnak kell kísérnie, így lesz belőle beszélgetés Isten és ember között”.[101] Ezért igen ajánlott, hogy a népi jámborság különböző kifejezési formáiban jelen legyenek a megfelelően kiválasztott és kommentált bibliai részek.

89. Erre a célra jó szolgálatot fog tenni a liturgikus ünnepek példája, amelyek alapelvként mindig tartalmazzák a Szentírás jelenlétét, amelyet a különféle típusú ünnepeken más-más módon szerepeltetnek. Minthogy azonban a népi jámborság megnyilvánulásait az elgondolás és tagolás tekintetében megilleti a változatosság, nyilván nem szükséges az, hogy a bibliai perikópák elhelyezése teljes mértékben kövesse azokat a rituális formákat, amelyekkel a liturgia hirdeti Isten igéjét.

A liturgia modellje mindenesetre a helyes értékrend megőrzését jelenti a népi jámborság számára, mert benne a hozzánk szóló Isten szavára való odafigyelés foglalja el az első helyet. Azt is megmutatja, hogy az Ó- és Újszövetség harmonikus viszonyban állnak egymással és egyik a másikat segít értelmezni. Évszázados tapasztalat által hitelesített megoldásokat kínál arra, miképpen lehet korrekt módon aktualizálni a bibliai üzenetet, és megfelelő kritériumot nyújt az imádság hiteles voltának megítéléséhez.

A szövegek tekintetében célszerű a rövid, könnyen megjegyezhető, jelentős, könnyen érthető, még ha nehezen is megvalósítható a részek kiválasztása. Egyébiránt bizonyos jámborsági gyakorlatok, mint például a keresztút vagy a rózsafüzér elősegítik a Szentírás ismeretét. A gesztusokhoz és imákhoz társított, Jézus életéből vett evangéliumi epizódok könnyebben memorizálhatók.

NÉPI JÁMBORSÁG ÉS MAGÁN-KINYILATKOZTATÁSOK

90. A népi jámborság mindenütt és mindenkor érdeklődik a rendkívüli jelenségek és események iránt, amelyek gyakran magán-kinyilatkoztatásokhoz kapcsolódnak. Noha teljes egészében nem része ez a Mária-tiszteletnek, főként ez a terület érintett a „jelenések” és „üzenetek” kapcsán. Vegyük tekintetbe, amit ezzel kapcsolatban a Katolikus Egyház Katekizmusa mond: „A századok folyamán történtek úgynevezett „magán”-kinyilatkoztatások, melyek közül néhányat az egyházi tekintély elismert, de ezek nem tartoznak a hitletéteményhez. Nem arra szolgálnak ugyanis, hogy Krisztus végleges kinyilatkoztatását „kiegészítsék” vagy „tökéletesítsék”, hanem azt kell elősegíteniük, hogy az adott korban tökéletesebben lehessen abból élni. Az egyházi Tanítóhivatal irányítása alatt a hívők hitérzéke különbséget tud tenni és meg tudja állapítani, mi az, ami egy ilyen kinyilatkoztatásban Krisztusnak vagy az ő szentjeinek igaz fölszólítása az Egyház felé”(67).[102]

INKULTURÁCIÓ ÉS NÉPI JÁMBORSÁG

91. A népi jámborságot természetesen jellemzi a történelmi és kulturális tudat. Ezt jelzi az a sokféle megnyilvánulási forma, amely alkotja, amelyek a helyi egyházakban virágoztak és megállapodtak az idők során. Ez jelzi, hogy milyen mély gyökeret vert a hit az egyes népek szívében, és hogy mennyire behatolt az emberek hétköznapjaiba. Valóban, „a népi jámborság a hit „inkulturációjának” első és alapvető formája, amelyet folyamatosan kell hagyni vezetni és irányítani a liturgia által, ám amely a maga részéről megtermékenyíti a hitet a szívből kiindulva”.[103] Az Evangélium megújító lendületének és egy kultúra különböző összetevőinek a találkozását ezért a népi ájtatosság léte is mutatja.[104]

92. Egy jámborsági gyakorlat adaptációjának illetve inkulturációjának folyamata nem ütközhet különösebb akadályokba annak nyelvezete, zenei és művészeti kifejezésmódja, mozdulatvilága és testi viselkedésmódja tekintetében. A jámborsági gyakorlatok ugyanis egyrészt nem vonatkoznak a szentségi élet lényegi elemeire, másrészt sok esetben népi eredetűek, vagyis népi kifejezésmódot jelentenek, nyelvezetének megfelelő módján, és így illeszkednek a katolikus hit keretei közé.

Mégis, az a tény, hogy a jámborsági gyakorlatok a népi kifejezésmód megnyilvánulásai, nem hatalmaz fel arra senkit, hogy szubjektív és egyénieskedő módon lépjen fel. Az ordináriusok (szerzetesrendekben szokásos áhítatok esetén a magasabb rangú szerzetes elöljárók) hatáskörének tiszteletben tartása mellett, amennyiben olyan jámborsági gyakorlatokról van szó, amelyek egy egész nemzetet, vagy tágabb régiót érintenek, helyes, ha a püspöki konferencia nyilvánít véleményt.

Szükséges a nagy odafigyelés és mélyreható megkülönböztető képesség, nehogy a különböző nyelvezeteken keresztül a jámborsági gyakorlatokba beszüremkedjenek a keresztény hittel szembenálló felfogások, vagy teret adjanak a szinkretizmussal fertőzött kultikus megnyilvánulásoknak.

Különösképpen fontos, hogy az adaptáció, illetve inkulturáció folyamatában levő jámborsági gyakorlatok megőrizzék mély kulturális identitásukat, és eredeti arculatukat. Ez megkívánja, hogy megfelelő mértékben felismerhetők maradjanak az azt jellemző történelmi eredet, és tanításbeli és istentiszteleti jegyek.
Ami a népi jámborsági gyakorlatoknak a liturgia inkulturációs folyamatába való beemelését illeti, ezzel kapcsolatban utalunk dikasztériu-munk idevonatkozó Instrukciójára.[105]

MÁSODIK RÉSZ

IRÁNYELVEK A NÉPI JÁMBORSÁG ÉS A
LITURGIA ÖSSZEHANGOLÁSÁRA


ELŐSZÓ

93. A következőkben azt elősegítve, hogy konkrét lelkipásztori tevékenységre lehessen váltani a fentieket, iránymutatásokkal szolgálunk a népi jámborság és a liturgia között kialakítandó szükséges kapcsolatról, hogy a pasztorációs munka mind harmonikusabb és hasznosabb lehessen. Amikor felsoroljuk a jámborság legelterjedtebb gyakorlatait és szokásait, nem törekedhetünk arra, hogy kimerítő listát adjunk, vagy megemlítsünk minden egyes helyi jelentőségű megnyilvánulást. Itt-ott vannak irányelvek a liturgikus lelkipásztori munkát illetően, hiszen kapcsolódó területekről, nehezen meghúzható határokról van szó.

A kifejtést a következő öt fejezetre tagoltuk:
- a negyedik fejezet a liturgikus évet tekinti át annak a népi jámborság megnyilvánulásaival történő kívánatos összehangolása szempontjából;
- az ötödik fejezet az Úr szent Anyjának tiszteletéről szól, amely kiemelkedő helyet foglal el a liturgiában csakúgy, mint a népi jámborságban;
- a hatodik fejezet a szentek és a boldogok tiszteletéről szól, amely úgyszintén jelentős teret foglal el a liturgiában és a hívek hitéletében;
- a hetedik fejezet a halottak lelki üdvéért végzett imádságokkal foglalkozik, amely gyakran felbukkan az Egyház istentiszteleti életének különböző formáiban;
- a nyolcadik fejezet a kegyhelyekkel és a zarándoklatokkal foglalkozik, amelyek jelentős helyei és jellemző megnyilvánulásai a népi áj-tatosságnak, és nem kevés kapcsolata van a liturgiával.

Noha nagyon különböző helyzetekről, és különböző természetű és jellegű jámborsági gyakorlatokról szólunk, a szöveg javaslatait bizonyos alapelvek általános tiszteletben tartásával fogalmazzuk meg, ezek a következők: a liturgia elsőrendű szerepű a más istentiszteleti megnyilvánulásokkal szemben;[106] a népi jámborság méltósága és legitimitása;[107] a lelkipásztori szükséglet az, hogy el kell kerülni minden szembeállítást a liturgia és a népi jámborság között és hogy ne vegyüljenek össze ezek kifejezésmódjai, amelynek során kevert szertartások jönnének létre.[108]

IV. FEJEZET

A LITURGIKUS ÉV ÉS A NÉPI JÁMBORSÁG

94. A liturgikus év az az időbeli keret, amelyben az Egyház Krisztus misztériumának teljességét megünnepli „a megtestesüléstől és a születéstől kezdve a mennybemenetelen és pünkösdön át az Úr boldog reménnyel várt eljöveteléig”.[109]
A liturgikus év során „a húsvéti misztérium megünneplése [...] jelenti a keresztény istentisztelet legfontosabb momentumát, annak mindennapos, heti és éves megjelenésében”.[110] Ebből következik, hogy a liturgia és a népi jámborság kapcsolatában a szilárd hivatkozási pontnak a liturgikus év megünneplésének kell lennie az áhítat minden más megnyilvánulásával és gyakorlatával szemben.

A VASÁRNAP

95. Az „Úr napját”, mint „ős ünnepnapot” és „az egész liturgikus év alapját és magját”[111] nem szabad alárendelni a népi jámborság megnyilvánulásainak. Nem helyes ezért olyan jámborsági gyakorlatokat tartani, amelyek időbeli elhelyezésüket tekintve vasárnap zajlanak.
A hívek lelkipásztori java szempontjából szabad az évközi vasárnapokon megismételni az Úr ünnepeit, a Boldogságos Szűzanya, illetve azon szentek tiszteletét, akiknek azon a héten van az ünnepe és különösen jelentősek a hívek jámborsága szempontjából, ám az ünnepek sorrendjében ezek nem előzhetik meg a vasárnap ünneplését.[112]

Minthogy a népi és kulturális ünnepek olykor veszélyeztetik a vasárnap megünneplését, és megzavarják ennek keresztény jellegét, „katekézissel és megfelelő lelkipásztori intézkedésekkel világosan vissza kell utasítani mindazt, ami össze nem egyeztethető az Evangéliummal. Arról azonban nem szabad megfeledkezni, hogy ezek a hagyományok - s ez analóg módon érvényes a polgári élet új keletű kezdeményezéseire is -hordoznak olyan értékeket is, amelyek minden nehézség nélkül illeszkednek a hit igényeihez. A főpásztorok feladata olyan döntéseket hozni, melyek úgy őrzik az adott kultúra, főleg a népi vallásosság értékeit, hogy a liturgia, főleg a vasárnap és az ünnepek megtartása nem szenved kárt, hanem inkább gazdagodik tőlük”.[113]

AZ ADVENTI IDŐ

96. Az advent a várakozás, a megtérés és a reménység időszaka:
- várakozás és emlékezés az Úr első, alázatos eljövetelére, amikor halandó testbe öltözött; utolsó és dicsőséges eljövetelének várása és hívása, amikor Krisztus a történelem uraként és Bíróként jelenik majd meg;
- megtérés, amire gyakran felszólít ennek az időszaknak a liturgiája a próféták szavai és főként Keresztelő Szent János szavai által: „Tartsatok bűnbánatot, mert közel van a mennyek országa” (Mt 3,2);
- örömteli reménység, hogy a Krisztus által már végbevitt üdvösség (vö. Róm 8,24-25) és a világban már jelenlévő kegyelmi valóságok elérik az érettséget és a teljességet, s így az ígéret tulajdonná válik, a hit látássá, és „hozzá leszünk hasonlók, mert látni fogjuk, amint van” (vö. Jn 3,2).

97. A népi jámborság az adventi időre főként a Messiás eljövetelére való készület emlékeként érzékeny. A keresztény népben szilárdan gyökerezik annak a hosszú várakozásnak a tudata, amely megelőzte az Üdvözítő születését. A hívek tudják, hogy Isten jövendölésekkel támasztotta alá Izraelnek a Messiás eljövetelébe vetett reményét.

A népi jámborság figyelmét nem kerüli el, sőt csodálattal tölti el az a rendkívüli esemény, hogy a dicsőség Istene gyermekké lett egy szegény és alázatos szűz méhében. A hívek különösképpen érzékenyek azokra a nehézségekre, amelyekkel a Szűzanyának kellett szembenéznie terhessége során és megindulnak a gondolatra, hogy a szálláson nem volt hely József és a gyermeket szülni készülő Mária számára (vö. Lk 2,7).

Az adventtel kapcsolatban a népi jámborságnak számos megnyilvánulása született, amelyek támogatják a hívek hitét és továbbadják nemzedékről nemzedékre e liturgikus időszak egyes értékeinek tudatosságát.

Az adventi koszorú
98. Az örökzöld ágakból font koszorúra helyezett négy gyertya, ami főként a németajkú országokban és Észak-Amerikában szokás, a keresztények otthonaiban az advent jelképévé vált.
Az adventi koszorú, a négy egymás után meggyulladó fénnyel vasárnapról vasárnapra, egészen karácsony ünnepéig emlékeztet az üdvtörténet Krisztust megelőző szakaszaira, és szimbolizálja azt a prófétikus fényt, amely lassanként bevilágította a várakozás éjszakáját egészen az igazságosság Napjának feljöttéig (vö. Mt 3,20; Lk 1,78).

Az adventi körmenetek
99. Az adventi időben számos régióban különféle körmeneteket tartanak, amelyek hol a városok utcáin hirdetik az Üdvözítő közeli születését (egyes olasz városok „tiszta csillaga”), hol József és Mária Betlehem felé vezető útját ábrázolják, amint szállást keresnek Jézus megszületésére (a spanyol és latin-amerikai „posadas”).

A téli napforduló
100. Földünk északi féltekéjén advent idejére esik a „téli napforduló”. Ez jelzi az évszakok változását és egyes emberi tevékenységekben nyugalmat hoz. A népi jámborság igen figyelmes a természet életfordulói iránt. Amikor a téli csillagfordulót ünnepli, a mag a föld alatt fekszik a Nap fényére és melegére várva, amely éppen a téli napforduló idején kezd újra erősödni és segít a magnak kicsírázni.

Ott, ahol a népi jámborságból az évszakváltásoknak ünnepei születtek, ezeket meg kell őrizni és fel kell használni, mint az Úrhoz intézett könyörgés, az emberi munka mint az Isten teremtő művében való részvétel értelméről való elgondolkodás, a személy önmegvalósítása, a közjó szolgálata és a megváltás tervének valóra váltása idejét.[114]

A Szűzanya az adventi időszakban
101. Az adventi időben a liturgia gyakran és példaadó módon ünnepli a Boldogságos Szűzanyát:[115] emlékezik az Ószövetség egyes asszonyalakjaira, akik az ő küldetésének előhírnökei voltak; magasztalja a hit és alázat magatartását, amellyel a názáreti Mária azonnal és teljes mértékben csatlakozott Isten üdvözítő tervéhez; megvilágítja Mária jelenlétét azokban a kegyelmi eseményekben, amelyek az Úr születését megelőzték. A népi jámborság is különleges figyelmet szentel Máriának az ád-venti időben, erről tanúskodnak az jámborsági gyakorlatok, különösképpen a Szeplőtelen Szűz és a karácsony novénája.

Ugyanakkor az advent felhasználása, mint „különösképpen alkalmas idő az Úr Édesanyjának tiszteletére”[116] nem jelenti azt, hogy ez a liturgikus időszak „Mária-hónapnak” volna tekinthető.

A keresztény Kelet liturgikus naptáraiban a megnyilatkozás és az az isteni üdvösség misztériumának előkészületi ideje (advent, illetve Teofánia) az Atyaisten egyszülött Fiának születésének és epifániájának titkában kifejezett Mária-tiszteleti időszak. A figyelem az Istenszülő misztériumában az Úr eljövetelének előkészítésére összpontosul. Kelet számára minden Mária-misztérium krisztológiai misztérium, vagyis Krisztusban való megváltásunkra hivatkozik. Így a kopt rítusban ebben az időszakban éneklik a Theotokia Mária-dicséreteit, Szíriában az időszakot Szubbarrá-nak, vagyis Angyali üdvözletnek nevezik, s ezzel is aláhúzzák Mária jelentőségét. A bizánci rítusban a karácsonyra Mária-ünnepek és -dalok egyre fokozódó sorával készülnek.

102. A Szeplőtelen Szűz ünnepe (december 8.) a hívek által erősen átérzett alkalom, amelyen a népi jámborság számos megnyilvánulása zajlik, s ezek között is kiemelkedik a Szeplőtelen Szűz novénája. Nem vitás, hogy Mária tiszta és szeplőtelen fogantatásának ünnepe, mint Jézus születésének előzménye, jól illeszkedik ádvert egyes fontos témáihoz. Ez is a hosszú Messiás-várást emeli ki, és az Ószövetség jövendöléseire és szimbólumaira utal, amiket az advent liturgiája is felhasznál.

Ahol megünneplik a Szeplőtelen Szűz novénáját, ki kell emelni a prófétai szövegeket, amelyek a Teremtés könyvének jövendölésétől kezdve (3,15) eljutnak Gábriel „kegyelemmel teljes” üdvözletéig (Lk 1,28) és a Megváltó megszületésének kijelentéséig (vö. Lk 1,31-33).
Az amerikai kontinensen karácsony közeledtén ünneplik meg a népi jámborság számos megnyilvánulásától kísérve a Guadalupei Szűzanya ünnepét (december 12.), amely elősegíti az Üdvözítő befogadását. Mária, „aki bensőségesen odatartozik az amerikai Egyház megszületéséhez, volt az a ragyogó csillag, aki megvilágította a Megváltó Krisztus eljövetelét e népek számára”.[117]

Karácsony novénája
103. A karácsony novénája azért született, hogy átadja a híveknek a liturgia számukra nehezen felfogható gazdagságát. A karácsonyi novéna alapvetően üdvös szerepet töltött be és gyakorlata továbbra is folytatható. Mindazonáltal napjainkban, amikor a nép számára könnyebb a részvétel a liturgiában, kívánatos, hogy december 17. és 23. között a „nagy antifónákkal” (ó-antifónákkal) teljes vecsernyéken vegyenek részt. Ezek az ünnepek, amelyek előtt vagy után fel lehet használni a népi jámborság egyes elemeit, kiváló karácsonyi novénát jelenthetnek, amely teljes mértékben liturgikus, amely odafigyel a népi jámborság igényeire is. A vecsernyék ünneplése során tovább fejleszthetők már meglévő elemek (pl. homília, a tömjén használata, könyörgések beiktatása).

A jászolállítás (betlehemezés)
104. Mint köztudott, a betlehemi jászol ábrázolása mellett, amely már az ókorban fellelhető volt a templomokban, a XIII. századtól kezdve elterjedt az a szokás, hogy a családi otthonokban is kicsiny betlehemeket állítottak. E szokást nyilvánvalóan befolyásolta az Assisi Szent Ferenc által 1223-ban Greccióban állított betlehem. Ezeknek az otthoni betlehemeknek a felállítása (amelyben elsősorban a gyerekek kapnak szerepet) alkalmat nyújt rá, hogy a család egyes tagjai kapcsolatba lépjenek a karácsony misztériumával, összegyűljenek egy-egy imádságra vagy Biblia-olvasásra Jézus születése kapcsán.

A népi jámborság és az advent szellemisége
105. A népi jámborság, amely intuitív módon közelíti meg a keresztény misztériumot, hatékonyan járulhat hozzá, hogy megmentsük advent bizonyos értékeit, amelyeket veszélybe sodort a közgondolkodás, amely számára karácsony puszta „kereskedelmi kampány” a fogyasztói társadalom ezernyi üres ajánlatával.

A népi jámborság felfogja, hogy az Úr születését nem lehet megünnepelni anélkül, hogy józan, egyszerű és örömteli légkör venne bennünket körül, amelyben helyet kap a szegények és a társadalom peremére szorultak iránti szolidaritás érzése. A Megváltó érkezése érzékenynyé teszi a népi jámborságot az élet értékére és a neki kijáró tisztelet kötelességére. Azt is felfogja, hogy annak a születését, „aki megszabadítja a népet bűneitől” (Mt 1,21) lehetetlen anélkül megünnepelni, hogy ne tennénk erőfeszítést a magunkban lévő bűn kiiktatására, hiszen éberen várjuk őt, aki visszatér az idők végezetén.

A KARÁCSONYI IDŐ

106. Karácsony idején az Egyház Urunk megtestesülésének misztériumát ünnepli: a pásztoroknak meghirdetett alázatos születését Betlehemben, akik, mint Izrael sarja, fogadják a Megváltót; a napkeletről érkező bölcsek (Mt 2,1) hódolatát, akik, mint a pogányok sarja, az újszülött Jézusban felismerik és imádják a Messiás Krisztust; Isten megnyilatkozását a Jordán folyónál, ahol az Atya „szeretett fiam”-nak (Mt 3,17) nevezi Jézust és nyilvánosan meghirdeti messianisztikus feladatát; a Kánában véghezvitt csodajeleit, ahol Jézus „kinyilatkoztatta dicsőségét és tanítványai hittek benne” (Jn 2,11).

107. Ezeken az ünnepeken kívül - amelyek a karácsony ünneplésének elsődleges értelmét adják - sajátos kapcsolatban van Urunk megtestesülésének ünnepével: az Aprószentek (december 28.) vértanúsága, kik Heródes gyűlölete és elutasítása miatt Jézusért vérüket ontották; Jézus nevének ünnepe január 3-án; a Szent Család ünnepe (karácsony nyolcada alatti vasárnap), amikor is a család szent közösségére emlékezünk, ahol „Jézus növekedett bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az emberek előtt” (Lk 2,52); január 1-nek főünnepe, Mária megváltói és szűzi istenanyaságának emlékezete; és - bár kívül esik a karácsonyi ünnepkör idején - Urunk bemutatásának ünnepe (február 2.), ahol a Messiás, Simeon és Anna személyében, népével találkozik, és ahol Simeon messiási próféciájának lehetünk tanúi.

108. Az Úr megtestesülésének gazdag és sokrétű misztériuma visszhangra talál és nagyrészt kifejezésre jut a népi jámborságban is. Elsősorban a megváltó gyermekkori történeteire fordít különös figyelmet, amelyekben irántunk táplált szeretete nyilvánul meg. A népi jámborság ösztönösen magáévá teszi:

- az „ajándék spirituális értékét”, amely karácsony ünnepének jellegzetessége: „mert gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk” (vö. Iz 9,5); Isten végtelen szeretetének megnyilvánulása ez, aki „úgy szerette a világot, hogy egyszülött fiát adta” (Jn 3,16);
- a közösségvállalás üzenetét, amelyet a karácsony eseménye magába foglal: közösségvállalást a bűnös emberrel, mert Isten emberré lett Jézusban, „értünk, emberekért, és a mi üdvösségünkért”;[118] közösségvállalást a szegényekkel, mert Isten Fia „szegénnyé lett, bár gazdag volt, hogy az ő szegénysége által” (2Kor 8,9) gazdaggá tegyen minket.
- az élet szentségi voltát, és azt a csodálatos eseményt, amely minden anya életadásánál megvalósul, hisz Mária szülésén keresztül az élet Igéje jött az emberek közé és vált láthatóvá (vö. 1Jn 1,2);
- a messianisztikus öröm és béke értékét, amelyre szívből áhítozik minden idők embere: angyalok hirdetik a pásztoroknak, hogy megszületett a világ megváltója, a „Béke Fejedelme” (Iz 9,5), és „a földön békesség a jóakaratú embereknek” (Lk 2,14) dicséretet zengik;
- a szegénység, az egyszerűség, az alázat és az Isten iránti bizalom miliőjét, mely körülveszi a gyermek Jézus születésének eseményeit.
A népi jámborság, amely felismeri a karácsony misztériumába beoltott értékeket, együttműködésre hivatott az Úr megtestesülése emlékének oltalmazásában, hogy a Karácsonnyal összekapcsolódott erős vallásos hagyomány ne váljék a konzumvilág és a szekták tevékenységének színterévé.

Karácsony éjszakája
109. Abban az időintervallumban, amely az első vesperástól az éjféli mise kezdetéig tart, a népi ájtatosság a karácsonyi énekek hagyományával együtt, melyek az Ünnep béke- és örömüzenetének legerősebb hírvivői, imáinak megnyilvánulására vidékenként különböző kifejezéseket ajánl. Kívánatos értékállóvá tenni, sőt, ha a helyzet megengedi, harmonizálni őket a liturgia szertartásával. Ilyen például:

- az élő betlehemes létrehozása vagy az otthoni jászol felállítása, amely az imádság helye lehet a család minden tagjának: annak az imádságnak, amely egyrészt magába foglalja a születés lukácsi elbeszélését, másrészt felhangzanak benne az ismert karácsonyi énekek, és különösen kitűnik a gyermekek könyörgése és dicsérete, akik főszereplői ennek a bensőséges találkozásnak;

- a karácsonyfa gyertyáinak meggyújtása alkalmas a családon belüli imádság elindítására. Eltekintve történelmi eredetétől immár egy mély, a keresztény közösségekben nagymértékben elterjedt, emlékeztető szimbólummá vált; nemcsak az Éden közepén elültetett életfára, hanem a kereszt fájára is irányítja figyelmünket, miáltal krisztológiai jelentést is kap; Krisztus az örökzöld és bőven termő igazi életfa, aki saját törzsünkből, Mária szűz földjéből született. Az északi országok hithirdetői szerint a fa keresztény feldíszítése az ágakon függő almából és ostyából áll. Ehhez járulhatnak az „adományok”; mindazonáltal a karácsonyfa alatt elhelyezett ajándékok között nem hiányozhatnak a szegényeknek nyújtott adományok sem: ők tagjai minden keresztény családnak;

- a karácsonyi vacsora. A hagyomány szerint a keresztények közössége minden nap megáldja a terített asztalt és hálát ad az Úrnak az étel adományáért. karácsony szenteste, amikor a családi kötelékek szilárdsága és öröme minden erejével megmutatkozik, ezt nagyobb figyelemmel és intenzitással végzik.

110. Az egyház óhaja, hogy a hívek december 24. éjszakáján, közvetlen felkészülésként az éjféli mise szertartására, lehetőség szerint vegyenek részt az Imaórák Liturgiájában.[119] Ahol erre nincs lehetőség, merítve belőle, kívánatos lenne a népi ájtatosság eszköztárából vett énekek, olvasmányok segítségével virrasztást tartani.

111. Az éjféli misében, kiemelkedő liturgikus jelentése és erős népies hatása miatt megvalósítható:
- a szentmise kezdetén, az Úr születése örömhírének éneke, a római martirológium formulája szerint;
- a hívek könyörgésének ténylegesen egyetemes jelleget kell adni, melynek, ahol ez keresztülvihető, ki kell fejeződnie a nyelvek sokféleségében is; mindemellett felajánláskor, az adományok bemutatásánál, történjék mindig utalás a szegényekre is;
- a szertartás végén helyet kaphat a hívek békecsókja a kisded Jézus szentképére, illetve ennek elhelyezése a templomban vagy a környezetében elkészített betlehemben.

A Szent Család ünnepe
112. A Szent Család - Jézus, Mária, József - ünnepe (karácsony nyolcada alatti vasárnap) megfelelő környezetet nyújt a keresztény családok sajátos imáinak és rítusainak megvalósítására.

Mint minden törvénytisztelő zsidó család, József, Mária és Jézus is fölmegy Jeruzsálembe, hogy elvégezzék a húsvéti szertartásokat (vö. Lk 2,41-42). Az erre való emlékezet bátorítja annak a lelkipásztori ajánlásnak elfogadását, amely szerint ezen a napon a család minden tagja vegyen részt az Eucharisztia ünneplésén. Az ünnep jelentőségéhez tartozik a család egészének a Názáreti Szent Család oltalmába ajánlásának megújítása;[120] a gyermekek megáldása a rituáléban meghatározott módon;[121] és ahol erre lehetőség van, a már szülőkké vált házasok házastársi kötelezettségeinek megismétlése, nemkülönben a házastársi ígéretek felújítása, amelyben a jegyesek egy új család alapításának tervét öntötték formába.[122]

Az ünnepnapon kívül, a hívők több élethelyzetben is örömmel fordulnak a Szent Család felé: szívesen kapcsolódnak be a Szent Család Egyesületek munkájába, hogy a názáreti ház mintájára jelenítsék meg saját családjukat,[123] és gyakori fohászokkal fordulva felé, oltalma alá ajánlják magukat, s kérik közbenjárását haláluk óráján.[124]

Aprószentek ünnepe
113. Az Egyház már a VI. századtól kezdve december 28-án ünnepli azoknak a meggyilkolt gyermekek emlékét, akiknek megölését Jézus miatt Heródes féktelen dühe váltott ki (vö. Mt 2,16-17). A liturgikus hagyomány „Aprószenteknek” nevezi, és vértanúkként tiszteli őket. Évszázadokon keresztül a művészetben, a költészetben és a népi ájtatosság-ban a rokonszenv és a gyengédség érzései vették körül a „föláldozott bárányok zsenge nyájának”[125] emlékét; az empátia különféle megnyilvánulása magával hordja az erőszak elleni felháborodást, amellyel szüleik karja közül kiragadták és a halálnak adták őket.

A gyermekek napjainkban is az erőszak különböző formáit szenvedik el, amelyek életüket, méltóságukat, erkölcsüket és a nevelésre való jogukat teszik tönkre. Nem feledkezhetünk el a meg nem született, a törvény mögé bújtatott abortusz förtelmes bűnével lemészárolt magzatokról sem. Figyelve a konkrét bajokra, a népi ájtatosság nem kevés helyen életre keltette a kultusz és a szeretet megnyilvánulásának különböző formáit, mint például, az áldott állapotban lévő anyák megsegítése, a gyermekek örökbe fogadása, ill. neveltetésük fenntartása.

December 31.
114. A népi jámborságban gyökerezik néhány olyan jámborsági gyakorlat, amely december 31-hez kapcsolódik. A nyugati kultúrákban ezen a napon ünneplik a polgári év végét. Az „évforduló” arra ösztönzi a híveket, hogy elmélkedjenek az „idő misztériumán”, amely gyorsan és visszafordíthatatlanul halad előre. Ez a hívek lelkében kétféle érzületet szít fel: egyrészt sajnálkozást és bűnbánatot az elkövetett vétkek és az év folyamán elvesztegetett kegyelmek miatt, másrészt hálát az Istentől kapott áldásokért.

Ez a kettős magatartás tükröződik két ájtatossági gyakorlatban: az Oltáriszentség egész napos kitételében, amely a vallásos közösségeknek és a híveknek egyaránt lehetőséget ad a főként csöndes imádkozásra; a Te Deum eléneklésében, amely a dicséret és a hála közösségi kifejeződése az egész év folyamán Istentől kapott javakért.[126]

Bizonyos helyeken, elsősorban az Eucharisztia tisztelete iránt elkötelezett szerzetesi közösségekben és laikus társulásokban december 31. az imádságban történő virrasztás helye, amely rendszerint a szentmiseáldozat bemutatásával ér véget. Szükséges a virrasztás ilyen formája, fontos, hogy a karácsony nyolcadának liturgikus tartalmával összhangban legyen, és ne csak a könnyelmű gondtalanságra adott jogos válaszként éljük meg, mint ahogy ezt a társadalom az újévbe való átmenetkor teszi, hanem mint virrasztók felajánljuk magunkat az Úrnak az újesztendő első gyümölcseiként.

Isten Szent Anyjának főünnepe
115. Január 1-jén, karácsony nyolcadában ünnepli az Egyház Szűz Mária istenanyaságának főünnepét. Mária isteni és szűzi anyasága egyetlen megváltói eseményből áll: a Szűz számára ez határtalan dicsőségének feltétele és oka; számunkra a kegyelem és az üdvösség forrása, hisz „őáltala kaptuk az élet Alkotóját”.[127]

A különösen is Máriára figyelő január 1-i főünnep kivételes lehetőséget nyújt a liturgikus és a népi jámborság találkozására: az első önmagát sajátosan meghatározó eszköztárával ünnepel, míg a második, amennyiben kellőképpen kiforrott, nem feledkezik meg a Szűznek, isteni Fia megszületéséért, a dicséret és az öröm énekét zengeni, sem pedig elmélyíteni megannyi imaszöveg tartalmát, kezdve a hívek számára annyira kedves „Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent anyja, imádkozzál érettünk bűnösökért” fohásztól.

116. Nyugaton január elseje az új polgári év kezdetét jelzi. A hívek is kiveszik részüket az esztendő első napjának ünnepi hangulatából, és „boldog új évet” kívánva köszöntik egymást. De tudniuk kell keresztény értelmet adni ennek a szokásnak, és szakrális tartalommal kell megtölteniük. A híveknek fel kell ismerniük, hogy az „új év” Krisztus uralma alá helyeztetett, és amikor köszöntik egymást, kifejezetten vagy hallgatólagosan ők is Krisztus hatalmába helyezik magukat, akié a napok és a századok (vö. Jel 1,8; 22,13).[128]

Ehhez a tudatossághoz kapcsolódik a Veni creator Spiritus himnusz január 1-jei eléneklése, hiszen egész évben az Úr Lelke irányítja a hívek és a keresztény közösségek gondolatait és cselekedeteit.[129]

117. A január 1-jei kölcsönös üdvözlések közül kiemelkedik a béke köszöntése. A „béke jókívánságának” mély bibliai, krisztológiai, karácsonyi gyökerei vannak; „a béke jó”, minden idők embere rendkívüli módon óhajtja, mégis gyakran a legpusztítóbb és legerőszakosabb módon vétkeznek ellene: a háborúval.

A Szentszék, a nemzeteket átfogó törekvés támogatójaként már 1967 óta január 1-jén ünnepli a „Béke világnapját”.

A népi jámborság nem maradt érzéketlen az Apostoli Szentszék eme kezdeményezésére, és a béke újszülött Hercegének fényében az elmélyült imádság, a békére nevelés napjává tette, hozzákapcsolva olyan, tőle elválaszthatatlan értékekhez, mint a szabadság, az együttérzés, a testvériség, az emberi személy méltósága, a természet védelme, a munkához való jog, az élet szentsége, illetve a békét fenyegető, az értelmet megzavaró igazságtalanságok elutasítása.

Vízkereszt - Urunk megjelenésének főünnepe
118. Az ősi eredetű és gazdag tartalommal töltött Epifánia ünnepéből ered és fejlődik ki a népi jámborság számtalan hagyománya és hamisítatlan kifejeződése. Ezek között említhető:

- a húsvét és az év legfontosabb ünnepnapjainak méltóságteljes kihirdetése: a különböző helyeken a szokás visszaállítása különösen is támogatott; segíti a hívőket abban, hogy felismerjék a húsvét és az Epifá-nia összekapcsolódását és azt, hogy a legnagyobb keresztény ünnep felé irányul minden ünnepnap;
- az „Epifánia ajándékainak” kicserélése: a szokás Bölcsek adományai a gyermek Jézusnak evangéliumi történetében gyökerezik (vö. Mt
2,11) és még inkább abban az ajándékban, melyet az Atya az emberiségnek adott az Emmánuel megszületésével (vö. Iz 7,14; 9,6; Mt 1,23). Kívánatos azonban, hogy az adományok kicserélése megtartsa vallásos jellegét, megmutatva végső mozgatórugóját, mely az evangéliumi cselekményben rejlik; mindez segít abban, hogy az adomány a keresztény vallásosság kifejeződésévé váljon és elkerülje az eredetétől annyira idegen tékozlás, erőltetés, luxus jellemezte tényezőket;
- a házak megszentelése, amikor is a megáldott kréta segítségével megjelöljük az ajtókat a kereszt jelével, az éppen megkezdődött év számaival és a napkeleti bölcsek kezdőbetűivel (G†M†B), amely utóbbit a „Christus mansionem benedicat” (Krisztus áldja meg ezt a hajlékot) rövidítéseként is értelmezik. Ez a hagyomány, különösen amikor felnőttek kíséretében a gyermekek ünnepi menetével történik, a bölcsek közbenjárását kérve, Krisztus áldásáért könyörög, és egyben lehetőséget ad missziós és karitatív célokra történő adományok gyűjtésére;
- a szociális kezdeményezések, amelyek a távoli vidékekről - akárcsak a Bölcsek - érkező férfiak és nők megsegítését célozzák: legyenek keresztények vagy sem, a népi jámborság vendégszerető megértéssel és a cselekvő együttérzéssel fordul feléjük,
- a népek evangelizációjának segítése: az Epifánia erősen missziós jellegét magáévá tette a népi ájtatosság; ennek hatására virágoznak a missziókat támogató kezdeményezések, különösen amelyek a Szentszék által létrehozott „Szent Gyermekség missziós munka” tevékenységéhez kötődnek;
- Szent Patrónusok „kijelölése”: nem kevés szerzetesi és testvéri közösségben él az a szokás, hogy az egyes tagokat egy-egy szent oltalmába helyezik, akiknek védelme alatt áll az éppen elkezdődött új esztendő.
Urunk megkeresztelkedésének ünnepe

119. Szorosan kapcsolódik az Epifánia üdvösségszerző eseményéhez Jézus megkeresztelkedésének misztériuma és megjelenése a kánai menyegzőn.

A karácsonyi időt Urunk megkeresztelkedésének ünnepe zárja. A közelmúltban újraértékelt ünnep nem táplálta rendkívüli módon a népi jámborság különböző megnyilvánulásait. Mindazonáltal, ameddig a hívek érzékenyek maradnak mindarra, ami kapcsolatban áll a keresztséggel és Isten gyermekeként való megszületésük emlékével, az ünnep a hathatós kezdeményezések alkalmas pillanata lehet. Ezek közé tartozik: a szenteltvízhintés vasárnapi rítusa minden szentmisében, amely a nép részvételével történik; a keresztségi szimbólumokra és cselekményekre figyelő katekizmus és szentbeszéd.

Urunk bemutatásának ünnepe
120. A keleti[130] eredetű február 2-i ünnep 1969-ig a római liturgiában a „Boldogságos Szűz Mária megtisztulása” nevet viselte és negyvenedik nap lévén zárta a karácsonyi ünnepkört.

Az ünnep népies jellege mindig erőteljesen megnyilvánult. A hívek:
- szívesen vesznek részt a megemlékező körmenetben, amikor is Jézus belép a templomba és mindenekelőtt Atyjánál tartózkodik, majd Simeonnal és Annával találkozik. A körmenet, mely nyugaton a kicsapongó pogány ünnepi felvonulások helyére lépett, és bűnbánati jelleget öltött, a gyertyák megszentelésével kezdődik, majd a fényeket körbehordozzák, „világosságul a pogányoknak és dicsőségére népednek (Lk 2,32).
- fogékonyak a Boldogságos Szűz Mária tetteire, aki bemutatja Fiát a templomban és Mózes törvénye szerint (vö. Lev 12,1-8) aláveti magát a megtisztulás szertartásának; a népi jámborság a megtisztulást a szűzi alázat megnyilvánulásának tekintette, és gyakran február 2-át tartotta az Egyházban alázatos szolgálatot végzők ünnepnapjának is.

121. A népi jámborság érzékeny az új élet fogantatásának és megszületésének bölcs és titokzatos eseményére. A jelentős különbségek ellenére főként a keresztény anyák hangsúlyozzák a meglévő kapcsolatot a legtisztább Szűz anyasága - Mária fogantatása és szülése egyedülálló tény -, aki a misztikus Test Fejének anyja, és saját anyaságuk között: Isten terve szerinti anyák ők is, hisz világra hozták ennek a misztikus testnek a leendő tagjait. Ebből a felismerésből és Mária cselekedetének mimesiséből, utánzásából (vö. Lk 2,22-24) eredt a gyermekágyas nők megtisztulásának rítusa, amelynek néhány eleme negatív képet mutatott a szülés körülményeiről.

A megújított Rituale Romanum tartalmazza az anya megáldásának szertartását úgy a szülés előtt,[131] mint a szülés után;[132] utóbbit csak abban az esetben, ha a gyermekágyas nő nem tudott részt venni gyermeke keresztelésén.

Egyébiránt ideális helyzet, ha az anyák és a hozzátartozók, áldást kérve, megfelelnek az Egyház szándékának, vagyis az imában megvalósuló hit- és a szeretetközösségnek, hogy örömmel teljen a várakozás ideje (szülés előtti áldás), és hogy hálát adjon Istennek a kapott ajándékért (szülés utáni áldás).

122. Néhány helyi egyházban az Úr bemutatása ünnepének evangéliumi történetében található események (Lk 2,22-40), mint József és Mária engedelmessége az Úr törvényének, a szent jegyesek szegénysége, Jézus anyjának szűzi állapota, sugalmazták, hogy február 2. legyen a Krisztus szolgálatára szentelt személyek és a megszentelt élet különböző formáiban elő testvérek ünnepe is.

123. Február 2-nak ünnepe népies jelleget őriz. Mindazonáltal elengedhetetlen, hogy teljességgel megfeleljen valódi értelmének. Nem lenne helyes, ha Urunk bemutatását ünnepelve a népi jámborság, szinte kizárólag mariológiai szempontjait szem előtt tartva, mellőzné elsőrendű, krisztológiai tárgyát; a tény hogy az „Anya és a Fiú összetartozásának emlékeként kell meghatározni”[133] nem támogat egy hasonló lehetséges szempontú irányváltást; az otthonokban megőrzött gyertyának Krisztusnak a „világ világosságának” jelének kell lennie, vagyis a hit kifejeződésének egyik indítóokának.

A NAGYBÖJTI IDŐ

124. A nagyböjti idő megelőzi és előkészíti a húsvét megünneplését. Időszaka Isten igéje hallgatásának, a megtérésnek, a keresztségre emlékezésnek és a készületnek, az Istennel és embertársainkkal való kiengesz-telődésnek, a „keresztény bűnbánat fegyverei”[134] gyakori alkalmazásának: az imádságnak, a böjtnek, az adakozásnak (vö. Mt 6,1-6. 16-18).

A népi jámborság részéről nem egykönnyen értelmezhető a nagyböjt misztikus jelentése és nem igazán ragadta meg tárgyát és mondanivalóját. Ilyen a keresztény beavatás szentségei és a „negyven nap szentsége” közötti viszony, vagy a nagyböjti itinerárium teljes egészében jelen lévő „kivonulás” misztériuma. A népi jámborság egyik állandó eleme, amely Krisztus emberségének misztériumára összpontosít, a nagyböjti időben Krisztus szenvedésére és halálára hívja fel a hívek figyelmét.

125. A bűnbánat negyven napjának kezdetét a hamu rideg szimbóluma határozza meg, amely megkülönbözteti Hamvazószerda liturgiáját. Az ősi rítushoz - amikor is a megtért bűnösök alávetették magukat a kánoni elégtételnek - tartozó szertartásban megjelöltetünk a hamuval, amely jelzi törékenységünket, halandóságunkat és megváltottságunkhoz Isten irgalmának szükségességét. Távol a kizárólag formai gesztustól, a szertartást az Egyház a bűnbánó szív viselkedésének szimbólumaként értelmezi, amely követésére különösen ebben az időszakban minden megkeresztelt meghívott. A szertartáson közreműködő számos hívőt segíteni fogja a szimbólumban megfogalmazott belső jelentés megértése, amely ajtót nyit a megtéréshez és a húsvéti megújulás kötelezettségéhez.

A modern társadalom szekularizálódása ellenére, a kereszténység egyértelműen tudtunkra adja, hogy a nagyböjti időszakban a ténylegesen fontos valóság irányába kell fordítani a híveket; ez megkívánja a jócselekedetekben megnyilvánuló evangéliumi kötelezettségünket és következetességünket az életben, a szükségtelen és fényűző dolgok elutasításában illetve a nélkülözőkkel és szenvedőkkel történő együttérzésben.

Azok a hívők is, akik rendszertelenül veszik magukhoz a bűnbánat és az Eucharisztia szentségeit, az Egyház hagyományait ismerve tisztában vannak azzal, hogy a nagyböjt - húsvéti idő összhangban áll az Egyház azon tanításával, amely szerint legalább évente egyszer, főként húsvéti időben, szentgyónáshoz járuljanak, és részt vegyenek a szentáldozásban.[135]

126. A nagyböjt népies és liturgikus látásmódjából adódó eltérés nem akadályozza meg, hogy a „ Negyven nap” ideje megfelelő teret hozzon létre a liturgia és a népi ájtatosság közötti gyümölcsöző kölcsönhatás eléréséhez.

A kölcsönhatás egyik példáját látjuk abban a tényben is, hogy a népi jámborság előtérbe helyez bizonyos napokat, jámborsági gyakorlatokat, karitatív és apostoli tevékenységeket, amelyeket a nagyböjti liturgia ajánl és előirányoz. A liturgikus időt már kezdetektől jellemzi a böjtölés „gyakorlata”, amely kiszabadítja az embert a földi élet szükségletei közül, hogy felfedezze, mennyire nélkülözhetetlen az égből érkező élet: „Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely az Isten szájából származik” (vö. MTörv 8,3; Mt 4,4; Lk 4,4; nagyböjt első vasárnapjának áldozás előtti verse).

Hódolat a keresztre feszített Krisztus előtt
127. A nagyböjti időszak a Szent Háromnap kezdetével, az utolsó vacsora emlékére (In Cena Domini) szentmise ünneplésével ér véget. A húsvéti Szent Háromnap Nagypéntekén Urunk szenvedésére emlékezünk, amely napon különösképpen is „hódolunk a Szent Kereszt előtt”.
A népi jámborságnak a kereszt iránti kultikus hódolata már korábban is megnyilvánul. Valójában a nagyböjt egész tartama alatt, ősi keresztény hagyomány szerint, a pénteki napot Krisztus szenvedése emlékének szenteli, amikor is a hívek jámborsága örömmel fordul a Kereszt misztériuma felé.

A keresztre feszített Megváltóra tekintve könnyebben megragadják azt a végtelen és igazságtalan fájdalmat, melyet Jézus, a szent és ártatlan, elszenvedett az ember megváltásáért, és megértik együtt érző szeretetének értékét, megváltó áldozatának fontosságát is.

128. A megfeszített Krisztus iránti áhítat számos és különböző megnyilvánulása különleges jelentőséget kap a Szent Kereszt tiszteletére felszentelt templomokban, és azokban, ahol a Kereszt hiteles ereklyéjét tisztelik. A „Kereszt újrafelfedezése” valójában a IV. század első felében létrejött hagyományban gyökerezik, amikor is a legtiszteletteljesebb Kereszt részei az egész világon szétszóródva meghatározták kultuszának gyors növekedését.

A megfeszített Krisztus iránti áhítat különböző megnyilvánulásaiban a népi jámborság ismert eszközei, mint az énekek és az imádságok, a keresztvetés gesztusa, a csók, a körmenet és a kereszttel történő megál-dás sokféleképpen összefonódik, helyt adva a formális és tartalmi szempontból is értékes jámborsági gyakorlatoknak.

Mindazonáltal a Kereszt iránti vallásos jámborságot gyakran szükséges érthetővé tenni. Meg kell mutatni a híveknek a kereszt és a feltámadás eseménye közötti fontos kapcsolatot: a kereszt és az üres sír, Krisztus halála és a feltámadása elválaszthatatlanok az evangéliumi történetben és Isten megváltói tervében. A keresztény hitvallásban a Kereszt a sötétség hatalma fölötti győzelem jele, ezért gyöngyökkel ékesítve jelenik meg. Így válik az áldás jelévé, amikor önmagunkon vagy másokon, esetleg tárgyakon jelenítjük meg.

129. Az evangéliumi szövegekben a szenvedéstörténet egyedülállóan részletes elbeszélése és a népi jámborság sajátos elkülönülésére és pontos meghatározására történő igyekezet lehetőséget adott arra, hogy a hívek figyelmüket Krisztus szenvedésének egyes momentumaira fordíthassák, melyek ezáltal az egyedi áhítat tárgyává válhatnak; ilyen az „Ecce Homo”, a megvetett Krisztus „töviskoronával, bíborköpenyben” (Jn 19,5), akit Pilátus megmutat a tömegnek; az Úr szent sebei, különösképpen oldalának sebhelye és abból kifolyó éltető vére (vö. Jn 19,34); a szenvedés eszközei, mint az oszlop, ahol megostorozták, a praetorium lépcsője, a töviskorona, a szegek, a lándzsa és a szent halotti lepel.

A jámborság effajta megnyilvánulásai, az életszentségben oly kiváló személyek időnkénti pártolásával, teljességgel megengedettek. Mindazonáltal, hogy elkerüljünk a Kereszt misztériumának szemlélődésében egy túlságosan nagy szétválasztást, fontos hangsúlyoznunk, a patrisztikus és biblikus hagyománynak megfelelően, a szenvedéstörténet komplex tekintetbevételét.

Urunk szenvedéstörténetének (passió) olvasása
130. Az Egyház Isten szavának gyakori - legyen az egyéni vagy közösségi - olvasására buzdítja híveit. Kétségkívül a Szentírás oldalai között Urunk szenvedéstörténetének különleges pasztorális értéke van, s ezért többek között a Betegellátás rendje is tanácsolja a hívők halálának órájában a szenvedéstörténet elbeszélésének teljes vagy részleges felolvasását.[136]

A nagyböjti időben a megfeszített Krisztus iránti szeretetnek kell vezetnie a keresztény közösségeket, amikor előtérbe helyezik Urunk szenvedéstörténetének olvasását, különösen a szerdai és pénteki napokon.

Ezek a tanbeli jelentés szempontjából is fontos olvasmányok tartalmi és narratív értéküknél fogva magukra vonják a hívek figyelmét és élő vallásos buzgóságot ébresztenek bennük: az elkövetett bűnök megbánását, hisz a hívek megértik hogy Krisztus halála az egész emberiség - tehát egyben a saját - bűneinek bocsánatáért történt; részvétet és együttérzést az igazságtalanul üldözött ártatlanokkal szemben; hálát a határtalan szeretetért, amelyet az elsőszülött Fiú, Jézus mutatott testvérei, az emberek felé; a szelídség, a türelem, az irgalmasság, a megbocsátás, az Atyára való bizalomteli hagyatkozás követésének feladatát, amelyet Jézus oly nagy bőséggel tett szenvedésében.
A liturgia ünneplésén kívül, a szenvedéstörténet olvasása alkalmasint „dramatizálható”, más és más olvasóra bízva a különböző szereplőknek megfelelő szövegeket; mint ahogy időnként különböző énekek és csöndes elmélkedések is beiktathatók.

A keresztút
131. A jámborsági gyakorlatok között, melyekkel a hívek Urunk szenvedését tisztelik, kevés annyira ismert létezik, mint a keresztút. A hívek, a jámborsági gyakorlatokon keresztül újra végigjárják Jézus földi életútjának utolsó szakaszát: az Olajfák hegyétől, ahol a „Getszemáninak hívott majorban” (Mk 14,32) az Úr a „halállal tusakodott” (Lk 22,44), egészen a Kálvária hegyéig, ahol két lator közé feszítették (vö. Lk 23,33), a kertig, ahol a sziklába vájt új sírboltba helyezték (vö. Jn 19,40-42).

A keresztény híveknek a jámborsági gyakorlat iránti szeretetét támasztja alá a templomokban, a szentélyekben, a kolostorokban, a falvakban vagy a magaslatok kálváriáin született számtalan keresztút, amelyek különböző állomásai szuggesztív megjelenítési formát nyújtanak.

132. A keresztút, kezdve a késő középkortól, sokféle áhítat szintéziseként alakult ki, mint: a szentföldi zarándoklat, amikor is a hívek buzgón látogatják Urunk szenvedésének helyeit. Így vallásos ragaszkodás azokhoz az eseményekhez, amikor „Krisztus elesik” a kereszt súlya alatt; vallásos ragaszkodás „Krisztus fájdalommal telt útjához”, amely az egyik templomból a másikba történő ünnepélyes körmenetből áll, emlékezve Krisztus szenvedése alatt megtett útjára. Vallásos ragaszkodás „Krisztus stációihoz”, vagyis azokhoz az állomásokhoz, amikor Jézus megáll a Kálváriára vezető úton a fáradságtól elgyengülve, vagy hóhérjaitól gyötörve vagy miközben a szeretettől átitatva szól a szenvedésében együtt érző asszonyokhoz és férfiakhoz.

A keresztút, melyről már a XVII. század első felében is tanúságot tettek és elsősorban Porto Mauriziói Szent Lénárdnak (†1751) köszönhetően terjedt el, miután a Szentszék jóváhagyta, és búcsúkkal[137] gazdagította, jelenlegi formájában tizennégy állomásból tevődik össze.

133. A keresztút az az út, melyet a Szentlélek jelölt ki, az isteni tűz, amely Krisztus bensejében égett és a Kálvária felé vezette őt az út, amelyet szeret az Egyház, aki Ura és Vőlegénye utolsó napjainak eseményeit és szavait élő emlékként őrizte meg.
A keresztút jámborsági gyakorlatában egybeolvadnak a keresztény spiritualitást jellemző különböző megnyilvánulások: az élet mint út és zarándoklat értelmezése; átkelés a kereszt misztériumán keresztül a földi számkivetésből az égi hazába; az átható hasonulás óhaja Krisztus szenvedéséhez; a Krisztus-követés (sequela Christi) fontossága, amiért is a tanítványnak, mindennapi keresztjét hordozva, a Mestert kell követnie (Lk 9,23).

Mindezekért a keresztút a nagyböjti időszaknak különlegesen is helyénvaló jámborsági gyakorlata.

134. Ahhoz, hogy a keresztút igazán gyümölcsöző legyen, hasznosak lehetnek a következő javaslatok:

- a hagyományos forma, a maga tizennégy stációjával, tartsa magát a jámborsági gyakorlat közismert formáihoz, mindazonáltal, bizonyos esetekben, nem zárható ki az egyik vagy másik „állomás” helyettesítése Krisztus fájdalmas útja evangéliumi történetének más részeivel, melyek nem tartoznak a szokványos formák közé;
- ugyanakkor léteznek a keresztút alternatív formái, amelyeket a Szentszék[138] jóváhagyott, vagy a Szentatya[139] nyilvánosan használt: sajátos formáknak tekinthetők, és alkalomszerűen használhatók;
- a keresztút Krisztus szenvedésére vonatkozó jámborsági gyakorlat; mindezért oly módon szükséges befejezni, hogy a hívek, hittel és reménnyel telve, megnyíljanak a feltámadás várására; ahogyan a jeruzsálemi Via Crucis végén az Anastasis állomása áll, a jámborsági gyakorlatot befejezhetjük Urunk feltámadására emlékezve.

135. Számtalan keresztúti szöveg létezik. A jámborsági gyakorlat iránti őszinte tisztelettel áthatott lelkipásztorok készítették, meggyőződve lelki hatékonyságukról; néha pedig az életszentségben, irodalmi tehetségben vagy tanbeli ismeretben kiemelkedő laikus hívők írták.

A szöveg kiválasztásánál, a püspökök esetleges iránymutatásait számon tartva, szem előtt kell tartani a jámborsági gyakorlaton részt vevők állapotát, illetve a folyamatosság és megújulás bölcs alkalmazásának lelkipásztori irányelveit. Minden esetben előtérbe kell helyezni azokat a szövegeket, melyekben felhangzanak a Szentírás szavai és egyszerű, méltóságteljes nyelvezettel íródtak.

A keresztút emelkedett végzésénél a szavak, a csend, az ének, a körmenet, az elmélkedés pillanatai egyensúlyban vannak és hozzájárulnak a jámborsági gyakorlat lelki gyümölcseinek eléréséhez.

A „Via Matris”
136. Ahogy Isten megváltó tervében összetartoznak (vö. Lk 2,34-35), a megfeszített Krisztus és a fájdalmas Szűz ugyanúgy egybefonódik a népi jámborságban és a liturgiában is.

Miként Krisztus a „fájdalmak férfija” (Iz 53,3), mert tetszett Istennek, „hogy általa engeszteljen ki magával mindent, ami a földön és a mennyben van, azáltal, hogy békességet szerzett keresztjének vérével” (Kol 1,20), úgy Mária a „fájdalmak asszonya”, akit Isten anyaként és szenvedésében osztozóként Fia mellé rendelt (socia passionis).

Krisztus gyermekkorától kezdve a Szűz életét a tőr árnyéka kíséri, részeseként annak az elutasításnak, amellyel saját Fia felé fordultak (vö. Lk 2,35). Mindazonáltal, a keresztény hívek jámborsága hét központi eseményt különböztet meg Mária fájdalmas életében, amelyeket a Boldogságos Szűz „hét fájdalmaként” tart számon.

Így tehát a keresztút mintájára született meg a Szentszék által úgyszintén jóváhagyott Fájdalmas Anya útja, vagy egyszerűen csak Via Matris.[140] A Via Matris kezdetleges formái már a XVI. század óta ismertek, jelenlegi alakja azonban csak a XIX. századra vezethető vissza. Ennek alapvető gondolata, hogy úgy írja le a Szűz teljes életét, Simeon profetikus jövendölésétől kezdve (vö. Lk 2,34-35) Fiának haláláig és sírba helyezéséig, mint a hit és a fájdalom életútját: hét „stációra” tagolt életút, amely összhangban áll Urunk Édesanyjának „hét fájdalmával”.

137. A Via Matris jámborsági gyakorlata jól illeszkedik a nagyböjti időszak néhány sajátos gondolatával. Mária fájdalmának forrása Krisztusnak az emberek általi elutasításából ered, a Via Matris szükségszerűen és szüntelenül rámutat Krisztusnak, az Úr szenvedő szolgájának misztériumára (vö. Iz 52,13-53,12), akit népe elutasított (vö. Jn 1,11; Lk, 2,1-7; 2,34-35; 4,28-29; Mt 26,47-56; ApCsel 12,1-5). Rámutat az Egyház misztériumára is: a Via Matris állomásai annak a hittel és fájdalommal teljes útnak a szakaszai, amelyben Mária megelőzte az Egyházat, amelynek ezt az utat kell bejárnia az idők végezetéig.

A Via Matris legteljesebb kifejeződése a „Pieta”, amely már a középkortól kezdve a keresztény művészet kimeríthetetlen tárgyává vált.

A NAGYHÉT

138. „A nagyhéten az Egyház az üdvösségnek azokat a titkait ünnepli, amelyek Krisztus életének utolsó napjaiban, Jeruzsálembe való messiási bevonulásától kezdve történtek.”[141]

Erőteljes a hívek bevonása a nagyhét szertartásaiba. Néhányan közülük, eredetüket tekintve, magukon viselik a népi jámborság hatásait. Az történt ugyanis, hogy az évszázadok folyamán a nagyhét szertartásaiban kialakult egyfajta szertartásbeli párhuzamosság, amiért is szinte két különböző alapra fektetett rítuskör létezik: az egyik szigorúan liturgikus, a másik egyedi jámborsági gyakorlaton, különösen a körmeneteken alapszik. Ennek az eltérésnek a jámborsági gyakorlatok és liturgikus szertartások megfelelő harmonizálása felé kellene irányulnia. A nagyhetet illetően, a hívek figyelme és szeretete a számukra hagyományosan kedves jámborsági megnyilvánulások iránt el kellene hogy vezessen, természetesen a népi jámborság megjelenési formáival támogatva, a liturgikus cselekmények szükségszerű elismeréséhez.

VIRÁGVASÁRNAP

A pálmák, az olajágak vagy más faágak
139. „A nagyhét Virágvasárnappal, az Úr szenvedésének vasárnapjával kezdődik, amely Krisztus királyi győzelmének elővételezett ünnepét szenvedésének meghirdetésével kapcsolja össze.”[142]
A körmenetnek, amely megemlékezik Krisztus jeruzsálemi bevonulásáról, emelkedett és népies jellege van. A hívek szeretettel őrzik meg otthonaikban és időnként munkahelyeiken a megáldott és a körmenetben magukkal hordozott pálmákat, olajágakat vagy más faágakat (barkaágakat).

Szükséges, hogy a hívek tájékoztatást kapjanak a szertartás jelentéséről, hogy megértsék annak értelmét. Kívánatos például megerősíteni, hogy ami ténylegesen fontos, az nem csupán a pálmák vagy olajágak beszerzése, hanem a tevékeny részvétel a körmenetben is; hiszen ezeket nem amulett módjára kell megőriznünk, vagy esetleg gyógyítási, vagy az otthonainkban és tulajdonunkban kárt okozó gonosz lelkek távoltartása miatt, bajelhárító szándékkal használni, mivel ez a babonaság egyik formájára utalhat.

A pálma- és olajágakat elsősorban Krisztusba, a messiás királyba, és az ő húsvéti győzelmébe vetett hit jeleiként őrizzük.

A HÚSVÉTI SZENT HÁROMNAP

140. Minden évben „a megfeszített, a meghalt, és a föltámadt legszentebb három napján”,[143] vagy húsvéti szent háromnapon, amely a nagycsütörtöki utolsó vacsora miséjétől a Feltámadás vasárnapjának vespe-rásáig tart, az egyház „meghitt közösségben Vőlegényével, Krisztussal”[144] ünnepli az emberiség megváltásának legnagyobb szabású misztériumát.

NAGYCSÜTÖRTÖK

Az Oltáriszentség őrzésének helye
141. A népi jámborság különösképpen fogékony az Oltáriszentség imádására, amely az Utolsó Vacsora miséjének szertartását követi.[145] Egy történelmi, egyes fázisaiban még nem teljesen egyértelmű folyamat eredményeként, az őrzés helye „szent sírként” lett kijelölve; a hívek itt gyűltek össze, hogy hódoljanak Krisztusnak, akit miután levettek a Keresztről, a sírboltba helyeztek, ahol körülbelül negyven óráig maradt.
Szükséges, hogy a hívek megértsék az Oltáriszentség eltételének jelentését: miután a szertartás méltóságteljes ünnepléssel befejeződött, és alapjában véve Krisztus testének megőrzésére rendeltetett, hogy a nagypénteki liturgiában a hívek áldozáshoz járulhassanak, és hogy a Szent

Útravalót[146] ki tudják szolgáltatni, ezen a napon a csodálatos Oltáriszentség csöndes és tartós imádásra hívja a híveket.

Ugyanakkor, az őrzés helyével kapcsolatban, kerülni kell a „sír” kifejezést, és elkészítésekor ne kölcsönözzünk neki temetői hangulatot; a tabernákulum formája ne sírboltra vagy temetői urnára hasonlítson: az Oltáriszentséget zárt tabernákulumban őrizzük, anélkül, hogy a monstranciában kitennénk.[147]

Nagycsütörtök éjfélét követően, mivel megkezdődött Urunk szenvedésének napja, ünnepélyesség nélkül fejeződik be az imádás.[148]

NAGYPÉNTEK

142. Nagypénteken az Egyház Krisztus megváltó halálára emlékezik. A délutáni liturgikus szertartásban Urának szenvedéséről elmélkedik, közbenjár a világ üdvösségéért, hódol a kereszt előtt és megemlékezik arról, hogy maga is az Üdvözítő megnyitott oldalából ered (vö. Jn 19,34).[149]

A népi jámborság nagypénteki megnyilvánulásai között, a Via Crucis mellett, feltűnik a „meghalt Krisztus” körmenete. A népi jámborság sajátos elemei között tartja számon a tanítványok és barátok ünnepi menetét, akik, miután levették Krisztus testét a keresztről, elviszik egy „sziklába vágott sírba, amelyben még senki sem feküdt” (Lk 23,53).

A „meghalt Krisztus” körmenete általában egyszerű, csöndes, imádságos környezetben történik a hívek részvételével, akik megértik Jézus eltemetése misztériumának főbb jelentéseit.

143. Szükséges, hogy a népi jámborság efféle megnyilvánulása sem az időpont kiválasztásában, sem pedig a hívek összehívásának mikéntjében, ne úgy jelenjen meg a hívek szemében, mint a nagypénteki liturgikus szertartás helyettesítője.

Ezért a nagypéntek pasztorális rendjében az első helyet és a legnagyobb figyelmet kell kapnia a liturgikus szertartásnak, nemkülönben fel kell hívni a hívek figyelmét arra, hogy semmilyen más jámborsági gyakorlat sem helyettesítheti tárgyilagos megítélésében ezt a szertartást.
Végezetül kerülni kell a „meghalt Krisztus” körmenetének beillesztését a nagypéntek ünnepélyes liturgikus szertartásába, mivel ez az ünneplésben torzult keveredéshez vezethet.

Krisztus szenvedésének megjelenítése
144. A nagyhét folyamán, különösen Nagypénteken, számos vidéken helyet kap Urunk szenvedésének bemutatása. Gyakran beszélhetünk igazi „szent misztériumjátékokról”, amelyeket jogosan neveznek jámborsági gyakorlatoknak. A misztériumjátékok gyökerei magában a liturgiában találhatók. Néhányan közülük, egy progresszív dramaturgiai fejlődést követően, a szerzetesek kórusáról kerültek ki a templomtérre.

Egyes vidékeken Krisztus szenvedése bemutatásának előkészítése és lebonyolítása a keresztény életben már kivételes odaadással rendelkező laikus testvérek tagjaira van bízva. Ezekben az ábrázolásokban a színészek és a nézők részesei a hit és az őszinte jámborság megjelenésének. Erősen kívánatos, hogy Urunk szenvedésének bemutatásai ne szakadjanak el a jámborság meghitt és őszinte kifejeződésének ettől a tiszta irányvonalától, nehogy magukévá tegyék a folklorisztikus megnyilvánulás azon sajátos jellemzőit, amelyek elsősorban a turisták, és nem a vallásos lélek figyelmét keltik fel.

A misztériumjátékokkal kapcsolatban el kell magyarázni a híveknek azt a fontos különbséget, amely a „bemutatás” mint mimézis és a „liturgikus szertartás” mint anamnézis, vagyis a szenvedés üdvtörténeti eseményének misztikus jelenléte között van.
Elvetendő az a bűnbánati gyakorlat, amely a szögekkel történő megfeszítéshez vezet.

A fájdalmas Szűzről való megemlékezés
145. Tanbeli és pasztorális fontossága miatt nem mellőzhető „a boldogságos Szűz Mária fájdalmának emléke”.[150] A népi jámborság, követve az evangéliumi történetet, hangsúlyozta az Anya osztályrészét Fiának üdvözítő szenvedésében (vö. Jn 19,25-27; Lk 2,34 köv.) és különböző jámborsági gyakorlatoknak adott életet, melyek között kell megemlíteni a következőket:

- a Mária-siralom, a fájdalom intenzív, olykor zenei és irodalmi alkotásokkal is felértékelt kifejeződése, amelyben Mária nemcsak ártatlan és szent Fiának, legnagyobb boldogságának a halálát, hanem az emberiség bűnét és népének elvesztését is megsiratja;
- az Elhagyatott órája, amelyben a hívek, az áhítat megható jeleivel, egyetlen Fiának halála után, mélységes fájdalmába elmerülve, „társként szegődnek” Urunk egyedül maradt édesanyjához; a Pietáról - Mária ölében Fiával - elmélkedve megértik, hogy Krisztus halála miatt Máriában egyesül a világ fájdalma; a történelem folyamán, a gyermekük halála fölött siránkozó anyák megszemélyesítőjét látják benne. A jámborsági gyakorlat efféle megnyilvánulása, amelynek neve Latin Amerika egyes helyein El pésame, nem korlátozódhat csupán egy elhagyatott anya előtti emberi érzések kifejezésre juttatására, hanem a feltámadásba vetett hittel segít megérteni Krisztus megváltó szeretetének nagyságát és édesanyjának a mellette betöltött szerepét.

NAGYSZOMBAT

146. „Nagyszombaton az Egyház az Úr sírjánál időzik, szemléli szenvedését, halálát és a halál birodalmába való leszállását, miközben imával és böjtöléssel várja feltámadását.”[151]

A népi jámborság nem maradhat távol a nagyszombat sajátos jellegzetességeitől; ezért, mivel régebben a húsvéti szertartás időben korábban történt, a naphoz köthető ünnepi szokásokat és hagyományokat húsvét éjszakájára és napjára kell tartogatni.

„Az Édesanya Órája ”
147. A hagyomány tanítása szerint Máriában mintegy összefoglalva jelenik meg az Egyház egész teste, egyesül az Egyház minden testrésze: ő a „credentium collectio universa”.[152] Ezért Mária, aki Fiának sírja mellett áll, mint ahogy az Egyház hagyománya tanítja, a Szűz Egyház ikonja, mely virraszt Jegyesének sírboltja előtt, és várja feltámadásának ünneplését.

Az Egyház és Mária viszonyának ebből a felismeréséből születik Az Édesanya Órája jámborsági gyakorlat; miközben Fiának teste a sírban fekszik és lelke alászállt a poklokra, hogy őseinek meghirdesse közeli megszabadulásukat a sötétség hatalmából, a Szűz, megelőzve és megszemélyesítve az Egyházat, hittel eltelve várja Fiának a halál feletti győzelmét.

HÚSVÉTVASÁRNAP

148. A liturgikus év legnagyobb ünnepén, húsvétvasárnap is helyet kapnak a népi jámborság különböző megjelenési formái: mindezek kultikus megnyilatkozások, amelyek magasztalják a feltámadt Krisztus új állapotát és dicsőségét, nemkülönben a halál és a bűn feletti győzeleméből eredő isteni erőforrást.

A Feltámadott találkozása Édesanyjával
149. A népi jámborság felismerte, hogy a Fiúnak az Anyához tartozása folyamatos: a halál és a fájdalom órájában éppúgy, mint a feltámadás és az öröm órájában.

Az a liturgikus megállapítás, amely szerint Fiának feltámadásakor Isten örömmel töltötte el Máriát,[153] némiképp átalakítva, bemutatásra került a népi jámborságon keresztül, A Feltámadott találkozása Édesanyjával jámborsági gyakorlatban: húsvétvasárnap reggelén két ünnepi menet, az egyik a fájdalmas Anya, a másik a feltámadt Krisztus képét hordozva találkozik, jelezve, hogy Mária volt az első és legteljesebb részese Fia feltámadása misztériumának.

Erre a jámborsági gyakorlatra is érvényes a „feltámadt Krisztus” körmenetére vonatkozó előírás: végzése nem kaphat a húsvétvasárnapi liturgikus szertartásnál nagyobb hangsúlyt, s nem adhat helyet semmiféle nem megfelelő keveredésnek.[154]

Az ételek megszentelése
150. A megújulás érzése hatja át a húsvéti liturgiát: megújul a természet, hisz az északi féltekén a húsvét egybeesik a tavasz ébredésével; új a tűz és a víz; megújul a bűnbánat szentségében és a keresztény beavatás szentségeiben megtisztított keresztények szíve; és „új” az Eucharisztia: jelek és valóságok - a Krisztus feltámadásával megnyitott élet új feltételeinek jelei.

A húsvéti eseményhez kapcsolódó jámborsági gyakorlatok között találjuk a tojásnak mint az új élet jelének, és a családi asztalnak a hagyományos megáldását; ez utóbbi, amely nagyon sok keresztény családban mindennapos, támogatásra érdemes szokás,[155] húsvét napján különleges jelentést kap: a húsvét vigíliáján megszentelt vízzel, amelyet a hívek hazavisznek otthonaikba, a családfő vagy a család egy másik tagja megáldja az ünnepi asztalt.

A Feltámadott Édesanyjának húsvéti köszöntése
151. Bizonyos helyeken húsvét vigíliájának végén, vagy húsvétvasár-nap második vesperása után egy rövid jámborsági gyakorlat következik: a húsvéti öröm jeleként megáldott virágokat osztanak ki a hívek között, és kifejezik tiszteletüket a Fájdalmas szentképe előtt, akit, miközben a Regina caelit éneklik, megkoronáznak. Azok a hívek, akik Fiának szenvedése miatti fájdalmában társai voltak Máriának, most a feltámadásban vele együtt akarnak ünnepelni.

Ez a jámborsági gyakorlat, amely nem válhat a liturgikus szertartás részévé, összhangban áll a húsvéti misztérium tartalmával, és újabb tanújelét adja annak, hogy a népi jámborság mennyire képes megérteni Mária részvételét Fia megváltói tettében.

A HÚSVÉTI IDŐ

A családok otthonaikban történő évenkénti megáldása
152. A családok évenkénti megáldása a húsvéti időben - vagy az év más szakaszában -, otthonaik meglátogatása közben történik. A plébánosok és munkatársaik lelkipásztori munkájának figyelmébe különösen is ajánlott ez a hívek számára nagyon fontos szokás, amely ugyanakkor lehetőséget ad arra, hogy a keresztény családokban visszhangra találjon Isten áldása állandó jelenlétének felidézése, az Evangéliumnak megfelelő életmód elsajátítása, a szülő és a gyerekek buzdítása, hogy „család egyház”[156] mivoltuk misztériumát megőrizzék és előmozdítsák.

A Feltámadás, Fény útja, „Via lucis”
153. Napjainkban, egyes vidékeken Via lucis néven, új jámborsági gyakorlat kezd elterjedni. A hívek, a keresztút módjára, miközben körmenetben haladnak, számba veszik azokat a jézusi megnyilvánulásokat - a Parusia reményében, a Feltámadástól a Menybemenetelig -, melyekben a megígért Szentlélekre váró tanítványainak megmutatta dicsőségét (vö. Jn 14,26; 16,13-15; Lk 24,49), felszította hitüket, beteljesítette az Isten országáról szóló tanítást, s utólag kijelölte az Egyház hierarchikus és szakramentális felépítését.

A Fény útja jámborsági gyakorlaton keresztül a hívek megemlékeznek a hit központi eseményéről - Krisztus feltámadásáról - és tanítványi mivoltukról, amint a keresztség húsvéti szentségében a bűn sötétségéből a kegyelem fényébe jutottak (Kol 1,13; Ef 5,8).

A hívek részvételét a húsvéti esemény első mozzanatában a keresztút - a Szenvedéstörténeten keresztül - évszázadokon át közvetítette, és hozzájárult ahhoz, hogy tartalma megszilárduljon az emberek tudatában. Ennek analógiájára napjainkban a hívek életfelfogásában, azzal a feltétellel, hogy hű marad az evangéliumi szöveghez, A Fény útja válhat Urunk húsvétja második mozzanatának, a feltámadásnak hatékony közvetítőjévé.

A Fény útja ezenkívül a hit pedagógiája szerepét is betöltheti, hisz, ahogy mondani szokás, „a kereszt által a világosságra”. Valójában a körmenet metaforájával, A Fény útja, a fájdalom valóságának megállapításától, amely Isten tervében nem jelenti az élet végállomását, elvezet az ember igaz célja elérésének reményéhez: a megszabaduláshoz, az örömhöz, a békéhez, amelyek alapvetően húsvéti értékek.
S végül A Fény útja, egy olyan társadalomban, amely a szorongást és a megsemmisülést hirdetve magán hordozza „a halál kultúrájának” jelét, ösztönzést adhat, hogy létrejöjjön „az élet kultúrája”, egy kultúráé, ami nyitott a hit bizonyosságaira és a remény várására.

Az isteni irgalmasság iránti vallásos tisztelet
154. Húsvét nyolcadával összefüggésben, napjainkban, és különösen a 2000. április 30-án kanonizált Faustina Kowalska nővér üzenetei hatására, fokozatosan elterjedt a meghalt és feltámadt Krisztuson keresztül adományozott isteni irgalmasság iránti vallásos tisztelet, aki a Szentlélek forrása, megbocsátja a bűnt, és visszaadja megváltottságunk örömét. Miután húsvét második vasárnapjának, vagy ahogy ma nevezik,[157] az Isteni Irgalmasság Vasárnapjának liturgiája alkotja azt a természetes folyómedret, amelyben az emberiség Megváltója irgalmának fogadtatása kifejezésre jut, fontos, hogy a hívek lélekben megerősödjenek, hogy megértsék a vallásos tisztelet efféle megnyilvánulását a húsvéti napok liturgikus szertartásainak fényében. Ugyanis, „a húsvéti Krisztus az irgalom végső megtestesülése és eleven jele: egyszerre üdvtörténeti és eszkatologikus. A húsvéti idő szent liturgiája ennek átérzésével adja ajkunkra a zsoltár szavait: „Az Úr irgalmát éneklem örökké” (Zsolt 89 [88],2)”.[158]

Pünkösd novénája
155. A Szentírás tanúsítja, hogy a Menybemenetel és a pünkösd között eltelt kilenc napban az apostolok „mindnyájan állhatatosan, egy szív-vel-lélekkel kitartottak az imádkozásban az asszonyokkal, valamint Máriával, Jézus anyjával és rokonaival együtt” (ApCsel 1,14), várva, „amíg el nem tölt az erő benneteket a magasságból” (Lk 24,49). A üdvösségszerző esemény feletti elmélyedő imádságból ered a keresztény közösségekben nagyban elterjedt pünkösd kilencedének jámborsági gyakorlata.

Valójában a Misekönyvben és az Imaórák Liturgiájában, különösen a vesperásokban, már jelen van a „kilenced”: a biblikus és eukológikus szövegek különbözőképpen hivatkoznak a Vigasztaló várására. Mindazonáltal, amennyire lehetséges, pünkösd novénája váljon érzékelhetővé a vesperások ünnepélyesebb végzésében. Ahol ez nem lehetséges, ott legalább pünkösd novénája tükrözze vissza a Menybemeneteltől pünkösd vigíliájáig tartó napok liturgikus témáit.

Bizonyos helyeken ezekben a napokban ünneplik a keresztények egységének imahetét.[159]

PÜNKÖSD

Pünkösdvasárnap
156. A húsvéti idő az ötvenedik napon, pünkösdvasárnap ér véget, amikor a Szentlélek kiárad az Apostolokra (vö. ApCsel 2,1-4), az Egyház első gyümölcseire és megkezdi misszióját minden nyelv, nép és nemzet között. Nagy fontosságot kapott, különösen a püspöki székhelyeken, de a plébániákon is, a vigília miséjének ünneplése, amely, Urunk Édesanyjával közös imádságra összegyűlt apostolok példája szerint, az egész keresztény közösség intenzív és állhatatos imájának jellegét ölti
magára.[160]

Imádságra és missziós munkára buzdítva pünkösd misztériuma értelmezi a népi jámborságot is: „szüntelen bizonyítéka az Egyházban jelen lévő Szentléleknek. Ő a hit, a remény és a szeretet erényeit szítja fel a szívekben, melyek felértékelik a keresztény jámborságot. Az idők folyamán ugyanaz a Lélek nemesíti minden hely kultúrájának és szokásainak megfelelően a keresztény örömhír átadásának számos és sokféle formáját.”[161]

Azokkal az ismert formulákkal, (Veni creator Spiritus, Veni Sancte Spiritus)[162], vagy könyörgésekkel (Emitte Spiritum tuum et creabuntur), amelyek a pünkösd ünnepléséből erednek, a hívek, munkájuk vagy más tevékenységük kezdetén, de különösen bajok közepette fohászkodhatnak a Szentlélekhez. A dicsőséges rózsafüzér harmadik titka is a Szentlélek kiáradásáról elmélkedik. A hívek felismerték, hogy, elsősorban a bérmálás szentségében, megkapták a bölcsesség és a tanács Lelkét, mely irányítja életüket, az erősség és a világosság Lelkét, mely segít a fontos döntéseket meghozni és a nehézségeket elviselni. Tudják, hogy keresztségük napjától testük a Szentlélek temploma, ezért tisztelni és becsülni kell, még a halálban is, és hogy az utolsó napon a Lélek ereje feltámasztja őket.

Miközben megnyitja az utat Isten közössége felé, a Szentlélek a találkozás, a megbékélés, a tanúságtétel, a béke és igazságvágy óhajával, a valós társadalmi fejlődés, a missziós lendület és a mentalitás megváltozásának tudatával ösztönöz a találkozásra felebarátommal.[163] Ezzel a lelkülettel ünneplik egyes közösségekben pünkösd főünnepét mint „a missziókért felajánlott fájdalmak napját”.[164]

AZ ÉVKÖZI IDŐ

A Szentháromság főünnepe
157. A pünkösd utáni első vasárnap az Egyház a Szentháromság főünnepét tartja. A késő középkorban a hívek növekvő áhítata a Szentháromság titka iránt, amely már a Karoling-kortól kezdve megkülönböztetett helyet kapott a magánimákban és kiindulópontja volt a liturgikus jámborsági gyakorlatoknak, arra ösztönözte XXII. János pápát, hogy 1334-ben az Egész Egyházra kiterjessze a Szentháromság ünnepét. Az esemény döntő hatást gyakorolt néhány jámborsági gyakorlat kialakulására és fejlődésére.

„A keresztény hit és élet központi misztériumára”,[165] a Szentháromságra tekintő népi jámborsággal kapcsolatban nem a különböző jámborsági gyakorlatok felsorolására kell törekedni, hanem sokkal inkább fontosabb hangsúlyozni, hogy a jámborság minden őszinte formájának szükségképpen utalnia kell az egy és oszthatatlan Szentháromságra, a „mindenható Atyára, az ő egyetlen Fiára és a Szentlélekre”.[166] Ez Isten misztériuma, amely Krisztusban és Krisztus által nyert kinyilatkoztatást nekünk. Így mutatkozik meg az üdvösség történetében, mely nem más, „mint azon utak és módok története, ahogyan az egy igaz Isten: az Atya, a Fiú és a Szentlélek kinyilatkoztatja magát az embereknek, és amikor a bűnnel elfordulnak tőle, kiengesztelődik és magához öleli őket”.[167]

Valójában számos jámborsági gyakorlat hordozza a Szentháromság „kézjegyét” és dimenzióját. Nagy részük a kereszt jelével, „az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” kezdődik, ugyanazzal a formulával, amely-lyel Jézus tanítványai lettek megkeresztelve (vö. Mt 28,19), amikor életükben kezdetét vette egy bensőséges viszony Istennel, mint az Atya gyermekei, a megtestesült Fiú testvérei és a Szentlélek temploma. Más jámborsági gyakorlatok átveszik az Imaórák Liturgiájának bevezető szövegéhez hasonló modelleket, és a „Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek” formulával kezdődnek. Ismét mások, a háromszemé-lyű egy Isten nevében, áldással fejeződnek be. Nem kevés olyan jámborsági gyakorlat is létezik, melyek imái, a liturgikus könyörgések tipikus sémait követve fordulnak „az Atyához Krisztus által a Szentlélekben”, és liturgikus szövegektől ihletett doxológia-formulákat tartalmaznak.

158. Mint ahogy a Direktórium első részében elhangzott, a kultikus élet az ember párbeszéde Istennel Krisztus által a Szentlélekben.[168] Ezért szükséges, hogy a Szentháromsághoz fordulás a népi jámborságnak is állandó eleme legyen. A hívek számára nyilvánvalóvá kell válnia, hogy a Szent Szűz, az angyalok, a szentek tiszteletére végzett jámborsági gyakorlatok végső célja: az Atya, akitől minden származik és akihez minden visszatér; a Fiú, az egyetlen közvetítő (vö. 1Tim 2,5), aki megtestesült, meghalt és feltámadt, aki nélkül lehetetlen az Atyához jutni (vö. Jn 14,6); és a Szentlélek, aki a kegyelem és a megszentelődés egyedüli forrása. Kerülni kell egy, az isteni személyektől elkülönült „istenség” ideálja táplálásának veszélyét.

159. A Szentháromsághoz közvetlenül kapcsolódó jámborsági gyakorlatok között a kis doxológia (Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek) és a nagy doxológia (Dicsőség a magasságban Istennek) mellett mindenképpen meg kell említeni a biblikus (Szent, Szent, Szent) és a liturgikus Triszhagiont (Szent Isten, szent erős, szent halhatatlan Isten, irgalmazz nekünk), amelyek nyugaton (elsősorban néhány rendben és kongregációban), de különösen keleten terjedtek el.

A liturgikus Triszhagion, amely a biblikus Triszhagionon nyugvó más liturgikus énekekből merít - mint a Sanctus, mely jelen van az Eucharisztia ünneplésében, a Te Deum himnuszban, a nagypénteki kereszthódolat szertartásának az Izajás 6, 3-ból és a Jelenések 4, 8-ból eredő im-propériáiban - egy olyan jámborsági gyakorlat, amelyben az imádkozó hívek, az angyali erőkkel közösségben, ismételten dicsőítik a szent, erős, halhatatlan Istent a Szentíráson és a liturgián keresztül megismert dicséret szavaival.

Urunk Szent Testének és Vérének főünnepe
160. A Szentháromság ünnepét követő csütörtökön az Egyház Urunk Legszentebb Testének és Vérének ünnepét üli. Az ünnepet 1264-ben
IV. Orbán terjesztette ki az egész latin Egyházra, egyrészt a hit és a kultusz válaszát adva az Eucharisztiában Jézus valódi jelenlétének misztériumában kételkedő eretnek tanokra, másrészt megkoronázása volt az Oltáriszentség iránti lángoló áhítat megnyilvánulásának.
A népi jámborság tehát felgyorsította az Úrnapja (Corpus Domini) ünnepet létrehozó eljárást; a maga idejében, Isten népe körében ez volt az oka és hajtóereje az eucharisztikus áhítat új formái megszületésének.

Évszázadokon át a népi jámborságban az Úrnapja ünnep volt az Eucharisztia iránti tisztelet központi magja. A XVI-XVII. században a hit, amely újjáéledt a protestáns mozgalmak támadásaira adott válaszok késztetésére, és a kultúra (művészet, irodalom, folklór), közösen működött közre, hogy az Eucharisztia iránti tiszteletben élőbbé és kifejezőbbé váljon a népi jámborság különböző megnyilvánulása.

161. A keresztény közösségekben már gyökeret vert eucharisztikus áhítatnak el kell mélyülnie ahhoz, hogy megértsen két alapvető igazságot:
- hogy az eucharisztikus áhítat legfontosabb hivatkozási pontja Urunk húsvétja; az atyák látásmódjában a húsvét az Eucharisztia ünnepe, ugyanakkor az Eucharisztia mindenekelőtt a húsvét, vagyis Jézus halálának és feltámadásának ünneplése;
- hogy az eucharisztikus áhítat minden formájának meghitt kapcsolata van az Eucharisztia áldozatával, vagy azért, mert előkészíti az ünneplését, vagy pedig azért, mert továbbviszi a belőle eredő kultikus és egzisztenciális iránymutatást.
Ezért a Római Rituále így figyelmeztet: „A hívek, amikor az Oltáriszent-ségben jelen lévő Krisztust tisztelik, emlékezzenek arra, hogy ez a jelenlét az Áldozatból ered, és a szentségi és spirituális communio felé halad”.[169]

162. Urunk Szent Teste és Vére főünnepének körmenete az eucharisztikus körmenetek „tipikus formája”. Mintegy kibővíti az Eucharisztia szertartását: közvetlenül a szentmise után, a liturgiában konszekrált szentostyát kiviszik a templomból, hogy a keresztény közösség „a hitnek és a legszentebb Eucharisztia iránti tiszteletnek nyilvános tanúságát adja”.[170]

A hívek megértik és szeretik az úrnapi körmenetben rejlő értékeket: tudatában vannak, hogy ők „Isten népe”, aki megvallja hitét Urának és vele együtt lépked, hogy nyilvánvalóvá váljon: „velünk az Isten”.

Mindazonáltal fontos betartani az eucharisztikus körmenetet szabályozó előírásokat,[171] különösképpen azokat, amelyek garantálják a legszentebb Oltáriszentségnek kijáró méltóságot és tiszteletet;[172] ezenkívül szükséges, hogy a népi jámborság sajátos elemei, az utcák és ablakok díszítése, a virágcsokrok, az oltárok, amelyekre a körmenet megszakításakor az Oltáriszentséget kitesszük, az imák és az énekek az egymás közötti versengés formáit elkerülve, „kizárólag Urunk dicséretére figyelve, kifejezésre jutassák hitüket Krisztusban”.[173]

163. Az eucharisztikus körmenetek szokásos módon szentségi áldással fejeződnek be. Az úrnapi körmenet sajátos helyzetéből adódóan az áldás alkotja az ünnepélyes szertartás befejezését: a hagyományos záró áldás helyett a legszentebb Oltáriszentséggel áldja meg a pap a híveket.

A hívek számára nyilvánvalóvá kell váljon, hogy a legszentebb Oltá-riszentséggel osztott áldás az eucharisztikus jámborságnak nem egy önmagában álló formája, hanem egy szükségszerűen bővebb kultikus találkozás záró része. Ezért a liturgikus előírás elveti „a kizárólag az áldás osztása miatti szentségkitételt”.[174]

Az Eucharisztia imádása
164. Az Eucharisztia kultuszának egyik legelterjedtebb megnyilvánulása a legszentebb Oltáriszentség imádása, amelyre az Egyház határozottan buzdítja a híveket és a lelkipásztorokat.

Eredeti formája visszanyúlik ahhoz az imádáshoz, amely nagycsütörtökön az utolsó vacsora miséjét követi, amikor is kiteszik az Oltári-szentséget. Különösen kifejezi Urunknak a konszekrált színekben meglévő állandó jelenléte és áldozata emlékének ünneplése között meglévő kapcsolatot. A szent színek megőrzése, amely rendelkezésünkre áll, hogy szükség szerint bármely pillanatban kiszolgáltathassuk a Szent Út-ravalót, arra a dicséretre méltó szokásra buzdítja a híveket, hogy összegyűljenek a tabernákulum előtt és az Oltáriszentségben jelen lévő Krisztust imádják.[175]

Valójában „Urunk reális jelenlétébe vetett hit ugyanannak a hitnek külső, nyilvános megvallásához vezet (...). Az áhítat tehát, amely a szent Eucharisztia előtti térdre borulásra készteti a híveket, egyben arra serkenti őket, hogy elmélyültebben vegyenek részt a húsvéti misztériumban és hálával válaszoljanak annak az ajándékára, aki emberségével Testének tagjait szüntelenül eltölti az isteni élettel. Krisztus mellett időzve, a hívek a bensőséges viszony gyümölcseit élvezik, megnyitják előtte szívüket önmagukért és szeretteikért, a világ békéjéért és üdvösségéért imádkoznak. Felajánlva, Krisztussal a Szentlélekben, egész életüket az Atyának, ebből a csodálatos cseréből merítenek, amely által növekszik hit, a remény és a szeretet. Így tartják ébren tehát, hogy Urunk emléke ünneplését illő áhítattal végezzék, és gyakran magukhoz vegyék az Atyától kapott Kenyeret”.[176]

165. A legszentebb Oltáriszentség imádásának, amelyben a liturgikus formák és népi jámborság megnyilvánulásai összefonódnak - ezért határaikat nem könnyű világosan körvonalazni -, különböző formái lehetnek: [177]

- a tabernákulumban elhelyezett legszentebb Oltáriszentség egyszerű meglátogatása: elsősorban a csöndes imádkozásban megnyilvánuló rövid találkozás ez Krisztussal, akinek jelenléte megerősít a hitben;
- a liturgikus szabályok szerint a monstranciában vagy a cibórium-ban kihelyezett Oltáriszentség rövidebb vagy hosszabb ideig tartó imádása;[178]
- a negyvenórás és az úgynevezett örökimádás, amelyek bevonják a teljes szerzetesi vagy plébániai közösséget, eucharisztikus társaságot és lehetőséget adnak az eucharisztikus jámborság számos formájának meg-jelenítésére.[179]

Az imádás ezen pillanataiban szükséges, hogy a híveket segítse: a Szentírásnak, az imádság páratlan könyvének használata, a megfelelő énekek és könyörgések használata, az Imaórák Liturgiája néhány egyszerű formájának kiaknázása, a liturgikus év változásának követése és a csöndes imában való időzés. Felhasználásukkal a hívek fokozatosan megértik, hogy a legszentebb Oltáriszentség imádása alatt más jámborsági gyakorlatok - Szűz Mária és a szentek tiszteletére - nem végez-hetők.[180] Mindazonáltal, a Máriát Krisztushoz kapcsoló szoros kötelék miatt, a rózsafüzér, amelyben a megtestesülés és a megváltás misztériumain elmélkedhetünk, segíthet, hogy az imádság mélyebb krisztológiai értelmet kapjon.[181]

Krisztus Szent Szíve
166. A pünkösd utáni második vasárnapot követő pénteken az Egyház Jézus Szentséges Szíve főünnepét ünnepli. Krisztus Szíve, a liturgikus szertartás mellett, a jámborság egyéb megnyilvánulásainak is tárgya. Kétségkívül a Megváltó Szíve iránti áhítat, mind ez ideig az egyházi jámborság egyik legelterjedtebb és legkedveltebb megjelenési formája.

A Szentírás fényében vizsgálva, a „Krisztus Szíve” kifejezés magát Krisztus misztériumát jelöli, létének teljességét, személyének legbensőbb énjét és lényegét: hogy Isten Fia, a teremtetlen bölcsesség; végtelen szeretet, az egész emberiség üdvösségének és megszentelődésének forrása. „Krisztus Szíve” egyenlő Krisztussal, a megtestesült és megváltó Igével, aki a Szentlélekben őszintén kinyújtja istenemberi szeretetét az Atya és testvérei, az emberek felé.

167. Mint ahogy azt a római pápák gyakran hangoztatták, a Szentírás ad szilárd alapot a Jézus Szíve iránti áhítatnak.[182]

Jézus, aki egy az Atyával (vö. Jn 10,30), aki mint „szelíd és alázatos szívű” (Mt 11,29) nyilatkoztatja ki önmagát, meghívja apostolait, hogy bensőséges közösségben éljenek vele, hogy vezérfonálként tekintsenek alakjára és szavaira. Bizonyos értelemben azt lehet mondani, hogy a Jézus Szíve iránti áhítat nem más, mint a tekintet kultikus kifejeződésekben megnyilvánuló interpretálása, amelyet, a prófétai és evangéliumi szavak szerint, minden idők keresztény közössége a kereszten átszúrtra szegez (vö. Jn 19,37; Zak 12,10), azaz Krisztus lándzsával átdöfött mellkasára, amelyből vér és víz folyt ki (vö. Jn 19,34) Ez annak a csodálatos szakramentumnak szimbóluma, amely maga az Egyház.[183]

A János-evangéliumi szöveg, melyben Jézus megmutatja kezeit és oldalát tanítványainak (vö. Jn 20,20), és meghívja Tamást, nyújtsa ki kezét és tegye az oldalába (vö. Jn 20,27), jelentős hatást gyakorolt a Jézus Szíve iránti egyházi jámborság kialakulására és fejlődésére.

168. A föláldozott, de győzedelmes húsvéti bárányt (vö. Jel 5,6) bemutató szövegek az Atyák elmélkedéseinek állandó tárgyává váltak, akik felfedték tanbeli gazdagságát és meghívták a híveket, lépjenek be Krisztus misztériumába, az ő oldalán megnyílt ajtón keresztül. Erről Szent Ágoston a következőket írja: „A belépés könnyen elérhető: Krisztus az ajtó. Amikor oldalát lándzsával megnyitották, számodra is megnyílt. Emlékezz, mi folyt ki belőle; tehát válassz, hol tudnál belépni. Urunk oldalából, aki a kereszten függött és meghalt, amikor lándzsával megnyitották, vér és víz folyt ki. A vízben van a te megtisztulásod, a vérben pedig a megváltásod”.[184]

169. A középkor különösen is termékeny időszaka volt a Megváltó Szíve iránti áhítat fejlődésének. Az életszentségben és tanbeli hűségben oly kiváló személyek, mint Szent Bernát (†1153) és Szent Bonaventúra (†1274), Szent Lutgárda (†1246) és magdeburgi Szent Matild (†1282) misztikusok, a helftai kolostor szent testvérei, Gertrúd (†1302) és Matild (†1299), Saxoni Szent Lajos (†1378), Sziénai Szent Katalin (†1380) elmélyítették Krisztus Szívének misztériumát, amelyben „menedékházat” találtak, ahol meghúzódhatnak, amely az irgalom és találkozás helye, Urunk végtelen szeretetének eredete, a forrás, amelyből a Szentlélek vize árad, az ígéret földje, az igazi paradicsom.

170. Az újkorban Urunk Szent Szívének kultusza újabb fejlődésen ment keresztül. Abban az időben, amikor a janzenizmus az isteni igazságosság merev szigorúságát hangoztatta, a Krisztus Szíve iránti áhítat hatékony ellenszerré vált, hogy a hívekben felszítsa a krisztusi szeretetet és a végtelen irgalmába vetett bizalmat, amelynek a Szív a jele és záloga. Szalézi Szent Ferenc (†1622), aki Krisztus Szíve mellett határozottan állást foglal és életének, apostoli küldetésének irányvonalává teszi, mely nem más mint az alázat, a szelídség (vö. Mt 11,29), az irgalmas és gyengéd szeretet; Alacoque Szent Margit Mária (†1690), akinek Urunk folyamatosan megmutatta Szívének gazdagságát, Eudes Szent János (†1680), aki a Szent Szív liturgikus kultuszának előmozdítója, Colombiere Szent Kolos (†1682), Bosco Szent János (†1888) és számos más szent is a Szent Szív iránti áhítat jeles apostolai voltak.

171. A Megváltó Szíve iránti áhítatnak számos formája létezik. Közülük néhányat a Szentszék jóváhagyott és kifejezetten ajánlott. Többek között:

- a személyes felajánlás, mely XI. Piusz szerint, „a Szent Szív kultuszára vonatkozó vallásgyakorlatok között kétségkívül a legfontosabb”;[185]

- a család felajánlása, amelyen keresztül a család középpontja, amely a házasság szentségének erejénél fogva, már részese Krisztus és az Egyház közötti szeretet és egység titkának, az Úrnak szentelődik, hogy ő uralkodjon minden egyes tagjának szívében;[186]

- a Jézus Szíve litánia, amely különösképpen is gazdagodott biblikus tartalommal és búcsúkkal, 1891-ben nyert kiterjesztést az egész Egyházra;

- az elégtétel aktusa, imaformula, amellyel a hívő Krisztus végtelen jóságára emlékezve, irgalomért esedezik és szándékában áll kijavítani a legszentebb Szív elleni vétségeket;[187]

- a kilenc első pénteknek gyakorlata, amelynek gyökere az a „nagy ígéret”, amit Jézus Alacoque Szent Margitnak tett. Egy olyan időszakban, amikor a hívek nagyon ritkán járultak szentáldozáshoz, a kilenc első pénteknek a gyakorlata jelentősen hozzájárult a bűnbánat és az Eucharisztia szentsége gyakori vételének felújításához. Napjainkban az első péntek iránti áhítat, amennyiben lelkipásztori szempontokból megfelelően gyakorolják, tényleges spirituális gyümölcsöket adhat. Mindazonáltal szükséges, hogy a hívek megfelelő tájékoztatást kapjanak arról, hogy ezen gyakorlatokba ne helyezzenek olyan bizalmat, ami egy hiú hiszékenységhez vezethet, hisz az üdvösség rendjében ez semmissé teszi a tevékeny hit elfojthatatlan szükségletét és az evangéliumnak megfelelő életvitel kötelezettségét. Tény, hogy a vasárnapnak abszolút elsődleges értéke van, „minden ünnepnap őse”,[188] amelyet, az Eucharisztia ünneplésékor a hívek tevékeny részvételének kell jellemeznie.

172. A Szent Szív iránti áhítat az Egyház jámborságának nagymérvű történelmi megnyilvánulása Jegyese és Ura, Jézus Krisztus felé. Krisztus és az ő megváltói műve iránt olyan magatartást követel meg, amelynek alapja a megtérés és a megújulás, a szeretet és az önzetlenség, az apostoli tevékenység és a megszentelődés. Ezért folyamatos megújítását az Apostoli Szentszék és a püspökök ajánlják és támogatják: a nyelvi és ikonográfiai megjelenésekben; hogy tudatára ébredjenek biblikus gyökereinek és a legfőbb hitigazságokkal való kapcsolatának; annak a megállapításnak, amely ugyanannak az áhítatnak sarkalatos eleme, hogy az Isten és a felebarát iránti szeretet a legfontosabb.

173. A népi jámborság az áhítatnak és ikonográfiai megjelenítésének az azonosítására hajlik. Ez egy természetes folyamat, amelynek kétségkívül vannak pozitív elemei, ugyanakkor helyt adhat egy nem megfelelő szemléletnek is: egy ikonográfiai ábrázolás, amely már nem felel meg a hívek értékítéletének, oda vezethet, hogy, függetlenül teológiai gyökereitől és üdvtörténeti tartalmától, már kevésbé értékelik az áhítat tárgyát.

Így történt a Szent Szív iránti áhítat esetében is: néhány, olykor édeskés, a komoly teológiai tartalom kifejezésére képtelen olajnyomatú kép nem segíti a hívek útkeresését Urunk Szívének misztériumában.

Napjaink egyik örömteli törekvése a keresztre feszítés eseményével hozza kapcsolatba a Szent Szív megjelenítését, ahol Krisztus szeretetének legmagasabb foka nyilvánul meg. A Szent Szív maga a megfeszített Krisztus, akinek lándzsával megnyitották oldalát, melyből vér és víz folyt ki (vö. Jn 19,34).

Mária szeplőtelen Szíve
 174. A Jézus Szíve ünnep utáni szombaton az Egyház Mária szeplőtelen szívének emléknapját tartja. A két ünnep közötti folyamatosság már önmagában is liturgikus jele szoros összetartozásuknak. Urunk Szívének misztériuma kivetítődik és visszaverődik az Anya Szívében, aki egyben társ és tanítvány is. Mint ahogy a Szent Szív ünnepe összegezi Krisztus megváltó misztériumait és visszavezeti őket a forrásához - vagyis a Szívhez - úgy Mária szeplőtelen Szívének emléknapja az Anya „szívélyes” együttműködésének összefoglaló ünneplése Fia megváltó művében: a megtestesüléstől, halálán és feltámadásán keresztül, a Szentlélek ajándékáig.

Mária szeplőtelen Szíve iránti áhítat különösen az 1917-es fatimai jelenések óta terjedt el. XII. Piusz 1942-ben, a jelenések 25. évfordulóján az Egyházat és az emberiséget Mária szeplőtelen Szívének oltalmába ajánlotta, és 1944-ben Mária szeplőtelen Szívének ünnepét kiterjesztette az egyetemes Egyházra.

A Mária Szíve iránti népi jámborság, noha tisztában van a Fiú mint igaz Isten, és az Anya mint teremtmény közötti áthatolhatatlan távolsággal, követi a Krisztus Szívéhez kapcsolódó megnyilvánulásait: az egyén, a család, a vallásos közösségek, a nemzetek megszentelődését;[189] az önfeláldozáson, az imákon és az irgalmas cselekedeteken keresztül véghezvitt engesztelést; az öt egymást követő első szombat gyakorlatát.

Ami a szentségi áldozásnak az egymást követő öt első szombati áhítatát illeti, a kilenc első péntekhez kapcsolódó megállapítások érvénye-sek:[190] kiküszöbölve az időleges valóságok túlértékelését, és ha az áldozás az Eucharisztia ünneplésének tartalmához megfelelően kapcsolódik, akkor a jámborsági gyakorlatnak lehetőséget kell adnia a kiengesztelődésre, hogy Mária magatartásának példájától ösztönözve, intenzívebben éljük meg az Eucharisztiában ünnepelt húsvéti misztériumot.

Krisztus drágalátos Vére
175. A kinyilatkoztatott Szentírásban - legyen az akár az Ószövetség kezdeti szakaszában, vagy az Újszövetség végső és beteljesedett részében - a vér szorosan kapcsolódik az élethez és ellentétjéhez, a halálhoz, a kivonuláshoz és a húsvéthoz, a papsághoz és a kultikus áldozatokhoz, a megváltáshoz és a szövetséghez.

Az ószövetségnek a vérhez és annak megváltói értékéhez kapcsolódó ábrázolásai Krisztusban érik el beteljesedésüket, különösen halálának és feltámadásának húsvétjában. Ezért Krisztus Vérének misztériuma áll a hit és a megváltás középpontjában.
A megváltó vér misztériumához vezet és abból táplálkozik:

- az Ige megtestesülésének eseménye (vö. Jn 1,14) és a körülmetélés eseménye, ahol az újszülött Jézust beiktatják az Ószövetség népének tagjai közé;
- a bárány biblikus alakja, amely szempontjaiban és következményeiben bőséges: „Isten Báránya, ki elveszi a világ bűneit” (Jn 1,29.36), melyben Izajás „szenvedő szolgájának” képe jelenik meg, aki magára veszi az emberiség bűnét és szenvedését (vö. Iz 53,4-5); „a húsvéti bárány” (vö. Kiv 12,1; Jn 12,36), aki Izrael megváltásának záloga (vö. ApCsel 8,31-35; 1Kor 5,7; 1Pt 1,18-20);
- „a szenvedés kelyhe”, amelyről Jézus említést tesz a közeli üdvösségszerző halálával összefüggésben és megkérdezi Zebedeus fiait: „Tudtok-e inni a kehelyből, amelyből én inni fogok?” (Mt 20,22; vö. Mk 10,38) és a haláltusa kelyhe az Olajfák hegyén (vö. Lk 22,42-43), melyet véres verejték kísér (vö. Lk 22,44),
- az eukarisztikus kehely, amely a bor színében az új és örök szövetség vérét tartalmazza, kiontatott a bűnök bocsánatáért és Urunk húsvét-jának emléke lett (vö. 1Kor 11,25); a Mester szavai szerint az üdvösség itala: „aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon” (Jn 6,54);
- a halál eseménye, mert Jézus, a kereszten kiontott vérével, kiengesztelte az eget és a földet (Kol 1,20);
- a lándzsadöfés, mely átszúrta a feláldozott bárányt, kinek oldalából vér és víz folyt ki (vö. Jn 19,34), a megváltás eseményének bizonyítéka, az Egyház szentségi életének útmutatója - vér és víz, Keresztség és Eucharisztia -, a kereszten függő Krisztusból született Egyház jelképe.[191]

176. Különösen is a vér misztériumához kapcsolódnak krisztológiai vonatkozásai: a Megváltó, mert Krisztus, ártatlan és drágalátos vérével megszabadított minket az ősi szolgaságtól (vö. 1Pt 1,19) és „megtisztít minket minden bűntől” (1Jn 1,7); a „jövendő javak” Főpapja, hiszen Krisztus „nem is a bakok vagy borjak vére által, hanem a saját vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett” (Zsid 9,11-12); a Tanúságtevő (vö. Jel 1,5), aki megtorolja a mártírok vérét (vö. Jel 6,10), „akiket Isten igéjéért és tanúbizonyságukért megöltek” (Jel 6, 9); a Király, aki Isten, a „keresztfán uralkodik”, és azt saját vérének bíborával ékesítette; a Vőlegény és Isten Báránya, akinek vérében az Egyház - mint menyasszony - tagjai megmosták ruháikat (vö. Jel 7,14; Ef 5,25-27).

177. A megváltó Vér emléke, rendkívüli fontosságának köszönhetően, központi helyet foglal el a kultikus cselekmény ünneplésekor: mindenekelőtt az eucharisztikus közösség középpontjában áll, amelyben az Egyház, a kapott kegyelmekért hálát adva felemeli Istenhez az „áldás kelyhét” (1Kor 10,15; vö. 115-116,13) és odanyújtja híveinek, mint a „Krisztus vérében való részesedés” (1Kor 10,16) szentségét; s ezt teszi az egyházi év minden napján. Az Egyház nemcsak Urunk szent Testének és Vérének főünnepén (Szentháromság vasárnapját követő csütörtök) emlékezik meg a Vér misztériumáról, hanem számos, más ünnep alkalmával is, hogy váltságdíjunk (vö. 1Pt 1,18), Vérének kultikus emléke betöltse az év teljes egészét. Így például a karácsonyi időszak Vesperásában az Egyház Krisztushoz fordulva énekli: „Mi is, kiknek kicsorduló / szent véred adott életet, / ma, születésed ünnepén / új dallal hódolunk neked”.[192] De különösen a húsvéti Szent Háromnapban válik Krisztus vérének megváltói értéke és hatása az állandó és imádásra váró emlékezet tárgyává. Nagypénteken, a kereszthódolat alatt így hangzik fel az ének: „Lándzsa forrást nyit szívében, s ömlik drága vér és víz: / Ez a szent hab mos fehérre eget, tengert, földet is!”;[193] és húsvét napján pedig: „Kereszten értünk szenvedett szent teste lelkünk étele, vérének éltető bora Istenhez fűzi életünket”.[194]

Egyes vidékeken és helyi naptárakban Krisztus Drágalátos Vérének ünnepét július 1-jén tartják, amikor is a Megváltó sebeire emlékeznek.

178. Krisztus Vérének tisztelete a liturgikus kultuszból kiindulva jut el a népi jámborságig, amelyben széles teret és ezzel együtt számos megnyilvánulási formát kap. Ezek között említést érdemelnek:

- Krisztus szent Vérének füzére, amelyben a biblikus olvasmányokon és az imádságon keresztül jámbor elmélkedés tárgyává válik Krisztus „vérének hétszeri kiontása”. Ezekről az evangéliumok egyértelműen vagy értelemszerűen megemlékeznek: a körülmetéléskor, az olajfák hegyén, a megostorozáskor, a töviskoszorúzáskor, a Kálváriára tartó ke-resztúton, a keresztre feszítéskor, és a lándzsa okozta sebből kicsorduló vér vonatkozásában;
- Krisztus Vérének litániát: jelenlegi formáját XXIII. János pápa 1960. február 24-én hagyta jóvá,[195] amely egy olyan vezérfonal mentén halad előre, ahol az üdvtörténeti vonatkozás nyilvánvalóvá válik, és ahol számos biblikus részlettel és hivatkozással találkozhatunk.
- Krisztus Vére imádásának órája, mely különböző formákban jelenik meg, de egyetlen célt tűz maga elé: az Eucharisztiában jelen lévő Krisztus vérét imádja és dicséri, köszönetet mond a megváltás gyümölcseiért, irgalomért és bűnbocsánatért esedezik, felajánlja a drága Vért az Egyház javára.
- A Via Sanguinis: a közelmúltban létrehozott jámborsági gyakorlat, amelynek gyökerei kulturális és antropológiai okok miatt Afrikából erednek, ahol manapság elsősorban a keresztény közösségekben terjedt el rendkívüli módon. A Via Sangiunis alatt a hívek, mint ahogy a keresztút esetében, egyik helyről a másik felé haladva újraélik azokat az eseményeket, amelyekben az Úr Jézus üdvösségünkért vérét ontotta.

179. Urunknak, a mi üdvösségünkért kiontott Drága Vérének tisztelete és annak tudata, hogy mérhetetlen értéket testesít meg, előmozdította az Egyház által elfogadott ikonográfiai megjelenítésének elterjedését. Lényegében két alapvető fajtája különböztethető meg: az első különösen az eucharisztikus kehelyre helyezi a hangsúlyt, mely az új és örök szövetség Vérét tartalmazza, míg a második a megfeszített Jézust jeleníti meg, kinek kezeiből, oldalából és lábaiból a megváltó Vér árad ki. Olykor a Vér, mint a kegyelem hulláma, amely lemossa a bűnöket, gazdagon öntözi a földet; néha a kereszt mellett öt Angyal jelenik meg, s mindegyikük egy-egy kelyhet tart, melyekbe az öt sebből kiáradó vért gyűjtik egybe; ez a szolgálat gyakran kiegészül egy női figurával is, aki a Bárány Jegyesét, az Egyházat ábrázolja.

A Boldogságos Szűz Mária mennybevétele, Nagyboldogasszony
180. Az egyházi év körforgásában kiemelkedik a boldogságos Szűz Mária mennybevételének főünnepe (augusztus 15.). Mint a hitigazságok szintézise, Urunk édesanyjának ősi ünnepe ez. Valóban, a mennybe fölvett Szűz úgy mutatkozik meg, mint:

- „a Megváltás legkiválóbb gyümölcse”,[196] Krisztus megváltói műve teljességének és hatásának legnagyszerűbb tanúbizonysága (szoteriológiai jelentés);
- záloga a misztikus test minden tagja eljövendő részvételének a Feltámadott húsvéti dicsőségében (krisztológiai szempont);
- minden ember számára ő „a végső remény valóra válásának bizonyítéka: milyen nagy megdicsőülés várja azokat, akiket Krisztus, miután „részese lett a testnek és a vérnek” (Zsid 2,14; vö. Gal 4,4) testvéreinek választott”[197] (antropológiai szempont);
- eszkatológikus ikonja mindannak amivé válni az Egyház „maga is óhajt és remél”[198] (ekkleziológiai szempont);
- Urunk ígérete iránti hűségének biztosítéka: mivel hűségesen beleegyezett az isteni tervbe, bőkezű jutalmat ad alázatos szolgálóleányának; a boldogság és a teljesség, a szűzi test és a szeplőtelen lélek megdicsőülésének, a feltámadt Fiúhoz való tökéletes tagozódás jutalma (mariológiai szempont).[199]

181. A népi jámborságban rendkívül fontos helyet kap augusztus 15-e. Számos helyen a Szűz legfontosabb ünnepének - az ünnepek ünnepének
- tartják: ez a nap „Szűz Mária napja”, mint ahogy Spanyolországban és Latin-Amerikában a Szeplőtelen Fogantatás napja kapja ezt a címet.
Német nyelvterületeken augusztus 15-éhez kapcsolódik az illatos füvek megáldásának szokása. Az áldás, amely egykor a Rituale Romanum-ban[200] is helyet kapott, a kereszténység előtti kor hitvilága és rítusa evangelizációs tartalmának tipikus példája: Istenhez kell fordulni, kinek szavára „a föld füvet hajtott, amely zöldül, és faja szerint magot hoz, és fát, amely faja szerint gyümölcsöt hoz, a belsejében maggal (Ter 1,12)”, hogy elnyerjük azt, amit a pogányok mágikus rítusaikkal szerettek volna megszerezni: elhárítani a mérgező füvek okozta bajokat és fokozni a gyógyfüvek erejét.

Részben ehhez kapcsolódik az a hagyomány is, hogy szentírási alapokon különböző, a növényvilágból származó szimbólumokat és jelzőket kapcsolunk Máriához, mint kalász, szőlővessző, cédrus és liliom, hogy erényeiért egy illatos virágot lássunk benne, de még inkább „Jessze törzsökét” (Iz 11,1), akiből a gyümölcs, Jézus született.

Imahét a keresztények egységéért
182. Szem előtt tartva Jézus imádságát „ahogyan te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned, úgy ők is egy legyenek mibennünk, és így elhigy-gye a világ, hogy te küldtél engem” (Jn 17,21), az Egyház az Eucharisztiában az egység és a béke ajándékáért is imádkozik.[201] A Római Misekönyv kánonjai között, a különböző alkalmakra felhasználható misekánonok közül három is a „keresztények egységéről” szól. Ez a törekvés ugyanúgy visszaköszön az Imaórák Liturgiájának könyörgései között is.[202]

„A különvált testvérek”[203] eltérő hozzáálása miatt a népi jámborság megnyilvánulásainak is szem előtt kell tartania az ökumenikus szempontokat.[204] Valóban „a szívbéli megtérést és életszentséget, valamint a keresztények egységéért mondott nyilvános könyörgéseket mintegy az ökumenikus mozgalom szívének kell tekinteni; jogosan nevezhető lelki ökumenizmusnak is”.[205] A katolikusok és a más egyházakhoz vagy közösségekhez tartozó keresztények találkozásának sajátos helye tehát a közös imából áll, hogy kieszközöljék az egység kegyelmét, hogy megmutassák Istennek közös gondjaikat és szükségleteiket, vagy hogy hálát adjanak Istennek és esedezzenek segítségéért. „A közös imára különösen is nagy súlyt kell helyezni a keresztények egységéért tartott imahéten, illetve a Mennybemenetel és a pünkösd közötti időszakban.”[206] A keresztények egységéért végzett imák lehetőséget adnak búcsúk elnyerésére.[207]

V. FEJEZET

AZ ÚR SZENT ANYJÁNAK TISZTELETE

Néhány vezérelv

183. A Szűz Mária tiszteletéhez kapcsolódó népi jámborság, amely különböző módokon nyilvánul meg, mélyen megalapozott, kiemelkedő jelentőségű és egyetemes egyházi jelenség. Abból a hitből és szeretetből fakad, amellyel Isten népe Krisztus, az emberi nem Megváltója felé fordul, valamint annak az üdvtörténeti küldetésnek a megértéséből ered, amelyet Isten a názáreti Máriára bízott, és amelynek következtében a Szűz nem csak az Úr, a Megváltó édesanyja, de a kegyelem szintjén minden ember édesanyja.

Hiszen „a hívők könnyen megértik azt az életkapcsolatot, amely a Fiút Anyjához köti. Tudják, hogy a Fiú Isten, és hogy az Anya az ő édesanyjuk is. Megértik a Szeplőtelen Szűz szentségét és dicsőséges meny-nyei királynőként tisztelik, ugyanakkor bizonyosak abban, hogy végtelenül irgalmas és közbenjár értük, ezért bizalommal esedeznek pártfogásáért. A legszegényebbek különösen közelállónak érzik őt magukhoz. Tudják, hogy hozzájuk hasonlóan ő is sokat szenvedett, szegény, türelmes és szelíd volt. Együttéreznek azzal a fájdalommal, amit Fia keresztre feszítésekor és kínhalálakor érzett, és együtt örülnek vele Krisztus feltámadásán. Örömmel emlékeznek meg ünnepeiről, szívesen vesznek részt körmeneteken, kegyhelyekre zarándokolnak el, szeretettel énekelnek neki dicsőítő énekeket, votív ajándékokat ajánlanak föl számára. Nem tűrik, ha valaki megsérti és ösztönösen bizalmatlanok azzal szemben, aki nem tiszteli”.[208]

Az Egyház arra buzdítja minden gyermekét, szent szolgálattevőket és laikus hívőket egyaránt, hogy egyéni és közösségi vallásosságukat erősítsék azokkal a jámborsági gyakorlatokkal, amelyeket maga az Egyház is elfogad és ajánl.[209] A liturgikus tisztelet objektív jelentősége, helyettesíthetetlen értéke, hathatós példája és normatív jellege ellenére sem meríti ki mindazokat a lehetőségeket, amelyekkel Isten népe az Úr Szent Anyja iránti tiszteletét képes kifejezni.[210]

184. A liturgia és a Mária-tisztelethez kapcsolódó népi jámborság közti kapcsolatot szintén azoknak az elveknek és normáknak fényében kell szabályozni, amelyeket már többször említettünk ebben a dokumentum-ban.[211] Az Isten népének Mária-tisztelő jámborsága szempontjából a liturgiát minden esetben úgy kell tekintenünk, mint „példaadó formát”,[212] az ihlet forrását, állandó viszonyítási pontot és végcélt.

185. Mindazonáltal összefoglalóan meg kell említenünk itt néhány olyan elvet, amelyeket az Egyház Tanítóhivatala a Mária tiszteletére irányuló népi jámborsággal kapcsolatban kinyilvánított. Ezeket egyaránt figyelembe kell venni az újonnan létrehozott jámborsági gyakorlatok megalkotásánál, a már létezőek felülvizsgálatánál[213] vagy egyszerűen azok kultikus gyakorlatban való elhelyezésénél is. A lelkipásztorok máriás áhítat-gyakorlatokra irányuló figyelme azok nagy jelentőségének tudható be. Ezek ugyanis egyrészt a hívő közösség vagy a hívő nép Má-ria-tisztelethez kapcsolódó jámborságának gyümölcsei és kifejeződései, másrészt a hívők „máriás arculatának” tükre, vagyis figyelemreméltó megnyilvánulása annak a „stílusnak”, amellyel a hívek a Szent Szűz iránti jámborságukat kifejezik.

186. A Tanítóhivatal alapvető álláspontja a jámborsági gyakorlatokkal kapcsolatban az, hogy ezek legyenek visszavezethetőek annak „az egyetlen kultusznak a medrébe, amely teljes joggal nevezhető kereszténynek, hiszen Krisztustól nyeri hathatós erejét, Krisztusban talál tökéletes kifejezésre és Krisztus által a Szentlélekben az Atyához vezet”.[214] Ez azt jelenti, hogy a Mária tiszteletéhez kapcsolódó jámborsági gyakorlatoknak, ha nem is azonos módon és azonos mértékben, de a következőknek kell megfelelniük:

- ki kell fejezniük a Szentháromság-tani jelleget, amely az újszövetségi kinyilatkoztatás Istene, az Atya, a Fiú és a Szentlélek iránt kifejezett tiszteletet jelenti. Ezen kívül a krisztológiai összetevőt is meg kell jeleníteniük, amely rávilágít Krisztus egyedülálló és elengedhetetlen közvetítő szerepére, valamint a szentlelkes dimenziót, mely szerint a jámborság minden őszinte megnyilatkozása a Szentlélektől ered és a Szentlélekben teljesedik ki. Emellett ki kell fejezniük az ekkleziológiai jelleget, vagyis, hogy a megkereszteltek Isten szent népét alkotva az Úr nevében, és a szentek élő közösségének részeként gyűlnek össze imádságra (vö. Mt 18,20).[215]

- alapvetően a Szentírásra kell támaszkodniuk, melyet a Szenthagyomány alapján kell értelmezni. A Katolikus Egyház hitének teljes egészében történő megvallása mellett nem szabad figyelmen kívül hagyniuk az ökumenikus mozgalom kívánalmait sem. Figyelembe kell venniük a kulturális megnyilatkozások antropológiai vonásait, mégpedig oly módon, hogy korszerű emberképet állítsanak elénk, és választ adjanak annak kihívásaira. Szem előtt kell tartaniuk az evangéliumi üzenet alapvető eszkatológikus jellegét. Világosan ki kell fejezniük a missziós küldetést, valamint a tanúságtétel kötelességét, mely az Úr tanítványaira vár.[216]

A MÁRIA-TISZTELETHEZ KAPCSOLÓDÓ JÁMBORSÁGI GYAKORLATOK IDEJE

Megemlékezés az ünnepről
187. Szinte minden Mária tisztelethez kapcsolódó jámborsági gyakorlat egy olyan liturgikus ünnephez köthető, amely a római rítus általános naptárában vagy az egyházmegyék és a szerzetesi családok részleges naptáraiban megtalálható.

Ezek a jámborsági gyakorlatok olykor megelőzik az ünnepről való rendelkezést (például a rózsafüzér esetében), olykor pedig az ünnep előzi meg jelentősen a jámborsági gyakorlatot (az Angelus Domini esetében). Ez a tény nyilvánvalóvá teszi számunkra a liturgia és a jámborsági gyakorlatok közötti kapcsolatot, és hogy ez utóbbiak a liturgikus ünneplésben találják meg csúcspontjukat. Amennyiben liturgikus, az ünnep a megváltás történetére hagyatkozik és Szűz Máriának Krisztus misztériumában való részvételét ünnepli. Ezért a liturgia szabályainak megfelelően, és az egymással összefüggő „liturgikus cselekmények” és „jámborsági gyakorlatok” hierarchiáját figyelembe véve kell megünnepelni.

A Szűz Mária-ünnepek azonban, amennyiben a népi jámborság megnyilvánulásai, magukban hordoznak olyan antropológiai értékeket is, amelyeket nem szabad figyelmen kívül hagynunk.[217]

A szombat
188. A Szűz Máriának szentelt napok közül a szombat az, amely arra a rangra emelkedett, hogy Szűz Mária emléknapja lett.[218] Ez az emléknap bizonyíthatóan a Karoling-korból (IX. század) ered, azt azonban nem tudjuk, mely okok eredményezték, hogy éppen a szombat lett Szűz Mária napja.[219] Ezzel kapcsolatban számos elmélet született[220], mindazonáltal egyik sem teljes mértékben kielégítő a népi jámborság történetével foglalkozók számára.

Homályos történelmi eredetétől eltekintve, joggal helyezik előtérbe manapság az emléknap néhány olyan értékét, „amelyekre korunk lelkisége fogékonyabb. Az emléknap megemlékezés »Szűz Mária anyai és tanítványi lelkületéről, ami akkor mutatkozott meg, amikor ’nagyszombaton’ Krisztus a sírban feküdt, és ő egyedülállóan erős hittel és reménynyel, a tanítványok közt egyedül várta éberen az Úr feltámadását«. Előjáték és bevezetés ez a nap az első számú ünnep, Krisztus feltámadásának hetenkénti emléknapja, azaz a vasárnap megünnepléséhez. Hetente ismétlődő ritmusával pedig annak jele, hogy »Szűz Mária állhatatosan és tevékenyen van jelen az egyház életében«”.[221]

A népi jámborság is fogékony a szombatnak Szűz Mária napjaként történő elfogadására. Nem ritka, hogy a hívek vallásos közösségeinek vagy társaságainak szabályzatai előírják, hogy az Úr Szent Anyja iránti tiszteletüket minden szombaton különleges módon ki kell fejezni, mégpedig olyan jámborsági gyakorlatok segítségével, amelyek kifejezetten erre a napra készültek.[222]

Mária tiszteletére szentelt három-, hét- és kilencnapos jámborságok
189. Mivel az ünnepek kiemelkedő események, rendszerint háromnapos, egyhetes vagy kilencnapos felkészülési időszak előzi meg őket. A „népi jámborság ezen idejének és módjának” a „liturgia idejével és módjával” összhangban kell lennie.

Ezek a három-, hét- és kilencnapos időszakok nemcsak a Szűz Mária tiszteletéhez kapcsolódó népi jámborságok gyakorlására alkalmasak, hanem arra is, hogy megfelelő szemléletet adjunk a híveknek arról, hogy milyen helyet foglal el és milyen szerepet játszik Mária Krisztus misztériumában és az Egyházban.

A jámborsági gyakorlatok nem maradhatnak el a Megváltó Édesanyjával kapcsolatos legújabb biblikus és teológiai kutatások eredményeitől, sőt anélkül, hogy eredeti jellegüket megváltoztatnánk, lelkipásztori eszközzé kell válniuk ezek tanúsítására és elterjesztésére.

A három-, hét- és kilencnapos jámborsági időszakok valóban felkészítenek az ünnepről való megemlékezésre, ha a híveket arra buzdítjuk, hogy járuljanak a bűnbánat szentségéhez és az Oltáriszentséghez, és Máriához hasonlóan, aki Krisztus első és legtökéletesebb tanítványa volt, újítsák meg keresztényi elkötelezettségüket.

Egyes vidékeken Mária fatimai jelenéseinek emlékére a hívek minden hónap 13. napján összejönnek, hogy Máriához fohászkodjanak.

Mária hónapjai
190. A keleti és nyugati területen egyaránt elterjedt[223] „Mária-hónap” gyakorlatával kapcsolatban néhány alapvető útmutatást kell figyelembe vennünk.[224]

A Szent Szűznek szentelt hónapok nyugaton abban az időszakban terjedtek el, amikor ott kevésbé igazodtak a liturgiához úgy, mint a keresztény istentisztelet normatív formájához, ezért a Mária-hónapok a liturgikus istentiszteleti formával párhuzamosan fejlődtek. Ez a tény néhány olyan liturgikus-lelkipásztori jellegű problémát eredményezett és eredményez mind a mai napig, amelyek alaposabb vizsgálatot érdemelnek.

191. Azzal a nyugati szokással kapcsolatban, amely szerint májusban (a déli félteke néhány országában novemberben) ünneplik a „Mária-hó-napot”, figyelembe kell venni a liturgia kívánalmait, a hívek elvárásait és hitbeli érettségét. Ezenkívül tanulmányozni kell a „Mária-hónapok-nak” a helyi egyházak „átfogó lelkipásztori” szintjén felmerülő problémáit, hogy elkerüljük az olyan ellentmondásos lelkipásztori helyzeteket, amelyek megzavarhatják a híveket. Ilyen lehet például az, ami „május havának” megszüntetéséhez vezetne.

Legtöbbször az lehet a legmegfelelőbb megoldás, ha a „Mária-hónap” tartalmát összehangoljuk a liturgikus év azonos időszakának tartalmával. Így például május havában, amely legtöbbször egybeesik húsvét ötvennapos időszakával, a jámborsági gyakorlatoknak azt kell megvilágítaniuk, hogy milyen szerepet játszott Szűz Mária a húsvéti misztériumban (vö. Jn 19, 25-27) és abban a pünkösdi eseményben (vö. ApCsel 1, 14), amely az Egyház útját megnyítja. Ez az az út, amelyet - miután részese lett a Feltámadt örömhírének - az Egyház a Szentlélek vezetésével jár be. És miután ez az ötven nap éppen a keresztény beavatás szentségei ünneplésének és misztagógiájának időszaka, hasznos lehet, ha május hónap jámborsági gyakorlatai arra a szerepre is rávilágítanak, amit a meny-nyekben megdicsőült Szűz „itt és most” folytat a földön, a keresztség, a bérmálás és az Oltáriszentség kiszolgáltatásakor.[225]

Mindenkor hűségesen kell követni a Sacrosanctum Concilium zsinati útmutatásait arra a feladatra vonatkozóan, hogy „a hívők figyelme mindenekelőtt az Úr ünnepeire irányuljon, mert ezeken ünnepeljük az év folyamán a megváltás misztériumait”,[226] amelyeknek természetesen Szűz Mária is részese volt.

A megfelelő módon végzett katekézis meggyőzi a híveket arról, hogy a vasárnap, húsvét hetenkénti emléknapja az „első számú ünnepnap”. Végezetül figyelembe véve, hogy a római liturgiában advent négy hete a liturgikus évbe harmonikusan beilleszthető Mária-tiszteletre alkalmas időszakot jelent, a híveket ahhoz kell hozzásegíteni, hogy mindazokat az Úr Szent Anyjára vonatkozó szempontokat, amelyeket ez az időszak kínál, megfelelően értékeljék.

NÉHÁNY, A TANÍTÓHIVATAL ÁLTAL AJÁNLOTT JÁMBORSÁGI GYAKORLAT

192. Az nem áll módunkban, hogy az összes, a Tanítóhivatal által ajánlott Mária-tisztelethez kapcsolódó jámborsági gyakorlatot felsoroljuk, itt csak azokra térünk ki, amelyek különleges figyelmet érdemelnek. Mindezt azért, hogy gyakorlásukkal kapcsolatban némi útmutatást adjunk és ezzel kapcsolatban esetlegesen bizonyos módosításokat javasoljunk.

Isten igéjének imádságos hallgatása
193. Az „Isten igéjének szent megünneplésére” buzdító zsinati útmu-tatatás a liturgikus év néhány jelentős pillanatában megfelelően alkalmazható a Megtestesült Ige Anyjának tiszteletét kifejező megnyilvánulásokra is.[227] Ez tökéletesen megfelel a keresztény jámborság általános irányának,[228] és azt a meggyőződést tükrözi, hogy a Szűz iránti különleges tiszteletünk jele is, ha úgy viselkedünk, ahogyan ő az Isten igéjével kapcsolatban (Vö. Lk 2, 19-50) tett. A híveknek az a feladatuk, hogy miként a liturgikus ünneplés ideje alatt, úgy a jámborsági gyakorlatok során is hittel hallgassák az Igét, szeretettel fogadják be és őrizzék meg szívükben, elmélkedjenek szavain, és ajkukkal hirdessék azt, a mindennapi életben pedig hűségesen valósítsák meg és e szerint alakítsák életüket.[229]

194. „Az igeliturgikus ünneplés tartalmi és szerkezeti felépítésének köszönhetően olyan kultikus összefüggéseket kínál, amelyek egyszerre képesek kifejezni az őszinte jámborságot, és megfelelő alkalmat nyújtanak a Máriával kapcsolatos módszeres katekézis végzésére is. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy az Ige ünneplésének nem kell túlságosan intellektuális jellegűnek vagy kizárólag kateketikai természetűnek lennie, hanem énekeiben, az imádságok szövegeiben és a hívek részvételi módjában teret kell adnia a népi jámborság azon egyszerű, családias kifejezésmódjainak, amelyek közvetlenül az ember szívéhez szólnak”.[230]

Az „Angelus Domini”
195. Az Úrangyala az a hagyományos imádság, amellyel a hívek napjában három alkalommal, azaz hajnalban, délben és napnyugtakor emlékeznek meg arról, amikor Gábor angyal köszöntötte Máriát. Az Úrangyala tehát arról az üdvtörténeti eseményről emlékezik meg, amely által az Atya terve szerint az Ige a Szentlélek közreműködésével Szűz Mária méhében testté lett.

Az Úrangyalának imádkozása a keresztény nép jámborsági gyakorlatai közt mélyen meggyökeresedett; ezt a római főpásztorok példája is alátámasztja. A változó idők szele bizonyos területeken hátrányosan befolyásolja az Úrangyalának imádkozását, számos más helyen azonban nincsenek ilyen akadályok, ezért nem szabad lemondani arról, hogy megpróbáljuk fenntartani és terjeszteni ezt a jámbor szokást, legalább három Üdvözlégy Mária elimádkozását szorgalmazva. Az Úrangyala imádság „egyszerű felépítése, biblikus jellege (...) és a nap különböző szakaszait megszentelő liturgikus ritmusa miatt a húsvéti misztérium nyitánya (...), mely az évszázadok távlatában is változatlanul őrzi értékét és megtartja frissességét”.[231]

„Sőt kívánatos, hogy különösen a vallásos közösségekben és a Szűz Mária tiszteletére szentelt helyeken bizonyos alkalmakkor tegyük ünnepélyesebbé az Úrangyalát, például az Üdvözlégy Mária éneklésével, az angyali üdvözlet evangéliumának felolvasásával”[232] és harangozással.

A „Regina caeli”
196. XIV. Benedek pápa rendelkezése alapján (1742. április 20.) húsvéti időben az Úrangyala helyett a híres Regina caeli (Mennynek királyné asszonya) antifónát imádkozzuk. Ez az imádság valószínűleg a X-XI. századból származik,[233] és örvendezve kapcsolja össze az Ige megtestesülésének misztériumát (mert kit méhedben hordozni méltó voltál) a húsvéti eseménnyel (amint megmondotta vala, föltámadott). Ugyanakkor a Fia feltámadása miatti „örvendezésre való felszólítás” (örülj, szép Szűz), amellyel az Egyház közössége Szűz Máriához fordul, ahhoz az „örvendezéshez való felszólításhoz” kapcsolódik, illetve nyúlik vissza, mellyel Gábor angyal fordult az Úr alázatos szolgálóeánya felé, amikor arra kérte, hogy legyen az üdvözítő Messiás anyja („Örvendezz, kegyelemmel teljes”; Lk 1, 28).

Az Úrangyalával kapcsolatban javasolt módon, bizonyos alkalmakkor, a Regina Caelit is ünnepélyesebbé tehetjük, az antifóna éneklésén túl, a feltámadás evangéliumának felolvasásával is.

A rózsafüzér
197. A rózsafüzér vagy szentolvasó az egyik legszebb az Úr Anyjához szóló imádságok között.[234] Ezért „a főpásztorok mindig arra biztatták a híveket, hogy imádkozzák gyakran a rózsafüzért, ezt a bibliai ihletésű imádságot, mely azoknak a Krisztus életéből vett üdvtörténeti eseményeknek a szemlélésére összpontosít, amelyekhez a Szűzanya szorosan kapcsolódik. Számos lelkipásztor és szent életű ember tanúságtétele is alátámasztja ennek az imádságnak erejét és értékét”.[235]

A rózsafüzér alapvetően szemlélődő imádság, amelynek elmondása „olyan nyugodt tempót és szinte elmélkedő jellegű imádkozást kíván, ami lehetővé teszi az imádkozó személy számára, hogy az Úr életének misztériumain elmélkedjen”.[236] A klerikusok és a szerzetesek lelki életének elmélyítésére kifejezetten ajánlott.[237]

198. Az egyház a rózsafüzér iránti tiszteletét fejezi ki, amikor a rózsafüzér megáldásának szertartását ajánlja.[238] Ez a szertartás a rózsafüzér imádságának közösségi jellegét hangsúlyozza. Ennek során a rózsafüzérek megáldását azoknak a személyeknek a megáldása kíséri, akik az Úr életének, halálának és feltámadásának misztériumain elmélkednek, azt kérve, hogy „képesek legyenek tökéletes összhangba hozni imádságukat és életüket”.[239]

Az Áldások könyvének javaslata alapján a rózsafüzérek megáldását üdvös lenne a „hívő nép részvétele mellett” végezni a Mária-kegyhe-lyekre tett zarándoklatokon, Szűz Mária ünnepein és különösen a Rózsafüzér ünnepén, október havának lezárásakor.[240]

199. A következőkben olyan javaslatokat teszünk, amelyek a rózsafüzér sajátos természetét megőrizve még hatékonyabbá tehetik annak imádkozását.

A rózsafüzér elmondása bizonyos alkalmakkor ünnepélyesebb hangvételt kaphat: „az egyes titkokra vonatkozó bibliai részek felolvasása, az imádság egyes részeinek énekes előadása, a különböző részek szereplők (kiket bölcs belátással jelöltünk ki) segítségével történő felolvasása, valamint az imádság kezdetének és lezárásának ünnepélyesebbé tétele által”.[241]

200. Akik rendszeresen végzik a rózsafüzér egy-egy típusának imádkozását, azok között az egyes misztériumokat meghatározott napokra szokás kiosztani: az örvendetes hétfőn és csütörtökön, a fájdalmas kedden és pénteken, a dicsőséges szerdán, szombaton és vasárnap.
Ha mereven betartjuk, ez a felosztás olykor ellentmondást eredményezhet az adott titok tartalma és a nap liturgikus tartalma között, például abban az esetben, ha a fájdalmas olvasó pénteki imádkozása karácsony napjára esik. Ezekben az esetekben azt kell szem előtt tartani, hogy „az egyes napok liturgikus szerepe előbbre való a hét napjai közt történő elhelyezkedésüknél, a rózsafüzér természetétől pedig egyáltalán nem áll távol, ha végzése során a liturgikus év kiemelkedő napjain megfelelő módon felcseréljük egymással a titkokat, hogy ennek következtében a jámborsági gyakorlat összhangban legyen a liturgikus idővel”.[242] Így tehát a hívek helyesen cselekednek, ha például január 6-án, Vízkereszt ünnepén az örvendetes titkokat imádkozzák és „ötödik titokként” a tizenkét éves Jézus templomban való megtalálása helyett a királyok imádásán elmélkednek. Az ilyen esetekben nyilvánvalóan a Szentírásra támaszkodva, liturgikus rend szerint, megfontoltan kell eljárni.

201. A szemlélődés elősegítése érdekében, és hogy elménk kövesse szavainkat,[243] a lelkipásztorok és a teológusok ismételten javasolják a záradék használatát, vagyis a rózsafüzér imádkozásának egy régebbi, ám nem teljesen kihalt formájának visszaállítását.
A záradék (titok), amely jól illeszkedik a rózsafüzér ismétlődő, elmélkedő jellegéhez, egy Jézus nevét követő, az adott misztériumra vonatkozó mondatból áll. Egy minden egyes tizedbe beillesztett rövid, a Szentíráshoz és a liturgiához hű titok valóban hozzásegítheti a híveket a rózsafüzér elmélkedő imádkozásához.

202. „Óvakodjunk attól, hogy amikor a rózsafüzér értékét és szépségét kívánjuk illusztrálni a hívek számára, háttérbe szorítsunk egyéb nemes imádságokat vagy elfeledkezzünk olyan egyéb Mária-tiszteletet kifejező imádságokról, amelyeket az Egyház ugyancsak elfogad.”[244] Arra is ügyeljünk, hogy azok, akik nem imádkozzák rendszeresen, ne érezzék úgy, hogy vétkesek. „A rózsafüzér egy nemes imádság, amelyhez azonban a híveknek őszinte szabadsággal és belső nyugalommal kell viszonyulniuk, hogy az imádkozásra annak felemelő szépsége indítsa őket.”[245]

A Mária-litániák
203. A Szűz tiszteletéhez kapcsolódó, Tanítóhivatal által ajánlott imádságok közt vannak a litániák is. Ezek lényegében a Szűzhöz folyamodó könyörgések hosszú sorából állnak, melyek egymást monoton ritmusban követve, dicsőítő és esdő fohászokból álló, vég nélküli imádságáradatot hoznak létre. Az egyes, általában igen rövid fohászok két részből állnak: az első rész a dicsőítés („Hűséges Szűz”), a második a kérés („könyörögj érettünk”).

A római rítus liturgikus könyveiben két litánia szerepel. Az egyik a Loretói litánia, amely iránt a római főpásztorok gyakorta kifejezték megbecsülésüket.[246] A másik a Szűz Mária szentképének megkoronázási szertartásához használt litánia,[247] amelyet bizonyos esetekben alkalmazni lehet a Loretói litánia helyett[248].

Lelkipásztori szempontból kedvezőtlen lehet a különféle litániák elburjánzásának megengedése,[249] ugyanakkor az is, ha a merev korlátozás arról árulkodik, hogy nem vesszük figyelembe a helyi egyházi- és vallásos közösségek gazdag változatosságát. Ezért az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció arra buzdít, hogy „vegyünk figyelembe néhány olyan helyi egyházi közösség és vallásos szervezet által használt régi és új formulát, amely szigorú felépítésének és a benne lévő fohász szépségének köszönhetően vált ismertté”.[250] Ez a buzdítás nyilván csak egyes területekre vagy jól körülhatárolható közösségekre vonatkozik.

XIII. Leó pápa rendelete következtében, amely előírja, hogy októberben a rózsafüzér imádságát a Loretói litánia éneklésével kell lezárni, egyes hívekben az a helytelen meggyőződés alakult ki, hogy a litániák a rózsafüzér egyfajta kiegészítései. A litániák valójában önmagukban is megálló kultikus cselekmények. Alkalmasak arra, hogy kifejezzék Mária iránti hódolatunkat, lehetnek körmeneti énekek, alkothatják az igeliturgikus ünneplés vagy más kultikus cselekmény egy bizonyos részét.

Megszentelődés - önfelajánlás Máriának
204. A jámborsági gyakorlatok történetét tekintve számos különböző egyéni és közösségi megnyilatkozást találunk, amelyben a hívek „Máriának szentelik, ajánlják vagy Máriára bízzák magukat” (oblatio, servitus, commendatio, dedicatio). Ezekről az imádságos könyvekben vagy a Mária-társulatok szervezeti szabályzataiban olvashatunk, melyekben megtalálhatjuk azokat a felajánlási formulákat és imádságokat, amelyeket a hívek a felajánlásra készülve, illetve emlékére végeznek.

A „Máriának szentelt élet” jámborsági gyakorlata iránti megbecsülésüket a római főpásztorok is gyakran kinyilvánították, és ismerünk olyan formulákat is, amelyekkel éltek, amikor ilyen irányú szándékukat nyilvánosan kifejezték.[251]

Monforti Grignon Szent Mária Lajos, az ilyen típusú jámborsági gyakorlat által áthatott lelkiség jól ismert képviselője, „azt ajánlotta a keresztényeknek, hogy Mária keze által szenteljék magukat Krisztusnak, mert ez hatékony eszköz a keresztségi fogadalom szerinti hűséges életre”.[252]

Krisztus evangéliumának fényében (vö. Jn 19, 25-27) a „Máriának szentelt élet” kifejezés annak az egyedülálló szerepnek tudatos elismerését jelenti, amelyet a názáreti Mária Krisztus és az Egyház misztériumában elfoglal, emellett annak az egyetemes példaadó értéknek elismerése, amit Mária evangéliumi tanúságtétele jelent. Ugyanakkor a közbenjárásába vetett hitünknek, hatékony pártfogásának és az általa képviselt sokrétű anyai szerepnek is elismerése, vagyis összességében annak, hogy a kegyelem szintjén ő valóban minden ember édesanyja,[253] és mi mindannyian a gyermekei vagyunk.

Mindazonáltal megfigyelhető, hogy a „Máriának szentelt élet” kifejezést túlságosan is széles körben és gyakran helytelenül használják. Megszokott dolog például azt mondani, hogy „Máriának szentelik a gyermekeket”, amikor valójában csak arról van szó, hogy a kicsiket a Szűz oltalmára bízzák, és anyai áldását kérik rájuk”.[254] El kell fogadni azt a több irányból is érkező javaslatot, amely a „szentelés” kifejezésének használata helyett olyan meghatározásokat szorgalmaz, mint a „felajánlás” vagy „oltalomba ajánlás”. Manapság ugyanis a liturgikus teológia fejlődésének köszönhetően és a különböző terminusok következetes használatának igénye miatt ajánlatos meghagyni a „szentelés” kifejezését arra az esetre, amikor olyan önátadásról van szó, amelynek címzettje maga az Isten, tehát teljes egészében történő, örökre szóló önátadásról van szó, amit az Egyház közreműködése garantál, alapja pedig a keresztség és a bérmálás.

Minden jámborsági gyakorlatnál fel kell világosítani a híveket annak természetéről. Ez ugyanis, bár a teljes és örökre szóló önátadás jegyeit magán viseli, csupán analogikus módon vethető össze az „Istennek szentelt” élettel. Nem múló fellángolásból, hanem a kegyelem dinamizmusát megfelelően értelmező légkörben kialakult, szabadon meghozott, egyéni elhatározásból kell megszületnie. Megfelelő módon, azaz liturgikus szellemben kell kifejeződnie: Krisztus által a Szentlélekben az Atyához szólva, a dicsőséges Szent Szűz közbenjárását kérve, akire teljesen rábízzuk önmagunkat, hogy hűségesen megtarthassuk keresztségi fogadalmunkat, és gyermeki szeretettel viszonyuljunk hozzá. A gyakorlatot az eucharisztikus áldozat keretein kívül kell véghezvinni, hiszen olyan cselekményről van szó, amely nem hasonlítható a liturgiához; életünk Máriának szentelése ugyanis alapvetően különbözik a szentelés egyéb liturgikus formáitól.

A karmelita skapuláré és egyéb skapulárék
205. A Mária-tisztelethez kapcsolódó jámborsági gyakorlatok közt különböző skapulárék használatával találkozunk, amelyek közül a Kármel-hegyi Szűzanya skapuláréja emelkedik ki. Ez valóban világszerte elterjedt, és kétségtelenül azok közé a jámborsági gyakorlatok közé tartozik, amelyeket a „Tanítóhivatal ajánlott az évszázadok folyamán”.[255]

A karmelita skapuláré tulajdonképpen a Kármel-hegyi Szent Szűz Szerzetesrend rendi öltözetének rövidebb változata, és miután viselete a karmelita szerzetesrend életén és lelkiségén kívül is széles körben elterjedt, áhítatformává vált. A skapuláré pedig egyfajta jelzése az ezzel való rokonságnak.

A skapuláré annak a különleges, gyermeki és bizalommal teli kapcsolatnak a jele, amely a Szűz, a Kármel-hegyi Szent Anya és Királynő és azok között a hívek közt van, akik teljes önátadással rábízzák magukat és bizalommal telve anyai közbenjárásáért folyamodnak. Ugyanakkor a lelki élet elsődlegességére és az imádság szükségességére emlékeztet.

A skapulárét az Egyház különleges szertartása keretében adják át, amelyben kijelentik, hogy ez az esemény „a keresztségi ígéretet eleveníti fel, mellyel Krisztust öltöttük magunkra és a Szűzanya segítségével ahhoz segít hozzá, hogy megvalljuk a megtestesült Igét és dicsőítsük a Szentháromságot és a menyegzős ruhát viselve jussunk el a mennyei hazába”.[256]

A karmelita skapuláré átadásának az egyéb skapulárék átadásához hasonlóan „megfelelő komolysággal kell megtörténnie. Nem szabad többé-kevésbé rögtönzött eseménynek lennie, hanem annak a gondos felkészülésnek a lezárásának kell lennie, amelynek során a hívő tudatosította annak a közösségnek céljait és sajátosságait, amelyhez csatlakozott és azokat a kötelezettségeket, amelyeket ezzel együtt vállalt”.[257]

A Mária-érmék
206. A hívők szívesen viselnek magukon, általában a nyakukba akasztva, Szűz Mária képével díszített érméket. Ez tanúsítja hitüket, ugyanakkor a Szűzanya iránti tiszteletük jele, valamint az ő anyai védelmébe vetett bizalmuk kifejezése.

Az Egyház megáldja ezeket a Mária-tiszteletet kifejező tárgyakat és emlékeztet arra, hogy „arra szolgálnak, hogy kifejezzék Isten iránti szeretetünket és növeljék a Szent Szűzbe vetett bizalmunkat”,[258] ugyanakkor figyelmezteti a híveket arra, hogy ne feledkezzenek el arról, hogy a Jézus Anyja iránti áhítat mindenekelőtt „a mindennapi életünkben megmutatkozó tanúságtételt”[259] követel meg.

A máriás érmék közül rendkívüli elterjedtségének köszönhetően az úgynevezett „csodás érem” emelkedik ki. Ez Szűz Mária 1830-as jelenéseihez kapcsolódik, amikor is Mária a Szeretet Leányai Társulat egy szerény novíciájának, a későbbi Labouré Szent Katalinnak jelent meg. A medált, amelyet Szűz Máriának a szent segítségével közvetített utasításai alapján készítettek, gazdag szimbólumrendszere miatt „Máriás mikrokozmosznak” is hívják. Felidézi ugyanis a megváltás misztériumát, Krisztus szentséges Szívének és Mária fájdalommal átjárt Szívének szeretetét, a Szűz közvetítő szerepét, az Egyház misztériumát, az ég és föld közötti kapcsolatot, földi életünket és az örök életet.
A „csodás érem” elterjedésének új impulzust adott Szent Maximilián Kolbe (†1941) és a tőle eredő, illetve az általa inspirált számos mozgalom. Ő 1917-ben ugyanis a Ferences Testvérek Rendjének ifjú tagjaként a „csodás érmet” az általa Rómában alapított Szeplőtelen Szűz Lovagjainak Kegyes Társulata jelképévé avatta.

A „csodás érem” más, Máriát ábrázoló medálokhoz és egyéb kultusztárgyakhoz hasonlóan nem talizmán, és nem szabad, hogy hiú hiszékenységhez vezessen.[260] A Szűz ígérete, amely szerint azok „a személyek, akik ezt viselik, nagy kegyelmeket kapnak”, a hívektől a krisztusi üzenethez való alázatos és kitartó hűséget, állhatatos és bizalommal teli imádságot és ennek megfelelő életvitelt is megkíván.

AZ „AKATHISZTOSZ” HIMNUSZ

207. A nemes, Isten Anyját dicsérő Akathisztosz (azaz állva énekelt) himnusz a bizánci hagyomány Mária-tiszteletet kifejező jámborságának egyik legrégebbi és legékesebb kifejezésmódja. A teológiai irodalom remekműve, amely imádság formájában foglalja össze mindazt, amit az első századokban az egyetemes Egyház teljes egyetértésben vallott Máriáról. A himnuszt ihlető források a Szentírás, a niceai (325), az efe-zusi (431) és a kalcedoni (451) egyetemes zsinatokon hozott határozatok és a IV-V. század keleti egyházatyáinak gondolatai. Az Akathisztosz himnusz a keleti egyház liturgikus naptára szerint nagyböjt ötödik szombatján ünnepélyes formában hangzott el, ezenkívül pedig még számos más alkalommal is énekelték, hiszen a klerikusok, a szerzetesek és a hívek által végzett jámbor cselekedetekhez egyaránt ajánlott.

Ez a himnusz az utóbbi években a római rítusú közösségek, illetve hívek körében is nagyon elterjedt.[261] Ismertté válásához leginkább néhány olyan Mária-ünnep járult hozzá, amely a Szentatya jelenlétében zajlott Rómában és egyházi körökben nagy visszhangra talált.[262] Ez az igen régi himnusz[263], amely a még osztatlan Egyház ősi Mária-tiszteletet kifejező hagyományának érett gyümölcse, meghívás és felszólítás a keresztények egységére az Úr Szent Anyjának zászlaja alatt. „A magasztalásnak, az Egyház gazdag hagyományának különböző módon felhalmozódott sokszínű formája hozzásegíthetne minket ahhoz, hogy az egyház ismét »mindkét tüdőjével« lélegezzék: Kelettel és Nyugattal együtt.”[264]

VI. FEJEZET

A SZENTEK ÉS BOLDOGOK TISZTELETE

Néhány vezérelv

208. Szenteknek, de különösen a vértanúknak a Szentírásból eredő (vö. ApCsel 7, 54-60; Jel 6, 9-11; 7, 9-17), majd a II. századtól[265] már bizonyítékokkal megerősített kultusza az Egyházban már ősidőktől fogva jelen van. Az Egyház Keleten és Nyugaton egyaránt tisztelte a szenteket, és amikor, különösen a reformáció születésének idején, a hagyományos tisztelet ellen vádak fogalmazódtak meg, fáradhatatlanul megvédte, megmutatta teológiai gyökereit, és kapcsolatát az alapvető hitigazságokkal. Szabályozta kultuszának gyakorlatát a népies vagy liturgikus megnyilvánulásokban, és egy sajátos keresztény életvitelnek megfelelően, hangsúlyozta Urunk ezen kiváló tanítványai tanúságtételének példaértékét.

209. A Sacrosanctum Concilium zsinati konstitúció a liturgikus évről szóló fejezetben hatékonyan bemutatja a szentek és boldogok tiszteletének jelentését és liturgikus tényét: „az év körforgásába beillesztette az Egyház a vértanúk és a szentek emléknapjait, mert ők Isten sokrendbeli kegyelmével eljutottak a tökéletességre, már elnyerték az örök üdvösséget és így az égben Istennek tökéletes dicséretét zengik, érettünk pedig közbenjárnak. Az Egyház a szentek égi születésnapján a Krisztussal együtt szenvedő és vele együtt megdicsőült szentekben a húsvéti misztériumot hirdeti. A hívők szeme elé állítja példájukat, mely Krisztus által az Atyához vonz mindenkit, és a szentek érdemeire hivatkozva esdi ki Isten áldását”.[266]

210. A szentekkel kapcsolatos egyházi tanításnak megfelelő értelmezés csak a hitcikkelyek tágabb hatáskörében lehetséges, amelyek szem előtt tartják:

- „az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházat”,[267] amely szent, hiszen „Jézus Krisztust, az Atyával és a Szentlélekkel együtt „egyedül szentnek” hirdeti”;[268] szent az isteni Lélek szüntelen működése miatt;[269] szent, mert birtokolja a megszentelődés eszközeit. Az Egyházat tehát, mindamellett, hogy a bűnösöket is ölében hordozza, „már a földön ékesíti az igazi, bár még nem tökéletes szentség”;[270] ő „Isten szent népe”,[271] kinek tagjai, az Írások tanúságtétele szerint is, „szentek” (vö. ApCsel 9, 13; lKor 6, 1, 16, 1).

- a „szentek közösségét”,[272] ezért az égi Egyház, mely várja a megtisztulást „az úgynevezett purgatóriumban”[273] és a földi zarándok Egyház, az „Isten és a felebarát egyazon szeretetében”[274] él; valóban, mindazok, akik Krisztusból valók és birtokosai az ő lelkének, egyetlen Egyházat alkotnak, és benne egyesülnek.

- Krisztusnak, mint az egyetlen közvetítőnek tanát (vö. 1Tim 2, 5), mely ugyanakkor nem zár ki más, alacsonyabb rangú közvetítéseket, azonban ezek mindig Krisztus mindent magába foglaló közvetítésén belül mennek végbe.[275]

211. Az Egyház tanítása és liturgiája azokat a szenteket és boldogokat állítja elénk, akik már „világosan szemlélik magát a háromságos egy Istent”, ők:[276]

- az életszentség egyetemes elhivatottságának történelmi tanúi; a krisztusi megváltottság kiváló gyümölcsei; próbái és bizonyítékai annak, hogy Isten, minden nép között és minden időben, különböző életkorban és a társadalmi, kulturális feltételek különféle körülményei közt is, szüntelenül meghívja gyermekeit, hogy elérjék a krisztusi tökéletességet (vö. Ef 4, 13; Kol 1, 28);

- Urunk jeles tanítványai, akik egyben példái az evangélium szerinti életformának;[277] a szentté avatási eljárás során az Egyház elismeri erényeik hősiességét, és követésükre buzdít minket;

- az égi Jeruzsálem lakói, akik szüntelenül Isten dicsőségét és irgalmát zengik; bennük már beteljesedett az a húsvéti zarándoklat, amely a földről az Atyához tart;

- a földön zarándokló hívek barátai és közbenjárói, mert a szentek, bár elmerülnek Isten színelátásában, ismerik testvéreik szükségleteit, és pártfogásukba, imáikba foglalva, zarándokújukon elkísérik őket;

- a helyi Egyházak patrónusai, melyeknek gyakran alapítói (Vercelli Szent Euszebiosz) vagy kiválói pásztorai (Milánói Szent Ambrus) voltak; és a nemzetek keresztény hitre térésének apostolaivá (Szent Tamás és Szent Bertalan Indiában) vagy a nemzeti identitás kifejeződéseivé váltak (Szent Patrik Írországban); a különböző céhek és foglalkozások védőszentjei (mint a szabóknak Szent Homobonus); sajátos élethelyzetekben - a születés (Szent Anna, Nonato Szent Rajmund) és a halál (Szent József) órájában - vagy egyedi kegyelmekért (Szent Lúcia a szembetegségben szenvedőknek) stb.

Amikor is az Egyház mindezeket vallja, hálát ad a Atyaistennek és hirdeti: „Az ő szent életük példakép számunkra, s mert egy családba tartozunk, közbenjárnak értünk nálad: hogy felháborodva tanúságtételük által, az előttünk álló pályát győzelmesen fussuk végig”.[278]

212. Végül pedig fontos megerősítenünk, hogy a szentek tiszteletének végső célja nem más, mint Isten dicsősége és az ember megszentelődése, az isteni akaratnak teljességgel megfelelő életen, és az Úr kiváló tanítványai erényeinek követésén keresztül.
Ezért a katekézisben és a hitelvek átadásának egyéb pillanataiban is a hívek tudomására kell hozni, hogy a hit fényében kell értelmezni kapcsolatunkat a szentekkel, és az nem homályosíthatja el az „imádó tiszteletet, amelyet megadunk az Atyaistennek Krisztus által a Szentlélekben, hanem éppen ellenkezőleg, nagyon gazdagítja azt”; „a szentek hamisítatlan tisztelete nem annyira a külső gyakorlatok sokaságában rejlik, hanem sokkal inkább tevékeny szeretetünk erősségében”,[279] amely keresztény életünk kötelezettségeiben jut kifejezésre.

A SZENT ANGYALOK

213. A katekizmus világos és józan nyelvezetével tanítja az Egyház azt a „hitigazságot, hogy szellemi, test nélküli lények, akiket a Szentírás általában angyaloknak nevez, léteznek. Ezt a Szentírás éppoly világosan bizonyítja, mint az egybehangzó Szenthagyomány”.[280]
A Szentírás szerint az angyalok Isten hírnökei, „hatalmas erejűek, akik teljesítik szavát, mihelyt parancsának hangját meghallják” (Zsolt 103, 20), megváltói tervének szolgálatában állnak s „azok szolgálatára küldték őket, akiknek az a hivatása, hogy örököljék az üdvösséget” (Zsid
1, 14).

214. A hívek ismerik azokat az Ó- és Újszövetségi szentírási történeteket, amelyek a szent angyalokról szólnak. Tudják, hogy az angyalok őrzik a paradicsom kapuit (vö. Ter 3, 24), megmentik Hágárt és gyermekét, Izmaelt (vö. Ter 21, 17), visszatartják Ábrahám kezét, aki föláldozni készül Izsákot (vö. Ter 22, 11), csodálatos születéseket hirdetnek (vö. Bír 13, 3-7), megvédik az igaz útjait (vö. Zsol 91, 11), szüntelenül dicsérik az Urat (vö. Iz 6, 1-4), bemutatják Isten előtt a szentek imádságait (vö. Jel 8, 3-4). Emlékeznek a menekülő és félelemmel teli Illés prófétának (vö. 1 Kir 19, 4-8), a kemencébe dobott Azarjának és társainak (vö. Dán 3, 49-60), az oroszlánok vermébe dobott Dánielnek (vö. Dán 6, 23) adott angyali segítségre. Közel áll hozzájuk Tóbiás története, ahol Ráfáel, „egy a hét szent angyal közül, akik készen állunk, hogy az Úr fönséges színe elé lépjünk” (Tób 12, 15), számos szolgálatot tesz Tóbitnak, fiának, Tóbiásnak és annak feleségének, Sárának.

A hívek tisztában vannak azzal, hogy az angyalok Jézus életében nem kevés alkalommal kapnak különleges szerepet: Gábor angyal adja hírül Máriának, hogy fogan és világra hozza a Magasságbeli Fiát (vö. Lk 1, 26-38), és hasonlóan, egy angyal fedi fel József előtt a Szűz csodálatos anyaságának eredetét (vö. Mt 1, 18-25); a Megváltó születésének hírét az angyalok adják hírül a betlehemi pásztoroknak (vö. Lk 2, 8-14); az „Úr angyala” védi meg a gyermek Jézust Heródes fenyegetésétől (vö. Mt 4, 11), vigasztalja haláltusájában (vö. Lk 22, 43) és megjelennek a menybemenetelkor, hogy felfedjék annak értelmét az apostoloknak, mert „ez a Jézus úgy jön el ismét, ahogy az égbe felmenni láttátok” (ApCsel 1, 11).

A hívek szem előtt tartják Jézus figyelmeztetésének fontosságát, nehogy egyet is megbotránkoztassanak a benne hívő kicsik közül, mert „angyalaik a mennyekben mindig látják Atyám arcát” (Mt 18, 10), és vigasztaló szavait, mely szerint „öröm lesz Isten angyalai közt egy megtérő bűnösnek” (Lk 15, 10). Végül pedig tudják, hogy „az Emberfia eljön dicsőségében és vele együtt az angyalok mindnyájan” (Mt 25, 31), hogy megítélje az élőket s holtakat, és beteljesítse a történelmet.

215. Az Egyház, akit a kezdetekkor az angyalok szolgálata oltalmazott és védett (vö. ApCsel 5, 17-20; 12, 6-11), szüntelenül megtapasztalja „misztikus és hatalmas segítségét”,[281] tiszteli az égi lényeket, és bizalommal kéri közbenjárásukat.
A liturgikus év folyamán az Egyház megemlékezik az angyaloknak az üdvtörténetben betöltött szerepéről,[282] és különösen is megünnepli emléküket: szeptember 29-én, Szent Mihály, Gábor, Ráfáel főangyalok ünnepén, október 2-án, a Szent Őrzőangyalok ünnepén; votív szentmisét is celebrál, melynek prefációja hirdeti, hogy „Isten dicsősége felragyog Angyalaiban”;[283] az isteni misztériumok ünneplésekor társul szegődik az angyalok karához, hogy hirdesse a háromszor szent Isten dicsőségét (vö. Iz 6, 3)[284] és segítségül hívja őket, hogy az eucharisztikus adomány jusson „mennyei oltárodra, isteni fölséged színe elé”;[285] a szentek jelenlétében dicsőíti az Urat (vö. Zsolt 137, 1);[286] az angyalok szolgálatára bízza a hívek imádságait (vö. Jel 5, 8; 8, 3), a bűnbánók fájdalmát,[287] az ártatlanok védelmét a gonosz támadásaival szemben;[288] a nap végén könyörög

Istennek, küldje el angyalait, hogy őrizzék a békében imádkozókat;[289] fohászkodik, hogy az égi lények legyenek a haldoklók támaszai,[290] a gyászszertartásban pedig azért esedezik, hogy angyalok kísérjék az elhunyt lelkét a paradicsomba[291] és őrizzék sírhelyét.

216. Évszázadokon át az angyalok szolgálatával kapcsolatos hitelvek a hívek jámbor gyakorlataiban nyilvánultak meg: városok patrónusaivá és különböző testületek védőszentjeivé váltak; tiszteletükre állítottak olyan ismert kegyhelyeket, mint a normandiai Mont-Saint-Michel, a piemonti San Michele della Chiusa, és a pugliai San Michele al Gargano; ünnepeikre himnuszokat alkottak és jámborsági gyakorlatokat tartottak.

A népi jámborság különösképpen is élővé tette az őrzőangyalok iránti áhítatot. Már Nagy Szent Bazil (†379) tanítása szerint is „minden hívő mellett áll egy angyal, aki őrzi és vezeti az élete folyamán”.[292] Az idők folyamán ennek az ősi tannak a biblikus és patrisztikus gyökerei megszilárdultak, és az áhítat különböző formáinak adtak életet, egészen Clairvaux-i Szent Bernátig (†1153), aki az őrzőangyalok iránti áhítat mesterévé és apostolává vált. Szerinte „az ég semmit sem mellőz, ami hasznukra válhat”, ezért „mellénk rendeli ezeket az égi lényeket, hogy őrizzenek, tanítsanak és vezessenek minket”.[293]

Az őrzőangyalok iránti áhítat helyet ad egy sajátos életformának, amelyet a következők határoznak meg:

- áhítattal telt hála Istennek, aki az emberek szolgálatába állított ily nagy méltóságú és szent lényeket;
- a jámbor és a méltósággal telt magatartás, amely a szent angyalok állandó jelenlétének tudatosításából ered;
- a nehéz helyzetekkel szembeni derűs bizalom, mert az Úr az angyalok szolgálatán keresztül is segíti és vezeti a híveket az igazság útján;

Az őrzőangyalokhoz szóló imák közül különösen is elterjedt az Angele Dei fohász,[294] amely sok családban a reggeli és esti imádság részévé vált, és több helyen kiegészíti az Úrangyala szavait.

217. A szent angyalok iránti, jogos és üdvös népi jámborság ugyanakkor helyt adhat különböző deformációknak, például:

- mint ahogy néha megtörténik, a hívek lelkében téves képzet fogalmazódik meg, amely szerint a világ és az élet az isteni nyughatatlanság-nak van alárendelve, a jó és a rossz szellemek, az angyalok és démonok közötti szüntelen harcnak, melyben az ember a nála hatalmasabb erők sodrásában él, s mellyel szemben semmire sem képes. Ez a kényszerképzet, mely elvitatja a hívek felelősségét, nem felel meg a gonosz elleni harc evangéliumi valós látásmódjának, mely Krisztus tanítványától őszinte erkölcsi odaadást, alázatot és imát követel;

- ha az élet hétköznapjai vázlatszerű és leegyszerűsített, szinte infantilis formában jelennek meg, egyrészt a gonosznak tulajdonítva a legkisebb nehézségeket is, másrészt pedig, az őrzőangyal számlájára írva minden sikert és előrehaladást. Ennek azonban semmi köze sincs a hívő ember fejlődéséhez, amely a krisztusi felnőtté válás irányába halad. Érdemes megpróbálni sajátos neveket adni az angyaloknak, kivéve persze Mihályt, Gábort és Ráfáelt, akik már nevet kaptak a Szentírásban.

SZENT JÓZSEF

218. Isten, bölcs gondviselésében, hogy az üdvösség tervét véghezvi-gye, a názáreti Józsefre, az „igaz férfira” (vö. Mt 1, 19), a Szent Szűz jegyesére (vö. uo.; Lk 1, 27) bízott egy rendkívül fontos küldetést, hogy törvényesen bevezesse Jézust Dávid nemzetségébe, melyből az ígéret szerint, a Megváltó Messiásnak kell megszületnie (vö. 2 Sám 7, 5-16; 1 Krón 17, 11-14), illetve, hogy nevelőapja és védelmezője legyen.

Ennek a missziónak erejénél fogva Szent József aktívan közreműködik a Megváltó gyermekkorának misztériumaiban: Istentől kapta Mária anyasága isteni eredetének kinyilatkoztatását (vö. Mt 1, 20-21) és kiválasztott tanúja volt Jézus betlehemi születésének (vö. Lk 2, 6-7), a pásztorok (vö. Lk 2, 15-16) és a Napkeletről érkező bölcsek hódolatának (vö. Mt 2, 11); a körülmetélésben eleget tett a gyermekkel szembeni vallási kötelezettségeinek, bevezette őt Ábrahám szövetségébe (vö. Lk 2,21) és a Jézus nevet adta neki (vö. Mt 1, 21); a törvény előírásai szerint bemutatta a gyermeket a Templomban (vö. Lk 2, 22-24; Kiv 13, 2. 12-13), a szegényeknek nyújtott adománnyal megváltotta őt, és elcsodálkozva hallgatta az agg Simeon próféciáit (vö. Lk 2, 25-33); Egyiptomba menekülve az Anyát és gyermekét megóvta Heródes üldözése elől (vö. Mt 2, 13-23); Máriával és gyermekével minden évben felment Jeruzsálembe a húsvét ünnepére és tanúja volt a tizenkét éves Jézus elvesztésének a templomban (vö. Lk 2, 43-50); a názáreti házban élt, ahol atyai tekintélyét (vö. Lk 2, 51) latba vetette a gyermekkel szemben, s bevezette őt a törvények és az ácsmesterség ismeretébe.

219. Az Egyház tanítása évszázadokon keresztül, de különösen az újkorban emelte ki Szent József erényeit, amelyek közt kitűnik: a hit, mely őbenne az Isten megváltói terve iránti bátor és teljes odaadássá alakul; a szorgos és csöndes engedelmesség, mely aláveti magát akaratának; a törvény szeretete és hűséges megtartása; az őszinte áhítat, és kitartás a megpróbáltatásokban; a szűzi szeretet Mária iránt, az apai feladatok felelősségteljes gyakorlása, és a tevékeny háttérben maradás.

220. A népi jámborság tisztában van Szent József pártfogásának egyetemes jellegével, „akinek hűséges gondviselésére bíztad megváltásunk kezdetének titkát”[295] és „legdrágább kincseidet”.[296] Szent József pártfogására van bízva: az egész Egyház, melyet boldog IX. Piusz pápa helyezett a szent Pátriárka különleges oltalmába;[297] azok, akik a cölibátust választva, a mennyek országáért, Istennek szentelik magukat (vö. Mt 19, 12): nekik „Szent József a szűzi teljesség példájaként és védelmezőjeként”[298] mutatkozik meg; a munkások és kézművesek, kiknek az alázatos názáreti ács lett védőszentjük;[299] a haldoklók, mert egy jámbor hagyomány szerint Mária és Jézus vette őt körül halála órájában.[300]

221. Urunk életének, különösen születésének és gyermekkorának misztériumait ünnepelve a liturgia gyakran megemlékezik Szent József alakjáról és szerepéről: adventkor;[301] karácsonykor, különösen a Szent Család napján; március 19-i főünnepén; és a május 1-i emléknapon.
Szent József neve megjelenik a Római kánon Communicantes részében és a Mindenszentek litániájában.[302] A haldoklók felajánlásában úgyszintén találkozunk a szent Pátriárka[303] fohászával, és ugyanott, amikor a közösség imádkozik a haldokló lelkéért, hogy mihelyt eltávozik ebből a világból, „Máriával, Isten anyjával, Szent Józseffel, az összes angyalokkal és szentekkel a Szent Jeruzsálem békéjében”[304] lakhelyet találjon.

222. A népi jámborságban is széles teret kap a Szent József iránti tisztelet: az őszinte néphagyomány számos megnyilvánulásában; a XVII. századig visszavezethető hagyományban, amikor is a szerdai napot Szent József kultuszának szentelték, és ehhez jámborsági gyakorlatokat kapcsoltak, mint például az ő tiszteletére megtartott Hét szerda; vagy a hívek ajkán született jámbor fohászok;[305] imaszövegek, mint pl. a XIII. Leó pápától származó Ad te, beate Ioseph, melyet naponta a hívek sokasága imádkozik;[306] vagy a Szent József litániája, melyet X. Piusz[307] hagyott jóvá; és a Szent József hét bánata és öröme jámborsági gyakorlat.

223. Az a tény, hogy Szent József ünnepe (március 19.) a nagyböjtre esik, amikor is az Egyház állhatatosan készül a keresztségre és Urunk szenvedésének eljövetelére, bizonyos nehézségeket okoz annak elérésében, hogy a liturgia és a népi jámborság megfelelő összhangban legyen. Ezért „Szent József hónapjának” hagyományos gyakorlatait egyeztetni kell az év liturgikus időszakával. A liturgikus megújulás elmélyítette a hívekben a nagyböjti időszak jelentésének tartalmát. A népi jámborság megnyilvánulásaiban végbement szükséges rendezés ellenére fontos előmozdítani és terjeszteni a Szent József iránti áhítatot, „jó példája ugyanis nem szorítkozik az élet néhány konkrét helyzetére, hanem túllépve azokat, az egész keresztény közösség minden helyzetében és feladatában mindenkinek mintául szolgál”.[308]

KERESZTELŐ SZENT JÁNOS

224. Az Ó- és az Újszövetség határán kirajzolódik Zakariás és Erzsébet, akik „mindketten igazak voltak Isten előtt” (Lk 1, 6), és fiuknak, Jánosnak, az üdvtörténet egyik legnagyobb személyiségének az alakja. Még anyja méhében felismeri a Szűz Mária kebelében megfogant Megváltót (vö. Lk 1, 39-45); születését csodák előztek meg (Lk 1, 57-66); a sivatagban nőtt fel zord és bűnbánó életet élve (vö. Lk 1, 80; Mt 3, 4); ő a „Magasságbeli prófétája” (Lk 1, 76), akihez Isten igéje szólt (vö. Lk 3, 2); „elment a Jordán egész környékére, hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára” (Lk 3, 3); mint az új alázatos és erős Illés, felkészítette a népet az Úrral való találkozásra (vö. Lk 1, 17); Isten terve szerint a Jordán folyóban megkeresztelte a világ Megváltóját (vö. Mt 3, 1316); tanítványainak úgy mutatta be Jézust, mint „Isten Bárányát” (Jn 1,29), „Isten Fiát” (Jn 1, 34), és az új messiási közösség Jegyesét (vö. Jn 3, 28-30); az igazság melletti hősies tanúbizonyságáért (vö. Jn 5, 33) Heródes börtönbe vetette és lefejeztette (vö. Mk 6, 14-29); mint ahogy csodálatos születése és prófétai jövendölései, úgy erőszakos halála is Urunk szenvedésének előfutárává vált. Maga Jézus dicsőíti tetteiért, amikor azt mondja: „Asszonyok szülöttei között nincs nagyobb Keresztelő Jánosnál” (Lk 7, 28).

225. A keresztény világban már a kezdetektől jelen van Szent János kultusza, és korán népies tartalmat kapott. Azonkívül, hogy megünnepeljük halála napját (augusztus 29.), mint ahogy ez más szentek esetében is történik, egyedül csak Keresztelő Szent Jánosnak, Krisztussal és Máriával együtt, ünnepeljük születését is (június 24.).

A Jézus keresztelésénél betöltött szerepe miatt számos keresztelőkápolnát szenteltek tiszteletére, és alakja számtalan keresztelőkút mellett ott található; nehéz rabsága és erőszakos halála miatt a halálraítéltek, a börtönben sínylődők és a hitükért büntetést szenvedők patrónusa lett.
Minden valószínűség szerint Szent János születésének napja (június 24.) Mária fogantatásának (március 25.) és Krisztus születésének (december 25.) napjától függően lett meghatározva: amikor Mária fogan, és Gábriel angyal az Úr üdvözletét átadja, a Keresztelő édesanyja már a hatodik hónapban volt (vö. Lk 1, 26-36). Június 24-i főünnepe mindenképpen az északi félgömb napciklusához kötődik. Akkor ünnepeljük, amikor a nap, a zodiákus déli irányába kezd alászállni: ez egyben János alakjának szimbólumává is válik, amikor ő Jézusra hivatkozva így szól: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem” (Jn 3, 30).

János küldetése arról szól, hogy tanúskodjon a világosságról (vö. Jn 1, 7); ezzel adott eredetet vagy keresztény értelmet azoknak az örömtü-zeknek, melyeket június 23. éjszakáján gyújtanak: az Egyház megáldja őket és fohászkodik, hogy a hívek, miután átjutottak a világ sötétségén, megérkezzenek Istenhez, a „megingathatatlan fényhez”.[309]

A SZENTEKNEK ÉS A BOLDOGOKNAK KIJÁRÓ TISZTELET

226. A liturgia és népi jámborság közötti kölcsönhatás figyelemreméltóbbá és intenzívebbé válik a szenteknek és a boldogoknak kijáró tisztelet kifejezésekor. Ezért összefoglalóan fontos megemlíteni a tisztelet főbb formáit, melyeket az Egyház a liturgiában a szentekkel kapcsolatban tesz: fontos, hogy megvilágítsák és vezessék a népi jámborság megnyilvánulásait.

A szentek ünneplése
227. Egy szent tiszteletére bemutatott ünnep - amikor a szentekről beszélünk, a boldogok közösségét is, servatis servandi, értjük ez alatt -kétségkívül a kultusz kiemelkedő megjelenési formája, amellyel az egyházi közösség adózik neki: sok esetben magába foglalja az Eucharisztia szertartását. Az „ünnepnap” meghatározása különösen fontos, gyakran eléggé összetett, kultikus tény, mert az ehhez kapcsolódó történelmi, liturgikus és kulturális tényezőket nem könnyű harmonizálni.

A mártírok emlékének ünnepe, szenvedésük napjának évfordulóján, vagyis amikor a legjobban hasonlítottak Krisztusra és égi születésnap-jukat[310] köszöntötték, nemkülönben a conditor Ecclesiae megünneplése, amely magába foglalja a püspököket, akik kormányozták, úgyszintén több jeles hitvallót, végül a székesegyházak felszentelésének évenkénti visszatérése a római egyházban és más helyi egyházakban fokozatosan vezetett el a helyi kalendáriumok kialakulásához, amelyben feljegyezték a szent vagy a szentek halálának helyét és idejét.

A részleges kalendáriumok korán elvezettek az általános martyroló-giumok kialakulásához. Ilyen a szír martyrológium (V. század), a Martyrologium Hieronymianum (VI. század), a Szent Béda-féle (VIII. század), a lyoni (IX. század), az Usuardus (IX. század) és az Adonisz (IX. század) martyrológiumok.

XIII. Gergely pápa 1584. január 14-én tette közé a liturgikus célra szánt Martyrologium Romanum hivatalos kiadását. A II. Vatikáni Zsinat[311] után - amely a római hagyományhoz fordult, s egyesítve a különböző történelmi martyrológiumok feljegyzéseit, összegyűjtötte számos Szent és Boldog nevét, ezáltal a szentségi élet, melyet a Úr Lelke szít az Egyházban, minden időben és helyen sokféleségének egy páratlanul gazdag tanújelét adta - II. János Pál tette közzé az első kiadást.

228. A Martyrologium történetével szorosan összefügg a Római Naptár, amely a szent tiszteletének napját és ünneplésének fokozatát jelzi.

Jelenleg az Általános Római Naptár[312] kizárólag azokat a szenteket tartja nyilván, „akiknek jelentősége valóban egyetemes”[313] és a részleges kalendáriumokra hagyja az egyéb szentek emlékének feljegyzését, legyenek akár nemzeti, regionális, egyházmegyei vagy szerzetesi jelentőségűek.

Illő megemlíteni és a liturgikus gyakorlatban szem előtt tartani a szentek ünnepei számának csökkenési okát: azért történt mindez, hogy „a szentek ünnepei ne kerüljenek túlsúlyba az üdvösséget szerző misztériumok ünnepeivel szemben”.[314] Az évszázadok folyamán „az ünnepek, a vigíliák és a nyolcadok megsokszorozódása illetve a liturgikus év különböző részeinek fokozatos bonyolultabbá válása gyakran ösztönözték a híveket a részleges jámborsági gyakorlatok végzésére, és nem kevés alkalommal eltávolodtak az isteni megváltás alapvető misztériumaitól”.[315]

229. A tények vizsgálatából, amelyek meghatározták az „Általános szabályok a liturgikus évről és naptárról” eredetét, fejlődését és különböző felülvizsgálatát, néhány, elsősorban pasztorális hasznossága miatt fontos alapelv származik:

- fontos megismertetni a hívekkel a szentek és a Krisztus misztériumainak ünneplése között fennálló kapcsolatot. Valójában a szentek ünnepei világítanak rá Isten megváltói tervének konkrét megvalósulására és a „Krisztusnak szolgálatában véghezvitt csodatetteit hirdetik”;[316] a szenteknek mint tagoknak az ünnepe valójában Krisztusnak, a Főnek az ünnepe;

- célszerű figyelmeztetni a híveket azon szentek ünnepei jelentésének és értékének fontosságára, akik az üdvtörténetben sajátos küldetést töltöttek be, és személyes kapcsolatban álltak Urunkkal, Jézus Krisztussal, mint például Keresztelő Szent János (június 24.), Szent József (március 19.), Szent Péter és Pál (június 29.), a többi apostol és evangélista, Szent Mária Magdolna (július 22.), a Betániai Szent Márta (július 29.), Szent István (december 26.);

- szükséges buzdítani a híveket, hogy előnyben részesítsék azoknak a szenteknek az ünnepeit is, akik a helyi egyházakban bőséges kegyelemmel telve végezték munkájukat, mint a szent patrónusok, vagy azok, akik elsőkként hirdették a pogány közösségekben az örömhírt;

- végül pedig fontos, hogy a híveknek megfelelően bemutassák az Általános Naptárban megjelenő szentek „egyetemességének” szempontjait, nemkülönben a liturgikus szertartás fokozatainak, (kötelező vagy választható) emléknap, ünnep, főünnep jelentését.

Az ünnepnap
230. A szentek ünnepnapjai mind a liturgia, mind pedig a népi jámborság szempontjából óriási jelentőségüek. Egy viszonylag rövid időtávon belül igen sok, részben liturgikus, részben népies kultikus kifejezés jelenik meg egyszerre - néha bizony egymással konfliktusba kerülve -, hogy ebből létrejöjjön a „szent napja”.

Az esetleges összeütközéseket a Római Misekönyv és az Általános szabályok a liturgikus évről és naptárról előírásainak fényében kell kiküszöbölni, a szent vagy a boldog ünneplésének rangjához mérten, vagyis attól függően, milyen szerepet tölt be a keresztény közösségben (a hely főpatrónusa, a templom titulusa vagy egy vallásos közösség alapítója, patrónusa); továbbá szem előtt kell tartani az előírásokat abban az esetben is, amikor az ünnepet vasárnap, vagy pedig a liturgikus év egy különlegesen fontos időszakában akarják megtartani.[317]
Ezek a normák ne pusztán az Apostoli Szentszék liturgikus tekintélye iránti tisztelet miatt legyenek betartva, hanem elsősorban a Krisztus misztériuma iránti hódolat és a liturgia szelleme iránti hűség megnyilvánulási formái legyenek.

Különösen fontos elkerülni, hogy azok az okok, amelyek befolyásolták a szent ünnepének más alkalomra helyezését - például nagyböjtből az évközi időbe - a pasztorális gyakorlatban semmivé váljanak: a szent liturgikus ünneplése az új dátum szerint, illetve a népi jámborság környezetében még a régi dátum szerint nemcsak hogy súlyosan csorbítja a liturgia és a népi jámborság közötti összhangot, hanem, helyt adva egyfajta kettősségnek, zavart és tájékozatlanságot okoz.

231. Szükséges, hogy a szent ünnepe liturgikus és pasztorális szempontból is gondosan legyen előkészítve.

Mindez magával hordozza a szentek iránti kultusz pasztorális céljának korrekt bemutatását, vagyis Isten dicsőítését, aki „csodálatos szent-jeiben”,[318] a Krisztus példája és tanítása szerinti életvitelt, mert az ő misztikus Testének kiemelkedő tagjai a szentek.

Ezenkívül megkívánja a szent alakjának hiteles bemutatását, amelynek során elsősorban nem a szent életét körbefonó legendás elemeket, még csak nem is a csodatévő hatalmát, hanem sokkal inkább keresztény személyiségének értékeit, életszentségének jelentőségét, az evangéliumról tett tanúbizonyságának hatékonyságát és az Egyház életét gazdagító személyes karizmáját mutassa be.

232. A „szent napjának” fontos antropológiai értéke is van. Köztudott, hogy az ünnep az ember életének egy szükségletére ad választ, s a természetfeletti iránti vágyban találja meg gyökereit. Az ujjongás és az örömkiáltás megnyilvánulásain keresztül az ünnep a teremtés és az élet értékének megerősítése. Amennyiben a hétköznapok egyhangúságának, a konvencióknak, a pénzkeresés szolgaságának megtörése, úgy az ünnep a teljes szabadság kibontakozásának, a korlátlan öröm drámaiságának, az őszinte önzetlenség felmagasztalásának kifejeződése. Amennyiben kulturális tanúság, felszínre hozza egy nép különleges gondolkodásmódját, folklórjának hamisítatlan megnyilvánulását. Amennyiben a szocializáció pillanata, az ünnep lehetőséget ad a családi érintkezés elmélyítésére és új közösségi kapcsolatok kiépítésére.

233. Nem kevés olyan vallásos vagy antropológiai tényező van azonban, amely csapdát állít a „szent napjának” hamisítatlansága elé.
Vallásos szempontból a „szent ünnepének” vagy a plébániatemplom „patrónusa ünnepének” eredeti keresztény tartalma - vagyis, a dicsőség Krisztusnak az ő szentjeiben - gyakran kiüresedett és kizárólagosan egyfajta társadalmi és folklorisztikus megnyilvánulássá alakult át, jobb esetben egy kedvező lehetőséggé a közösség tagjai közötti találkozásra és párbeszédre.

Antropológiai szempontból, meg kell jegyeznünk, mivel nemritkán történik meg, hogy egyének vagy csoportok, miközben azt hiszik, „ünnepelnek”, valójában, főleg viselkedésük miatt, eltávolodnak annak igazi jelentésétől. Az ünnep az isteni uralom alatt álló teremtésben, és az ő „aktív” pihenésében való emberi részvétel, nem pedig egykedvű semmittevés; az egyszerű és átadható öröm megnyilvánulása, nem pedig az önző vágyak féktelen éhsége; az igazi szabadság kifejezése, nem pedig kétértelmű szórakozások formáinak keresése, melyek a szolgaság új és szövevényes rendszerét teremtik meg. Biztosan állítható: az etikai norma áthágása nemcsak hogy ellent mond Isten törvényének, hanem tönkreteszi az ünnep antropológiai szövetét is.

Az Eucharisztia ünneplésében
234. Egy szent vagy boldog ünnepnapja nem az egyedüli formája a liturgiában való jelenlétnek. Az Eucharisztia szertartása is páratlan alkalmat ad arra, hogy közösségben legyünk a szentekkel.

Az Ószövetség az igeliturgiában gyakran elénk állítja, erényeik és az Úr törvényének szeretete miatt, a nagy pátriárkák, próféták, és más jeles személyek alakjait. Az Újszövetségnek elsősorban az apostolok és azok a szentek a főszereplői, akik a Mester barátságát és bizalmát élvezték. Mindemellett pedig néhány szent élete olyannyira visszatükrözi az evangélium lapjait, hogy csupán felolvasásuk megjeleníti előttünk alakjaikat.

Az Eucharisztia szertartásán belül a Szentírás és a keresztény hagiog-ráfia közötti tartós kapcsolat lehetőséget adott olyan közös részek létrehozására, amelyben szervesen megtalálhatók a Biblia azon lapjai is, amelyek felragyogtatják a szentek életét. Ezzel a szoros összefüggéssel kapcsolatban jegyezték meg, hogy a Szentírás jelöli ki és igazgatja azt az utat, amelyen a szentek a szeretet teljessége felé haladnak, és néha az ige élő magyarázatává válnak.

Az Eucharisztia liturgiájában különböző pillanatokban találkozhatunk a szentek neveivel. Az áldozatok bemutatásakor említjük „Ábelnek ajándékát, ősatyánknak, Ábrahámnak áldozatát, és azt a szent és szeplőtelen áldozati adományt, amelyet Melkizedek mutatott be”.[319] Ugyanez az eucharisztikus ima lesz a megfelelő hely és idő arra, hogy kifejezzük közösségünket a szentekkel, tiszteljük emléküket és kérjük közbenjárásukat, mivel „a szentek közösségében tisztelettel megemlékezünk mindenekelőtt a dicsőséges, mindenkor Szűz Máriáról, Istenünk és Urunk, Jézus Krisztus édesanyjáról, valamint Szent Józsefről, a szent Szűz jegyeséről, Péter és Pál, András [...] vértanúidról és minden szentedről. Az ő érdemeikért és könyörgésükre add, hogy mindenben érezzük oltalmadat”[320]

A Mindenszentek litániájában
235. A Mindenszentek litániájának eléneklésével, melynek egyszerű, eleven és népszerű liturgikus struktúrája Rómában már a VII.[321] századtól kezdve megerősítést nyert, az Egyház a nagyobb szentségi ünnepek alkalmával és azokban a pillanatokban, amikor esdeklését bensőségesebbé akarja tenni, segítségül hívja a szenteket: húsvét vigíliáján, a keresztkút megáldása előtt; a keresztség kiszolgáltatásakor; a diakonátus, a papság és a püspökök szent rendjének felvételekor; a szűzek konszekrációjakor és a szerzetesek fogadalmainak letételekor; a templomok és oltárok felszentelésekor; a keresztjáráskor, a stációs misékben és a bűnbánó körmenetekben; a gonosz kiűzésekor az exorcizmusban, és amikor Isten irgalmára bízzuk a haldoklókat.

A Mindenszentek litániája, melyben egyaránt megjelennek a liturgikus és a népies hagyomány elemei, az Egyháznak a szentek közbenjárásába vetett bizalmának megnyilvánulása és annak az életközösségnek a tapasztalatai, amelyet az égi Jeruzsálem Egyháza és földi zarándok Egyház között tölt be. Az egyházmegyék és a szerzetes közösségek liturgikus naptáraiban szereplő boldogok neveit segítségül hívhatjuk a litá-niában.[322] Nyilvánvalóan nem kaphatnak helyet a litániában azoknak a személyeknek a nevei, akiknek nyilvános kultusza nem nyert elismerést.

A szentek ereklyéi
236. A II. Vatikáni Zsinat szerint „a hagyományoknak megfelelően tiszteljük az Egyházban a szenteket, tiszteletben tartjuk azoknak hiteles ereklyéit és ábrázolásait is”.[323] A „szentek ereklyéi” kifejezés elsősorban a testet - vagy annak részeit - jelöli, amelyek egykor ezen a földön, most már az égi hazában élnek, s akik heroikus szentségi életük miatt Krisztus misztikus testének élő tagjai és a Szentlélek templomai voltak. (vö. 1 Kor 3, 16; 6, 19; 2 Kor 6, 16).[324] Ezenkívül a szentekhez kapcsolhatók különböző tárgyak, mint a ruhák, kéziratok, használati tárgyak és a testükhöz vagy sírjukhoz érintett tárgyak, mint a lenvászon (brandea) és a szentképek.

237. A megújított Római Misekönyv megerősíti „a felszentelt oltárok alatt elhelyezett szentek, még ha nem is mártírok, ereklyéi használatá-nak”[325] érvényességét. Az oltár alatt elhelyezett ereklyék jelzik, hogy a tagok áldozata a Fő áldozatából kapja eredetét és jelentését,[326] és az egész Egyháznak - amely meghívást kapott, hogy tanúságot tegyen hűségéről, ha kell, vérével, Jegyesének és Urának - a Krisztus egyedüli áldozatában megjelenő közösségvállalás szimbolikus kifejeződése.

Ehhez a kultikus (kiváltképpen liturgikus) megjelenéshez számos népies jellegű is kapcsolódik. A hívek szeretik az ereklyéket, de a tisztelethez kapcsolódó és a kellőképpen megmagyarázott pasztoráció nem hanyagolhatja el, hogy:

- megvizsgálja az ereklyék eredetének hitelességét; ott, ahol ez kétséges, az ereklyéket, kellő bölcsességgel, be kell vonni a hívek tisztelete elől.[327]
- tiltsa az ereklyék túlzott szétdarabolását, amely nincs összhangban az emberi test méltóságával; a liturgikus szabályok egyébként figyelmeztetnek, hogy az ereklyék „olyan méretűek legyenek, amelyekből világosan kitűnik, hogy emberi test részeiről van szó;”[328]
- figyelmeztesse a híveket, hogy ne váljanak az ereklyék gyűjtésének megszállottjaivá; a múltban ennek kárhoztatandó következményei is voltak;
- őrködjön, mert ki kell küszöbölnie minden csalást, az üzerkedés[329] minden formáját és minden babonás eltorzulást.

A szentek ereklyéivel szemben megnyilvánuló népi jámborság különböző formáit, úgymint az ereklyék megcsókolása, virágokkal, gyertyákkal díszítése, áldásosztás és körmenet, beleértve azt a szokást is, amikor a betegekhez visszük az ereklyéket, hogy vigasztalást és gyógyulásukhoz megerősítést kapjanak, méltósággal és őszinte hitbéli szándékkal kell végezni. Mindenképpen kerülni kell, hogy az ereklyék a szentmise oltárára kerüljenek; ez kizárólag a mártírok Királyának Vérét és Testét illeti meg.[330]

A szentek képei
238. Különösen a II. Niceai Zsinat „Szent Atyáink Istentől sugalmazott Tanítóhivatalát és a katolikus Egyház hagyományait követve” védte meg erőteljesen a szent képmások tiszteletét: „teljes bizonysággal és gondossággal elhatározzuk, hogy mind a drága és elevenítő keresztet, mind a tiszteletreméltó és szent - akár festett, akár mozaikból, vagy bármely más megfelelő anyagból készült - képeket Isten szent egyházaiban alkalmazni kell szent edényeken és ruhákon, falakon és táblaképeken, magánházakban és az utak mentén: mind Istenünknek és Üdvözítőnk, Jézus Krisztusnak, mind Asszonyunknak, az egészen tiszta és szent Istenszülőnek, a tisztelendő angyaloknak és az összes szenteknek és igazaknak képeit”.[331]

A Szentatyák felismerték Krisztusban, a megtestesült Ige misztériumában „a láthatatlan Isten képmását” (Kol 1, 15), a szentképek kultuszának gyökere: „Isten Fiának megtestesülése, amely a képek új „rendjét” nyitotta meg”.[332]

239. A képek tisztelete, legyenek azok festmények, szobrok, dombor-művek vagy egyéb ábrázolások, azonkívül, hogy erőteljes liturgikus valóság, a népi jámborság kiemelkedő összetevője: a hívek, úgy a templomban, mint otthonaikban, jelenlétükben imádkoznak. Virágokkal, gyertyákkal, díszekkel ékesítik őket; körmenetekben hordozzák, a vallásos hódolat különböző formáival üdvözlik őket, fogadalmi felajánlásokat tesznek előttük; a szabadban és az utak mentén emelt házacskákba és fülkékbe helyezik el őket.

A képek tisztelete ugyanakkor, ha nincs kellőképpen alátámasztva megfelelő teológiai érvelésekkel, torzulásokhoz is vezethet. Ezért szükséges, hogy a híveknek megmutassák az Egyháznak az egyetemes zsinatokon[333] és a Katolikus Egyház Katekizmusában szentesített tanait, melyek a szent képek kultuszáról szólnak.[334]

240. Az egyház tanítása szerint a szentképek:
- ikonográfiai másolatai az evangéliumi üzenetnek, amelyben a kép és a kinyilatkoztatott szó kölcsönösen megvilágítja egymást; az Egyház hagyománya fontosnak tartja, hogy a képek „összhangban legyenek az evangéliumi üzenet szavaival”;[335]
- szent jelek, s mint minden liturgikus jelnek, Krisztus a végső tárgya; a szentek képei valójában a „Krisztusról tanúskodó jelek, aki megdicsőül bennük”;[336]
- a szent testvérek emlékei, akik „továbbra is törődnek a világ üdvösségével, s akikkel - mindenekelőtt a szentség ünneplésében - mi egy
vagyunk”;[337]
- az imádság segítői: a szentképek segítségével történő szemlélődés megkönnyíti könyörgéseinket és serkenti Istennek az ő szentjeiben véghezvitt csodatetteinek dicsőítését;
- követésre ösztönöznek, hisz „minél gyakrabban láthatók ugyanis ezek a megformált képek, azok, akik ezeket szemlélik, annál könnyedebben emelkednek fel azok előképeinek emlékezetéhez és óhajtásához”;[338] a hívek törekednek a szívükbe pecsételni azt, amit szemükkel látnak: „az új ember igaz képét”, aki a Szentlélek működése által és mivel hivatásához hűséges maradt, Krisztusban átalakult;
- a katekézis formái, mert „megváltásunk misztériumainak történeti elbeszélése, amelyet a festmények vagy más ábrázolások kifejeznek, műveli és erősíti a népet a hitigazságok eszébe juttatásával, és a rájuk való folytonos emlékeztetéssel”.[339]

241. Különösen fontos, hogy a hívek tudomásul vegyék a képek keresztény kultuszának vonatkoztatottságát. A képet valójában nem önmagáért tisztelik, hanem azért, akit ábrázolnak rajta. A képeket tehát „illő tiszteletben és tiszteletadásban kell részesítenünk, nem azért, mert azt hisz-szük, hogy valamilyen isteni erő van bennük, ami miatt tisztelni kell ezeket, vagy hogy valamit kérnünk kell ezektől, vagy hogy bizalommal kellene csüggeni a szentképeken, amiként egykor a pogányok tették, akik a bálványokba vetették reményüket, hanem azért, mert az irántuk tanúsított tisztelet azokat az előképeket illeti, akiket ábrázolnak”.[340]

242. Ennek a tanításnak a fényében a hívek elkerülhetik, hogy olyan hibába essenek, amellyel néha találkozni lehet: hogy a szentképek között összehasonlításokat végezzenek. Az a tény, hogy néhány képet különleges tisztelet övez, mely egy nép, egy város, egy nemzet vallásos identitásának és kultúrájának szimbólumává válik, a kegyelem működésének fényében magyarázható, amely az iránta megnyilvánuló, a megalapozásában közreműködő kultusz eredetében és a különböző történelmi-társadalmi tényezőkben találhatók: a nép, érthetően gyakori és hálás emlékkel adózik ennek az eseménynek; megerősíti hitét, dicsőíti Istent, védelmezi saját kulturális identitását, bizalommal emeli fel a szűnni nem akaró könyörgéseket, melyeket az Úr, szavai szerint (vö. Mt 7, 7; Lk 11, 9, Mk 11, 24) kész meghallgatni; így nő a szeretet, kiterjed a remény s mélyül a keresztény közösség lelki élete.

243. A szentképek egyaránt beletartoznak a szent jelek és a művészetek hatósugarába. „A mély vallásosságról tanúskodó művészeti remekek gyakran visszatükrözik az Istentől eredő és az Istenhez vezető szépséget.”[341] Mindazonáltal a szent ábrázolás elsődleges funkciója nem az, hogy esztétikai élvezetet nyújtson, hanem hogy bevezessen a misztériumba. Néha az esztétikai szempont fölénybe kerül, és az ábrázolás inkább válik művészeti „témává”, semmint spirituális üzenet hordozójává.

Nyugaton az ikonográfiai megjelenítést semmi sem szabályozza, miközben keleten évszázadok óta érvényben vannak a szent kánonok. Persze ez nem jelenti azt, hogy a latin egyház mellőzte az ikonográfiai művek ellenőrzését: már több alkalommal megtiltotta a hittel ellentétes, szégyenletes, a híveket tévedésekre vezető képek templomi elhelyezését, illetve azokat, amelyek egy testetlen és embertelen absztrakció megnyilvánulásai; valóban, bizonyos képek inkább az antropocentrikus humanizmus, mint a hiteles spiritualitás példázatai. Ugyanakkor a képek eltávolítása a szent helyekről súlyos károkat okozhat a hívek áhítatában.

A népi jámborság kedveli a szentképeket, melyek saját kultúrájuk nyomait hordozzák; a realisztikus ábrázolások, a könnyen meghatározható alakok, a különböző megjelenítési formák, melyekben felismerhetők az emberi élet összetevői: a születés, a szenvedés, a házasság, a munka, a halál. Mindazonáltal kerülni kell, hogy a vallásos művészet a kizárólagos oleográfiában nyilvánuljon meg: kulturális koroktól függően, az ikonográfia, a liturgikus művészet és a keresztény művészet között kölcsönös viszony áll fenn.

244. Kultikus jelentése miatt az Egyház megáldja a szentek képeit, különösen azokat, amelyeket nyilvános tiszteletre szántak,[342] és kéri, hogy a szentek példáján felbuzdulva „Urunk nyomdokaiban haladjunk mindaddig, amíg Krisztus alakjához mérten ki nem alakul bennünk a tökéletes ember”.[343] A képek elhelyezéséről a szent helyeken és épületekben az Egyház is törvényeket alkotott, melyeket gondosan be kell tartani;[344] szobrok és szentképek az oltáron nem helyezhetők el; a hívek tiszteletének kiállított ereklyék sem helyezhetők el a az oltár lapján (menzáján).[345] Az ordinárius feladata őrt állni, nehogy a méltatlan, a babonás vagy téves gyakorlatokat okozó képek tiszteletadásra legyenek kihelyezve.

A körmenetek
245. A körmenetekben, amelyek egyetemes tulajdonságok és sokféle vallási és társadalmi érték kultikus megnyilvánulásai, a liturgia és a népi jámborság közötti kapcsolat különlegesen is fontossá válik. Az Egyház a Szentírásból merítve (vö. Kiv 14, 8-31; 2 Sám 6, 12-19; 1 Kor 15, 2516, 3), létrehozott néhány liturgikus körmeneti formát, amelyek változatos tipológiát mutatnak:

- némelyek emlék-körmenetek, és Krisztus üdvösségszerző eseményeire figyelnek: a február 2-i körmenet, amely Urunk bemutatására emlékezik (vö. Lk 2, 22-38); a virágvasárnapi, mely a messiás Jézus jeruzsálemi bevonulására emlékezik (vö. Mt 21, 1-10; Mk 11, 1-11; Lk
19, 28-38, Jn 12, 12-16); a húsvét vigíliai, amely Krisztusnak a sírhely sötétségéből a feltámadás dicsőségébe való „átkelésének” liturgikus emléke; ez szintézise és túlhaladása a régi Izrael minden beteljesített kivonulásának, és szükséges előfeltétele annak a szakramentális „átkelésnek”, amelyet Krisztus tanítványa, különösen a keresztség rítusában és a temetés szertartásában visz véghez.

- mások votívak, mint az Urunk Testének és Vérének ünnepén végzett eucharisztikus körmenet: az Oltáriszentség, miközben az megjelenik az utcákon, őszinte szeretetet ébreszt a hívekben, hitet és imádatot kíván meg, ugyanakkor kegyelmet és áldást fakaszt (vö. ApCsel 10, 38);[346] a keresztjárási körmenetek, amelyek idejét az adott ország püspöki konferenciája határozza meg, elsősorban az ember munkájára és a termésre Isten áldását kérő, bűnbánati jelleget is magán viselő, nyilvános könyörgések; a november 2-i temetői körmenet a Krisztusban elhunyt hívekre emlékezik.

- megint másokat pedig néhány liturgikus cselekmény teljessé tétele hívta életre: körmenetek a nagyböjti stációk alkalmából, melyekben a kultikus közösség a collecta (gyülekező) helyéről a statio templomához vonul; körmenet, hogy a plébániatemplomba is eljusson a nagycsütörtök krizmaszentelési miséjében megszentelt olaj és krizma; a Nagypéntek liturgiájában a kereszthódolatot bevezető körmenet; körmenet húsvét napjainak keresztségi vesperása alkalmából, „miközben a zsoltárokat éneklik, a keresztkúthoz vonulnak”;[347] az Eucharisztia ünneplésében néhány eseményt kísérő „körmenetek”: a pap és a ministránsok bevonulása, az Evangélium ünnepélyes hirdetése, az adományok bemutatása (felajánlási), Urunk Testének és Vérének vétele; körmenet azokon a helyeken, ahol még érvényben van a Szent Útravaló betegekhez való ünnepélyes menetben való vitele; a gyászmenet, mely az elhunytat otthonából a templomba, majd a temetőbe kíséri; körmenet az ereklyék átvitelének alkalmából.

246. Különösen a középkortól a népi jámborság széles teret biztosított a votív körmeneteknek, amelyek a barokk korban érték el csúcspontjukat: egy-egy város, vidék, vagy céh szent patrónusának tiszteletekor a városok utcáin körmenetekben hordozták ereklyéiket, szobraikat vagy képmásaikat.

Valódi formáikban a körmenetek a nép hitének megnyilvánulásai, gyakran a hívők vallásos érzületétek felszítására alkalmas, kulturális ismertetőjeleket hordoznak. De a keresztény hit bemutatásakor a „Szentek votív körmenetei” kockázatnak és veszélyeknek van kitéve: az áhítat fe-lülkerekedése a szentségen, amely másodrendűvé válik, és a külsőségek eluralkodása a belső készségeken; a körmenet hibás megítélése, mintha az ünnep csúcspontja lenne; kereszténység torz ábrázolása, mely a nem kellőképpen beavatott hívek szemében csupán a „szentek vallása” lenne; magának a körmenetnek a deformálása, amely ahelyett, hogy a hit tanúbizonysága lenne, pusztán színházzá és folklorisztikus pompává válik.

247. Hogy a körmenet továbbra is megőrizze sajátos jellegét, mely a hit megnyilvánulása, szükséges hogy a híveket teológiai, liturgikus és antropológiai ismereteken keresztül megismertessék valós tartalmával.

Teológiai szempontból világosan látni kell, hogy a körmenet az Egyház állapotának egy jele, mely mint Isten zarándok népe, Krisztussal és Krisztus mögött, azzal a tudattal, hogy nincs ezen a világon lakhelye (vö. Zsid 13, 14), a földi város útjain halad az égi Jeruzsálem felé; jele az Úrba vetett hit tanúbizonyságának is, melyet a keresztény közösségnek a civil társadalomban kell kimutatnia; és végül jele az Egyház missziós feladatának, melyet már az Úr szavai szerint (vö. Mt 28, 19), a kezdetektől zászlajára tűzött, hogy a világ utcáin hirdesse az üdvösség evangéliumát.

Liturgikus szempontból a körmeneteknek, még az igazán népies jelleget öltőknek is, a liturgia ünneplésének irányába kell mutatnia: a templomból templomba haladó menetnek úgy kell megmutatkoznia, mint a földön élő közösségnek az égi hazában lakó közösség felé tartó zarándoklata; gondoskodva arról, hogy a körmenet egyházi vezetés alatt álljon, így elkerülhetők a tiszteletlen és eltorzult megnyilvánulások; a kezdetekkor adjanak helyet imáknak, amelyekből ne hiányozzék Isten szava; énekeljenek, lehetőség szerint zsoltárokat, és használjanak hangszereket, a körmenet alatt vigyenek magukkal gyertyákat és égő fáklyákat; állítsanak fel stációkat, amelyek szabályos időközönként váltva egymást az élet zarán-dokútjának állomásaira hasonlítanak; Istenhez, minden szentség forrásához szóló doxológiával és a püspök, a pap vagy a diakónus áldásával fejezzék be a körmenetet.

És végül antropológiai szempontból is nyilvánvalóvá kell tenni a körmenet lényegét, amely egy „közösen megtett út”: a közös cél, ugyanannak az imának és egységes éneknek a hatása erősíti a hívek közötti szolidaritást, és életük zarándokúján segít kijelölni a körmenetben kiforrott konkrét keresztény feladatokat.

VII. FEJEZET

KÖZBENJÁRÓ IMÁK A HOLTAKÉRT

A holtak feltámadásába vetett hit

248. „Az ember sorsa a halállal szembesítve válik a legnagyobb rejtéllyé”.[348] De a Krisztusba vetett hit feloldja a vég nélküli élet rejtélyét. Ő kijelentette, hogy az Atya küldetését teljesíti, hogy „mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3, 16), és ugyanott: „Mert Atyám akarata az, hogy mindenkinek, aki látja a Fiút és hisz benne, örök élete legyen; és én feltámasztom őt az utolsó napon” (Jn 6, 40). Ezért a Nicea-konstantinápolyi hitvallásban az Egyház megvallja hitét az örök életben: „Várom a holtak feltámadását és az eljövendő örök életet”.[349]

Isten szavára támaszkodva, az Egyház állhatatosan hiszi és reméli, hogy „amint Krisztus valóban feltámadt a holtak közül és örökké él, úgy haláluk után az igazak is örökké élni fognak a föltámadt Krisztussal”.[350]

249. A holtak feltámadásába vetett hit, mely a keresztény kinyilatkoztatás egyik legfontosabb eleme, a halál elháríthatatlan és titokzatos eseményének sajátos látásmódját feltételezi.
A halál az élet földi szakaszának záróköve, de „nem a létezésnek”,[351] hisz a lélek halhatatlan. „Életünk csak bizonyos ideig tart, ez alatt változunk és öregszünk. Halálunk, mint minden más földi élőlény esetében, az élet természetes vége”;[352] a hit szempontjából „a halál az ember földi zarándokújának, a kegyelem és irgalom idejének - amit Isten fölajánl neki, hogy megvalósítsa földi életét az isteni terv szerint, és hogy döntsön végső sorsáról - vége”.[353]

A testi halál egyrészt természetes, másrészt viszont úgy jelenik meg, mint a „bűn zsoldja” (Róm 6, 23). Az Egyház Tanítóhivatala, megfelelően értelmezve a szentírási szövegeket (vö. Jn 2, 17; 3, 3; 3, 19; Bölcs 1, 13; Róm 5, 12; 6, 23), azt „tanítja, hogy a halál az ember bűne miatt lépett a világba”.[354]

Az Isten Fia Jézus is, aki „asszonytól született, és a törvény alattvalója lett” (Gal 4, 4), elszenvedte a halált, mely az emberi természet sajátja; és halálfélelme ellenére (vö. Mk 14, 33-34; Zsid 5, 7-8) „az Atyja iránti teljes és szabad engedelmességben vállalta magára. Jézus engedelmessége a halál átkát áldássá változtatta”.[355]

A halál átkelés az igaz élet teljességébe, ezért az egyház, felforgatva ennek a világnak a gondolkodását és távlatait, a keresztény ember halálának napját dies natalisnak, égi születésnapnak hívja, ahol „nem lesz többé sem halál, sem gyász, sem jajgatás, és fájdalom sem lesz többé, mert az elsők elmúltak” (Jel 21, 4); és immár új formában, meghosszabbítása az életnek, mint ahogy a liturgia mondja: „híveid élete, Urunk, megváltozik, de meg nem szűnik, és amikor halandó testünk enyészetnek indul, lelkünket a mennyben örök otthona várja”.[356]

S végül, a keresztény ember halála kegyelmi esemény, hisz Krisztusban és Krisztus által pozitív értéket és jelentést kap. Ez a Szentírás tanításában gyökerezik: „Mert számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség” (Fil 1,21); „Igaz beszéd ez: ha vele együtt meghalunk, vele együtt élni is fogunk” (2 Tim 2, 11).

250. Az Egyház hite szerint a „Krisztussal meghalni” már a keresztségben elkezdődött: benne az Úr tanítványa a szentségben már „meghalt Krisztussal”, hogy új életet éljen; és ha Krisztus kegyelmében hal meg, a fizikai halál megpecsételi ezt, és örökre egyesítve őt a Megváltó Krisztussal, elvezeti a beteljesülésre.
Az Egyház egyébként pedig az elhunytak lelkéért mondott közbenjáró imában nem csak a Krisztus békéjében elhunyt tanítvány örök életéért könyörög, hanem minden elhunytért, akiknek hitét csak egyedül Isten ismeri.[357]

A KÖZBENJÁRÓ IMA JELENTÉSE

251. Az igaz a halálban Istennel találkozik, aki őt magához hívja, hogy isteni életének részesévé tegye. De senki sem lehet Isten barátságának és meghitt közelségének részese mindaddig, amíg meg nem tisztult személyes bűneinek következményétől. „Az Egyház a választottaknak ezt a végső tisztulását, ami teljesen különbözik a kárhozottak büntetésétől, pur-gatóriumnak, tisztítóhelynek nevezi. Az Egyház a tisztítóhelyre vonatkozó tanítását főleg a Firenzei és a Trienti Zsinaton fogalmazta meg”.[358]

Innen származik a purgatóriumban lévő lelkekért mondott közbenjáró imák jámbor szokása, amely valójában az Istenhez szóló sürgető könyörgés, hogy irgalmazzon az elhunyt híveknek, szeretete tüzével tisztítsa meg, és vezesse be őket az ő életének és fényének birodalmába.
A közbenjáró imák a szentek közösségébe vetett hit kultikus megnyilvánulásai. Valóban, „a zarándokló egyház jól ismeri Jézus Krisztus misztikus testének ezt a közösségét: az első keresztény időktől kezdve nagy kegyelettel ápolta a holtak emlékét, és közbenjáró imákat is ajánlott fel értük, mivel „szent és jámbor gondolat a halottakért imádkozni, hogy megszabaduljanak bűneiktől” (2 Makk 12, 46)”.[359] Első helyen az eucharisztikus áldozat ünneplése áll,[360] és azt követik a jámborság különböző formái: ima, alamizsna, irgalmassági cselekedetek,[361] az elhunyt hívek lel-kéért felajánlott búcsúk.[362]

A KERESZTÉNY GYÁSZSZERTARTÁS

252. A római liturgiában, csakúgy, mint a többi latin és keleti liturgiában, gyakoriak az elhunyt hívek lelkéért mondott közbenjáró imák.

A keresztény gyászszertartás, a hagyomány szerint, három eseményt foglal magába, annak ellenére, hogy gyakran, az élet gyorsan változó körülményei miatt, kettőre vagy egyre csökkentik őket:[363]

- virrasztás az elhunyt házában, vagy a körülményektől függően más alkalmas helyen, rokonok, barátok, hívők gyűlnek össze, hogy közbenjáró imát mondjanak Istennek, meghallgassák „az örök élet szavait”, hogy ennek fényében legyőzzék a földi világ távlatait és elméjüket a feltámadt Krisztusba vetett hit hiteles távlatai felé fordítsák; hogy vigasztalást nyújtsanak az elhunyt hozzátartozóinak; hogy az apostol szavai szerint, „sírjanak a sírókkal” (Róm 12, 15), kifejezzék keresztény együttérzésüket.[364]

- az Eucharisztia ünneplése, mely, amennyiben lehetséges, fölöttébb kívánatos. Benne az egyházi közösség „Isten szavát hallgatja, mely a húsvéti misztériumot hirdeti, reményt ad a találkozásra az Isten országában, élőbbé teszi az elhunyt iránti áhítatot, és egy valóban keresztény élet tanúbizonyságára buzdít”,[365] és az, aki az ünneplést vezeti, a homília jellemzői szerint magyarázza az Igét, „kerülve a magasztaló gyászbeszéd formáit és stílusát”.[366] Az Eucharisztiában az Egyház „kifejezi az elhunyttal meglévő hatékony közösséget: fölajánlja az Atyának a Szentlélekben Krisztus halálának és föltámadásának áldozatát, és könyörög, hogy gyermekét tisztítsa meg bűneitől és azok következményeitől, s vegye föl az égi menyegzős lakoma húsvéti teljességébe”.[367] A temetési mise mélyebb olvasata megmutatja, hogy a liturgia hogyan változtatta át az Eucharisztiát eszkatologikus lakomává, az elhunyt igazi keresztény refrigeriumává.

- a búcsúztatás, a gyászmenet és az eltemetés: a búcsúzás az elhunythoz szóló „Isten veled” (ad Deum), az Egyház részéről az „Istennek ajánlás” a „keresztény közösségtől egy tagjának szóló utolsó üdvözlés, mielőtt testét a sírba helyezik”.[368] A gyászmenetben az Anyaszentegyház, mely szakramentálisan földi zarándokútján méhében hordozta a hívőt, várva a föltámadás napját (vö. Kor 15, 42-44), elkíséri az elhunyt testét pihenőhelyére.

253. A keresztény gyászszertartás minden pillanatát méltósággal és vallásos érzülettel kell végezni. Ezért szükséges, hogy: az elhunyt testéhez, mely egykor a Szentlélek temploma volt, nagy tisztelettel forduljanak; a temetési felszerelés legyen ékes, de kerülje a hivalkodást és a pompát; a liturgikus jelek, mint a kereszt, a húsvéti gyertya, a szenteltvíz és a tömjén, megfelelő ízléssel kerüljenek használatba.

254. A mumifikációtól, a bebalzsamozástól és a hamvasztástól eltérően, amelyekben időnként előtűnik az a vélekedés, amely szerint a halál az ember totális megsemmisülését jelzi, a keresztény jámborság a hívek eltemetésének modelljeként a földbe helyezést választotta. Ez egyrészt emlékeztet a földre, ahonnét ered (vö. Ter 2, 6), és ahová visszatér (vö. Ter 12, 24); másrészt felidézi Krisztus sírba helyezését, ő a földbe eset gabonaszem, aki bő termést hozott (vö. Jn 12, 24).

Ugyanakkor napjainkban, az életkörülmények változó feltételei miatt is, lehetőség van az elhunyt testének elhamvasztására. Ezzel kapcsolatban az Egyház törvényhozása elrendeli: „Azoknak, akik a holttest elhamvasztásának gyakorlatát választották, engedélyezhető a keresztény gyászszertartás, amennyiben választásuk a keresztény tanítással nem ellentétes okokból ered”.[369] A választással kapcsolatban figyelmeztetni kell a híveket, hogy ne otthonaikban őrizzék a családtagok hamvait, hanem adják meg nekik a szokásos temetési szertartást, míg Isten fel nem támasztja a földben pihenőket, és a tenger vissza nem adja halottait (vö. Jel 20, 13).

TOVÁBBI KÖZBENJÁRÓ IMÁK

255. Az Egyház, az elhunytak részére, nem csak a temetési szertartás alkalmával ajánlja fel az eucharisztikus áldozatot, hanem a harmadik, a hetedik, a harmincadik napon és halálának évfordulóján is; a halottak lelki üdvéért bemutatott szentmise szertartása a legkeresztényibb módja annak, hogy megemlékezzünk és meghosszabbítsuk a közösségvállalást azokkal, akik átlépték a halál küszöbét. Az Egyház november 2-án pedig szüntelenül felajánlja az áldozatot minden elhunyt hívőért, és értük imádkozza a zsolozsmát is.

Mindennap, az Eucharisztia és a vesperás szertartásában, az Egyház fölemeli könyörgő esdeklését, hogy adja meg az Úr „szolgáinak, akik a hit jelével előttünk távoztak el [...] és minden Krisztusban elhunyt hívőnek [...] a boldogságot, a világosságot és a békét.”.[370]
Fontos tehát az Eucharisztia szertartásának fényében nevelni a hívek érzékét, ahol az Egyház azért imádkozik, hogy a bármely időben és térben elhunyt összes hívő részese legyen a feltámadt Krisztus dicsőségének, elkerülve a szentmisének a „saját” halott számára kisajátítható és individualista szemléletének veszélyét.[371] A halottak lelki üdvéért bemutatott szentmise szertartása egyben lehetőséget ad a katekézisre is.

AZ ELHUNYTAK EMLÉKE A NÉPI JÁMBORSÁGBAN

256. Mint ahogy a liturgia, a népi jámborság is figyel az elhunytak emlékére és buzdítja önmagát, hogy közbenjáró imákat mondjon értük.
Az „elhunytak emlékének” kérdésében a liturgia és a népi jámborság kapcsolatát nagy bölcsességgel és pasztorális tapintattal kell vizsgálni, amennyiben a tanbeli elveket, illetve a liturgia és a jámborsági gyakorlatok közötti harmonizációt érinti.

257. Mindenekelőtt szükséges, hogy a népi jámborságot megvilágítsák a keresztény hit alapelvei, mint például azok halálának húsvéti jelentése, akik a keresztség által Krisztus halála és feltámadása misztériumának részeseivé váltak (vö. Róm 6, 3); a lélek halhatatlansága (vö. Lk 23, 43); a szentek közössége, amiért is „az úton levőknek és a Krisztus békéjében elszenderült testvéreknek egysége a legkevésbé sem szakad meg, sőt erősebb lesz a lelki javak közösségében, az Egyház mindenkor vallott hite szerint”:[372] „a megholtakért végzett imádságunk nemcsak őket segítheti, hanem értünk végzett közbenjárásukat is hatékonnyá teszi”,[373] a test föltámadása, Krisztus dicsőséges megjelenése, aki „eljön, hogy megítélje az élőket és a holtakat”;[374] a mindenki munkája szerinti jutalmazás, az örök élet.

A „halottak kultuszához” közel álló népek szokásaiban és hagyományaiban kitűnnek a kultúrájukban és sajátos antropológiai felfogásukban mélyen gyökerező tényezők, amelyek gyakran átitatják a családi kötelék meghosszabbításának óhaját. Ezeknek a szokásoknak a vizsgálatakor és értékelésekor óvatosan kell eljárni, s kerülni kell, hogy ne legyenek nyilvánvalóan az evangéliummal ellentétesek, és haladéktalanul a pogányság csökevényeinek kell tekinteni őket.

258. Ami a tanbeli szempontokat illeti, kerülni kell:
- az ősök pogány kultuszában megjelenő elfogadhatatlan tényezőknek és szempontoknak az elhunyt tisztelete iránti népi jámborságba való beékelődésének veszélyét;
- a jóslás miatti halottidézést;
- annak a kockázatát, hogy a reinkarnációba vetett hit bármilyen formája is megjelenjen;
- a lélek halhatatlansága tagadásának veszélyét és azt, hogy a feltámadás távlatától elválasztódjon a halál eseménye, s így a keresztény vallás úgy jelenjen meg, mint a halottak vallása;
- idő- és térbeli fogalmak alkalmazását a halottak állapotáról.

259. A modern társadalomban nagyon elterjedt és ezért gyakran káros következmények oka, s egyben pasztorális és tanbeli hiba „a halál és jeleinek elrejtése”.

Orvosok, ápolók, családtagok gyakran kötelességüknek érzik eltitkolni a beteg előtt - aki a kórházi betegápolás fejlődése miatt szinte mindig otthonától távol hal meg - a halál közelségét. Gyakran hangoztatták már, hogy az élők nagyvárosaiban nincs hely a holtak számára: a városi panellakásokban lehetetlen előkészíteni „egy szobát a temetési virrasztásra”; az utakon, a zsúfolt közlekedés miatt, nem megengedettek a kavarodást okozó gyászmenetek; a városokban a temető, amely egykor, legalábbis a falvakban, gyakran a templom körül vagy mellett helyezkedett el - és Krisztusban az élők és holtak közösségének a jele volt -mára a perifériára szorult, egyre távolabb a várostól, nehogy a város fejlődésével esetleg újra egyesüljön vele.

A modern társadalom elutasítja a „halál láthatóságát”, ezért próbálja eltüntetni a jeleit is. Ebből következik az a folyamat, mely bizonyos országokban már elterjedt, hogy különböző kémiai eljárásokon keresztül megőrzik a halott ember természetességét: a halott ne úgy nézzen ki, mint egy halott, hanem őrizze meg az élet látszatát.

A keresztény ember, akinek a halál gondolata nyugodtságot és derűt ad, bensőleg sem csatlakozik „a halottak iránti intolerancia” jelenséghez, amely a város életében minden helytől megfosztja a holtakat, sem pedig a „halál láthatóságának” elutasításához, hisz az intoleranciát és az elutasítást a valóságtól való felelőtlen menekülés és egy reményvesztett, a meghalt és feltámadt Krisztusba vetett hitnek idegen, materialista látásmód gerjeszti.

A keresztény embernek állhatatosan ellen kell állnia „a halállal történő üzérkedésnek”, amely, kihasználva a hívek érzéseit, csak a telhetetlen és szégyenteljes haszonlesést keresi.

260. A hagyományoktól és a helytől függően az elhunytak iránti népi jámborság sokféle formában jelenik meg:

- a kilenced, mint a november 2-i megemlékezés előkészülete és az oktáva, mint annak meghosszabbítása; mindkettőt a liturgikus előírások szerint kell megtartani;
- a temető meglátogatása; bizonyos helyeken ez közösségi formában történik, mint ahogy az összes elhunyt hívőről való megemlékezéskor, úgy a népmissziók végén, amikor új plébános beiktatására kerül sor; magánkezdeményezések formáiban, amikor a hívek saját halottaik sírját látogatják meg, hogy rendbe hozzák és virágokkal, gyertyákkal díszítsék azokat; ennek a látogatásnak az elhunyt és a hozzátartozó közötti „élő” kötelék kifejeződésének kell lennie, nem pedig a puszta kötelesség megnyilvánulásának, amitől az ember szinte babonásan fél, hogy nem tartják be.
- csatlakozás harmadrendekhez vagy más jámbor társulásokhoz, akiknek céljuk a „halottak eltemetése” a halál keresztény szemlélete szerint, közbenjáró imákat felajánlani a halottakért, és tevőlegesen szolidárisnak lenni az elhunyt hozzátartozóival;
- gyakori közbenjáró imák, amelyekről már szó esett; az irgalmasság cselekedetein és az alamizsnálkodáson keresztül, a böjt, a búcsúk felhasználása és főleg imák, mint a De profundis zsoltár, vagy a Requiem aeternam rövid formulája, amely gyakran követi az Angelus imát, a szent rózsafüzér titkai és a családi asztal megáldása.

VIII. FEJEZET

ZARÁNDOKLATOK ÉS KEGYHELYEK

261. A kegyhelyek, legyenek akár a Szentháromság, Krisztus Urunk, a Szent Szűz, az angyalok, a szentek vagy boldogok tiszteletére szentelve, azok a helyek, ahol a liturgia és a népi jámborság közti kapcsolat a leggyakrabban és a legnyilvánvalóbban mutatkozik meg. „A kegyhelyeken bőségesebben kínálják fel a hívőknek az üdvösség eszközeit, Isten igéjének buzgó hirdetésével, a liturgikus élet megfelelő előmozdításával, főleg az Eucharisztia és a bűnbánat szentségének útján, valamint a népi jámborság jóváhagyott formáinak ápolásával”.[375]
A kegyhelyek és zarándoklatok közti szoros kapcsolat is a népi jámborság jellegzetes és elterjedt megnyilvánulása.

A kegyhelyek iránti érdeklődés és a zarándoklatokon való részvétel manapság, miközben a szekularizáció jelensége miatt vesztett tekintélyéből, a hívek körében nagy népszerűségnek örvend.

Ezért kívánatosnak látszik, hogy e dokumentum célkitűzéseinek megfelelően bizonyos útmutatásokat adjunk annak érdekében, hogy a zarándokhelyeken végzett lelkipásztori tevékenység és a zarándoklatok során a liturgikus cselekmények és a jámborsági gyakorlatok közt megfelelő, illetve kedvező viszony alakuljon ki.

A KEGYHELYEK

Néhány vezérelv

262. A keresztény kinyilatkoztatás szerint a legvégső és legfőbb kegyhely maga a feltámadt Krisztus (vö. Jn 2, 18-21; ApCsel 21, 22), aki körül a tanítványok közössége összegyűlik és megszerveződik, hogy az Úr új hajlékává váljon (vö. 1 Pét 2, 5; Ef 2, 19-22).
Teológiai szempontból a kegyhely, amelyet nemritkán valamilyen népi jámborsági forma hoz létre, az Úr történelemben való tevékeny és üdvözítő jelenlétének jele. Egyben pihenőhely is, ahol Istennek az evilági utakon az örök haza felé zarándokló népe új erőt meríthet, hogy folytassa útját (vö. Zsid 13, 14).[376]

263. A zarándokhelyeknek tehát, miként az Egyháznak is, óriási szimbolikus jelentőségük van: jelképei „Isten emberek közti lakhelyére” és az „Úr templomának misztériumára” utalnak, mely Krisztus testében (vö. Jn 1, 14; 2, 21), az Egyház közösségében (vö. 1 Pét 2, 5) és a hívő emberekben (vö. 1 Kor 3, 16-17; 6, 19; 2 Kor 6, 16) teljesedik be.
A hit szemével a zarándokhelyek:

- eredetüket tekintve olykor egy-egy olyan csodásnak tartott esemény emlékhelyei, melyek hosszan tartó áhítat megnyilvánulásainak forrásai, emellett az isteni ajándékokért hálát adó népi jámborság kifejezésének is tanújelei;
- a gyakran megnyilvánuló kegyelmi jeleknek köszönhetően az isteni jelenlétnek, Szűz Mária, valamint a szentek és boldogok itt megmutatkozó közbenjárásának kiemelt helyei;
- kiemelkedő és gyakran különálló földrajzi elhelyezkedésüknek, és a zarándokhelyeket rejtő olykor magasztos, olykor szívderítő természeti környezetnek köszönhetően a világegyetem harmóniájának jelei és az isteni szépség visszatükröződései;
- az itt elhangzó igehirdetésnek köszönhetően a megtérésre való hathatós felszólítás, a szeretetteljes életre és az irgalmasság cselekedeteinek egyre buzgóbb gyakorlására való meghívás, és a Krisztus követésének megfelelően átformált életre való buzdítás színhelyei;
- az itt zajló szentségi életnek köszönhetően a hitben való kiengesztelődés, a kegyelemben való növekedés színhelyei, melyek a szomorúságban oltalmat és reményt nyújtanak;
- az itt kifejeződő evangéliumi örömhírnek köszönhetően Isten Igéjének különleges értelmezési helyei, és Isten áldó kezének szinte érezhető megjelenése;
- eszkatologikus jellegüknek köszönhetően figyelmeztetnek arra, hogy szítsuk fel magunkban a transzcendencia átérzését, és evilági utunk során is az örök haza felé törekedjünk (vö. Zsid 9, 11; ApCsel 21, 3);

„A keresztény zarándokhelyek mindig és mindenütt Istennek, Isten történelembe való beavatkozásának jelei kívánnak lenni. Mindegyikük a megtestesülés és a megváltás misztériumának emlékhelye”.[377]

KÁNONI ELISMERÉS

264. „Kegyhelynek azt a templomot vagy más szent helyet nevezzük, ahová különleges vallásos okból számos hívő zarándokol el a helyi ordinárius engedélyével”.[378]

Annak, hogy egy hely kánonilag elismert egyházmegyei, nemzeti vagy nemzetközi zarándokhellyé válhasson, előzetes feltétele a helyi püspöknek, a püspöki koferenciának és a Szentszéknek jóváhagyása. A kánoni jóváhagyás a zarándokhely hivatalos elismerését jelenti, valamint a zarándokhely különleges feladatára utal, ami nem más, mint hogy fogadja Isten népének zarándokait, akik azért gyűlnek itt össze, hogy imádják az Istent, megvallják hitüket, kiengesztelődjenek az Atyával, az Egyházzal és testvéreikkel, és Isten Anyjának vagy a szenteknek közbenjárását kérjék.

Mindazonáltal nem szabad elfelejtenünk, hogy kánoni elismerés nélkül, helyi szinten gyakran számos más igen szerény kultuszhely (kisebb vidéki vagy városi kápolna) is játszhat a zarándokhelyekhez hasonló szerepet. Ezek is a hit „földrajzához” tartoznak, és az Isten népének,[379] azaz egy olyan meghatározott helyen élő közösségnek a vallásosságát fejezik ki, mely hite szerint a mennyei Jeruzsálem felé vezető úton zarándokol (vö. Jel 21).

A KEGYHELY MINT A KULTIKUS ÜNNEPLÉS HELYE

265. A kegyhelyeknek kiemelkedő kultikus szerepük van. A hívek elsősorban azért keresik fel, hogy részt vegyenek az ott zajló liturgikus szertartásokon és jámborsági gyakorlatokon. A kegyhelyeknek ez az elismert kultikus szerepe azonban nem szabad, hogy elhomályosítsa a hívek tudatában azt az evangéliumi tanítást, amely szerint az őszinte istentisztelet nem annak helyszínétől függ (vö. Jn 4, 20-24).

Példaadó érték
266. A kegyhelyek felelősei gondoskodjanak arról, hogy az ott folyó liturgia a szertartások színvonalát tekintve példaértékű legyen. „Az Egyházi Törvénykönyv szerint is, a kegyhelyek elismert feladatai közt a liturgiában való növekedés a legfontosabb. Ezt azonban nem úgy kell értelmeznünk, hogy a szertartások számát növeljük, hanem azok színvonalát kell minél jobbá tennünk. A kegyhelyek felelősei teljes mértékben tudatában vannak a fent említett célkitűzés megvalósításához kapcsolódó személyes felelősségüknek. Tudják, hogy a kegyhelyekre a hívek a legkülönbözőbb tájakról érkeznek, és lélekben megerősödve, az ott zajló liturgikus szertartások által gazdagodva kell hazatérniük. Ezt a megváltó üzenet közlésére való képesség, az istentiszteleti formák nemes egyszerűsége, és a liturgikus normák hívő szemlélése segítheti elő. Ezenkívül azzal is tisztában vannak, hogy egy példaértékű liturgikus cselekmény hatása nem csak a kegyhelyen zajló szertartásra korlátozódik, hiszen az oda zarándokló papok és hívők magukkal viszik szülőföldjükre a kegyhelyen megtapasztalt kultikus élményeket”.[380]

A bűnbánat szentségének kiszolgáltatása
267. A kegyhelyek látogatása számos hívő számára kedvező és gyakran keresett alkalmat nyújt arra, hogy a bűnbánat szentségéhez járuljon. Éppen ezért fontos, hogy gondoskodjunk azokról a dolgokról, amelyekre a szentség kiszolgáltatásához szükség van:

- a szertartás helye: a hagyományos, templomokban elhelyezett gyóntatószékeken kívül a gyakran látogatott kegyhelyeken kívánatos olyan, a bűnbánat szentségének kiszolgáltatására fenntartott hely létesítése, amely alkalmas a bűnbánat szentségére való közösségi felkészülésre és a szentség kiszolgáltatására, és a kánoni normákat, valamint a gyónáshoz szükséges bensőségességet is figyelembe véve a bűnbánónak lehetőséget nyújt arra, hogy párbeszédet folytasson a gyóntatóval.

- felkészülés a szentségre: a hívőknek gyakran van szükségük arra, hogy segítsék őket a szentség részét képező cselekedetek végrehajtásában, mégpedig elsősorban abban, hogy őszinte megtéréssel tudjanak Isten felé fordulni „hiszen ezen múlik a bűnbánat szentségének érvényessége”.[381] Ezért tanácsos az Ordo Paenitentiae[382] javaslatainak megfelelően olyan előkészületi összejöveteleket tartani, amelyek Isten igéjének hallgatásával és az arról való elmélkedéssel hozzásegítik a hívőket ahhoz, hogy a szentségben való részesülés gyümölcsöző legyen számukra. De legalábbis megfelelő segítséget nyújtanak a bűnbánóknak ahhoz, hogy ne csak a bűnbánat szentségére készüljenek föl, hanem mindenek előtt őszinte bűnbánat foganjon meg bennük.

- a megfelelő liturgikus cselekmény megválasztása annak érdekében, hogy az elvezesse a hívőket a bűnbánat szentsége közösségi jellegének felfedezéséhez: a kötelezően megszervezett és előkészített, a bűnök egyéni megvallásával és feloldozásával több bűnbánó bűnbánati közös szertartása (tehát a bűnbánat szentségének második formája) nem jelent különleges alkalmat, hanem teljesen szokványos szertartás, amelyet elsősorban a liturgikus év meghatározott időszakaiban végzünk. A „közösségi szertartás ugyanis nyilvánvalóbban fejezi ki a bűnbánat szentségének közösségi jellegét”.[383] Az egyéni gyónás nélküli, általános feloldozással járó közösségi bűnbánati szertartás viszont teljesen rendkívüli és kivételes forma, amelynek alkalmazása nem igazolható az ünnepi alkalmakon és a zarándoklatokon összesereglő bűnbánók nagy tömegével.[384]

Az Eucharisztia ünneplése
268. „Az Eucharisztia ünneplése csúcsa és forrása szinte minden olyan lelkipásztori tevékenységnek, ami a kegyhelyeken zajlik”.[385] Ezért maximális figyelmet kell fordítani arra, hogy a szertartást példaértékűen végezzük, és hogy az a híveket elvezesse a Krisztussal való személyes találkozásra.

Gyakran előfordul, hogy több különböző csoport szeretné végezni az Eucharisztia ünneplését ugyanabban az időben, de egymástól elkülönülve. Az eucharisztikus misztérium közösségi dimenziójának ez már nem felel meg attól a pillanattól kezdve, hogy az Eucharisztia ünneplése a testvéri egység megnyilvánulása helyett a partikularizmus kifejezésévé válik, és nem tükrözi az egyetemes Egyház közösségi vonását.

Az eucharisztikus ünneplés sajátos természetének átgondolása, amely megvilágítja, hogy ez „az isteni kegyelem szentsége, az egység jelképe és a szeretet bilincse”,[386] meg kell hogy győzze a zarándokokat vezető papokat arról, hogy a különböző csoportok inkább egy koncelebrált szertartáson jöjjenek össze. Ez legyen kellőképpen tagolt, és abban az esetben, ha különböző nemzetiségű hívek találkoznak, és emiatt a szertartás több nyelven zajlik, egyszerű dallamú és latin nyelvű énekeket kell választani, legalább a szentmise ordináriumára és mindenekelőtt hitünk megvallására és az Úr imádságára.[387] Az ilyen ünneplés hiteles képet mutathat az Egyház és az Eucharisztia természetéről, a hívek számára pedig alkalmat adhat egymás kölcsönös elfogadására és az ebből fakadó kölcsönös gazdagodásra.

A betegek szentségének közösségi kiszolgáltatása
269. Az Ordo unctionis infirmorum eorumque pastoralis curae a betegek szentségének közösségi kiszolgáltatását elsősorban betegek zarándoklatának alkalmára javasolja.[388] Ez teljes mértékben megfelel a szentség természetének és a kegyhelyek feladatának. Helyénvaló, hogy ahol az Úr irgalmáért buzgóbban esedeznek, ott legyen hathatósabb az Egyház anyai közbenjárása azok iránt a gyermekei iránt, akik betegségük vagy öregségük miatt úgy érzik, hogy halálveszélyben vannak.[389] A szertartást az Ordo útmutatásai alapján végezzük, amely szerint „ha több pap van jelen, mindegyikük végezze a kézfeltétel gesztusát és közösen szolgáltassák ki a szentséget, miközben az imádságot a főcelebráns mondja”.[390]

Egyéb szentségek kiszolgáltatása
270. A kegyhelyeken az Eucharisztián, a bűnbánat szentségén és a betegek szentségén kívül több-kevesebb gyakorisággal más szentségeket is kiszolgáltatnak. Ez megkívánja, hogy a kegyhelyek felelősei az egyházmegyéjük püspöke által kiadott rendelkezések betartásán túl a következőkre legyenek figyelemmel:

- a kegyhely és a plébániaközösség közötti őszinte egyetértésre és eredményes együttműködésre törekedjenek;
- körültekintően vegyék figyelembe az egyes szentségek természetét, így például a keresztény beavatás szentségeit, amelyek hosszan tartó felkészülést igényelnek, és azt célozzák meg, hogy a megkeresztelt meggyökeresedjen az Egyház közösségében, szabály szerint a plébánián kell kiszolgáltatni;
- ezenkívül a kegyhelyek felelőseinek biztosítaniuk kell, hogy minden egyes szentség kiszolgáltatását megfelelő felkészülés előzze meg. Nem szabad viszont hozzájárulniuk a házasság szentségének kiszolgáltatásához, ha azt az ordinárius vagy a plébános nem engedélyezte;[391]
- körültekintően értékeljenek minden olyan előre nem látható helyzetet, amellyel kapcsolatban nem lehet előzetes útmutatást adni.

Az Imaórák Liturgiájának szertartása
271. A kegyhelyeken történő megpihenés alkalmas időt és helyet biztosít az egyéni és közösségi imára, és különleges alkalmat ad arra is, hogy a híveket elvezesse a zsolozsma szépségének felfedezésére, és hogy bekapcsolódjanak abba a mindennapos dicsőítésbe, amelyet az Egyház földi zarándokútja során Krisztus által a Szentlélekben az Atyához intéz.[392]

A kegyhelyek igazgatói ezért alkalomadtán illesszék be a zarándokok számára javasolt programok közé a zsolozsma imádságának méltó, ünnepi szertartását, elsősorban a laudest és a vesperást, és időnként javasolják a teljes zsolozsmát vagy annak egyes részeit, mint a kegyhelyekhez kapcsolódó votív szertartást.[393]

A zarándoklatok során, illetve a zarándoklatok úti céljához közeledve a hívőket kísérő papok ne mulasszák el javasolni legalább az egyes imaórák liturgiáját.

A szentelmények szertartása
272. Az Egyházban már az ókortól kezdve létezik a különböző személyek, helyek, ételek és tárgyak megáldásának szokása. Korunkban a szentelmények a hívők egyes köreinek meggyökeresedett szokásai és mélyen berögzült elképzelései miatt kényes kérdéseket vetnek föl. Ez a probléma elég erőteljesen jelentkezik a kegyhelyeken, ahová a hívek azért látogatnak el, hogy az Úr segítségéért és kegyelméért, valamint az Irgalmasság Anyjának közbenjárásáért esedezzenek, és a papoktól a legkülönfélébb áldásokat kérik. Az áldások megfelelő rendje érdekében a kegyhelyek igazgatóinak a következőkre kell ügyelniük:

- fontos, hogy gondosan járjanak el a Rituale Romanum[394] által meghatározott alapelvek időszerű alkalmazásában, amelyek alapvetően arra irányulnak, hogy a szentelmények annak a hitnek őszinte kifejezései legyenek, hogy minden jó Istentől származik;

- amennyire csak lehet, megfelelően hangsúlyozzák az áldások „jellegzetes felépítésének” két fő elemét, vagyis az Isten igéjének felolvasását, mely értelmet ad a szent jelnek, és az imádságot, amellyel az Egyház Istent dicsőíti és Isten áldását kéri,[395] amit a szolgálattevő kezében tartott feszület is jelez;

- célszerű, hogy az egyéni vagy magánjámborság helyett inkább a közösségi szertartást részesítsék előnyben és a hívőket aktív, tudatos részvételre buzdítsák.[396]

273. Ezért kívánatos, hogy azokban az időszakokban, amikor a legtöbb zarándok érkezik, a kegyhelyek vezetői előre határozzák meg, hogy a nap folyamán melyek lesznek azok a különleges időpontok, amikor a szentelmények megáldását végzik.[397] Ezek során az ünnepélyesen és méltóságteljesen elvégezett rituális cselekmény segítségével a hívők képesek lesznek megérteni az áldások valódi jelentőségét, és azt az Isten parancsainak követésére hívó felszólítást, amelyet „az áldás szertartása megkíván”.[398]

A KEGYHELY MINT AZ EVANGELIZÁCIÓ HELYSZÍNE

274. Az emberi kommunikáció megszámlálhatatlan forrása ontja nap mint nap a legkülönbözőbb híreket. A kegyhely viszont az a hely, ahol az élet üzenete nyilvánul meg folyamatosan. „Az Úr evangéliuma” (vö. Mk 1, 14; Róm 1, 1) vagy „Jézus Krisztus evangéliuma” (Mk 1, 1), vagyis az a jó hír, ami Istentől származik és Jézus Krisztusról szól: ő minden ember üdvözítője, akinek halála és feltámadása által az ég és föld örökre kiengesztelődött.

A kegyhelyekre érkező hívekkel közvetve vagy közvetlenül meg kell ismertetni az evangéliumi üzenet alapvető elemeit: a hegyi beszéd programját, Isten atyai jóságának örömhírét és gondviselő szeretetét, a szeretet parancsát, a kereszt megváltó üzenetét és az emberi élet természetfeletti rendeltetését.

Sok kegyhely hathatós színhelye az evangélium hirdetésének, ahol Krisztus üzenete a legkülönbözőbb formákban jut el az emberekhez, hogy megtérésre intsen, Krisztus követésére hívjon, állhatatosságra buzdítson, felszólítson az igazságosságra, a béke és a vigasztalás szava legyen.
Nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt az együttműködést sem, amelynek köszönhetően számos kegyhely - nemzetközi missziók fenntartásával - élen jár az Egyház evangelizációs munkájában.

A KEGYHELY MINT AZ IRGALMASSÁG
GYAKORLÁSÁNAK HELYSZÍNE

275. A kegyhelyek példaadó szerepe az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlásában is megmutatkozik. Amennyiben Isten irgalmas jelenlétét, a Szűzanya közbenjárását és a szentek életpéldáját tükrözi, a kegyhely tulajdonképpen „önmagában is a szeretet melegét és fényét sugárzó fák-lya”.[399] Általános értelemben vagy egyszerűbben megfogalmazva „az irgalmasság cselekedetei az Isten nevében kifejezett szeretetet jelentik”.[400] Ennek konkrét megnyilvánulása embertársunk elfogadása, az irgalmasság, a szolidaritás, a megosztás, a segítség és az adományozás.

A hívek nagylelkűségének és a kegyhelyek felelősei buzgalmának köszönhetően számos zarándokhely kifejezője egyrészről az Isten szeretetének és a testvéri szeretetnek, másrészről az emberek egymásra való utaltságának. Ezeken a helyeken erősen megtapasztalható Isten szeretete és a Szűz anyai közbenjárása, valamint a szentek együtt érző közelsége, ami például a következőkben mutatkozik meg:

- olyan szociális feladatot ellátó központok létrehozása és fenntartása, mint például a kórházak, a rászoruló gyermekeket nevelő intézmények vagy az idősotthonok;
- „a zarándokok, különösen a legszegényebbek befogadása és vendégül látása, és a lelki felüdüléshez szükséges feltételek biztosítása számukra a lehetőségekhez mérten;
- figyelmesség és szerető gondoskodás azokkal az idős, beteg vagy mozgásukban korlátozott zarándokokkal szemben, akik különös figyelmet és a lehető legjobb elhelyezést igényelnek; a megfelelő időpontokban olyan szertartások rendezése számukra, amelyeken anélkül, hogy elkülönítenénk őket a többi hívőtől, figyelembe vesszük különleges helyzetüket; ezenkívül tevékeny együttműködés az érdekükben azokkal a társaságokkal, amelyek nagylelkűen gondoskodnak szállításukról;
- készenlét és szolgálat mindazok irányába, akik a kegyhelyekre érkeznek, legyenek műveltek vagy tanulatlanok, szegény vagy gazdag hívők, honfitársaink vagy külföldiek”.[401]

A KEGYHELY MINT A KULTÚRA HELYE

276. A kegyhelyek gyakran már önmagukban is „kulturális értéket” képviselnek. Ezeken ugyanis szinte egybegyűjtve van jelen a környező népek számos kulturális megnyilatkozása: történelmi és művészeti emlékek, jellegzetes nyelvi és irodalmi kifejezésformák, sajátos zenei megnyilatkozások.

Ebből a szempontból a kegyhelyek nemritkán hiteles kiindulópontot jelentenek egy nép önmeghatározásához. Ha a kegyhelyeken harmonikus összhang van természet és kegyelem, művészet és jámborság közt, akkor azok a Tota pulchra misztériuma, az Isten szépségét szemlélő via pulchritudinis kifejezései is lehetnek.

Ezenkívül egyre inkább megfigyelhető az a törekvés, hogy a kegyhelyek egyfajta „kulturális központokká” váljanak, vagyis olyan helyek legyenek, ahol tanfolyamokat és konferenciákat szerveznek, különleges kiadói kezdeményezéseket vállalnak, vallásos tárgyú előadásokat, koncerteket, kiállításokat és más művészeti, irodalmi rendezvényeket szerveznek.

Az itt folyó kulturális életre úgy kell tekintenünk, hogy az az emberiség előrehaladását szolgálja, és hasznosan kiegészíti a kegyhelyek elsődleges feladatát, az istentiszteletek lebonyolítását, az evangelizációs tevékenységet és a szeretet gyakorlását. A kegyhelyek felelősei mindemellett ügyeljenek arra, hogy a kulturális jelleg ne kerüljön fölénybe a vallásossal szemben.

A KEGYHELY MINT AZ ÖKUMENIKUS TÖREKVÉSEK HELYSZÍNE

277. A kegyhelyek, amennyiben az igehirdetés, a megtérésre való felszólítás, a közbenjárás, a magas fokú liturgikus élet és a szeretet gyakorlásának helyszínei, olyan „lelki javak”, amelyekben az Ökumenikus Direktórium[402] útmutatásainak megfelelően bizonyos mértékben megosztozhatunk azokkal a testvéreinkkel és nővéreinkkel, akik nincsenek teljes közösségben a Katolikus Egyházzal.
Ennek fényében a kegyhelyeknek az ökumenikus törekvések helyszíneinek is kell lenniük, ahol érzékelik a Krisztusban, vagyis az egyedüli Úrban és Megváltóban hívő emberek egységére törekvő erőteljes és sürgető igényét.

Ezért a kegyhelyek vezetőinek segíteniük kell a zarándokokat annak a „lelki ökumenizmusnak” a megismerésében, amiről az Unitatis redintegratio[403] zsinati dokumentuma és az Ökumenikus Direktórium[404] szól. Ezek szerint a keresztényeknek mindig szem előtt kell tartaniuk az imádságban, az eucharisztikus ünneplésben és a mindennapi életben megmutatkozó egységre való törekvést.[405] A kegyhelyeken ezért az ilyen célból végzett imádságot hathatósabbá kellene tenni olyan különleges időszakokban, mint a keresztények egységéért végzett imahét ideje vagy Urunk menybemenetelének és pünkösdnek ünnepe, amelyben arra emlékezünk, amikor a keresztény közösség Jeruzsálemben összegyűlt, hogy imádkozzon és a Szentlélek eljövetelét várja, hogy megerősítse egységében és egyetemes küldetésében.[406]

Ezenkívül a kegyhelyek vezetői, amikor csak lehetőségük van rá, szorgalmazzák a különböző felekezetekhez tartozó keresztények közti imádságos összejöveteleket! Ezeken a nagy gonddal és együttműködéssel előkészített találkozásokon az Isten igéjének kell előtérbe kerülnie, de értékelni kell a különböző keresztény felekezetek egyéni imáinak kifejezéseit is.

A lehetőségnek megfelelően olykor fontos lehet, hogy különleges figyelmet fordítsunk más vallások tagjaira is, vannak ugyanis nem keresztény vallású emberek által látogatott kegyhelyek is, ahová azért látogatnak el, hogy a keresztények sajátos értékeit megismerjék. Minden, a kegyhelyeken zajló kultikus cselekménynek összhangban kell lennie a katolikus identitással, és soha sem szabad titkolni, hogy mi tartozik az Egyház hitéhez.

278. Az ökumenikus törekvés a Szűz Máriának szentelt kegyhelyek esetében sajátos színezetet kap. Természetfeletti szinten Szűz Mária, aki világra hozta minden nemzet Megváltóját, és az első és legkitűnőbb tanítványa volt, természetesen Fia tanítványainak egységét és egyetértését segíti elő, amiért a Katolikus Egyház az egység Anyjaként köszönti.[407] Történelmi síkon azonban Mária alakja, az üdvtörténetben elfoglalt szerepének különféle értelmezései miatt, gyakran a keresztények közötti ellentét és megosztottság oka volt. El kell ismernünk azonban, hogy a

Máriáról jelenleg is folyó ökumenikus párbeszédnek már gyümölcsöző eredményei vannak.

A ZARÁNDOKLAT

279. A zarándoklat - egyetemes vallásos elmény[408] - a népi jámborság egyik legtermészetesebb megjelenési formája, mely szoros kapcsolatban áll nélkülözhetetlen összetevőjével, a kegyhelyekkel:[409] a zarándoknak szüksége van a kegyhelyre, a kegyhelynek pedig a zarándokra.

BIBLIAI ZARÁNDOKLATOK

280. A Szentírásban, vallásos szimbólumaik miatt, kiemelkednek a pátriárkák, Ábrahám, Izsák és Jákob zarándoklatai Szichem (vö. Ter 12, 6-7; 33, 18-20), Bétel (vö. Ter 28, 10-22; 35, 1-15), és Mamre (vö. Ter 13, 18; 18, 1-15) helyekre, ahol Isten megmutatta magát és kötelezettséget vállalt, hogy nekik adja az „ígéret földjét”.

Az Egyiptomból kivonuló nép számára a Sínai-hegy, mely helye a Mózes szeme előtti teofániának (vö. Kiv 19-20), szent hellyé változik, és a sivatagi átkelés értelme Izrael számára a megígért föld felé tartó hosszú utazást jelenti: Isten által megáldott zarándoklat, aki, jelenlétének jelképeiben, a frigyládában (vö. Szám 10, 33-36) és a szentélyben (vö. 2 Sám 6, 7) népével tart, a felhőn keresztül pedig vezeti és védelmezi őket a pusztában (vö. Szám 9, 15-23).

Jeruzsálem, a szentély és a frigyláda székhelye a zsidók zarándokvárosa lett, az óhajtott „szent utazás” legfontosabb végcélja (Zsolt 84, 6), ahol a zarándok „hangos ujjongással és hálaadással, az ünneplő sokasággal” tart egészen „Isten házáig”, hogy megjelenjen színe előtt (vö. Zsolt 84, 6-8).[410]

Évente három alkalommal a zsidó férfiaknak „meg kell jelenniük az Úr színe előtt” (vö. Kiv 23, 17), vagyis el kell menniük a jeruzsálemi Templomba, amely így három zarándoklatnak ad helyet, mégpedig a kovásztalan kenyér (Pészah - húsvét), a Hetek (pünkösd) és a Sátoros ünnep alkalmából; mint minden zsidó család, Jézus családja is (vö. Lk 2, 41) elment a szent városba, hogy megünnepelje az évenkénti húsvét ünnepét. Jézus, nyilvános működése alatt is rendszeresen fölment Jeruzsálembe (vö. Jn 11, 55-56); ugyanakkor ismert, hogy Lukács evangélista Jézus megváltói tettét misztikus zarándoklatként értelmezi (vö. Lk 9, 51-19, 45), melynek szándékos célja Jeruzsálem, a messiási város, mely húsvéti áldozatának és az Atyához való megtérésének a helye: „Eljöttem az Atyától, és idejöttem a világba; most újra elhagyom a világot, és elmegyek az Atyához” (Jn 16, 28).

Az Egyház pedig egy jeruzsálemi zarándoklat alkalmával, amikor „az ég alatt található mindenféle nemzetből való istenfélő zsidó” (ApCsel 2, 5) jött össze, hogy megünnepelje a pünkösdöt, megkezdte missziós útját.

A KERESZTÉNY ZARÁNDOKLAT

281. Amióta Jézus betöltötte önmagán a Templom misztériumát (Jn 2, 22-23), és mintegy megtéve a végső kivonulást, visszatért az Atyához (vö. Jn 13, 1), a tanítványai számára többé már nem létezik kötelező zarándoklat: egész életük vándorlás az égi kegyhely felé, és az Egyház tisztában van azzal, hogy csupán „földi zarándok”.[411]

Mindazonáltal az Egyház, a Krisztus tanítása és a zarándoklat spirituális értékei között létező összhang miatt nemcsak hogy törvényesnek tekintette ezt a jámborsági formát, hanem évszázadokon keresztül támogatta.

282. Néhány kivételtől eltekintve az első három évszázadban a zarándoklat nem vált a keresztény kultusz megnyilvánulási formájává: az Egyház tartott a pogány és zsidó vallásos gyakorlatok befolyásának veszélyétől, amelyekben a zarándoklatok gyakorlatának kiemelkedő szerep jutott.

Ugyanakkor ezekben a századokban alapozódik meg, s kap keresztény értelmet a zarándoklat gyakorlata: a mártírok kultusza, kiknek sírhelyei köré gyűltek össze a hívek, hogy tiszteljék Krisztus eme jeles tanúinak porhüvelyét; így, logikusan és fokozatosan, a „jámbor látogatás” „fogadalmi zarándoklattá” vált.

283. A konstantini béke után a szent helyek azonosításával és Urunk szenvedése ereklyéinek megtalálásával együtt a keresztény zarándoklat feltárta megvalósulásának módját: különösképpen fontos Palesztina meglátogatása, amely, Jeruzsálemtől kezdve, „szent helyei” miatt, teljes egészében Szentfölddé válik. Tanúbizonyságot tesznek róla híres zarándokok beszámolói, mint a IV. századi Itineraruim Burdigalense és az Itinerarium Egeriae.

A „szent helyek”-en bazilikákat építenek - Anastasis a Szent Sírhelyen, Martyrium a Kálvária hegyén -, melyek határozott felhívást jelentenek a zarándokoknak. A Megváltó gyermekkorának és nyilvános működésének helyei is célállomásai lesznek a zarándoklatoknak, amelyek még az Ószövetség szent helyeire is kiterjednek (például a Sínai-hegy is keresztény zarándokhellyé válik).

284. A zarándoklatok aranykora: a középkor; azonkívül, hogy elsődleges vallásos funkciójukat betöltötték, különleges hatást valósítottak meg a nyugati kereszténység helyreállításával, a különböző népek keveredésével, és az európai civilizációk értékeinek kicserélődésével kapcsolatban.

Számos zarándokközpont létezik. Mindenekelőtt Jeruzsálem, amely, függetlenül az iszlám hódítástól, továbbra is egy hatalmas spirituális vonzáshely marad sőt, a keresztes háborúk oka is, melynek eredete éppen a Krisztus sírhelye meglátogatásának lehetővé tétele volt. Urunk szenvedésének ereklyéi - a tunika, a lepel, a kendő, a szent lépcső - is számtalan hívőt és zarándokot vonzanak magukhoz. A „rómaiak” Rómába zarándokolnak, hogy tiszteletüket tegyék az apostolok, Péter és Pál emléke előtt (ad limina Apostolorum), hogy meglátogassák a bazilikákat és a katakombákat, hogy elismerjék Péter utódainak az egyetemes Egyház szolgálatában tett tevékenységét. A IX-XIV. század, de napjaink is; egyik leggyakrabban látogatott zarándokhelye Santiago de Compostela, ahol különböző vidékek „vándorlásai” futnak össze, amely a zarándoklat egy sajátos látásmódja következtében vallásos, karitatív, társadalmi zarándoklattá válik. A zarándokhelyek között megemlíthetjük még Szent Márton sírhelyét, Tours-t; Canterbury-t, ahol Becket Szent Tamás szenvedett mártíromságot, amely egész Európában nagy visszhangot váltott ki; a pugliai Monte Gargano, a piemonti S. Michele della Chiusa, a Szent Mihály arkangyalnak szentelt normandiai Saint-Michel; a híres Mária-kegyhelyek, mint Walsingham, Rocamadour és Loreto.

285. Az újkorban a váltakozó kulturális hatások, a protestáns mozgalmak okozta események és a felvilágosodás következtében a zarándoklatok hanyatlásnak indulnak: „a távoli vidékékre irányuló vándorlások” „spirituális zarándoklatokká”, „belső utazássá” vagy „szimbolikus menetté”, válnak, mely, mint a keresztút esetében, egy rövid útvonalból áll.

A XIX. század második felétől újjáélednek a zarándoklatok, de egyben megváltozik arculatuk: azok a kegyhelyek válnak a zarándoklatok céljaivá, melyek egy nemzet kulturális és hitbeli önazonosságának kifejeződései; ilyenek például Altötting, Antipolo, Aparecida, Assisi, Caacupé, Chartres, Coromoto, Czestochowa, Ernakulam-Angamaly, Fatima, Guadalupe, Kevelaer, Knock, La Vang, Loreto, Lourdes, Mariazell, Marienberg, Montevergine, Montserrat, Nagasaki, Namugongo, Padova, Pompeji, San Giovanni Rotondo, Washington, Yamoussoukro, stb.

A ZARÁNDOKLAT LELKISÉGE

286. Függetlenül az évszázadok során elszenvedett hatásoktól, a zarándoklat ma is megtartja azokat az alapvető jegyeket, melyek lelkiségét meghatározzák.

Eszkatologikus dimenzió. Eredeti és lényeges: a zarándoklat, mint „vándorlás a szentély felé”, az Isten országa felé tartó vándorlás pillanata és hasonlata; valójában a zarándoklat segít tudatára ébredni annak az eszkatologikus távlatnak, melyben a keresztény, a homo viator mozog: a hit sötétsége és a látomás szomjúhozása, az idő rövidsége és a vég nélküli élet vágyakozása, a vándorlás verejtéke és a pihenés áhítozása, a szám-kivetettség sírása és az otthon örömének óhaja, a mindennapi tevékenység nyugtalansága és a nyugodt szemlélődés sóvárgása között.[412]

A kivonulás eseménye, vagyis Izrael vándorlása az ígéret földjére, visszatükröződik a zarándoklat lelkiségében is: a zarándok tudatában van annak, hogy „nincs itt maradandó városunk” (Zsid 13, 14), ezért a kegyhely közvetlen célján túlmenően az élet sivatagán keresztül közeledik az Ég, az Ígéret földje felé.

A bűnbánat dimenziója. A zarándoklat egyben a „megtérés vándorút-ja”: a kegyhely felé haladva a zarándok megtesz egy utat, mely a saját bűnének tudatára ébredésétől és azoknak a kötelékeknek a megismerésétől, melyek múlékony és haszontalan dolgokhoz kötik őt, a belső szabadság eléréséhez és az élet mély értelmének a megismeréséhez vezet.

Mint ahogy már elhangzott, a kegyhelyek meglátogatása, a hívek számára a bűnbánat[413] szentségén keresztül megadja a gyakran keresett kiengesztelődés lehetőségét, ezért a múltban - de napjainkban is - a zarándoklatokat úgy értelmezték és ajánlották mint bűnbánati cselekedetet.

Ezzel együtt, amikor a zarándoklat őszinte formát ölt, a hívő a kegyhelyről „élete megváltoztatásának” szándékával tér haza, hogy azt határozottan Isten felé irányítsa és egy szilárd transzcendens perspektívát adjon neki.

Az ünnepi dimenzió. A zarándoklatokban a bűnbánati dimenzió együtt lélegzik az ünnep dimenziójával: ez is a zarándok szívében lakozik, ahol az ünnep nem kevés antropológiai motívuma találkozik

A keresztény zarándok öröme valójában Izrael jámbor zarándokának boldogsága: „Örvendeztem, amikor azt mondták nekem: „az Úr házába megyünk”„ (Zsolt 122, 1); egy sajátos pillanat távlatait tekintve, ez a hétköznapok egyhangúságának megtörése; az élet terheinek megköny-nyítése, mely különösen a szegényekre nehezedik súlyos keresztként; lehetőség a keresztény testvériség kifejezésére, az együttélés és a barátság pillanatainak megélésére és a gyakran elfojtott ösztönös megnyilvánulások felszabadítására.

Kultikus dimenzió. Lényegét tekintve a zarándoklat egy kultikus esemény: a zarándok a kegyhely felé vándorol, hogy szembetalálkozzon Istennel, hogy jelenlétébe helyezve önmagát, imádatával kifejezze hódolatát előtte és szívébe zárja őt.

A kegyhelyeken a zarándok számos, a népi jámborság és a liturgia érdekkörébe tartozó kultikus tevékenységet végez. Imádsága különböző formákat ölt: dicséret és imádat az Úrnak, jóságáért és szentségéért; köszönet a kapott adományokért; felmentés kérése az Úrral szembeni kötelezettségben vállalt fogadalom alól; esdeklés a mindennapi életben szükséges kegyelmekért; az elkövetett bűnök miatti bocsánatkérés.

A zarándok imája gyakran fordul a magasságos Istennél hatékony közbenjárók, Szűz Mária, az angyalok és a szentek felé. Ami azt illeti, a kegyhelyeken tisztelt szent képmások jelei Szűz Mária és a szentek jelenlétének Urunk mellett, aki „mindenkor él, hogy értünk közbenjárjon” (Zsid 7, 25), és aki mindig jelen van a nevében összegyűlt közösségben (vö. Mt 18, 20; 28, 20). A zarándokhely kegyképe, legyen az Krisztus, a Szent Szűz, az angyalok vagy szentek, Isten gondviselő szeretetének és jelenlétének a szent jele; az imádság tanúja, mely nemzedékről nemzedékre fölhangzik előtte, mint a szükségben és a bánatban szenvedő esdeklése, és mint a hálatelt örömujjongása annak, aki kegyelmet és irgalmat talált.

Apostoli dimenzió. A zarándok útvonala, bizonyos szempontból, újra bemutatja Jézus és tanítványainak vándorlását, melyet Palesztina útjain tettek meg, hogy hirdessék az örömhírt. Ebből a szempontból a zarándoklat egyben hithirdetés is, és a zarándok nem más mint „Krisztus utazó követe”.[414]

Közösségi dimenzió. A kegyhely felé tartó zarándok nemcsak a „szent zarándokúton” (vö. Zsol 84, 6) együtt vándorlókkal van hit- és szeretetközösségben, hanem az Úrral is, aki mellette lépked, mint egykor az em-mauszi tanítványok mellett (vö. Lk 24, 13-35); a közösségen keresztül az égben tartózkodó és a földön zarándokló Egyházzal; a hívekkel, akik évszázadokon keresztül imádkoztak a kegyhelyen; a természettel, amely körülveszi a kegyhelyet, s megcsodálja annak szépségét; az emberiséggel, akinek szenvedése és reménye valóban megnyilatkozik a kegyhelyeken, és akinek szelleme és művészete számtalan jelt hagyott benne.

A ZARÁNDOKLAT FOLYAMATA

287. Mint ahogy a kegyhely az imádság helye, úgy a zarándoklat az imádság útja. Minden egyes állomásán az imádságnak éltetnie, Isten szavának világítania és vezetnie, táplálnia és segítenie kell a zarándoklatot.

A zarándoklat mint kultikus megnyilvánulás eredményes kimenetele és a belőle származó spirituális gyümölcsök a szertartás rendezett lefolyásából és egyes részeinek megfelelő kihangsúlyozásából erednek.

A zarándoklat indulása alkalmas pillanata az imádságnak, melyet a plébániatemplomban vagy más alkalmas helyen végeznek, és Eucharisztia bemutatásából vagy a zsolozsma imádságából[415] vagy a zarándokok sajátos megáldásából áll.[416]

A vándorlás utolsó fázisát az egyre intenzívebb imádság hatja át; az tanácsolható, hogy amennyiben a kegyhely már jól látható közelségbe került, az utolsó lépéseket gyalog tegyük meg, körmenetben, imádkozva és énekelve, meg-megállva az út szélén felállított kápolnák mellett.

A zarándokok fogadtatása helyt adhat egyfajta belépő vagy „küszöbliturgiának”, amikor is, a hitben, megvalósul a zarándokok és a kegyhely gondozói közötti találkozás, ahol lehetséges, ez utóbbiak a találkozáskor a zarándokokkal együtt tegyék meg az utolsó lépéséket.

A kegyhelyen tartózkodás alkotja a zarándoklat legintenzívebb pillanatait és a megtérés kötelezettsége jellemzi leginkább, alkalomadtán a kiengesztelődés szentségével megerősítve; a zarándoklat célját és a kegyhely jellegzetességeit tekintve az imádság különleges megnyilvánulásai, mint a hála, a könyörgés vagy közbenjárás; a zarándoklat koronájának tekintett Eukarisztia megünneplése.[417]

A zarándoklat befejezése is illően, imádsággal történjék, ugyanabban a templomban vagy kegyhelyen, ahonnan elindult;[418] a hívek megköszönik Istennek a zarándoklatban kapott ajándékokat, és kérik az Úr segítségét, hogy amikor hazatérnek otthonaikba, odaadóbb kötelezettségben éljék keresztény hivatásukat.

A meglátogatott kegyhelyekről a zarándokok már ősidőktől fogva szeretnek „emlékeket” magukkal vinni. Gondoskodni kell arról, hogy a különböző tárgyak, képek, könyvek a szent hely hiteles szellemét közvetítsék. Ezenkívül arra is figyelni kell, hogy az árusok sátrai ne a kegyhely szent terében legyenek felállítva, s ne úgy tűnjön, mintha egy vásáron vennénk részt.

BEFEJEZÉS

288. Ez a Direktórium számos útmutatást, javaslatot, irányt mutat, hogy a liturgiával összhangban elősegítse és megvilágítsa a népi jámborság és vallásosság sokszínű valóságát.

A különböző hagyományokat és körülményeket figyelembe véve, mint a változatos természetű és lelkületű jámborsági gyakorlatok, a Direktórium alapvető előfeltételeket javasol, emlékeztet az irányelvekre és tanácsokat ad, a gyümölcsözőbb pasztorációs munkavégzés érdekében.

Szem előtt tartva a helyi hagyományokat, a népi jámborság és vallásosság megnyilvánulásait, a püspökök feladata, munkatársaik, különösen a kegyhelyek vezetőinek segítségével egyetemben szabályokat alkotni, és gyakorlati javaslatokat tenni.

Jegyzetek:
[1] SC 10.
[2] Vö. SC 12 és 13.
[3] Vö. SC 13.
[4] Vö. A Szent Rítuskongregáció: Eucharisticum mysterium (1967. IV. 25.), 58-67; VI. Pál: Marialis cultus apostoli buzdítás (1974. II. 2.), 24–58; Evangelii nuntiandi apostoli buzdítás (1975. XII. 8.), 48; II. János Pál: Catechesi tradendae apostoli buzdítás (1979. X. 16.), 54; Familiaris consortio apostoli buzdítás (1981. XI. 22.), 59–62; A Kléruskongregáció, Direttorio Generale per la Catechesi [A katekézis általános direktóriuma] (1997. VIII. 15.), Libreria Editrice Vaticana, Cittá del Vaticano 1997, 195–196. pont.
[5] Lásd például: III Conferencia General del Episcopado Latino-Americano, Documento de Puebla, 444–469, 910–915, 935–937, 959–963; Conferencia Episcopal de España, Documento pastoral de la Comisión episcopal de Liturgia, Evangelización y renovanción de la piedad popular, Madrid, 1987; Liturgia y piedad popular, Directorio Litúrgico-Pastoral, Secretariado Nacional de Liturgia, Madrid, 1989; Conferencia General del Episcopado Latino-Americano, Documento de Santo Domingo, 36, 39, 53.
[6] II. János Pál, Vicesimus quintus annus apostoli levél (1988. XII. 4), 18.
[7] II. János Pál, Pastor Bonus apostoli konstitúció (1988. VI. 28), 70.
[8] Vö. LG 21; Christus Dominus dekrétum, 15; Püspöki Kongregáció: Directorium de pastorali ministerio Epsicoporum. Typis Polyglottis Vaticanis 1973, 75–76, 82, 90–91; ET, ca. 835, 2; II. János Pál: Vicesimus quintus annus apostoli levél, 21.
[9] Vegyük tekintetbe például, hogy az Evangelii nuntiandi apostoli buzdítás 48. pontjában, amely errôl a tárgykörrôl szól, miután kiemelte értékgazdagságát, VI. Pál így fogalmaz: „ezen okok miatt, szívesebben nevezzük népi jámborságnak, vagyis a nép vallásának, semmint vallásosságnak”; a Catechesi tradendae apostoli buzdítás 54. pontja a „népi jámborság” kifejezést használja; az ET 1234-es kánonjának 1. paragrafusa a „népi jámborság” kifejezést használja; II. János Pál pápa a Vicesimus quintus annuas apostoli levélben a „népi jámborság” kifejezést használja; ellenben a Katolikus Egyház Katekizmusa az 1674–1676. pont alatt a „népi vallásosság” kifejezést alkalmazza, bár felbukkan a „népi jámborság” is (1679); míg a szent liturgiáról szóló zsinati konstitúció helyes alkalmazásával kapcsolatos IV. Instrukció (37–40. pont), az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció által közreadott Varietates legitimae (1994. I. 25.) 45. pontjában a „népi ájtatosság” kifejezést használja.
[10] Vö. SC 13.
[11] Vö. SC 13.
[12] SC 13.
[13] Vö. Trienti Zsinat, Decretum de invocatione, veneratione et reliquiis Sanctorum et sacris imaginibus (1563. XII. 3.), in DS 1821–1825; XII. Piusz, Mediator Dei enciklika, in AAS 39 (1947) 581–582; SC 104; LG 50.
[14] 14 II. János Pál, La Serenában (Chile) mondott szentbeszéde, 2. pont, in Insegnamenti di Giovanni Paolo II, X/1 (1987), Libreria Editrice Vaticana, Città del Vaticano 1988, 1078. o.
[15] VI. Pál, Evangelii nuntiandi apostoli buzdítás, 48.
[16] SC 7.
[17] Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció, Varietates legitimae c. IV. Instrukció a szent liturgiáról szóló zsinati konstitúció helyes alkalmazásáról (37-40. sz.), 48.
[18] Vö. ET. 826. kánon, 3. §.
[19] Vö. SC 118.
[20] Vö. II. Niceai Zsinat, Definitio de sacris imaginibus (787. X. 23.) in: DS
601; Trienti Zsinat, Decretum de invocatione, veneratione et reliquiis Sanctorum,
et sacris imaginibus (1563. XII. 3.), in: DS 1823–1825.
[21] Vö. SC 124–125.
[22] Vö. ET. 1188. kánon.
[23] Vö. II. János Pál, Vicesimus quintus annus kezdetû apostoli levél, 18. Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció: Varietates legitimae. nn 37–40. IV istruzione per una corretta applicazione della Costituzione conciliare sulla sacra Liturgua [IV. Instrukció a szent liturgiáról szóló zsinati konstitúció helyes alkalmazásához], 45.
[24] Vö. ET, 826. kánon, 3. §.
[25] Népi jellegre vezethetôk vissza például az Oblatio casei et olivarum [A sajt és olajbogyó felajánlása] (n. 6) és a Benedictio fructuum [A gyümölcsök megáldása] (n. 32), in B. Botte (ed.), La tardition apostolique de Saint Hippolyte. Essai de reconstitution, Achendorff, Münster Westfalen, ed. 1989. 18. és 78. o.
[26] Ismeretesek a bizonyosan a népi kultúrából származó megnyilvánulások, amelyek a vértanúk tiszteletéhez kapcsolódtak: a sírnál égetett mécsesek, levélés virágfüzérek, amelyek ünnepélyes külsôt kölcsönöztek a szent helynek; a vértanú sírjára hintett illatanyagok; különbözô tárgyak, fôként a brandea, palliola, sanctuaria, nomina néven nevezett textilek, amelyeket a tisztelettel övezett sírhoz érintettek, s amelyeknek nagy értéket tulajdonítottak, hiteles ereklyeként tiszteltek; ilyen a vértanúk sírja melletti refrigerium gyakorlata.
[27] A De Nativitate Mariae címû híres apokrif irat (II. század), amit Protoevangelium Iacobi-ként is ismernek, valamint az ugyancsak a II. században gyökerezô De Dormitione Mariae apokrif iratok szintén tanúsítják az ókori keresztény közösségeknek az Istenanya iránti tiszteletét. Mindkettôben szerepet kap a tudósok véleménye szerint a néphagyomány, és jelentôs szerepük volt a Mária-tisztelet fejlôdésében.
[28] „(Úgy láttuk jónak,) hogy a könyörgésekben senki se nevezze meg sem az Atyát a Fiú helyett, sem a Fiút az Atya helyett. S amikor az oltárnál állnak, mindig az Atyához intézzék a könyörgést. S ha valaki máshonnan ír le magának imádságo(ka)t, addig ne használja az(oka)t, amíg elôbb meg nem beszéli képzettebb (vagy: jobban informált?) testvérekkel.” KARTHÁGÓI ZSINAT III, 23. kánon, in: I. D. Mansi, Sacrorum Conciliorum nova et amplissima collectio, III, Florentiae 1759, col. 884; „Azt is jónak láttuk, hogy mindenki azokat a könyörgéseket végezze, amelyek jóváhagyást nyertek a zsinaton, azokat a prefációkat, felajánlásokat, kézrátételeket, s ne ragadjanak magukhoz más, a hittel teljesen ellenkezôket: hanem azokat mondják, amelyeket a mûveltebbek gyûjtöttek össze, dicantur”; Codex canonum Ecclesiae Africae, 103. kánon (uo., col. 807).
[29] In: DS 600–603.
[30] Ennek szövege megtalálható in: Annales Camaldulenses, IX, Venezia 1773, coll. 612–719.
[31] Vö. Concilio Lateranense V, [Bulla reformationis Curiae], in: Conciliorum Oecumenicorum Decreta, a Bolognai Vallástudományi Intézet gondozásában, Edizioni Dehoniane, Bologna 1991, 625. o.
[32] Így a Decretum de sacramentis (DS 1600–1630) és a Decretum de ss. Eucharistia (DS 1635–1650) határozatok, és számos traktátus: a Doctrina de sacramento paenitentiae (DS 1667–1693), a Doctrina de sacramento exrtremae unctionis (DS 1694-1700), a Doctrina de communione sub utraque specie et parvulorum (DS 1725–1730) és a Doctrina de ss. Missae sacrificio (DS 1738-1750), amelyben az Eukarisztiával és annak tiszteletével kapcsolatos katolikus tanításnak a foglalatát találjuk, a Decretum super petitione concessionis calicis
(DS 1760), a Doctrina de sacramento ordinis (DS 1763–1770), a Decretum de sacramento matrimonii (DS 1797–1800), a Decretum de purgatorio (DS 1820), a Decretum de invocatione, veneratione et reliquiis Sanctorum et sacris imaginibus (DS 1821–1825), amely utóbbinak tág alkalmazása van a népi jámborság területén.
[33] In: Conciliorum Oecumenicorum Decreta, id. mû, 784–796. o.
[34] 1568. július 9-én V. Pál pápa a Quod ad nobis kezdetû bullával kihirdette a Breviarium Romanum ex decreto SS. Concilii restitutumot; 1570. július 14-én a Quo primum tempore bullával a Missale Romanum ex decreto sacrosancti Concilii tridentini restitutumot; 1614. június 16-án pedig V. Pál a liturgikus könyvek reformjának befejezéseként, az Apostolicae Sedi apostoli levéllel a Rituale Romanumot.
[35] A Sacra Congregatio Rituum létrehozása V. Sixtus nevéhez fűződik, aki ezt 1588. január 22-én tette meg az Immensa aeterni Dei kezdetû apostoli konstitúcióban.
[36] A Missale Romanumot kihirdetô bulla kifejezetten állítja, hogy az Apostoli Szentszék szakértôi „ad pristinam Missale ipsum sanctorum Patrum normam ac ritum restituerunt”.
[37] Tra le sollecitudini kezdetû „Motu proprio” (1903. XI. 22.), in: Pii X Pontificis Maximi Acta, I, Akademische Druck u. Verlaganstalt, Graz 1971, p. 77.
[38] Vö. XII. Piusz, Allokúció az I. Nemzetközi Pasztorál-Liturgikus Kongreszszus résztvevôihez (Roma–Assisi, 1956. IX. 22.) in: AAS 48 (1956) 712; SC 43.
[39] Többek közt Lambert Beauduin (†1960), Odo Casel (†1948), Pius Parsch (†1954), Bernard Botte (†1960), Romano Guardini (†1968), Josef A. Jungmann (†1975), Cipriano Vagaggini (†1999), Aimé-Georges Martimort (†2000).
[40] In: AAS 39 (1947) 521–600.
[41] Vö. SC 7, 10, 13.
[42] Vö. SC 13.
[43] Vö. II. János Pál, La Serená-ban (Chile) mondott szentbeszéd, 2., in: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, X/1 (1987), id.mû, 1078.
[44] SC 10.
[45] SC 7.
[46] Vö. SC 5–7.
[47] SC 2.
[48] Vö. fent, 9.
[49] Vö. HITTANI KONGREGÁCIÓ, „Orationis forma” c. levél a katolikus Egyház püspökeihez a keresztény meditáció egyes vetületeirôl (1989. X. 15.): AAS 82 (1990) 362–379.
[50] SC 13.
[51] III CONFERENCIA GENERAL DEL EPISCOPADO LATINO-AMERICANO, Documento de Puebla, 465 e.
[52] Vö. Uo.
[53] Vö. II. JÁNOS PÁL, Vicesimus Quintus Annus apostoli levél, 15.
[54] II. JÁNOS PÁL, abban az Üzenetben, amelyet az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció plenáris üléséhez intézett (2001. szeptember 21-én), miután hangsúlyozta a liturgia központi és pótolhatatlan szerepét az Egyház életében, arra figyelmeztetett: „a népi jámborság természetes megkoronázása a liturgikus ünneplés, amely felé tartania kell, hogy abba torkolljék, ezt pedig megfelelô katekézissel lehet elérni”, in: Notitiae 37 (2001) 403. Vö. még KLÉRUS KONGREGÁCIÓJA, A katekézis általános direktóriuma, id. mû, 195-196.
[55] SC 12.
[56] Vö. fent. 2.
[57] II. János Pál, a „de Zapopan” Szûzanya kegyhelyén mondott szentbeszéd, 2, in: AAS 71 (1979) 228.
[58] Vö. VI. PÁL, Marialis cultus apostoli buzdítás, 31; II. JÁNOS PÁL beszéde Basilicata és Puglia tartományok „ad limina” látogatásra érkezett püspökeihez, 4, in: AAS 74 (1982) 211–213.
[59] II. János Pál, a La Serená-ban (Chile) mondott szentbeszéd, 2, in: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, X/1 (1987), i. mû, 1078.
[60] VI. PÁL: Evangelii nuntiandi apostoli buzdítás, 48.
[61] Vö. II. JÁNOS PÁL: Catechesi tradendae apostoli buzdítás, 54.
[62] III. CONFERENCIA GENERAL DEL EPISCOPADO LATINO-AMERICANO:
Documento de Puebla, 913.
[63] VI. PÁL: Evangelii nuntiandi apostoli buzdítás, 48.
[64] III. CONFERENCIA GENERAL DEL EPISCOPADO LATINO-AMERICANO.
Documento de Puebla, 913.
[65] Vö. uo., 912.
[66] Vö. II. JÁNOS PÁL: a „de Zopopan” Szûzanya kegyhelyén mondott szentbeszéd, 2, in: AAS 71 (1979) 228–229; III. CONFERENCIA GENERAL DEL EPISCOPADO LATINO-AMERICANO: Documento de Puebla, 283.
[67] II. JÁNOS PÁL, Catechesi tradendae, 54.
[68] II. JÁNOS PÁL beszéde a Latin-Amerikai Püspöki kar IV. Általános Konferenciáján, Santo Domingóban (1992. X. 12), in: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, XV/2 (1992), Libreria Editrice Vaticana, Città del Vaticano 1994, 323.
[69] III. CONFERENCIA GENERAL DEL EPISCOPADO LATINO-AMERICANO: Documento de Puebla, 913.
[70] Uo., 960.
[71] II. JÁNOS PÁL beszéde Abruzzo és Molise tartományok „ad limina” látogatásra érkezett püspökeihez, 3, in: AAS 78 (1986) 1140.
[72] II. JÁNOS PÁL beszéde Popayanban (Kolumbia), in: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, IX/2 (1986), Libreria Editrice Vaticana, Città del Vaticano 1986, 115.
[73] Vö. II. JÁNOS PÁL: Vicesimus quintus annus apostoli levél, 18; beszéde Abruzzo és Molise tartományok „ad limina” látogatásra érkezett püspökeihez, 3, in: AAS 78 (1986) 1142; III. CONFERENCIA GENERAL DEL EPISCOPADO LATINO-AMERICANO: Documento de Puebla, 458–459; ISTENTISZTELETI KONGREGÁCIÓ, Orientamenti e proposte per la celebrazione dell’Anno mariano [Iránymutatások és javaslatok a Mária-év megünneplésére] (1987. IV. 3.), 68.
[74] II. JÁNOS PÁL beszéde Abruzzo és Molise tartományok „ad limina” látogatásra érkezett püspökeihez, 3, in: AAS 78 (1986) 1142.
[75] Vö. ISTENTISZTELETI ÉS SZENTSÉGI KONGREGÁCIÓ: Varietates legitimae. IV. iránymutatás a szent liturgiáról szóló zsinati konstitúció helyes alkalmazásához (37–40. pont), 9–20.
[76] SC 12.
[77] Vö. Institutio generalis de Liturgia Horarum, 9.
[78] Ami a liturgiát illeti, figyelembe veendô az Institutio generalis de Liturgia Horarum következô figyelmeztetése (27): Dicséretes dolog, ha a család, az Egyház házi szentélye, az ismert imádságokon kívül alkalomadtán a zsolozsmát is mondja, s így még bensôségesebben illeszkedik az Egyházba”.
[79] II. JÁNOS PÁL: Familiaris consortio apostoli buzdítás, 61.
[80] Vö. ET, 301 és 312. kánon.
[81] Vö. SC 13; LG 67.
[82] Vö. SC 13.
[83] II. JÁNOS PÁL, Szentbeszéd az Igeliturgiában, La Serena (Chile), in Insegnamenti di Giovanni Paolo II, X/1 (1987), id. mû, 1079.
[84] Vö. SC 13.
[85] SC 13.
[86] Vö. ET, 23. kánon.
[87] Vö. EI, Aliae concessiones, 50–77.
[88] Vö. SC 7.
[89] ISTENTISZTELETI KONGREGÁCIÓ: Orientamenti e proposte per la
celebrazione dell’Anno mariano, körlevél, (1987. 04. 03.), 54.
[90] Vö. VI. PÁL: Marialis cultus apostoli buzdítás 31, 48.
[91] Olasz Katolikus Püspöki Konferencia, PÜSPÖKI LITURGIKUS BIZOTTSÁG: Il rinnovamento liturgico in Italia [A liturgikus megújulás Olaszországban], lelkipásztori jegyzet (1983. IX. 23.) 18, in: Enchiridion CEI 3, Edizioni Dehoniane, Bologna 1986, 886.
[92] Vö. VI.PÁL, Marialis cultus apostoli buzdítás. 31; III. CONFERENCIA GENERAL DEL EPISCOPADO LATINO-AMERICANO: Documento de Puebla, 915.
[93] Vö. PÜSPÖKI KONGREGÁCIÓ: Directorium de pastorali ministerio Episcoporum, id. mû, 91; VI. PÁL: Marialis cultus apostoli buzdítás, 24–38.
[94] Vö. II. VATIKÁNI ZSINAT, Dei Verbum konstitúció, 2.
[95] DS 150; MISSALE ROMANUM: Ordo Missae, Symbolum Nicaeno-Constantinopolitanum.
[96] Uo.
[97] SZENT CIPRIÁN: De oratione dominica, 23: CSEL 3/1, Vindobonae 1868, 285.
[98] Vö. SC 5–7.
[99] Vö. SC 13; LG 67.
[100] Vö. II. VATIKÁNI ZSINAT: Dei Verbum konstitúció, 25.
[101] Uo.
[102] A témával kapcsolatban vö. J. RATZINGER: Commento teologico [Teológiai kommentár], in: HITTANI KONGREGÁCIÓ: Il messaggio di Fatima [A fatimai üzenet]. Libreria Editrice Vaticana, Città del Vaticano 2000, 32–44.
[103] Uo., 35.
[104] A KULTÚRA PÁPAI TANÁCSA: Per una pastorale della Cultura [A kultúra pasztorációja]. Libreria Editrice Vaticana, Città del vaticano 1999, 28: „A népi jámborság a hit valódi inkulturációjának egyik legfôbb kifejezôdése, mert ebben ötvözôdik a hit és a liturgia, az érzések és a mûvészetek, miközben megnyilvánul a saját identitás a helyi hagyományokban. Így »Amerika, amely hagyományosan a népek olvasztótégelye volt, a Tepeyac-i Szûzanya mesztic arcvonásaiban, a guadalupei Szûzanyában a tökéletesen inkulturálódott evangelizáció nagy példáját látta« (Ecclesia in America, 11). (…) A népi ájtatosság teszi lehetôvé egy nép számára, hogy kifejezze hitét, Istenhez és a gondviseléshez, a Szûzanyához és a szentekhez, a felebarátokhoz, és a holtakhoz, valamint a teremtéshez fûzôdô kapcsolatát, és erôsíti az Egyházhoz tartozásának tudatát”.
[105] Vö. ISTENTISZTELETI ÉS SZENTSÉGI KONGREGÁCIÓ: Varietates legitimae. IV istruzione per una corretta applicazione della Costituzione conciliare sulla sacra Liturgia (nn 37–40) [IV. Instrukció a szent liturgiáról szóló zsinati konstitúció helyes alkalmazásához], 45.
[106] Vö. SC 7, 13.
[107] Vö. fent 61-64.
[108] Vö. fent 74.
[109] SC 102.
[110] VI. PÁL: Misterii paschalis apostoli levél, in: AAS 61 (1969) 222.
[111] SC 106. Vö. CALENDARIUM ROMANUM ex decreto Sacrosancti Oecumenici Concilii Vaticani II instauratum auctoritate Pauli PP. VI promulgatum, Typis Polyglottis Vaticanis 1969, Normae universales, 4.
[112] Vö. uo, 58.
[113] II. JÁNOS PÁL: Dies Domini apostoli levél (1998. V. 31.), 80.
[114] Vö. II. VATIKÁNI ZSINAT: Gaudium et spes, 34, 35, 67.
[115] Vö. VI. PÁL: Marialis cultus apostoli buzdítás, 4.
[116] Uo.
[117] II. JÁNOS PÁL: Az Úr angyala imádsága 1999. január 24-én, Mexikóvárosban.
[118] DS 150; MISSALE ROMANUM, Ordo Missae Symbolum Nicaeno-Constantinopolitanum.
[119] Vö. Institutio generalis de Liturgia Horarum, 215.
[120] Vö. Actus consecrationis familiarum, in EI, Aliae concessiones, 1, p. 50.
[121] Vö. RITUALE ROMANUM, De Benedictionibus, Ordo benedictionis filiorum, Ed. Typica, Typis Polyglottis Vaticanis 1985, 174–194.
[122] Vö. Ibid., Ordo benedictionis desponsatorum, 194–204.
[123] Neminem fugit, XIII. Leó apostoli buzdítása (1892. június 14.), in Leonis XIII Pontificis Maximi Acta, XII, Typographia Vaticana, Romae 1893, pp. 149-158, megerôsítve II. János Pál Pontificium Consilium pro Laicis (1987. november 25.) dekrétuma által.
[124] Vö. EI, Piae invocationes, p. 83.
[125] Prudentius, Cathemerinon XII, 130; CCL 126, Turnholti 1966, p. 69; LITURGIA HORARUM: die 28 dicembris, Ss. Innocentium, martyrum, Ad Laudes, Hymnus «Audit Tyrannus anxius».
[126] Vö. EI, Aliae concessionis, 26, p. 71.
[127] MISSALE ROMANUM, die 1 ianuarii, In octava Nativitatis Domini, Sollemnitas sanctae Dei Genitricis Mariae, Collecta.
[128] Vö. Ibid. In Vigilia paschali, Praeparatio cerei.
[129] Vö. EI, Aliae concessiones, 26 p. 70.
[130] görög Liturgia a Hypapante, azaz a Találkozás ünnepének nevezi. A Megváltó a Nunc dimittis (Lk 2, 29–32) szavai szerint Simeon és Anna személyében találkozik a megváltásra váró emberiséggel, mely az ünnep liturgikus énekében is visszacseng: „Új fény támadt, pogányoknak üdvösség. Kiválasztott nemzetednek dicsôség”.
[131] RITUALE ROMANUM, De Benedictionibus, Ordo benedictionis mulieris ante partum, cit., 219–231.
[132] Ibid., Ordo benedictionis mulieris post partum, 236–253.
[133] VI. Pál, Marialis cultus apostoli buzdítás, 7.
[134] MISSALE ROMANUM, Feria IV Cinerum, Collecta.
[135] Vö. ET, 989. és 920. k.
[136] Vö. RITUALE ROMANUM, Ordo unctionis infirmorum eorumque pastoralis curae, Editio Typica, Typis Polyglottis Vaticanis 1972. nn. 224–229.
[137] Vö. EI Aliae concessiones, 13, pp. 59–60.
[138] Ilyen a Zarándok könyvében található „Via Crucis”, melyet a Jubileumi Bizottság az 1975-ös szentév ünneplésére készített
[139] Effajta a Szentatya, II. János Pál által 1991, 1992 és 1994-ben, a Colosseumban használt Via Crucis forma.
[140] Vö. XIII. Leó: Deiparae Perdolentis apostoli levél, in Leonis XIII Pontificis Maximi Acta, III, Typographia Vaticana, Romae, 1884, pp. 220–222.
[141] ISTENTISZTELETI KONGREGÁCIÓ, Körlevél a húsvéti ünnepek elôkészítésérôl és megünneplésérôl (1988. I. 16.), Római Dok. 21., Szent István Társulat, Bp. 2002., 27. sz.
[142] Uo., 28. sz.
[143] Szt. Ágoston, Epistula 55, 24: CSEL 34/2, Vindobonae 1895, p. 195. Vö. Szt. RÍTUSKONGREGÁCIÓ, Maxima redempionis nostrae mysteria általános dekrétum, in AAS 47 (1995) 338.
[144] ld 33. lj.
[145] A körmenetet és az Oltáriszentség eltételének szertartását ne végezzék azokban a templomokban, ahol nagypénteken nem emlékeznek meg Urunk szenvedésérôl: Vö. ISTENTISZTELETI KONGREGÁCIÓ, Lettera circolare sulla preparazione e celebrazione delle feste pasquali, 54.
[146] Vö. ISTENTISZTELETI KONGREGÁCIÓ, Lettera circolare sulla preparazione e celebrazione delle feste pasquali, 55; RÍTUSKONGREGÁCIÓ, Eucharisticum mysterium, útmutató az Eucharisztia kultuszához, 49, in AAS 59 (1967) 566–567.
[147] Vö. ISTENTISZTELETI KONGREGÁCIÓ, Lettera circolare sulla preparazione e celebrazione delle feste pasquali, 55.
[148] Vö. Uo., 56. sz.
[149] Vö. SC 5; SZENT ÁGOSTON, Enarratio in Psalmum 138, 2: CCL 40, Turnholti 1956, p. 1991.
[150] ISTENTISZTELETI KONGREGÁCIÓ, Lettera circolare sulla preparazione
e celebrazione delle feste pasquali, 72.
[151] Ibid., 73.
[152] RUPERTO DI DEUTZ, De glorificatione Trinitatis, VII, 13: Pl 169, 155D.
[153] Vö. LITURGIA HORARUM, Commune beatae Mariae Virginis, II Vesperae, Preces; Collectio missarum de beata Maria Virgine, I, Form. 15: Beata Maria Virgo in Resurrectione Domini, Praefatio.
[154] Vö. fent n. 143.
[155] Vö. RITUALE ROMANUM, De Benedictionibus, Ordo benedictionis mensae, cit., 782–784, 806–807.
[156] Vö. Ibid., Ordo benedictionis annuae familiarum in propris domibus, 68-89.
[157] Vö. Az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció közleménye (2000. 5. 5.).
[158] II. János Pál, Dives in misericordia enciklika, 8.
[159] Vö. A KERESZTÉNYEK EGYSÉGÉNEK PÁPAI TANÁCSA, Directoire pour l’application des Principes et des Normes sur l’Oecuménisme (1993. 3. 25.), 110: AAS 85 (1993) 1084.
[160] Vö. ISTENTISZTELETI KONGREGÁCIÓ, Lettera circolare sulla preparazione e celebrazione delle feste pasquali, 107; pünkösd vigíliájának módjai, a biblikus szövegek, az imák – amelyek a Római Misekönyv különbözô nyelvû kiadványaiban már megtalálhatók – a Notitia-ben vannak kijelölve, 24 (1988) 156–159.
[161] II. JÁNOS PÁL, Szentbeszéd az Igeliturgiában, La Serena (Chile), in Insegnamenti di Giovanni Paolo II, X/1 (1987), cit., p. 1087.
[162] Vö. EI, Aliae concessiones 26, pp. 70–71.
[163] Vö. Gal 5, 16. 22; II. VATIKÁNI ZSINAT, Ad gentes, 4; Gaudium et spes,
[164] II. JÁNOS PÁL, Redemptoris missio enciklika, 78: in AAS 83 (1991) 325.
[165] CCC 234.
[166] Ibid., 233.
[167] Ibid.,234.
[168] Vö. nn. 76–80.
[169] RITUALE ROMANUM, De sacra communione et de cultu mysterii eucharistici extra Missam, Editio Typica, Typis Polyglottis Vaticanis 1973, 80.
[170] Ibid., 101; vö. ET, 944. k.
[171] Vö. RITUALE ROMANUM, De sacra communione et de cultu mysterii eucharistici extra Missam, cit., 101–108.
[172] Vö. ibid., 101–102.
[173] Ibid., 104.
[174] Ibid., 81.
[175] Vö. XII. PIUSZ, Mediator Dei enciklika, in AAS 39 (1947) 568–572; VI. PÁL, Mysterium fidei enciklika, in AAS 57 (1965) 769–772; SZENT RÍTUSKONGREGÁCIÓ, Eucharisticum mysterium, útmutató az Eucharisztia kultuszához, nn 49–50, in AAS 59 (1967) 566–567; RITUALE ROMANUM, De sacra communione et de cultu mysterii eucharistici extra Missam, cit., 5.
[176] SZENT RÍTUSKONGREGÁCIÓ, Eucharisticum mysterumi, nn. 49–55.
[177] Az imádáshoz és az eucharisztikus körmenetekhez kapcsolódó búcsúkról, vö. EI, Aliae concessiones, 7, pp. 54–55.
[178] Vö. RITUALE ROMANUM, De sacra communione et de cultu mysterii eucharistici extra Missam, cit., 82–90; ET, 941. k.
[179] Vö. ET, 942. k.
[180] Vö. Válasz az Eucharisticum mysterium útmutató 62. p. dubiumra, in Notitiae 4 (1968) pp. 133–134; a Rózsafüzérrôl, Vö. a következôt.
[181] Vö. VI. PÁL, Marialis cultus apostoli buzdítás, 46; Az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció levele (1997. 1. 15.), in Notitiae 34 (1998) 506–510; Vö. még az Apostoli Penitenciária leiratát, 1996. március 8., in Notitiae 34 (1998) 411.
[182] Vö. XIII. LEÓ, Annum sacrum enciklika (1899. 5. 25.), az emberi nem megszentelôdése a Szent Szív kultuszában, in Leonis XIII Pontificis Maximis Acta, XIX. Typographia Vaticana, Romae 1900, pp. 71–80; XII. PIUSZ, Haurietis aquas enciklika, in AAS 48 (1956) 311–329; Szent István Társulat 1999; VI. PÁL, Investigabiles divitas Christi apostoli levél, (1965. 2. 6.), in AAS 57 (1965) 298–301; II. JÁNOS PÁL, Üzenet, az emberi nem Jézus isteni Szívének történt felajánlásának centenáriuma alkalmából (1999. 6. 11.), in L’Osservatore Romano 1999. június 12.
[183] SC 5; vö. SZENT ÁGOSTON, Enarratio in Psalmum 138, 2: CCL 40, cit., p. 1991.
[184] SZENT ÁGOSTON, Sermo, 311, 3: PL 38, 1415.
[185] XI. PIUSZ, Miserentissimus Redemptor enciklika, in AAS 20 (1928) 167.
[186] Vö. EI, Aliae concessiones, 1, p. 50.
[187] Vö. EI, Aliae concessiones, 3, pp. 51–53.
[188] SC 106.
[189] A Mária szeplôtelen Szívének történô szentelôdések között kitûnik az egész világ felajánlása, melyet XII. Piusz 1942. október 31-én tett (vö. AAS 34 [1942] 318), majd II. János Pál, az Egyház püspökeivel teljes közösségben, 1984. március 25-én megújított (vö. Insegnamenti di Giovanni Paulo II VII/1 [1984], Libreria Editrice Vaticana, Citta del Vaticano 1984, pp. 774–779.
[190] Vö. fent n. 171.
[191] Vö. SC 5.
[192] LITURGIA HORARUM, Tempus Nativitatis I, Ad Vesperas, Hymnus „Christe Redemptor omnium”.
[193] MISSALE ROMANUM, Feria VI in Passione Domini, Adoratio sanctae Crucis, Hymnus „Crux fidelis”.
[194] IMAÓRÁK LITURGIÁJA, húsvéti idô I, Esti dicséret, „Ím, vár a Bárány asztala:” himnusz. Hasonlóképpen az „Örök Királyunk,” választható himnuszban: Kereszthalált az emberek üdvéért haltál kegyesen, és ontottad szent véredet üdvünknek váltságdíjaként.
[195] A szöveg, AAS 52 (1960) 412-413; vö EI Aliae concessionis 22, p. 68.
[196] SC 103.
[197] VI. PÁL, Marialis cultus apostoli buzdítás, 6.
[198] SC 103.
[199] Vö. VI. Pál, Marialis cultus apostoli buzdítás, 6.
[200] Vö. RITUALE ROMANUM Pauli V Pontificis Maximi iussu editum … SS.mi D. N. Pii Papae XII auctoritate auctum et ordinatum, Editio iuxta Typicam, Desclée, Romae 1952, pp. 444-449.
[201] Vö. MISSALE ROMANUM, Ordo Missae, Dimine Iesu Christe ima, a kiengesztelôdés elôtt.
[202] Lásd például: az I. hét hétfôi és vasárnapi, ill. a III. hét szerdai vesperásának könyörgései; a IV. hét szerdai laudesének invokációja.
[203] Vö. II. VATIKÁNI ZSINAT, Unitatis redintegratio dekrétum, 3.
[204] Vö. VI. Pál, Marialis cultus, apostoli buzdítás, 32–33.
[205] II. VATIKÁNI ZSINAT, Unitatis redintegratio, 8.
[206] A KERESZTÉNY EGYSÉG ELÔSEGÍTÉSÉNEK PÁPAI TANÁCSA, Directoire pour l’application deux Principes et des Normes sur l’Oecuménisme (1993. 3. 25.), 110: AAS 85 (1993) 1084.
[207] Vö. EI, Aliae concessiones, 11, p. 58.
[208] ISTENTISZTELETI ÉS SZENTSÉGI KONGREGÁCIÓ, Orientamenti e proposte per la celebrazione dell’Anno mariano, körlevél, (1987. 04. 03.), 67.
[209] Vö. LG 67; Presbyterorum Ordinis dekrétum, 18; Optatam totius dekrétum, 8; Apostolicam actuositatem dekrétum, 4; ET. 276. k. 2. §. 5; 663, 2–4. §; 246, 3. §.
[210] Vö. KEK 971. 2673–2679.
[211] Vö. fenn 47–58; 70–75.
[212] Vö. VI. Pál Marialis cultus kezdetû apostoli buzdítása, 1; ISTENTISZTELETI ÉS SZENTSÉGI KONGREGÁCIÓ, Orientamenti e proposte per la celebrazione dell’Anno mariano, körlevél, 7; Collectio missarum de beata Maria Virgine, Praenotanda, 9–18.
[213] Vö. VI. Pál Marialis cultus kezdetû apostoli buzdítása, 24.
[214] Ibid, Intr.
[215] Vö. fent, 25–39; ISTENTISZTELETI ÉS SZENTSÉGI KONGREGÁCIÓ, Orientamenti e proposte per la celebrazione dell’Anno mariano, Körlevél, 8.
[216] Vö. Ibid, 8.
[217] Vö. lentebb, n. 232.
[218] A Missale Romanum különbözô formulákat tartalmaz azokra a szertartásokra, amelyek a Boldogságos Szûz Mária tiszteletére az évközi idôben szombatonként a reggeli órákban végezhetôek, vagyis akkor, amikor engedélyezettek a szabadon választott tartalmú megemlékezések; Vö. Collectio missarum de beata Maria Virgine, Preanotanda 34–36. A Liturgia Horarum hasonlóképpen tartalmazza az évközi idô szombati napjaira, amikor engedélyezett, a Szûz Mária tiszteletére végzett szertartást.
[219] Vö. Alcuin, Le sacramentaire grégorien, II. ed. J. Deshusses, Editions Universitaries, Fribourg, 1988, 25–27, 45 o.; PL 101, 455–456.
[220] Vö. Umberto de Romanis, De vita regulari, II, XXIV, Quare sabbatum attribuitur Beatae Virgini, Typis A. Befani, Romae 1889, 72–75. o.
[221] ISTENTISZTELETI ÉS SZENTSÉGI KONGREGÁCIÓ, Orientamenti e proposte per la celebrazione dell’Anno mariano, körlevél, 5.
[222] Ilyen például boldog Manuel García Navarro atya, késôbb karthauzi szerzetes (†1903) által összeállított Felicitación sabatina a Maria Immaculada.
[223] A bizánci rítus szerint augusztus hónapja, melynek liturgiája Mária elszenderülésének ünnepe (augusztus 15.) köré csoportosul, a XIII. századtól valódi „Mária-hónapot” jelent. A kopt rítus szerint a „Mária-hónap” lényegében egybeesik kiahk (december–január) hónapjával, és értelemszerûen a karácsony ünnepére épül. Nyugaton a legkorábbi adatok a Szûz Mária tiszteletére szentelt május hónap meglétérôl a XVI. századból származnak. A XVIII. században már bizonyíthatóan élt a mai értelemben vett „Mária-hónap” hagyománya, ebben a korszakban azonban a lelkipásztorok – a bûnbánat szentségét és az eucharisztikus áldozatot kivéve – nem annyira a liturgiára, mint inkább az ájtatossági gyakorlatokra helyezték a hangsúlyt és ezek felé irányították híveik figyelmét is.
[224] ISTENTISZTELETI ÉS SZENTSÉGI KONGREGÁCIÓ, Orientamenti e proposte per la celebrazione dell’Anno mariano, körlevél, 64–65.
[225] A keresztény beavatás szentségeirôl és Máriáról néhány útmutatást vö. ibid. 23–31.
[226] SC 108. Vö. SC 35, 4.
[227] Vö. SC 35, 4.
[228] Vö. VI. PÁL, Marialis cultus kezdetû apostoli buzdítása, 30.
[229] Vö. ibid. 17; Collectio missarum de Beata Maria Virgine, Praenotanda ad lectionarium, 10.
[230] ISTENTISZTELETI ÉS SZENTSÉGI KONGREGÁCIÓ, Orientamenti e proposte per la celebrazione dell’Anno mariano, körlevél, 60.
[231] Vö. VI. PÁL, Marialis cultus kezdetû apostoli buzdítása, 41.
[232] ISTENTISZTELETI ÉS SZENTSÉGI KONGREGÁCIÓ, Orientamenti e proposte per la celebrazione dell’Anno mariano, körlevél, 61.
[233] Az antifóna a Beneventói San Lupo apátságának Antifónás könyvében (XIII. század) található meg, Vö. R. J. Hesbert (ed.), Corpus Antiphonalium Officii, II, Herder, Róma, 1965, XX–XXIV o; III, Herder, Róma, 1968, 440. o.
[234] Vö. EI, Aliae concessionis, 17, 62. o. Az Ave Maria magyarázatához Vö. KEK 2676–2677.
[235] ISTENTISZTELETI ÉS SZENTSÉGI KONGREGÁCIÓ, Orientamenti e proposte per la celebrazione dell’Anno mariano, Körlevél, 62.
[236] Vö. VI. PÁL Marialis cultus kezdetû apostoli buzdítása, 47.
[237] Vö. ET. 246. k., 3. §; 276, 2. §. 5; 663, 4. §; KLÉRUS KONGREGÁCIÓ, Direttorio per il ministero e la vita dei presbiteri, Libreria Editrice Vaticana, Cittá del Vaticano, 1994, 39.
[238] Vö. RITUALE ROMANUM, De Benedictionibus, Ordo benedictionis coronarum Rosarii, 1183–1207.
[239] Ibid.
[240] Vö. ibid. 1183–1184.
[241] ISTENTISZTELETI ÉS SZENTSÉGI KONGREGÁCIÓ, Orientamenti e proposte per la celebrazione dell’Anno mariano, Körlevél, 62, a.
[242] Uo. 62, b.
[243] Vö. SC 90.
[244] Vö. ISTENTISZTELETI ÉS SZENTSÉGI KONGREGÁCIÓ, Orientamenti e proposte per la celebrazione dell’Anno mariano, Körlevél, 62, c.
[245] VI. PÁL, Marialis cultus kezdetû apostoli buzdítása, 55.
[246] A Loretói litánia elsôként az 1874-es kiadás függelékében szerepel a Rituale Romanumban, Az engedélyezett búcsúkról vö. EI Aliae concessionis, 22, 68. o.
[247] Vö. Ordo coronandi imaginem beatae Mariae Virginis, Editio Typica, Typis Polyglottis Vaticanis 1981, n. 41, 27–29. o.
[248] Vö. ISTENTISZTELETI ÉS SZENTSÉGI KONGREGÁCIÓ, Orientamenti e proposte per la celebrazione dell’Anno mariano, Körlevél, 63, c.
[249] A XVI. században különösen elterjedtek az olyan litániaformulák, amelyek gyakran rossz ízlésrôl tanúskodtak és kevéssé érthetô ájtatosságot tükröztek. A túlzó és ellenôrizhetetlen litániák elterjedésének meggátolása érdekében 1601. IX. 6-án VIII. Kelemen pápa a Tanítóhivatal részérôl kiadta a Quoniam multi kezdetû szigorú dekrétumot, amely szerint csak a breviáriumokban, misekönyvekben, püspöki szertartáskönyvekben és rituálékban található hagyományos litániák és a Loretói litánia tekinthetô engedélyezettnek (vö. Magnum Bullarium
Romanum, III, Lugduni 1656, 1609.).
[250] Vö. ISTENTISZTELETI ÉS SZENTSÉGI KONGREGÁCIÓ, Orientamenti e proposte per la celebrazione dell’Anno mariano, Körlevél, 63. d.
[251] Vö. a II. János Pál pápa által a jubileumi évben, 2000. X. 8-án Rómában, az ott összegyûlt püspökök társaságában kinyilvánított Atto di affidamento alla Beata Virgine Maria.
[252] II. JÁNOS PÁL, Redemptoris Mater kezdetû enciklikája, 48.
[253] Vö. LG 61; II. JÁNOS PÁL 1, Redemptoris Mater kezdetû enciklikája, 40–44.
[254] Vö. ISTENTISZTELETI ÉS SZENTSÉGI KONGREGÁCIÓ, Orientamenti e proposte per la celebrazione dell’Anno mariano, Körlevél, 86.
[255] LG. 67; Vö. VI. PÁL levele Silva Henríquez kardinálishoz, a San Dominigo-i mariológiai kongresszus pápai legátusához, AAS 57 (1965) 376–379.
[256] RITUALE ROMANUM, De benedictionibus, Ordo benedictionis et impositionis scapularis, 1213.
[257] Vö. ISTENTISZTELETI ÉS SZENTSÉGI KONGREGÁCIÓ, Orientamenti e proposte per la celebrazione dell’Anno mariano, Körlevél, 88.
[258] RITUALE ROMANUM, De benedictionisbus, Ordo benedictionis rerum
quae ad pietatem et devotionem exercendam destinatur, 1168.
[259] Ibid.
[260] Vö. LG 67; VI. PÁL, Marialis cultus kezdetû apostoli buzdítása, 38; KEK 2111.
[261] Az Akathisztosz himnuszon kívül egyéb különbözô keleti eredetû imádságok is vannak vö. EI, Aliae concessionis, 23, 68–69. o.
[262] Az Akathisztosz énekével emlékeztek meg 1981. június 7-én a római S. Maria Maggiore-bazilikában az I. Konstantinápolyi Zsinatról (381) és az Efezusi Zsinatról (431). Ez a himnusz hangzott el Szûz Mária Mexikóban, Guadalupe városában történt jelenésének 450. évfordulóján 1981. XII. 10–12-én. Az 1988-as Mária-évben március 25-én a S. Maria sopra Minerva-bazilikában II. János Pál az Akathisztosz énekével vezette a hajnali áhítatot a szláv-bizánci rítus szerint. Az Incarnationis Mysterium bullája a szentév búcsúi gyakorlatai
közt kifejezetten említi az Akathisztosz himnuszát, melynek görög, szláv, magyar, ukrán, román és arab nyelven történô eléneklésére a 2000. XII. 8-án, a római S. Maria Maggiore-bazilikájában II. János Pál pápa által celebrált ünnepélyes szertartás adott alkalmat, amelyen a különbözô bizánci katolikus egyházak képviselôi is jelen voltak.
[263] Ismeretlen szerzô alkotása, melynek eredetét a mai tudományos kutatás leginkább a Kalcedoni Zsinatot követô évekre teszi, latin verzióját a velencei Kristóf püspök adta ki 800 körül, aki igen nagy hatást gyakorolt a középkori ájtatosságra nyugaton, és Kostantinápolyi Germanus néven ismert (†733).
[264] II. JÁNOS PÁL, Redemptoris Mater kezdetû enciklikája, 34.
[265] Vö. CAESAREAI EUSZEBIOSZ, Egyháztörténet, V, XV, 42–47; Sch 31, Paris 1952, pp. 189–190.
[266] SC 104.
[267] DS 150, MISSALE ROMANUM, Ordo Missae, Symbolum Nicaeno-Constantinopolitanum.
[268] II. JÁNOS PÁL, Divinitus perfectionis magister apostoli konstitúció, in AAS 75 (1983) 349.
[269] Vö. LG 4.
[270] Ibid., 48.
[271] Ibid., 48.
[272] Apostoli Hitvallás, in DS 19.
[273] KEK 1472.
[274] LG 49.
[275] Vö. ibid.
[276] FIRENZEI ZSINAT, Decretum pro Graecis, in DS 1305.
[277] Vö. MISSALE ROMANUM, Die 1nov. Omnium sanctorum sollemnitas, Praefatio.
[278] Ibid., Praefatio i de Sanctis.
[279] LG 51.
[280] KEK 328.
[281] Uo., 336.
[282] Például a húsvét ünnepén, Urunk születésének hírüladásakor (március 25.), karácsonykor (december 25.), mennybemenetelkor, a Szeplôtelen Fogantatás ünnepén (december 8.), Szent József (március 19.), Szent Péter és Pál apostol (június 29.), Nagyboldogasszony (augusztus 15.), és mindenszentek (november 1.) ünnepén.
[283] MISSALE ROMANUM, Praefatio de Angelis
[284] Vö. Ibid., Prex eucharistica, Sanctus.
[285] Ibid., Prex eucharistica I, Supplices te rogamus.
[286] Vö. S. BENEDETTO, Regula, 19, 5: CSEL 75, Vindobonae 1960, p. 75.
[287] Vö. RITUALE ROMANUM, Ordo Paenitentiae, Editio Typica, Typis Polyglottis Vaticanis 1974, 54.
[288] Vö. IMAÓRÁK LITURGIÁJA, Okt. 2. Szent ôrzôangyalok, Esti dicséret, „Ôrzôangyalokat áld ma víg énekünk” himnusz.
[289] Vö. uo., Befejezô imaóra Vasárnap és fôünnepeken a II. Esti dicséret után, „Látogasd meg” könyörgés.
[290] Vö. RITUALE ROMANUM, Ordo unctionis infirmorum eorumque pastoralis curae, cit., 147.
[291] Vö. RITUALE ROMANUM, Ordo exsequiarum, Editio Typica, Typis Poliglottis Vaticanis 1969, 50.
[292] NAGY SZENT BAZIL, Adversus Eunomium, III, 1: PG 29, 656.
[293] CLAIRVAUX-I SZENT BERNÁT, Sermo XII in Psalmum „Qui habitat”, 3: Sancti Bernardi Opera, IV, Editiones Cistercienses, Romae 1966, p. 459.
[294] Vö. EI, Normae et concessiones, 18, p. 65.
[295] MISSALE ROMANUM, Die 19 martii, Sollemnitas s. Joseph sponsi beatae Mariae Virginis, Collecta.
[296] RÍTUSKONGREGÁCIÓ, Quemadmodum Deus dekrétum, in Pii IX Pontificis Maximi Acta Pars Prima, vol. V, Akademisce Druck- u. Verlagsanstalt, Graz 1971, p. 282; vö. II. JÁNOS PÁL, Redemptoris Custos apostoli buzdítás, 1, in AAS 82 (1990) 6.
[297] Szent Józsefnek az egyetemes Egyházra kiterjesztett patronátusa 1870. XII. 8-án történt a Quemadmodum Deus dekrétummal, vö. fent
[298] XIII. LEÓ, Quamquam pluries enciklika, (1889. VIII. 15.), in Leonis XIII Pontificis Maximi Acta, IX, Typographia Vaticana, Romae 1890, p. 180.
[299] Vö. XII. PIUSZ, Allocutio ad adscriptos Societatibus Christianis Operariorum Italicorum (A. C. L. I.) (1955. V. 1.), in AAS 47 (1955) 402–407, melyben kinyilvánította, hogy Szent József, a munkás ünnepét május 1-re vezeti be (vö. RÍTUSKONGREGÁCIÓ, Decretum [1956. IV. 24.], in AAS 48 [1956] 237); II. JÁNOS PÁL, Redemptoris Custos, apostoli buzdítás, 22–24, in AAS 82 (1990) 26–28.
[300] Vö. SZIÉNAI SZENT BERNÁT, De sancto Joseph sponso beatae Virginis, art. II. cap. III, in S. Bernardini opera omnia, t. VII, Typis Collegii sancti Bonaventurae, Ad Claras Aquas 1959, p. 28.
[301] Különösen azokon a napokon, amikor a Megváltó genealógiája a liturgia központi témája (Mt 1, 1–17): december 17., vagy az angyal megjelenése Józsefnek (Mt 1, 18–24): december 18; Dom. IV Avv. A: mindkét perikópa aláhúzza, hogy Jézus, a Messiás, „Dávid fia” (Mt 1, 1) éppen Józsefen keresztül, aki Dávid nemzetségének tagja volt (vö. Mt 1, 20; Lk 1, 27. 32).
[302] Vö. CALENDARIUM ROMANUM, Litaniae Sanctorum, cit., 1969, pp. 33–39.
[303] Vö. RITUALE ROMANUM, Ordo unctionis infirmorum eorumque pastoralis curae. cit., 143.
[304] Ibid.,146.
[305] Vö. EI, Piae invocationes, p. 83.
[306] Vö. EI, Aliae concessiones,19, p. 66.
[307] Vö. EI, Aliae concessiones, 22, p. 68.
[308] II. JÁNOS PÁL, Redemptoris Custos apostoli buzdítás, 30, in AAS 82 (1990) 31.
[309] Vö. RITUALE ROMANUM Pauli V Pontificis Maximi iussu editum… Pii XII auctoritate ordinatum et auctum. Tit. IX, cap. III, 13: Benedictio rogi Vigilia Nativitatis S. Ioannis Baptistae.
[310] A mártírok halálának napját a hagyomány „dies natalis”-nak hívja. A használat már az V. századra visszavezethetô. Vö. SZENT ÁGOSTON, Sermo 310, 1: PL 38, 1412–1413.
[311] MARTYROLOGIUM ROMANUM ex decreto Sacrosanti Oecumenici Concilii Vaticani II instauratum auctoritate Ioannis Pauli PP. II promulgatum, Editio Typica, Typis Vaticanis 2001.
[312] Az Általános Római Naptárat VI. Pál tette közé 1969. II. 14.-én a Mysterii paschalis apostoli levéllel, in AAS 61 (1969) 222-226.
[313] SC 111.
[314] Uo.,
[315] VI. PÁL, Mysterii paschalis, 1, in AAS 61 (1969) 222.
[316] SC 111.
[317] Vö. CALENDARIUM ROMANUM, cit., Normae universales, 58–59; ISTENTISZTELETI ÉS SZENTSÉGI KONGREGÁCIÓ, De Calendaris particularibus, 8–12, in AAS 62 (1970) 653–654.
[318] LITURGIA HORARUM, Commune sanctorum virorum, Ad Invitatorium.
[319] MISSALE ROMANUM, Prex eucharistica I, Supra quae propitio.
[320] Ibid., Communicantes. A nap szentjére, vagy a patrónusra történô megemlékezésnek helye van a Prex eucharistica III-ban is.
[321] Vö. Ordo Romanus XXI, in A. Andrieu (ed.). Les „Ordines Romani” du Haut Moyen-Age, III, Spicilegium Sacrum lovaniense, Louvain 1951, p. 249. A búcsúkról vö. EI, Aliae concessiones, 22, p. 68.
[322] Vö. ISTENTISZTELETI ÉS SZENTSÉGI KONREGÁCIÓ, Notificatio de cultu Beatorum, 13, in Notitiae 35 (1999) 446.
[323] SC 111; vö. TRIENTI ZSINAT, Decretum de invocatione, veneratione et
reliquiis Sanctorum, et sacris imaginibus (1563. december 3.), in DS 1822.
[324] Vö. ibid.
[325] Institutio generalis Missalis Romani, 302.
[326] Vö. PONTIFICALE ROMANUM, Ordo dedicationis ecclesiae et altaris, Editio Typica, Typis Polyglottis Vaticanis 1977, cap. IV, Praenotanda, 5.
[327] Vö. ibid., cap. II, Praenotanda, 5.
[328] Ibid.
[329] Vö. ET, 1190. k.
[330] Vö. SZENT AMBRUS, Epistula LXXVII (Maur. 22), 13: CSEL 82/3, Vindobonae 1982, pp. 134–135; PONTIFICALE ROMANUM, Ordo dedicationis ecclesiae et altaris, cit., cap. IV, Praenotanda, 10.
[331] II. NICEAI ZSINAT, Definitio de sacris imaginibus (787. X. 23.), in DS 600.
[332] KEK 1159.
[333] Vö. II. NICEAI ZSINAT, Definitio de sacris imaginibus (787. X. 23.), in DS 600–603; TRIENTI ZSINAT, Decretum de invocatione, veneratione et reliqiis sanctorum, et sacris imaginibus (1563. december 3.), in DS 1821–1825; SC 111.
[334] Vö. nn. 1159–1162.
[335] II. NICEAI ZSINAT, Definitio de sacris imaginibus, in Conciliorum Oecumenicorum Decreta, cit., p. 135 (a DS-ben nem jelenik meg).
[336] KEK 1161.
[337] Uo.
[338] II. NICEAI ZSINAT, Definitio de sacris imaginibus, in DS 601.
[339] TRIENTI ZSINAT, Decretum de invocatione, veneratione et reliquiis Sanctorum, et sacris imaginibus, in DS 1824.
[340] Ibid., 1823.
[341] RITUALE ROMANUM, De Benedictionibus, Ordo ad benedicendas imagines quae fidelium venerationi publicae exhibentur, cit., 985.
[342] Vö. RITUALE ROMANUM, De benedictionibus, Ordo benedictionis imaginis Sanctorum, cit., 1018–1031.
[343] Ibid., 1027.
[344] Vö. ET, 1188 k.; Instituto generalis Missalis Romani, 318.
[345] Vö. PONTIFICALE ROMANUM, Ordo dedicationis ecclesiae et altaris, cit., cap. IV, Praenotanda, 10.
[346] Vö. RITUALE ROMANUM, De sacra communione et de cultu mysterii eucharistici extra Missam, cit., ET, 944 k.; fent n. 162.
[347] Institutio generalis de Liturgia Horarum, 213.
[348] II. VATIKÁNI ZSINAT, Gauduim et spes konstitúció, 18.
[349] DS 150: MISSALE ROMANUM, Ordo Missae, Symbolum Nicaeno-Constantinopolitanum.
[350] KEK 989.
[351] SZENT AMBRUS, De excessu fratris I, 70: CSEL 73, Vindobonae 1955, p. 245.
[352] KEK 1007.
[353] Ibid., 1013.
[354] Ibid., 1008; vö. TRIENTI ZSINAT, Decretum de peccato originali (1546. június 17.), in DS 1511.
[355] KEK 1009.
[356] MISSALE ROMANUM, Praefatio defunctorum, I.
[357] Vö. Ibid., Prex eucharistica IV, Commemoratio pro defunctis.
[358] KEK 1031; vö. DS 1304; 1820; 1580.
[359] LG 50.
[360] Vö. II. LYONI ZSINAT, Professio fidei Michaelis Paleologi (1274. VII. 6.), in DS 856; SZENT CIPRIÁN, Epistula I, 2: CSEL 3/2, Vindobonae 1871, pp. 466–467; SZENT ÁGOSTON, Confessiones, IX, 12, 32: CSEL 33/1, Vindobonae 1896, pp. 221–222.
[361] Vö. SZENT ÁGOSTON, De cura pro mortuis gerenda, 6: CSEL 41, Vindobonae 1900, pp. 629-631; ARANYSZÁJÚ SZENT JÁNOS, Homiliae in primam ad Corinhos, 41, 5: PG 61, 494–496; CCC 1032.
[362] Vö. EI, Normae de Indulgentiis, 3, o. 21; Aliae concessiones, 29, pp. 74-75.
[363] Vö. RITUALE ROMANUM, Ordo exsequiarum, cit., Praenotanda, 4.
[364] A virrasztás, melyet az angolszász környezet „wake”-nek hív, mindamellett, hogy teljes történelmi-teológiai jelentésének megértése már nem lehetséges, a halottak feltámadásába vetett hit aktusa, mely az evangélium asszonyainak virrasztását követi, akik illatos kenôcsöket vittek, hogy bekenjék Krisztus testét. Így váltak a feltámadás elsô tanúivá.
[365] RITUALE ROMANUM, Ordo exsequiarum, cit., Praenotanda, 11.
[366] Ibid., 41.
[367] KEK 1689.
[368] RITUALE ROMANUM, Ordo exsequiarum, cit., Praenotanda, 10.
[369] Ibid., SACRA CONGREGATIO SANCTI OFFICII, De cadaverum crematione, 2–3, in AAS 56 (1964) 822–823; ET 1184 k. 1. §. 2.
[370] MISSALE ROMANUM, Prex eucharistica I, Commemoratio pro defunctis.
[371] A halottak miséjével kapcsolatban cf. Institutio generalis Missalis Romani, 355.
[372] LG 49.
[373] CCC 958.
[374] DS 150; MISSALE ROMANUM, Ordo Missae, Symbolum Nicaeno-Constantinopolitanum.
[375] ET, 1234. k. 1. §.
[376] Vö. VÁNDORLÓK ÉS ÚTON LÉVÔK LELKIGONDOZÁSÁNAK PÁPAI TANÁCSA, Il Santuario, Memoria, presenza e profezia del Dio vivente (1999. V. 08.), Libreria Editrice Varicana, Cittá del Vaticano 1999.
[377] II. JÁNOS PÁL, Allocuzione ai rettori dei santuari francesi (1981. 01. 22.) in: Insegnamenti di Giovanni Paolo II. IV/1. (1981), Libreria Editrice Vaticana, Cittá del Vaticano 1981, 138.
[378] ET 1230. k. Az engedélyezett búcsúkról Vö. EI Alie concessiones, 33, 1. §. 4. 77. o.
[379] Vö. II. JÁNOS PÁL Redemptoris Mater kezdetû enciklikája, 28.
[380] ISTENTISZTELETI ÉS SZENTSÉGI KONGREGÁCIÓ, Orientamenti e proposte per la celebrazione dell’Anno mariano, Körlevél, 75.
[381] 17RITUALE ROMANUM, Ordo Penitentiae, 6 a.
[382] Vö. ibid., Appendix II, Specimina celebrationum paenitentialium, 1–73.
[383] Ibid., Praenotanda, 22.
[384] Vö. ET, 961. k. 2. §.
[385] Collectio missarum de Beata Maria Virgine, Praenotanda, 30.
[386] SC 47.
[387] Vö. Institutio generalis Missalis Romani, 41.
[388] Vö. 83.
[389] Vö. ET 1004. k.
[390] RITUALE ROMANUM, Ordo unctionis infirmorum eorumque pastoralis curae, 90.
[391] Vö. ET 1115. k.
[392] Vö. Institutio generalis de Liturgia Horarum, 27.
[393] Vö. ibid. 245.
[394] RITUALE ROMANUM, De Benedictionis, Praenotanda, 1–34.
[395] Vö. ibid. 22–24.
[396] Vö. ibid. 24. a.
[397] Vö. ibid. 30.
[398] Vö. ibid. 15. Comitato Centrale per l’Anno Mariano, I santuari mariani, 4. (1987. 10. 7-i körlevél)
[399] Comitato Centrale per l’Anno Mariano, I santuari mariani, 4. (1987. 10. 7-i körlevél)
[400] Ibid.
[401] ISTENTISZTELETI ÉS SZENTSÉGI KONGREGÁCIÓ, Orientamenti e proposte per la celebrazione dell’Anno mariano, Körlevél, 76.
[402] Vö. A KERESZTÉNYEK EGYSÉGÉÉRT PÁPAI TANÁCS, Directoire pour l’application des Principes et des Normes sur l’Oecuménisme (1993. III. 05.): AAS 85 (1993) 1039–1119.
[403] N. 8.
[404] N. 25, in: AAS 85 (1993) 1049.
[405] Vö. ibid. n. 27. 1049. o.
[406] Vö. ibid. n. 110. 1084. o.
[407] Vö. Collectio missarum de beata Maria Virgine, 38: „Sancta Maria, mater unitatis”; Szent Ágoston, 192. Sermo, 2: PL 38, 1013; VI. PÁL, Szentbeszéd Jézus templomban való bemutatásának ünnepére (1965. II. 02.) in: Insegnamenti di Paolo VI, III, (1965), Tipografia Poliglotta Vaticana, Cittá del Vaticano, 1966, 68. o; II. JÁNOS PÁL, Szentbeszéd a Jasna Góra-i Mária-kegyhelyen (1979. VI. 04.), in: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, II/1 (1979), Libreria Editrice Vaticana, Cittá del Vaticano 1979, 1418. o; Magyarázat az Úrangyala imádságához (1986. 06. 12.), in: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, XI/2 (1988), Libreria Editrice Vaticana, Cittá del Vaticano 1989, 1997. o.
[408] VÁNDORLÓK ÉS ÚTON LÉVÔK LELKIGONDOZÁSÁNAK PÁPAI TANÁCSA, Il Pellegrinaggio nel Grande Giubileo del 2000 (1998. IV. 25.), Libreria Editrice Vaticana, Cittá del Vaticano 1998.
[409] A Kódex szerint a zarándokok búcsújárása a kegyhely fogalmának integráns eleme: „Kegyhelyeknek azt a templomot vagy más szent helyet nevezzük, ahová különleges vallásos okból számos hívô zarándokol el a helyi ordinárius jóváhagyásával.” (1230 k.).
[410] A jeruzsálemi zarándoklatról egyértelmû tanúságot tesz a zarándokénekek gyûjteménye (Zsolt 120–124), azok számára, akik a szent városba tartanak. Keresztény értelmezésükben az egyház örömmét éneklik meg, amely ezen a földön zarándokol az égi Jeruzsálem felé.
[411] MISSALE ROMANUM, Prex eucharistica III, Intercessiones.
[412] Vö. SZENT ÁGOSTON, Tractatus CXXIV in Iohannis Evangelium, 5: CCL 36, Turnholti 1954, p. 685.
[413] Vö. fenn 267.
[414] II. VATIKÁNI ZSINAT, Apostolicam actuositatem dekrétum, 14.
[415] Vö. RITUALE ROMANUM, De Benedictionibus, Ordo ad benedicendos peregrinos, cit., 407.
[416] Vö. ibid., 409–419.
[417] Vö. fent nn. 265–273.
[418] Vö. RITUALE ROMANUM, De Benedictionibus, Ordo benedictionis peregrinorum ante vel post reditum, cit., 420–430.
Szentírási helyek jegyzéke

A szentírási idézetet a Direktóriumban a jelzett szám alatt lehet megtalálni.
Amikor egy szentírási utalásról van szó, azt dőlt szám jelzi.

Ószövetségi könyvek
Újszövetségi könyvek
Teremtés könyve
1,12 181
2,6 254
2,9 109
2,17 249
3,3 249
3,19 249, 254
3,24 214
8,1-15 280
12,6-7 280
13,18 280
21,17 214
22,11 214
28,10–22 280
33,18–20 280
35,1–15 280
Kivonulás könyve
12,1 175
13,2.12-13 218
14,8–31 245
19,6 76
19-20 280
19-24 76
23,17 280
Leviták könyve
11,44–45 76
12,1–8 120
19,2 76
Számok könyve
9,15–23 280
10,33–36 280
Második Törvénykönyv
8,3 126
Sámuel II. könyve
6,12–19 245
7,5-16 218
7,6 280
Királyok I. könyve
19,4–8 214
Krónikák I. könyve
17,11–14 218
Tóbiás könyve
12,15 214
Makkabeusok II. könyve
12,46 251
Zsoltárok könyve
42,5 280
84,6-8 280, 286
89[88],2 154
91,11 214
103,20 213
122,1 286
137,1 215
Bölcsesség könyve
1,13 249
Sirák fia könyve
17,1 159, 254
Izajás könyve
6,3 215
6,1–4 214
7,14 118
9,5 108
9,6 118
11,1 181
52,13–53,12 137
53,3 136
53,4–5 175
Dániel könyve
3,49-50 214
6,23 214
Zakariás könyve
12,10 167
Malakiás könyve
3,20 98
Máté evangéliuma
1,18–25 214
1,19 218
1,20–21 218
1,21 105, 218
1,23 118
2,1 106
1,11 118, 218
2,13–20 214
2,13–23 218
2,16–17 113
3,2 96
3,4 224
3,13–16 224
3,17 106
4,4 126
4,11 214
6,6 82
6,1–6.16–18 124
7,7 242
8,1 23
11,29 167, 170
18,10 214
18,20 186, 286
19,12 220
20,22 175
21,1–10 245
22,16 77
22,32 80
25,31 214
26,47–56 137
28,19 36 157
28,19–20 247
28,20 286
Márk evangéliuma
1,1 274
1,14 274
2,18–22 25
6,14–29 224
10,38 175
11,1–11 245
11,24 242
14,32 131
14,33–34 249
16,1–8 214
Lukács evangéliuma
1,6 224
1,17 224
1,26.36 225
1,27 218
1,28 102, 196
1,26–38 214
1,31–33 102
1,36 225
1,39–45 224
1,51 193
1,57–66 224
1,76 224
1,78 98
1,80 224
2,1–7 137
2,6–7 218
2,7 97
2,8–14 214
2,14 108
2,15–16 218
2,19 193
2,21 175, 218
2,22–24 121, 218
2,22–38 245
2,22–40 122
2,25–33 218
2,32 120
2,34–35 136, 137, 145
2,35 136
2,41 280
2,41–42 112
2,43–50 218
2,51 218
2,52 107
3,2 224
3,3 224
4,4 126
4,28–29 137
7,28 224
9,23 133
11,9 242
12,49–50 133
15,10 214
18,1 23
18,38 23
19,28–38 245
22,42–43 175
22,43 214
22,44 131
23,33 131
23,42 23
23,43 257
23,53 142
24,13–35 286
24,49 153
24,49 155
János evangéliuma
1,7 225
1,11 137
1,14 175, 263
1,29 175, 224
1,34 224
1,36 175
2,11 106
2,18–21 262
2,21 263
2,22–23 281
3,16 77, 248
3,18 77
3,28–30 224
3,30 225
4,20–24 265
4,23 85
4,34 77
5,33 224
6,40 248
6,54 175
6,63 23
10,30 167
11,55–56 280
12,12–16 245
12,24 254
12,36 175
13,1 281
13,34 23
14,6 77, 158
14,26 78, 153
16,13–15 153
16,13–25 78
16,28 280
17,21 182
19,5 129
19,25–27 145, 203
19,34 129, 142, 167, 173, 175
19,37 167
19,40–42 131
20,20 167
20,27 167
20,28 23
Apostolok Cselekedetei
1,11 214
1,14 155, 191
2,1–4 156
2,5 280
2,1–13 79
2,42–47 86
4,12 56
5,17–20 215
7,59 23
7,54–60 208
8,31–35 175
9,13 210
10,38 245
12,1–5 137
12,6–11 215
Rómaiaknak írt levél
1,1 274
1,5 76
5,12 249
6,2–6 55
6,3–10 257
6,4 77
6,23 249
8,9 77
8,14 78
8,15–17 78
8,24–25 96
8,26–27 78
8,32 77
12,1 48, 78, 85
12,15 252
12,12 23
16,26 76
Korintusiaknak írt I. levél
2,10 78
3,16 236
3,16–17 263
5,7 175
6,1 210
6,19 236, 263
10,16 177
10,31 23
11,17–32 23
11,24 80
11,24–26 23
11,23–26 55
11,25 175
15,25–16,3 245
15,42–44 252
16,1 210
Korintusiaknak írt II. levél
6,16 236, 263
8,9 108
Galatáknak írt levél
4,4 180, 249
4,10 23
Efezusiaknak írt levél
2,19–22 262
4,13 77, 211
5,8 153
5,25–27 176
Filippieknek írt levél
1,21 259
2,5 78
Kolosszeieknek írt levél
1,13 153
1,15 238
1,20 136, 175
1,28 211
2,12 77
2,16 23
2,16–19 23
3,17 23
Tesszalonikaiaknak írt I. levél
2,13 23
5,17 23
Timóteusnak írt I. levél
2,5 56, 77, 158, 210
Timóteusnak írt II. levél
2,11 249
Zsidóknak írt levél
1,1-2 77
1,14 213
2,14 180
4,14 77
7,25 286
8,6 77
9,11 263
9,11–12 176
9,15 77
12,24 77
12,28 28
13,14 247, 249, 262, 286
Szent Péter levele
1,18 177
1,18–20 175
1,19 176
2,5 46, 48, 262, 263
2,25 77
3,15 86
Szent János I. levele
1,2 108
1,7 176
3,2 96
Jelenések könyve
1,5 77, 176
1,8 116
1,28 80
4,8 159
5,6 168
5,8 215
6,9 176
6,10 176
6,9–11 208
7,9–17 208
7,14 176
8,3 215
8,3–4 214
20,13 254
21 264
21,3 263
21,4 249
21,22 262
22,13 116


A személy és helységnevek mutatója

A kifejezés a Direktóriumban a jelzett szám alatt található. Ha a jegyzetben van utalás rá, egy * csillag követi a számot.
Adonisz 227
Alcuin 188*
Altötting 285
Ambrus, Szent 237*, 249*
Anna, Szent 211
Antipolo 285
Aparecida 285
Assisi 285
Ágoston, Szent 140*, 142*, 167*,
168*, 227*, 251*, 278*, 286*
Aetheria ?? Eteria ?? 283
Bertalan, Szent 211
Baszileiosz, Nagy Szent 216
Beauduin, Lambert 46*
Béda, Szent 227
Benedek pápa, XIV. 42, 196
Bernardin, Sziénai Szent 220*
Bonaventura, Szent 169
Botte, Bemard 46*
Caacupé 285
Canterbury 284
Casel, Odo 46*
Chartres 285
Coromoto 285
Cyprianus, Szent 81*,
Czestochowa 285
De’ Nobili Róbert 45
Ernakulum Angamaly 285
Euszebiosz, Caesareai 208*
Eusebius, Vercelli Szent 211
Fatima 174, 189, 285
Ferenc, Assisi Szent 104
Ferenc, Szalézi Szent 170
Garcia, Navarro Manuel 188*
Gargano 284
Germanosz, Konstantinápolyi 207*
Gertrúd, Szent 169
Giustiniani, Paolo 37
Gergely pápa, XIII. 227
Gergely pápa, Nagy Szent 27
Greccio 104
Guadalupe 102, 207*, 285
Guardini, Romano 46*
Guéranger, Prosper 44
János pápa, XXII. 157
János pápa, XXIII. Boldog 178
János, Keresztelő Szent 224-225, 229
János, Bosco Szent 170
János, Aranyszájú Szent 251*
János, Eudes Szent 170
János Pál pápa, II. 2, 3*, 6*, 9*, 21*, 50*, 59*, 61*, 63*, 64*, 65*, 66*, 68, 71*, 95*, 102*, 139*, 154*, 156*, 167*, 174*, 204*, 207, 210*, 220*, 223*, 227, 263*, 264*, 278*
József, Szent 211, 218-223, 229
István, Szent 229
Jungmann, Josef 46*
Katalin, Sziénai Szent 169
Katalin, Labouré Szent 206, 251*
Kálvária 283
Kolos la Colombiére, Szent 170
Kelemen pápa, VIII. 203*
Kristóf, Velencei 207*
Kevelaer 285
Kowalska, Fausztina Szent 154
Knock 285
La Vang 285
Lénárd, Porto Mauriziói Szent 132
Leó pápa, XIII. 112*, 136*, 167*, 203, 220*, 222
Lyon 227
Loreto 284, 285
Lourdes 285
Lúcia, Szent 211
Ludolfo (Rudolf), Sassoniai 169
Lajos, Monforti Grignon Szent 204
Lutgarda, Szent 169
Margit, Alacoque Mária Szent 170, 171
Mária, Magdalai Szent 229
Mariazell 285
Marienberg 285
Márta, Szent 229
Martimort, Aimé Georges 46*
Márton, Szent 284
Maximilián, Mária Kolbe Szent 206
Matild, Helftai Szent 169
Matild, Magdeburgi Szent 169
Montevergine 285
Montserrat 285
Muratori, Ludovico Antonio 42
Nagasaki 285
Namugongo 285
Newman, John Henry 44
Omobono, Szent 211
Orbán pápa, IV. 160
Pádua 285
Pál pápa, V. 39*
Pál pápa, VI. 2*, 6*, 61*, 73*, 74*, 75*, 94*, 101*, 123*, 164*, 165*, 167*, 180*, 182*, 184*, 185*, 186*, 193*, 195*, 197*, 202*,205*, 207*, 228*, 278*
Parsch, Pius 46*
Patrik, Szent 211
Péter és Pál, Szentek 229; római emlékezetük 284
Pius pápa, V. Szent 39*
Pius pápa, IX. Boldog 220
Pius pápa, X. Szent 46, 222
Pius pápa, XI. 171
Pius pápa, XII. 8*, 46, 164*, 167*, 174, 220
Pompei 285
Prudentius 113*
Querini, Pietro 37
Rajmund, Szent 211
Ricci, Matteo 43
Ratzinger, Joseph 90*, 91*
Rocamadour 284
Rosmini, Antonio 44
Ruperto, di Deutz 147*
Saint-Michael (Mont) 216, 284
San Giovanni Rotondo 285
San Michele al Gargano 216, 284
San Michele della Chiusa 216, 284
Santiago de Compostela 284
Szent Sír 283
Sixtus pápa, V. 39*
Tamás apostol, Szent 211
Tamás, Becket Szent 284
Umberto de Romanis 188*
Usardo 227
Vagaggini, Cipriano 46*
Walsingham 284
Washington 285
Yamoussoukro 285



TÁRGYMUTATÓ

A BOLDOGSÁGOS SZŰZ HÉT FÁJDALMA áhítatgyakorlat 136. Lásd még „Via Matris”
„A HÉT FÉLELEM ÉS ÖRÖM” jámborsági gyakorlat Szent József tiszteletére 222.
„A KATOLIKUS EGYHÁZ KATEKIZMUSA” magán-kinyilatkoztatások 90; a Szentháromság titka 157*; a máriás jámborság 183* az Üdvözlégy Máriához való magyarázat 197*; a hiszékenység veszedelme 206*; a tisztítóhely 210* és 251; az angyalok 213* és 215*; a szentképek 238*, 239, 240*; a holtak feltámadásának hite 248*; a halál 249*; a halottak lelki üdvössége 251*, 252 és 257*.
A SZENVEDÉS MEGJELENÍTÉSE jelentése 144.
ADAPTÁCIÓ a liturgikus formák és a népi jámborság között a 4. sz.-ban 24; az ~ folyamata és egy jámborsági gyakorlat inkulturációja 92.
ADVENT összhang az ~ liturgiájával 96-105; adventi koszorú 98; adventi körmenetek 99; az Idők 100; Szűz Mária emlékezete 101-102 és 191; kilenced karácsonyra 103; a jászol 104; ~ lelkülete és a népi jámborság 105.
ADVENTI IDŐ Lásd Advent.
ADVENTI KOSZORÚ elkészítése és használata 98.
ÁHÍTATGYAKORLATOK a kifejezés elfogadása (a belső magatartásból való buzgó külső gyakorlatok) 8.
„AKATHISZTOSZ” Isten Anyjának himnusza a bizánci liturgiában 207.
ALAMIZSNA mint a halottakért való közbenjáró ima 251.
ÁLDÁS/ÁLDÁSOK az ~ szertartásának fejlődése a középkorban, amelyekben összehasonlítják a keresztény hit elemeivel, a különböző vallások szemszögéből 32-33; az ~ pasztorális vonatkozása a kegyhelyeken 272-273; a gyermekek meg~-a 112; a házaké 118, 152; a gyertyáké 120; az édesanyáé 121; a tojásoké 150; asztali áldás 68, 109, 150, 260; a családoké 152; szentségi áldás 163; füveké 181; rózsafüzér 198; érmeké 206; tűzé 225; szentek ereklyéivel 237; szentképekkel 244; a zarándokok ~ 287.
ANGYALOK az Egyház tanítása, a Szentírás és a Hagyomány tanúsága 213-214; az ~ tisztelete és hozzájuk való naponkénti könyörgés, körülmények és különleges feltételek 215; a hívek jámborsága az ~ iránt, különösen az Őrző~ felé 216; lehetséges visszaélések 217.
ANTROPOLÓGIA a szimbólum antropológiai indíttatása és a jámborság kifejezései 12; antropológiai értékek a Mária ünnepeken 187 és a Szentek ünnepein 232-233; a körmenet antropológiai értéke 247.
APOKRIF az apokrif irodalom elterjedése a középkorban és hatása az ikonográfiára 30; ~ Mária életéről 23*.
APOSTOLI SZENTSZÉK HIVATALAI Szt. Rítuskongregáció: Quemadmodum Deus 220*; Maxima redemptionis nostrae mysteria dekrétum 143*; Eucharisticum mysterium instrukció 2*, 141*, 164*; Hittani kongregáció: Orationis forma levél 57*; (Szent Officium legszentebb Kongregációja) De cadaverum crematione instrukció 254*; Püspöki kongregáció: Direttorio per il ministero pastorale dei Ves-covi 5*, 75*; Papi kongregáció: Direttorio per il ministero e la vita dei presbiteri 197*; Direttorio Generale per la Catechesi 2*, 59*; Istentiszteleti kongregáció: De Calendariis particularibus instrukció 231*; Istentiszteleti kongregáció: Lettera circolare sulla preparazio-ne e celebrazione delle feste pasquali 138*, 139*, 140*, 141*, 145*, 146*, 156*; Orientamenti e proposte per la celebrazione dell’anno mariano körlevél 66*, 73*, 183*, 184*, 186*, 188*, 190*, 191*, 194*, 195*, 197*, 199*, 200*, 202*, 203*, 204*, 205*, 266*, 273*; Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció: Varietates legitimae instrukció 6*, 12*, 21*, 66*, 92*; Notificazione sul culto dei Beati 236*; Apostoli Penitenciária: Enchiridion Indulgentiarum 72*; Kultúra Pápai Tanácsa: Per una pastorale della Cultura 91*; Elvándorlók és Útonlévők Pápai Tanácsa: Il Santuario. Memoria, presenza e profezia del Dio vivente 262*; Ilperegrinaggio nel Grande Giubileo del 2000 279*; Keresztények Egysége Pápai Tanácsa: Directoire pour l’appli-cation des Principes et des Normes sur l’Oecuménisme 155*, 182*, 277*.
APOSTOLI SZENTSZÉK megnyilatkozásai a népi jámborság tárgyában 2. Lásd még Apostoli Szentszék Hivatalai, Tanítóhivatal.
APRÓSZENTEK ~ ünnepének értékelése 113.
ASZTAL ~i áldás a családban 68, 109, 150, 260.
ATYA (ISTEN) Isten atyaságának misztériuma 79-80.
„AZ ÉDESANYA ÓRÁJA” nagyszombati máriás jámborsági gyakorlat 147.
„AZ ELHAGYATOTT ÓRÁJA” nagypénteki máriás jámborsági gyakorlat 145.
„AZ ÚRANGYALA” kapcsolata Urunk születésének hírüladása (Gyümölcsoltó Boldogasszony) ünnepével 187; az ~ jelentése és formája 195; Isten Angyala 216 és az Örök nyugodalmat összekapcsolásáról 260.
BABONA a ~ rítusai elfogadhatatlanok a népi jámborságban 12; őrködni, nehogy olyan képeket helyezzenek ki tiszteletnyilvánításra, melyek babonasághoz vezethetnek 244.
BÉKE imádság a ~ért és „Béke világnapja” 117.
BÉRMÁLÁS a Szentlélek ajándéka 156; a keresztség és a ~ mint az Istennek való szenteltség alapja 204.
BETEGEK KENETE ünneplése a kegyhelyeken 269.
BETEGEK körmenet a Szent Útravaló a ~ nek történő kiszolgáltatásakor 245; a kegyhely a ~ iránt megnyilvánuló szeretet helye 275. Lásd még Betegek kenete.
BIZÁNCI RÍTUS megemlékezés Szűz Máriáról adventban 101; augusztus hónapban 190*; Akathisztosz himnusz 207.
BOLDOGOK mikor lehet a Mindenszentek litániájában megnevezni őket 235. Lásd még Szentek.
BÖJT a szent időkhöz kötve 25; a nagyböjti ~ gyakorlata 126.
BÚCSÚK ~ és jámborsági gyakorlatok 72; az elhunytak lelkéért ajánlott ~ 251.
BŰNB(OCS)ÁNAT SZENTSÉGE a nagyböjt penitenciális jellege és a ~ 125; az egyház előírása, hogy legalább évente egyszer meg kell gyónni a súlyos bűnöket 125; a ~ és az elsőpéntek 171; az egy ünnepet megelőzően tartott triduumok és kilencedek (novénák) alkalmat kell szolgáltassanak a ~ elvégzésére 189; a ~ ünneplése (helye, előkészítése, rituális cselekmények) a kegyhelyeken 267; a zarándoklat bűnbánati jellege és a kegyhely, mint a ~ elvégzésének helye 286.
CSALÁD a ~ mint a népi jámborság alanya 68; a Szent Család ünnepe és a keresztény ~ saját rítusainak és imagyakorlatainak eseményei (a Szent Családra való rábízás, a gyermekek megáldása, a házastársi kötelességek megújítása, a jegyesek kölcsönös ígéretének kinyilvánítása) 112; asztali áldás 68, 109, 150, 260; a családok évenkénti megáldása otthonaikban 152; a ~ felajánlása Jézus Szentséges Szívének 68, 171; Isten igéjének olvasása és elmélkedés a ~ban 68; a ~ és a jámborsági gyakorlatok 72.
CSALÁDOK FELAJÁNLÁSA (rábízása) ~ a Szent Családra 112; Jézus Szívére 171.
DE PROFUNDIS zsoltár a megholtakért 260.
DÉMONOK téves fogalmak 217.
DIAKÓNUSOK a ~ ébersége a liturgikus élet és a népi jámborság előmozdításában 1; a Direktórium címzettjei között vannak 5.
DIREKTÓRIUM természete 4; célja 4; felépítése 4; címzettjei 5; szóhasználata 6-10.
EGYETEMES PAPSÁG és a népi jámborság 85-86.
EGYHÁZ az ~ figyelme a népi jámborságra 1; a liturgia és a népi jámborság az ~ tanítóhivatalának a megvilágításában 2, 60-75; az ~ kifejezi hitét az imádság formáiban 16; az ~ mint Isten népe 44; a népi jámborság hozzátartozik az ~ kultikus életéhez 50; az ~ kultikus közösség 81-86; a keresztény kultusz „ekkleziológiai alapelve” 84; az egyházi tekintély részéről való elismerés és a magán-kinyilatkoztatások 90; az ~ parancsa a súlyos bűnöket legalább évenként egy alkalommal meggyónni és a szentáldozáshoz legalább évenként járulni 125; az ~ ikonja Máriában 147, 180; az ~ jegyesének ábrázolása 179; az ~ Tanítóhivatala és a máriás jámborsági ájtatosságok 185-186; a népi jámborság alkalom arra, hogy Máriának ekkleziológiai látására neveljen 189; az Akathisztosz magába foglalja az első századok ~-ának hitét Máriáról 207; az ~ tanítása a szentekről 208-212; az angyalokról 213-214; a szentképekről 240; az ~ hite az örök életben 248. ,
EGYHÁZI INTÉZMÉNYEK ~ a Direktórium címzettjei 5; a jámborsági gyakorlatokat vallásos családokban végzik 72; szombati megemlékezés Szűz Máriáról vallásos közösségekben 188; a rendek és ~ által használt Mária-litánia formulák 203.
ELÉGTÉTEL AKTUSA az irgalom kiesdéséért való imaforma és Jézus Szívét ért sértések engesztelése 171.
ÉLET az ~ ajándékának értéke és védelme 105, 113.
ELSŐ PÉNTEK a kilenc egymást követő ~ gyakorlata 42, 171.
ELSŐ SZOMBAT az öt egymást követő ~ máriás jámborsági gyakorlata 174.
ÉNEK az ~ jelentősége és értéke a népi jámborságban, összekapcsolva a zenével és a testmozgásokkal 17; népénekek alkotása a XIX. században 45.
EREKLYÉK áhítat és tisztelet a szentek ereklyéi iránt 15, 236-237; körmenetek a ~ kel 245; a szenvedés ~i 283-284.
ÉREM votív ~et hordani 15; néhány testvérület megkülönböztető jele 69; máriás érmék, „Csodás Érem” 206.
EUCHARISZTIA a jámborság tettei és az áhitat helye az eucharisztikus ünneplésen kívül 13; a szenvedésről szóló áhítat, amelynek az ~-ban való teljes részvételre kell vezetnie 80; Krisztus húsvétjának emlékezete 81; általános papság és az ~ 85; a legalább évenkénti egy alkalommal való szentáldozás parancsa 125; az ~ iránti áhítat alapjának valósága 160; eucharisztikus körmenetek és az ~ imádása 162-165; az ~ ünneplése a hónap első péntekjeinek 171 és első szombatjainak gyakorlatában 174; az Egyház minden misében kéri az egység és a béke ajándékát 182; a triduumok és a novénák előkészítenek az ~-hoz való járulásra 189; az ~ és egy szent ünnepe 227; szentek és az ~ ünneplése 234; a megholtakért végzett eucharisztikus áldozat ünneplése 251; a temetéseken 252 és a könyörgésben 255; az ~ a kegyhelyeken 268; az ~ ünneplése zarándokút kezdetén, mint annak csúcsa és a kegyhelytől való elbocsátáskor 287.
EUCHARISZTIKUS ÁHÍTAT jelentése és alkalmazása 160-163. Lásd Szentségimádás.
EVANGELIZÁCIÓ a XV. és a XVI. században az ~ a misszionáriusok jámborsági gyakorlataival történt 36; a népi jámborság jelentősége az ~ban 64; a népi jámborság ~a 2, 21, 66, 80; a kegyhely az ~ helyszíne 274.
ÉVKÖZI IDŐ liturgikus jelentése és a kapcsolódó népi jámborság 57-182.
FÁJDALMAS a fájdalmas Szűzanya útjának és „hét fájdalmának” jámborsági gyakorlata 136-137; Mária fájdalmának emlékezete 145; a Fiú szenvedéséhez Mária társulása jámbor gyakorlatok 145; Mária fájdalmas Szívére való hivatkozás a „a csodás éremben” 206.
FATIMA a ~i jelenések és Mária Szeplőtelen Szívének áhítata 174; minden hónap 13-i, Mária iránti tiszteletből való összejövetelek ~ára emlékeztetnek 189; ~ kegyhelye 285.
FELAJÁNLÁS (rábízás) MÁRIÁNAK ~ Mária Szeplőtelen Szívének 174; Máriának történő felajánlásnak, rábízásnak és odaajándékozásnak az értelme 204;
FELAJÁNLÁS JÉZUS SZÍVÉNEK személyes és a család ~ 68, 171.
FELELŐSSÉG ~ és illetékesség a népi jámborsággal kapcsolatban 21.
FELVILÁGOSODÁS a „műveltek vallása” és az „egyszerű nép vallása” a ~-ban 42.
GERGELY (NAGY SZENT) utalás a liturgia és a népi jámborság közötti termékeny kapcsolatra 27.
GESZTUSOK mint a népi jámborság jelei 15.
GUADALUPE (-i Miasszonyunk) ünnepe 102; szentélye 207*, 285.
GYERMEKEK Aprószentek ünnepe és a kisgyermekek és gyermekek védelme 113.
HABITUS felölteni egy saját ~-t 15; néhány harmadrendben megkülönböztető jel 69; a skapuláré redukált formája a ~-nak 205.
HALÁL a ~ keresztény értelme a hit fényénél 248-250; a ~ elrejtése 259. Lásd még Hamvasztás, Halottak, Temetés.
HALDOKLÓK a ~ Szent József oltalmába ajánlása 220-221; a ~nak a szentek közbenjárására bízása 235.
HALOTTAK NAPJA november 2. és a halottakért való könyörgések 245, 255 és 260.
HALOTTAK a népi gyakorlat ősi nyomai a ~ emlékezete tekintetében 23; könyörgések és engesztelések a ~-ért a középkorban 32; a ~ emlékezete és könyörgések a liturgiában és a népi jámborságban 248-260; körmenet a temetőbe november 2-án és a temetés alkalmával 245; a temető meglátogatása 260; a halál keresztény értelme 249; az Eucharisztia ünneplése 251-252 és 255; a tisztítóhelyen szenvedő lelkek 251; könyörgések 251-255; a temetés (virrasztás, Eucharisztia, búcsú) 252-254; halotthamvasztás 254; megemlékezés a ~-ról az Imaórák Liturgiájában 255; népi jámborság a ~ iránt 256-260 és a veszélyek elkerülése 258-259; a halottak kultuszának szokásai és a hozzá tartozó hagyományok 257; a lélek halhatatlansága 257-258; a ~-ért való kilenced, nyolcad 260.
HAMVASZTÁS gyakorlata és a kánoni törvényhozás 254.
HAMVAZÓSZERDA értelme és sajátossága 125.
HÁROMSÁG (Legszentségesebb) a kultikus élet szentháromságos volta 76-80; liturgikus főünnep és a kapcsolódó áhítatgyakorlatok 157-159.
HÁZASSÁGKÖTÉS a ~-kor elfogadott házastársi elkötelezettségek megújítása 112.
HELYEK zarándoklat „szent ~ re” 32, 283; a népi jámborság megnyilvánulásának ~ és terei (templom, kegyhely, otthon, a mindennapi élet és a munka helyszínei, utcák és terek) 19; a ~ -re vonatkoztatott szentség iránti érzék a IV. és V. sz-ban 25; ~ megszentelése 33.
HELYI ORDINÁRIUS a ~ feladata a nyilvános imaszövegeknek és jámborsági gyakorlatok jóváhagyása 16; a ~ felelősségi körébe tartozik a népi jámborság megnyilatkozásának felügyelete 21 és 92; a ~ jóváhagyása szükséges egy zarándokhely vagy zarándoklat kánoni elismeréséhez 264 és 279.
HÉTNAPOS IDŐSZAKOK a Mária ünnepekre történő felkészülés 189.
„HÉT SZERDA” jámborsági gyakorlat Szent József tiszteletére 222.
HOLTAK FÖLTÁMADÁSA az egyház hite 248-250.
„HOZZÁD, SZENT JÓZSEF” XIII. Leó pápa imádsága Szent Józsefhez 222.
HÚSVÉT húsvét vasárnapja és a népi jámborság 148-151. Lásd még húsvéti idő, húsvéti szent három nap.
HÚSVÉT ÜNNEPÉNEK MEGHIRDETÉSE Vízkereszt ünnepén különböző helyen lévő szokás 118.
HÚSVÉTI IDŐ liturgikus jelentése és a kapcsolódó népi jámborság 152-156.
HÚSVÉTI SZENT HÁROMNAP a liturgikus év csúcspontja 80, 140-151; Krisztus Vére misztériumának jelentősége a ~-ban 177.
IDŐSEK a betegek kenete az ~-nek 269; az idős zarándokok befogadása a kegyhelyeken 275.
IDŐSZAKOK ~, melyek a népi jámborság különböző megnyilvánulásait kísérik 20; a „szent ~k” gyakorlatának megerősödése 25; ~, melyek a liturgikus év saját ritmusa mellett alakulnak ki 32; téli napforduló 100.
IGELITURGIA az Isten igéjének hallgatása Boldogságos Szűz tiszteletében 191-194.
IKONOGRÁFIA Lásd Képek.
IMÁDSÁG a személyes ~ ősi formái 23; imakönyvek 41; személyes és magán- ~, imamódok 82-83; a Szentlélektől áthatott ~, az ~ megnyit Isten és a felebarát felé 156; az ~ módjai az Oltáriszentség előtt 165; a szentképek az ~ segítői 240; a kegyhelyen végzett zarándok- ~ 286.
IMAÓRÁK LITURGIÁJA az Egyház Istendicsőítő imája 81; Olvasmányos imaóra karácsony vigíliáján az éjféli mise előtt 110; az ~ felépítésének ismerete és a szentségimádás 165; ~ a megholtakért 255; ~ kegyhelyeken 271; ~ zarándoklat kezdetén és annak folyamán 271,
287.
INKULTURÁCIÓ applikáció és ~ a IV. századtól 24-27; ~ a XVI-XVII. században 36 és 43; a népi jámborság koordinátákkal szolgálhat egy valódi ~ számára 58; ~ és népi jámborság 91-92. Lásd még Kultúra.
„ISTEN ANGYALA” az őrangyal megszólítása, gyakran az Úr Angyala kíséretében 216.
ISTEN IGÉJE ~ olvasása és átelmélkedése a családban 68; ~ és a népi jámborság 87-89; Urunk szenvedéstörténetének olvasása a nagyböjtben 130; ~ ünneplése és a máriás jámborság 193-194; ~ hallgatása az áldások szertartásában 272. Lásd még Szentírás.
ISTENI IRGALMASSÁG áhítatgyakorlat húsvét II. vasárnapjára 154.
JÁMBORSÁG (-I GYAKORLAT) jelentése 7; leírása és sajátosságai 70-72; ~ és búcsúk 72; liturgia és ~ 73-74; megújításuk 75; v.mely ~ alkalmazása és inkulturációja 92; máriás ~-ok és a Tanítóhivatal 185-186 és 192-207; a máriás ~-ok időszakai 187-191.
JÁNOS PÁL PÁPA, II. útmutatásai a népi jámborságról 2; a családról 68; példák a Keresztútra, melyeket személyesen vezetett 139*; Szűz Mária Szeplőtelen Szívének ajánlás 174; 204*, Akathisztosz himnusz 207; Dokumentumok: A franciaországi zarándokhelyek rektoraihoz intézett beszéd 263*; Abruzzo és Molise tartományok „ad limina” látogatásra érkezett püspökeihez intézett beszéd 65*, 66*; Basilicata és Puglia tartományok „ad limina” látogatásra érkezett püspökeihez intézett beszéd 61*; Beszéd a Latin-Amerikai Püspöki kar IV. Általános Konferenciáján, Santo Domingóban 64*; Az Úrangyala alkalmával mondott beszéd Mexikóvárosban 102; Az Úrangyala alkalmával mondott beszéd 278*; Popayanban tartott beszéd 65*; Divinitus perfectionis magister apostoli konstitúció 210*; Pastor Bonus apostoli konstitúció 3*, 21; Catechesi tradendae apostoli buzdítás 2*, 6*, 61*, 64*; Familiaris consortio apostoli buzdítás 2*, 68; Redemptoris Custos apostoli buzdítás 220*, 223*; Vicesimus quintus annus apostoli levél 2*, 6*, 21*, 59*, 66*; Dies Domini apostoli levél 95*; Dives in misericordia enciklika 154*; Redemptoris Mater enciklika 204*, 207*, 264*; Redemptoris missio enciklika 156*; Üzenet, az emberi nem Jézus isteni Szívének történt felajánlása centenáriumának alkalmából 167*; La Serenában (Chile) mondott szentbeszéd 9*, 50*, 61*, 71*, 156*; A „de Zapopan” Szűzanya kegyhelyén mondott szentbeszéd 61*, 63*; Szentbeszéd a Jasna Góra-i kegyhelyen 278*.
JÁNOS PÁPA, XXII. Szentháromság ünnepét kiterjesztette a latin egyházra 157.
JÁNOS PÁPA, XXIII. (Boldog) Jézus Vérének litániáját jóváhagyta 178.
JANZENIZMUS a ~ befolyása a tiszta liturgiához való visszatéréséért 42; a ~ és a Jézus Szíve-tisztelet 170.
JÁSZOL karácsonyi szimbólum 104; élő betlehem 109.
JEGYESEK kölcsönös jegyesi ígéretek 112.
JELENÉSEK a magán-kinyilatkoztatásokkal összefüggésben 90; Fatimai ~ 174 és 189.
JÉZUS KRISZTUS ~ misztériuma a kultikus élet középpontjában 77-80; ~ gyermekkorának misztériumai és áhítata 34, 79, 108; ~ nevének emléknapja 107; ~ szenvedésének misztériumai és áhítata 34, 41, 62, 79, 129, 144; a nagyböjtben és Nagypénteken szenvedéstörténetének olvasása és elmélkedés 130, 142; a Keresztrefeszített és a Kereszt iránti tisztelet és áhítat a nagyböjtben és Nagypénteken a kereszthódolatkor 127-129, 142-143, 159; a halott Krisztus körmenete nagypénteken 142-143; húsvétvasárnap a Feltámadt képével körmenet 149; Szent Szív (főünnepe és áhítata) 42, 166-173, 206; ~ Vérének áhítata és kultusza 175-179; krisztológiai címek 176; a hívek halála Krisztus misztériumának fényénél 250. ***Lásd Keresztség (az Úr) Jézus Szíve, Vasárnap, Urunk megjelenése, Eucharisztia, karácsony, húsvét, Urunk szenvedése, Urunk bemutatása, Krisztus Vére, Nagyszombat, Keresztút, A Világosság útja.
JÉZUS SZÍVE ~ tisztelete a XVIII. században 43; liturgikus főünnep és tisztelet 166-173; a ~ tisztelet szentírási alapja 167; patrisztikai megfontolások 168 és az Atyáké 168-170; a tisztelet formái 171-172 és ikonográfia 173; utalás ~-re a csodás érmen 206.
JÓSLÁS nem lehet hívni a halottakat jósló praktikák miatt 258.
JÓZSEF (SZENT) a Szent Család ünnepe 112; ~ a liturgiában és a népi jámborságban 211, 218-223, 229; ~ pártfogása 220; ~ munkások és kézművesek példaképe 220; a haldoklók ~ oltalmába ajánlása 220-221; XIII. Leó imádsága ~hez 222; Litánia ~hez és más jámborsági gyakorlatok 222; a nagyböjt és ~ főünnepe 223.
KARÁCSONYFA a ~ szimbóluma 109.
KARÁCSONYI IDŐ Lásd karácsony.
KARIZMA kapcsolat a szolgálat és a népi jámborság megnyilvánulása körüli ~ között 84.
KATEKÉZIS a középkorban a ~ hiánya a keresztény istentisztelet helyes kifejezését fenyegette 33; a ~ hatása a missziókban a jámbor áhítatgyakorlatok (pii esercizi) által is 36; a ~ előmozdítása, a kamalduli Giustiniani és Querini által 37; a „Catechismus ad parochos” (Katekizmus a plébánosoknak) nevelői feladata 39; a felnőttek ~e vasárnaponként a katolikus Reformkorban 42; a ~ fenntartja az egészséges kapcsolatot a liturgia és a népi jámborság között 49; a ~ a vasárnap keresztény lelkületéről 95; a jámbor áhítatgyakorlatok kateketikai eszközök 189; a ~ és a szentek tisztelete 212-213; a ~ a szentképekről 239; a megholtakért végzett könyörgések és a ~ végső dolgok 255.
KATOLIKUS MEGÚJULÁS történeti szakasza 41-43.
KEGYHELY/EK a népi jámborság szempontjából jelentős helyek 19; ~ a XIX. sz.-ban 45; ~ a Szent Angyalok tiszteletére 216; a ~ jelentése és jelentősége 261-279; ~ és az irgalmasság gyakorlása 275; ~ mint a kultikus ünneplés helye 265-273; (példaszerűség 266; Eucharisztia 261, 268; keresztény beavatás 270; Imaórák Liturgiája 271; Házasságkötés sz. 270; Bűnbánat sz. 261, 267; Szentelmények 272; Szentségek 270; Betegek kenete 269); ~ és kultúra 276; ~ és ökumenizmus 277-278; egy ország hitbeli és kulturális identitásának kifejeződése 285; ~ és evangelizáció 274; egy ~ kánoni elismerése 264; a ~ emléktárgyai 287; a ~ teológiai és szimbolikus értéke 262-263; a zarándokok fogadása és elbúcsúztatásuk 287.
KEGYHELYEK IGAZGATÓI a Direktórium címzettjei 5; őrködjenek a képtisztelet mikéntje felett 18; a liturgikus ünneplésekkel kapcsolatos felelősségük és feladataik 270-272; a püspök munkatársai 288.
KELET a ~ liturgiája, ikonográfiája és himnuszirodalma a középkorban 28; Szűz Mária az adventi időszakban a ~i keresztények liturgikus naptárában 101; Urunk bemutatásának ünnepe (Hypapante=Talál-kozás) a bizánci ~en 120; a Triszhagion elterjedése 159; Szűz Mária hónapjai ~en 190; az Akathisztosz himnusz 207; szentek tisztelete 208; ikonográfia 243. Lásd még Bizánci rítus, Kopt rítus.
KÉPEK érinteni és megcsókolni a ~-t 15; a ~ értéke és jelentősége a népi jámborságban, használatuk, őrködés előállításuk és használatuk felett 18; a képromboló eretnekség elleni harc és az ikon kultikus jelentése 28; az apokrif irodalom hatása az ikonográfiára 30; a konfra-ternitások (testvérületek) áhítatgyakorlatában 41; a Szent Szív ikonográfiája 172-173, Krisztus Vérének ikonográfiája 179; a szentek ikonográfiája 244; egy Szűz Mária kép megkoronázási szertartása 203; az egyház tanítása a szent- tiszteletéről 238-244; a szent~-kel való körmenetek és tiszteletük 239; a ~ tiszteletének relatív volta és helyes gyakorlata 241-242; a ~ mint a művészet és kultúra kifejeződései 243; az ikonográfia 243; a ~ megáldása 244; a ~ elhelyezése 244; a kegyhelyeken tisztelt ~ 286; ~: mint zarándokemlék 287.
KERESZT a ~ tisztelete 127-128; a győzelem, az áldás jele 128; a ~ hódolat 159.
KERESZTELŐ SZENT JÁNOS a liturgiában és a népi jámborságban 224-225, 229.
KERESZTÉNY BEAVATÁS ~ és az általános papság 85; ~ és nagyböjt 124; a ~ ünneplése és a misztagógia a húsvéti időben 191.
KERESZTÉNY ÓKOR a Liturgia és a népi jámborság kapcsolata a ~-ban 23-27.
KERESZTÉNYEK EGYSÉGE imahét a ~ért 155, 182; felhívás a ~re és az Akathisztosz 207; a kegyhelyek szerepe 277-278. Lásd még Ökumenizmus.
KERESZTJÁRÁS ~i körmenet 245.
KERESZTRE FESZÍTETT a ~ tisztelete 127-129.
KERESZTSÉG az Úr megkeresztelkedésének ünnepe 119; a ~ és a Boldogságos Szűz Máriának való konszekrálás és rábízás; a ~ és a Krisztusban való meghalás értelme 250. Lásd még Keresztény beavatás.
KERESZTSÉGI VESPERÁS húsvétvasárnap 245.
KERESZTVETÉS imádságok elkezdésekor 157; az áldás gesztusa 272.
KILENCED (NOVÉNA) kialakulásuk a középkorban 32; ~ a konfrater-nitások gyakorlatában 69; kilenced az elhunytakért 260; a Szeplőtelen Szűz ~e 101-102; Mária-ünnepek ~ei 189; karácsony ~e 103; pünkösd ~e 155.
KONFRATERNITÁSOK a ~ kialakulása, fejlődése és célja a középkorban 31 és a Tridenti Zsinat utáni korban 41; a ~ a népi jámborság alanyai és azok a jámborság, az áhítat és a szeretet megnyilvánulásai 69; a jámborsági gyakorlatok megvalósítása a ~-ban 72; Krisztus szenvedésének bemutatására való megbízás 144; a ~ és az elhunytak iránti jámborság 260.
KOPT RÍTUS megemlékezés Szűz Máriáról adventban 101; 190*
KOR > JELENKOR Liturgia és a népi jámborság a ~-ban 44-46.
KOR > MODERN Liturgia és a népi jámborság a ~-ban 34-43.
KOR > TRIDENTI ZSINAT UTÁNI KOR Liturgia és a népi jámborság a ~-ban 39-41.
KÖRMENETEK (PROCESSZIÓK) jelentései és módjai 245-247; adventi ~ 99; Urunk bemutatásának ünnepén (Gyertyaszentelőkor) tartott ~ 120; nagyheti ~ 138; pálma és olajágakkal (barkával) tartott ~ 139; nagycsütörtökön 141; nagypénteken 142-143, 245; húsvétkor (feltámadási ~) 149; eucharisztikus ~ 162-163 és 245; ereklyés ~ 237, 245; ~ szentképekkel 239; szent olajokkal 245; keresztjárási körmenetek 245; nagyböjti stációs 245; keresztségi vesperások ~ 245; Szent Útravaló ~ 245; temetői ~ 245; votív ~ 246.
KÖZBENJARÓ IMÁDSÁG a halottakért végzett ~ miértje és mikéntje 248-260; a ~ jelentése és különböző formái 251 és 255. Lásd még Halottak, Temetés.
KÖZÉPKOR a népi jámborság és a liturgia kapcsolata 28-33.
KRISZTUS lásd Jézus Krisztus.
KRISZTUS SZENT VÉRÉNEK KORONÁJA áhítatos elmélkedés a Szent Vér hétszeri kiontása felett 178.
KRISZTUS VÉRÉNEK TISZTELETE ÉS ÁHÍTATA 175-179; szentírási alapjai 175-176; a liturgiában 177; a népi jámborságban 178; az ikonográfiában 179. Lásd még Krisztus Teste és Vére, „Via Sanguinis”.
KRISZTUS VÉRÉNEK IMÁDÁSA ~-nak órája és célja 178.
KULTIKUS ÉLET a keresztény kinyilatkoztatás fényében 76-80.
KULTÚRA az evangélium és a ~ találkozása a népi jámborságban 63, 91-92; a ~ értékeinek megítélése 95, 243; a szent képek hordozzák a ~ nyomait 257; a ~ helye a kegyhely 276. Lásd Inkulturáció. Lásd még XII. Piusz, VI. Pál, II. János Pál, Apostoli Szentszék Hivatalai, Püspöki Konferenciák Dokumentumai, „Marialis cultus”, „Sacrosantcum Concilium”.
Lásd Temetés, Búcsú, Könyörgések.
LEÓ XIII. Deiparae Perdolentis apostoli levele 136*; Neminem fugit apostoli levele 112; Annum sacrum enciklikája 167; Quamquam pluries enciklikája 220; az októberi rózsafüzérről 203; imádság Szent Józsefhez 222.
„LIBELLUS AD LEONEM X.” 37*
LITÁNIÁK Jézus Szíve ~ 171; Jézus Vére ~ 178; Szűz Mária ~ 203; Szent József ~ 222; a szentek ~ 235.
LITURGIA a ~ és a népi jámborság összefüggése és kapcsolata egymással 2, 47-58; a ~ elsőbbsége 11; aránytévesztések a ~ és a népi jámborság közötti kapcsolatban 48-49; a Tanítóhivatal tanítása a ~ és a népi jámborság közti egyensúlyról 60-75; ~ és jámborsági gyakorlatok 73-74; az Egyház mint istentiszteleti közösség 81; a ~ végzésében nem merül ki az Egyháznak az istentisztelet területén végzendő feladata 82.
LITURGIKUS ÉV a ~ elsőbbsége az áhítatgyakorlatoknál 11, 94; a ~ ünneplése és a népi jámborság 94-182; a „Mária hónapok” összehangolása a ~-vel 191; a Szentek és Boldogok tisztelete a ~-ben 209. Lásd Advent, Vasárnap, Karácsony, Nagyböjt, Virágvasárnap, Pünkösd, Nagyhét, húsvéti Szent Háromnap, HÚSVÉTI IDŐ, Évközi idő.
LITURGIKUS HAGYOMÁNYOK az egyes liturgikus családok kialakulása és fejlődése 26.
LITURGIKUS KÖNYVEK Breviarium Romanum 39*; Calendarium Romanum 95*, 221*, 228*, 230*; Collectio missarum de Beata Maria Virgine 149*, 184*, 188*, 193*, 268*, 278*; Institutio generalis de Liturgia Horarum 67*, 68*, 110*, 245*, 271*; Institutio generalis Missalis Romani 237*, 244*, 255*, 268*, Liturgia Horarum 113*, 149*, 177*, 188*, 215* , 231*; Missale Romanum 39*, 40*, 79*, 80*, 108*, 115*, 116*, 124*, 177*, 182*, 188*, 210*, 211*, 215*, 220*, 234*, 248*, 249*, 250*, 255*, 257*, 281*; De Benedictionibus 112*, 121*, 150*, 152*, 198*, 205*, 206*, 243*, 244*, 272*, 273*, 287*; De sacra communione et de cultu mysterii eucharistici extra Missam 161*, 162*, 163*, 164*, 165*, 245*; Martyrologium Romanum 227; Ordo coronandi imaginem Beatae Mariae Virginis 203*; Ordo dedicationis ecclesiae et altaris 237*, 244*; Ordo exsequiarum 215*, 252*, 254; Ordo Paenitentiae 215*, 267; Ordo unctionis infirmorum eorumque pastoralis curae 130, 215*, 221*, 269; Rituale Romanum 181*, 225*.
LITURGIKUS MOZGALOM a ~ fejlődése a XX. sz-ban, irányelvei és mozgatói 46.
MAGÁN-KINYILATKOZTATÁSOK milyen jelentőséget tulajdonítsunk nekik 90.
„MARIALIS CULTUS” VI. Pál pápa apostoli buzdítása a Mária-tiszte-letről 2*, 61*, 73*, 74*, 75*, 101*, 123*, 165*, 180*, 182*, 184*, 185*, 186*, 195*, 197*, 201*, 207*.
MÁGIA a népi jámborság és szertartások összeegyeztethetetlensége a ~-val, a babonával és a spitirizmussal 12.
MÁJUS alapvető útmutatások a Mária-hónap gyakorlatával kapcsolatban 190-191.
MÁRIA ELSZENDERÜLÉSE keleti főünnep augusztus 15-én 23* és 190*.
MÁRIA SZEPLŐTELEN SZÍVE liturgikus emléknap és tisztelet 174; utalás ~-re a csodás érmen 206.
MARTIROLÓGIUM az Úr születése örömhírének éneke, a római mar-tirológium formulája szerint 111; a ~ egy olyan liturgikus használatra szánt könyv, mely számos szent és boldog nevét közli 227.
MEGSZENTELT ÉLET és Urunk bemutatásának ünnepe 122.
MEGÚJÍTÁS a jámborsági gyakorlatok ~nak kritériumai és alapelvei 12, 75, 76-92.
MISSZIÓ az „Ad gentes” ~k Afrikában, Amerikában és Távol-Keleten 36; ~k és helyi kultúra 43; Epifánia ünnepének missziós jellege 118; „a missziókért felajánlott fájdalmak napja” 156; jámborsági gyakorlatok és ~s elkötelezettség 186; a kegyhelyek az evangelizáció helyei és támogatják az „ad gentes” missziókat.
MISZTÉRIUMJÁTÉKOK a középkorban 32; a szenvedés misztériuma 144.
MODERN JÁMBORSÁG (Devotio moderna) befolyása 34-35.
MUNKA a Szentlélek segítségül hívása valamely munka vagy tevékenység elkezdésekor 156; Szent József, a munkások és kézművesek példaképe 220.
MŰVÉSZET a szentképek és a művészeti örökség 18; a barokk kultúra 41; az inkulturáció és a művészi kifejezések 92; a szentképek művészi értéke 243; ~ a kegyhelyeken 276.
NAGYBÖJT liturgia és népi jámborság a ~ben 124-139; a passió olvasása 130; Hamvazószerda 125; hódolat a Megfeszített előtt 127; Keresztút (Via Crucis) 131-135; a Fájdalmas Anya útja (Via Matris) 136-137, nagyhét 138-139, a ~ és Szent József ünnepe 223; ~ és a szentek ünneplése 230.
NAGYBÖJTI IDŐ Lásd Nagyböjt.
NAGYCSÜTÖRTÖK az Eucharisztia imádása és őrzési helye 141 és 164.
NAGYHÉT a liturgikus ünneplések és a népi jámborság megnyilvánulásainak párhuzamos kettőssége, és ezek harmonizálása 138-139. Lásd még Pálma (Barka) Nagycsütörtök, Nagypéntek, Nagyszombat, Húsvét.
NAGYPÉNTEK liturgikus jelentése és a népi jámborság megnyilvánulásai 142-145; Körmenet a „meghalt Krisztussal” 142-143; a szenvedés megjelenítése 144; a Fájdalmas Szűz emléke 145; az „impro-périák” 159.
NAGYSZOMBAT ~ jelentése 146; Az Édesanya Órája jámborsági gyakorlat 147.
NAPTÁR/AK összefüggés a máriás jámborsági gyakorlatok és az általános vagy részleges egyházmegyei kalendárium ünneplései, valamint a szerzetescsaládok között 187; a szentek ünneplése a részleges és az általános Római ~ban 227-229; a szentek ünnepléseivel kapcsolatos tanácsok és normák a Római ~ban 229.
NEGYVENÓRÁS SZENTSÉGIMÁDÁS eucharisztikus áhítat 165.
NÉPI JÁMBORSÁG angyalok 213-217; liturgikus év 94-182; a szövegek és formulák jóváhagyása 16; áldások 272-273; ének 17; az Egyház 81-84; Sacrosanctum Concilium konstitúció 50-58; kultúra 63; Krisztus (Jézus) Szíve 166-173; megholtak 248-260; ökumenizmus 12, 155, 182, 277-278; Eucharisztia 160-165; evangelizáció 2, 21, 66, 80; család 68; képzés 59; képek és ikonográfia 18, 238-244; inkulturáció 58, 66, 91-92; a ~ nyelvezete 14-20; a liturgia és a ~ kapcsolata 2, 13, 47-58, 94; helyek 19, 33; Tanítóhivatal 60-75; Szűz Mária 183-207; zene 17; Isten Igéje 87-89; zarándoklatok 70-74; veszélyek, kockázatok 65-66; személyes jámborság 23; jámborsági gyakorlatok 70-74; teológiai alapelvek 11-13; 76-92; körmenetek 245-247; az Apostoli Szentszék és a Püspöki Konferenciák nyilatkozatai 2; ereklyék 236-237; felelősség 21; magán-kinyilatkoztatások 90; megújítás 12; 75; 76-92; egyetemes papság és ~ 85-86; szentek 208-247; kegyhelyek 262-279; mai helyzet 1, 47-59; a ~ tárgya 67-69; történeti áttekintés: keresztény ókor 23-27; a legújabb kor 44-46; újkor 34-43; középkor 28-33; a ~ kiemelt témái 62; szent idők 20, 32; terminológia 6, 9; szövegek 16; Szentháromság 76-80, 157-159; a ~ értékei 61-64; a ~ értékelése 12.
NÉPI VALLÁSOSSÁG fogalma 5, 10.
NÉPMISSZIÓK eredete és gyakorlata, és a népi jámborságra gyakorolt hatása 41-42.
NÉPNYELV ~ és a népi jámborság a középkorban 32; a népnyelv alkalmazását kérik a XVI. sz. elején 37; a Biblia népnyelvű használatának engedélyezése 42.
NEVELÉS papok és a hívek ~e 11; a ~ jelentősége a népi jámborságra 59. Lásd Katekézis.
NYELVEZET a népi jámborság nyelvezete a népi jámborság verbális-és gesztusnyelvi kifejezései, időpontjai és helyei 14-20.
OLTÁR ereklyék elhelyezése az ~ alatt a dedikáláskor 237; az ~ lapjára nem szabad kitenni ereklyét, vagy szentnek szobrát 237 és 244.
ORBÁN PÁPA, IV. az egész latin egyházra kiterjeszti Corpus Domini (Úrnapja) ünnepét 160.
ORDINÁRIUS az ő feladata, hogy őrt álljon a képek nyilvános tiszteletének helyes volta érdekében 244.
ÖKUMENIZMUS a keresztények egységéért való imahét 182, még a pünkösdi novénában is 155; ökumenikus kritérium a népi jámborság kifejezéseiben 182; ~ és a máriás jámborsági gyakorlatok 186, és az Akathisztosz himnusz 207; a kegyhelyek az ökumenikus törekvések helyszínei 277-278.
ÖRDÖGŰZÉS a Szentek litániája az ~-ben 235.
ÖRÖKIMÁDÁS eucharisztikus jámborság kifejeződése 165.
ÖSSZEHANGOLÁS ~ a Liturgia és a népi jámborság között, amely a Direktórium tárgya 4; az ~ nem szembehelyezkedés és nem egyenlőség 50, 58, 74; a Direktórium II. részének célja példákkal megmagyarázni.
PÁL PÁPA, V. hirdette ki a Rituale Romanumot (1614) 39*.
PÁL PÁPA VI. Evangelii nuntiandi apostoli buzdítás 2*, 6*, 9*, 61*; Marialis cultus apostoli buzdítás 2*, 61*, 73*, 74*, 75*, 101*, 123*, 165*, 180*, 182*, 184*, 185*, 186*, 193*, 195*, 197*, 202*, 207*; Investigabiles divitias Christi apostoli levél 167*; Mysterii paschalis apostoli levél 94*, 228*, Mysterium fidei enciklika 164*; levél Silva Henríquez kardinálishoz 205*; Homília Jézus templomban való bemutatásának ünnepére 278*.
PÁLMA (illetve virágos ág, barka) virágvasárnapi körmenet 139.
PAPSÁG a népi jámborság témája a ~ figyelmét igényli 1; nekik szánták ezt a direktóriumot 5.
PÉNTEK a Szenvedés emlékezete 130. Lásd még Első péntek.
PIUSZ IX. (Boldog) Szent József pártfogásába ajánlotta az Egyházat 220.
PIUSZ X. (SZENT) tanítás a liturgiáról és a népi jámborságról és a „Tra le sollicitudini” Motu proprio 46; jóváhagyta a Szent József litániát 222.
PIUSZ XI. a Szent Szívnek való felajánlás (Miserentissimus Redemptor enciklika) 171.
PIUSZ XII. a jámborsági gyakorlatok védelmére kel 46; a „liturgikus mozgalomról” (allokúció az I. Nemzetközi Lelkipásztori Liturgikus Kongresszus résztvevőihez, Róma-Assisi, 1956.) 46*; az Egyházat és az emberiséget Mária Szeplőtelen Szívének oltalmába ajánlotta 174; Szent József ünnepe május 1-jén 220; Haurietis aquas enciklika 167*; Mediator Dei enciklika 8*, 46, 164*.
„PLANCTUS MARIAE” nagypénteki máriás jámborsági gyakorlat 145.,
POLGÁRI ÉV VÉGE (december 31.) az imádság formái 114.
PROTESTANTIZMUS a protestantizmus születése 38; kifejlődése, terjedése 41; ellenvetései, vádjai 208.
PURGATÓRIUM a kiválasztottak végső megtisztulásának állapota 210, 251.
PÜNKÖSD kilencede 155; ~vasárnap 156.
PÜSPÖK/ÖK feladatai és felelőssége a népi jámborsággal kapcsolatban 1, 3, 5, 18, 21; a Püspöki Konferenciák megnyilatkozásai (pronuncia-menti) a népi jámborsággal kapcsolatban 2; a Direktórium címzettjei 5; egyházmegyei kegyhely elismerése a megyéspüspök részéről 264; és ~i rendelkezések ezzel kapcsolatban 270; a ~ feladata, hogy szem előtt tartva a helyi hagyományokat szabályokat és iránymutatást adjon a népi jámborsággal kapcsolatban 288. Lásd még Helyi Ordinárius.
PÜSPÖKI HELYNÖKÖK a Direktórium címzettjei 5.
PÜSPÖKI KONFERENCIA/ÁK a ~ magyarázatai a népi jámborságról 2; a ~ és a jámborsági gyakorlatok egyes nemzeteket vagy nagyobb régiókat illetően 92; a ~ illetékessége a nyilvános könyörgésekre 245 és a nemzeti kegyhely elismerése 264. Lásd a ~ dokumentumait.
PÜSPÖKI KONFERENCIÁK DOKUMENTUMAI Conferencia General del Episcopado Latino-Americano, Documento di Puebla 2*, 58*, 61*, 62*, 63*, 64*, 66*, 74*; Documento de Santo Domingo 2*; Conferencia Episcopal de Espaa, Comisión Episcopal de Liturgia, Evangelización y renovación de la piedad popular 2*; Secretariado Nacional de Liturgia, Liturgia y piedad popular, Directorio Litúrgico-Pastoral 2*; Conferenza Episcopale Italiana, Commissione per la Liturgia, Nota pastorale Il rinnovamento liturgico in Italia 74*.
RÁBÍZÁS MÁRIÁRA Lásd Felajánlás Máriának.
„REGINA CAELI” A Szent Szűz húsvéti köszöntése 151, 196.
REINKARNÁCIÓ ~s hiedelmek veszélye 258.
RÓMAI RÍTUS jelen direktórium elsősorban a ~t tartja szem előtt 5; a ~nak a Tridenti zsinat utáni reformja 39.
RÓZSAFÜZÉR a középkorban 32; utalás a Szentírásra 89; ~ és a Legszentségesebb Oltáriszentség imádása 165; a ~ jámborsági gyakorlatának értelme, értéke és leírása 197-202; a ~ társulatok tagjainak megáldása 198; a Loretói litánia nem a ~ egyfajta kiegészítése 203.
RÓZSAFÜZÉR a ~ megáldása 198.
„SACROSANCTUM CONCILIUM” a II. Vatikáni Zsinat tanítása a Szent Liturgiáról: 7*, 11*, 18*, 46, 50-59, 67*, 70*, 71*, 72*, 73*, 81*, 83*, 94*, 95*, 171*, 175*, 180*, 201*, 209*, 228*, 229*, 237*, 268*.
SKAPULÁRE jelentése és a hozzá kapcsolódó áhítatgyakorlatok 205.
SPIRITIZMUS a ~ rítusai elfogadhatatlanok a népi jámborságban 12.
„SUB TUUM PRAESIDIUM” tiszteletreméltó imádság az Istenanyához 23.
SZEKTÁK ellenségeskedése a népi jámborsággal szemben 1; az egészséges népi vallásosság ellenszer a ~ ellen 64.
SZENT CSALÁD liturgikus ünnepe 112.
SZENT FOGALMA az időre és a helyekre vonatkoztatva 25.
SZENT PATRÓNUS/OK (VÉDŐSZENT/EK) a konfraternitások és közösségek életében 31 és 118; a város és különböző testületek ~ai 216; a helyi egyház ~ának ünneplése 229; egy közösség vagy egy hívő család ~a 230; a ~ tiszteletére végzett körmenet 246.
SZENT SZÍV Lásd Jézus Szíve.
SZENTEK a ~ emlékünnepeinek fejlődése 27; ~ és a konfraternitások 41; a ~ tiszteletének jelentése és tanítása 208-212; a ~ iránt megnyilvánuló kultusz a népi jámborságban 226-247; a ~ ünneplése 227-229; az ünnepnap (előkészület, vallási és antropológiai értéke) 230-233; ~ és az eucharisztikus ünneplés 234; litániák 235; képek 236; ereklyék 236-237; körmenetek 245-247; és a zarándokközpontok
284. Lásd még Angyalok, Keresztelő Szent János, Aprószentek, Szent József, Védőszent/ek.
SZENTELMÉNYEK jelentése 81; ünneplése a kegyhelyeken 272. Lásd még Áldások.
SZENTELTVÍZ hintése a vasárnapi misében 119; húsvét vigíliáján ~-zel való asztali áldás 150; a ~ használata a temetéseken 254.
SZENTHÁROMSÁG liturgikus ünnepe és áhítatgyakorlatai 157-159.
SZENTÍRÁS a ~ elégtelen ismerete a középkorban 30; a ~tól történő elszakadás a katolikus megújulás idején 41; ~ ra történő utalás a vallásos érzés kifejezésekor 87; és a jámborsági gyakorlatokban 186; a ~ra történő utalás a szentségimádáskor 165; Jézus Szíve tiszteletének ~i alapjai 167; Jézus Vére tiszteletének ~i alapjai 175; a ~ és a hagiográfia kapcsolata 234; Lásd még Isten igéje.
SZENTLÉLEK a ~ munkál a keresztény kultuszban 78-80 és 85; ~ és a szentségek 79; a ~ és a népi jámborság megnyilvánulásai, jelentősége, kifejezett volta és szerepe 80, 83 és 156. Lásd még Kilenced (pünkösdi) Pünkösd, „Veni Creator Spiritus”, „Veni Sancte Spiritus”.
SZENTSÉGEK a Szentlélek munkálkodása az egyház ~iben 79; szentségi üdvrend 81; ~ ünneplése a kegyhelyeken 267-270.
SZENTSÉGIMÁDÁS az eucharisztikus közösség helyettesítése, ritka a középkorban 32; szentségkitétel és ~ december 31-én 114; nagycsütörtöki mise után 141; az Eucharisztia iránti tisztelet kifejezése, célja és a ~ formái 164-165. Lásd eucharisztikus ájtatosság (Devozione eucaristica).
SZENTSÉGKITÉTEL Lásd Szentségimádás.
SZENTSÉGLÁTOGATÁS eucharisztikus áhítat 165.
SZERETET a jámborság formái és a ~ 6; a ~ a népi jámborság egyik értéke 61; a ~ gyakorlása a társulatokban és az egyesületekben 69; a gyermekkorhoz kötött formák 113; Jézus Szívének ~ 166; a kegyhelyek a ~ helyei 263 és 275.
SZERZETESI ELÖLJÁRÓK a Direktórium címzettjei 5; határkörök néhány, egy-egy rendhez kötődő jámborsági gyakorlattal kapcsolatban 92.
SZOKÁS a jámborsági gyakorlatok ~a 72.
SZŰZ MÁRIA ~ tisztelete 183-207; önfelajánlás ~nak 204; Fájdalmas Anya (liturgikus emléknap és áhítat) 136 és 145; Akathisztosz himnusz 207; Angelus Domini 31 és 195; ~ mennybevétele (Nagyboldogasszony) (főünnep és áhítat) 180-181; Adventi időszak és ~ 101-102; Kármel-hegyi Szűzanya 205; Máriának szentelés 204; ~ Szeplőtelen Szíve (liturgikus emléknap és áhítat) 174 és 206; a ~ tisztelet ökumenikus dimenziója 207 és 278; Oltáriszentség és ~ 165; Fatima 174, 189, 285; Guadalupe 102 és 285; ikonográfia 23; keresztény beavatás és ~ 191; Szeplőtlen Fogantatás (főünnep és kilenced) 102 és 181; ~ litániái 203; ~ Istenanyasága (főünnep) 115-117; ~ érmék 206; ~ hónapjai 190-191; kilenced 189; az Elhagyatott órája és a Planctus Mariae: nagypénteki jámborsági gyakorlatok 147; Isten Szava és ~ 193-194; húsvét és ~ 149, 151, 191; a Boldogságos Szűz iránti tisztelet korai megnyilvánulásai 23; a középkorban 32; a tridenti zsinat után 41; máriás jámborsági gyakorlatok 185-186, 192-207; és azok ideje 187-191; Urunk bemutatása (a február 2-i ünnep és áhítatgyakorlatok) 120-121; Regina caeli 196; Rózsafüzér 197-202; ~ szombatja 188; ~kegyhelyek 284-285; votív skapuláré 205; hétnapos jámborságok 189; háromnapos jámborságok 189; Via Matris, nagyböjti jámborsági gyakorlat 136-137.
SZŰZ MÁRIA HÓNAPJAI eredete, megjelenése, iránymutatások 190-191.
SZŰZ MÁRIA MENNYBEVÉTELE főünnep, nálunk Nagyboldogasszony 180 és a népi jámborság kifejezői 181.
SZŰZ MÁRIA SZOMBATJA a „öt első szombat” gyakorlata és Szűz Mária Szeplőtelen Szívének tisztelete 174; Szűz Máriáról szóló szombatonkénti megemlékezés a liturgiában és a népi jámborságban 188.
TÁNC néhány népi hagyományban vallásos kifejezés 17.
TANÍTÓHIVATAL (MAGISZTÉRIUM) a ~ tanítása a liturgiáról és a népi jámborságról 60-75; a népi jámborság értékei 61-64; a ~ óv a különböző veszélyektől 65-66; a jámborsági gyakorlatok jóváhagyása 72; a ~ és a jámborsági gyakorlatok 70-74; 192-207; ~ és a Mária tiszteletére irányuló jámborsági gyakorlatok 185-186; a népi jámborság megújítása 75.
TÁRSULÁSOK/Társulatok a ~ születése a középkorban 31; a hívek ~ alárendeltjei a népi jámborságnak 69; a ~ és a jámborsági gyakorlatok 72; a Mária-szombat 188; a Máriának való konszekrálás és rábízás 204; „A Szent Család Társulat” 112; ~ és az elhunytak iránti jámborság 260; ~ és a zarándokok gondozása a kegyhelyeken 275.
„TE DEUM” december 31-én éneklik 114; a ~ és a Triszhagion 159.
TÉLI IDŐ jelentése és értékelése 100.
TEMETÉS könyörgés, hogy az elhunyt lelkét az angyalok kísérjék a paradicsomba 215; gyászmenet a temetőbe 245; a ~ szertartása (virrasztás, Eucharisztia, búcsúvétel és temetés) 252-254. Lásd Halottak.
TEMETKEZÉS elhantolással ill. hamvasztással 252-254. Lásd még Temetés.
TEMETŐ körmenet a ~be november 2-án és az elhunyt elkísérése 245; a ~ meglátogatása 260.
TEREK mint a népi jámborság megnyilatkozásának helyszínei 19.
TERMINOLÓGIA a népi jámborság formái, gyakorlatai és megnyilvánulásainak ~ja 6-10.
TÖRTÉNELEM liturgia és népi jámborság az évszázadok során 22-46 (a keresztény Ókor 23-27; Középkor 28-33; Újkor 34-43; Legújabb kor 44-46); az üdvösség története 76; a zarándoklat történeti fejlődése 281-285.
„TRADITIO APOSTOLICA” népi jellegű elemek is megtalálhatók benne 23.
TRIDUUMOK sajátos áhítatgyakorlatok időszaka 32; Mária-ünnepek előkészületeként 189.
TRISZHAGION a Szentháromság tiszteletére végzett jámborsági gyakorlat 159.
ÚJÉV január 1-hez kapcsolódó imák szándékai és szokások 116-117.
URUNK BEMUTATÁSA (GYERTYASZENTELŐ BOLDOGASZ-SZONY) liturgikus ünnep és annak hatása a népi jámborságra 120-123.
URUNK MEGJELENÉSE (VÍZKERESZT) az ünnep eredete 25, Krisztus egyetlen húsvéti misztériumához kötődő 27; ~ főünnepe 25, 27, és háttere a népi jámborságban 118.
URUNK SZENVEDÉSE ~nek misztériuma és az áhítatgyakorlatok 34, 41, 62, 79, 80, 124, 127, 129; ~ olvasása a keresztény hívő halálának órájában és nagyböjtben 130; a Keresztút (Via Crucis) 131-135, ~ megjelenítése 32 és 144.
URUNK SZÜLETÉSE eredete 25 és 27; liturgikus időszak és a népi jámborság kifejeződései 106-119; karácsonyfa 109; karácsonyi vacsora 109; karácsony lelkisége 108; éjféli mise 111; karácsony éjszakája 109-111; jászol 104 és 109.
URUNK TESTE ÉS VÉRE főünnepe 160-163 és 177; az ünnep elrendelése 160; az eucharisztikus körmenet 162-163 és 245.
„ÜDVÖZLÉGY MÁRIA” Az Úrangyala 195 és a rózsafüzér 197 imádsággal való összefüggésben.
ÜNNEP az ~ ideje 20; az -napok létrejötte 33; Mária ~ és a jámborsági gyakorlatok 187; egy szent ~ben összetartozó elemek 227; az előkészület és ünneplés 230-234; az ~ vallásos és antropológiai értéke 232-233.
VASÁRNAP a ~ újszövetségi eredete 25; a ~ értéke és védelme, még a népi jámborság megnyilvánulásainak szembeállításában is 95, 171; katekézis a ~ értékéről 95, 191; a főünnepek és ünnepek vasárnapra való áthelyezése körüli irányelve 95, 230; a szombati napi máriás megemlékezés vasárnapra helyezése 188; Virág- és Szenvedés- 139; Húsvét~ 149-151; Pünkösd~ 156.
VÉRTANÚK népi szokások a vértanúk tiszteletében 23; a ~ emléknapjai 25; zarándoklatok a ~ sírjaihoz 32 és 282; a ~ tisztelete, annak megnyilvánulásai 208 és 227.
„VENI CREATOR SPIRITUS” január elsején énekelt himnusz 116; a Szentlélek segítségül hívása 156.
„VENI SANCTE SPIRITUS” a Szentlélek segítségül hívása 156.
„VIA CRUCIS” KERESZTÚT elősegíti a Szentírás ismeretét 89; a ~ jámborsági gyakorlata (eredete, jelentése, mikéntje) 131-135; Nagypénteken 142; kapcsolata a „Via lucis”-szal 153.
„VIA LUCIS” (A FÉNY ÚTJA) jámborsági gyakorlat a húsvéti időben 153.
„VIA MATRIS” „A Fájdalmas Anya útja” a jámborsági gyakorlat jelentése, jól illeszkedik a nagyböjt sajátos gondolataival 136-137.
„VIA SANGUINIS” jámborsági gyakorlat Krisztus Vérének tiszteletére 178.
VIATICUM (SZENT ÚTRAVALÓ) a megőrzött Krisztus Test 141, 164; körmenetben viszik a ~t a betegeknek 245.
ZARÁNDOKLAT ~ok a középkorban 32; a ~ hagyománya, jelentése és menete 279-287; zarándokközpontok 284; a ~ lelkisége (eszkatologikus, bűnbánati, ünnepi, kultikus, apostoli és közösségi dimenziók) 286; egy kegyhelyre történő ~: elindulás, a vándorlás utolsó fázisa, fogadtatás, a kegyhelyen tartózkodás, befejezés 287; az Imaórák Liturgiájának imádkozása a ~ alatt 271; bibliai 280 és keresztény ~ 281-285.
ZENE az egyes népek lelkületének természetes kifejeződése 17; a zene szerepe a Lélekkel való kapcsolatban 80. Lásd még Ének.
ZSIDÓ vallás a zsidó hagyományból fakadó személyes- és népi jámborság formái 23; ok a szembenállásra az első századok zarándokgyakorlata kapcsán 282.
ZSINAT Kalcedoni 207; III. Karthágói 26*; I. Konstantinápolyi 207*; Efezusi 210*; Firenzei 210*, 251; V. Lateráni 38; II. Lyoni 251*;
I. Niceai 207; II. Niceai 238 (a szentképek meghatározása 18*, 28, 238*, 239*, 240*); Trentói 38, 39, 251 (Dekrétum a szentek segítségül hívásáról, tiszteletéről és ereklyéiről és a szentképekről 8*, 18*, 38*, 236*, 239*, 240*, 241*; Dekrétum az eredeti bűnről 349*; Dekrétum a tisztítóhelyről 38*; Dekrétum a szentségekről 38*; Dekrétum a legszentebb Oltáriszentségről 38*; Dekrétum a teljes reformációról 38; Dekrétum a kehely megengedésének kérésről 38*; Tanítás a két szín alatti áldozásról és a gyermekek áldozásáról 38*; Tanítás a Betegek kenetének szentségéről 38*; Tanítás a házasság szentségéről 38*; Tanítás az egyházi rend szentségéről 38*; Tanítás a bűnbocsánat szentségéről 38*; Tanítás a szentmiseáldozatról 38*; II. Vatikáni 1, 2, 12, 46, 60, 70, 227, 228, 236 (Dokumentumok: Ad gentes 156*; Apostolicam actuositatem 183*, 286; Christus Dominus 5*; Dei Verbum 76*, 87*, 88*; Gaudium et spes 100*, 156*, 248*; Lumen gentium 5*, 70*, 83*, 183*, 204*, 205*, 207*, 210*, 212*, 251*, 257*; Optatam totius 183*; Presbyterorum Ordinis 183*; Sacrosanctum Concilium 7*, 11*, 18*, 46, 50-59, 67*, 70*, 71*, 72*, 73*, 81*, 83*, 94* 95*, 171*, 175*, 180*, 201*, 205*, 228*, 229*, 237*, 268; Unitatis redintegratio 182*, 277).

SZENT ISTVÁN TÁRSULAT
az Apostoli Szentszék Könyvkiadója Budapest 2005
Fordította: Domokos György
Lektorálta: Pákozdi István és Verbényi István
ISBN 963 361 754 5 XXXI. kötet ISBN 963 361 615 2 összkiadás
1053 Budapest, Kossuth Lajos u. 1.
Felelős kiadó: Dr. Rózsa Huba alelnök
Felelős kiadóvezető: Farkas Olivér igazgató



Napi evangelium
Barátom, nem vagyok igazságtalan veled.
  Mt 20,1-16a

>>> Napi evangélium
Eseménynaptár


PPKE



Legyen a kezdőlapom!      Mozgó ünnepek 2021-ig (pdf)       Mobil változat       RSS       Impresszum