|
PASTORES DABO VOBIS
II. JÁNOS PÁL PÁPA
PASTORES DABO VOBIS
SZINODUS UTÁNI APOSTOLI BUZDÍTÁSA A PÜSPÖKÖKHÖZ, PAPOKHOZ ÉS AZ EGÉSZ KATOLIKUS EGYHÁZ MINDEN HÍVŐJÉHEZ
A PAPKÉPZÉSRŐL KORUNK KÖRÜLMÉNYEI KÖZÖTT
1992
A fordítás a hivatalos latin és az olasz,
a lektorálás a német szöveg alapján készült.
Fordította Dr. Diós István
Lektorálta Dr. Vanyó László
TARTALOMJEGYZÉK
BEVEZETÉS
ELSŐ FEJEZET
AZ EMBEREK KÖZÜL VÉTETETT
A PAPKÉPZÉS ÉS A MÁSODIK ÉVEZRED VÉGÉNEK KIHÍVÁSAI
A pap a maga korában
Remények és nehézségek az Evangélium hirdetésében
A fiatalok a hivatás és a papnevelés kérdése előtt
Az evangéliumi fölismerés
MÁSODIK FEJEZET
AZ ÚR LELKE RAJTAM, MERT FÖLKENT ENGEM...
ELKÜLDÖTT, HOGY ÖRÖMHÍRT VIGYEK
A papi szolgálat természete és küldetése
A papság a figyelem középpontjában
Az Egyházban, mely misztérium, közösség és küldetés
Alapvető kapcsolat Krisztussal, a Fővel és Pásztorral
Az Egyház és a világ szolgálatában
HARMADIK FEJEZET
AZ ÚR LELKE RAJTAM
A PAPOK LELKI ÉLETE
Különleges hivatás az életszentségre
Hasonlóság Krisztussal, a Fővel és Pásztorral, és az
ebből fakadó lelkipásztori szeretet
A szolgálatban élők lelki élete
A papi élet és az evangéliumi radikalizmus
A részegyházzal való kapcsolat
"Áraszd ki rájuk megszentelő Lelkedet"
NEGYEDIK FEJEZET
JÖJJETEK ÉS LÁSSÁTOK
A PAPI HIVATÁS AZ EGYHÁZ PÁSZTORI SZOLGÁLATÁBAN
Keresni, követni, megmaradni
Az Egyház és a meghívás ajándéka
A hivatás dialógusa: Isten kezdeményezése és az ember
válasza
A hivatásgondozás elvei és eszközei
Mindannyian felelősek vagyunk a papi hivatásokért
ÖTÖDIK FEJEZET
TIZENKETTŐT VÁLASZTOTT KI,
HOGY TÁRSAI LEGYENEK
A PAPNÖVENDÉKEK NEVELÉSE
Krisztust követni az apostolok módján
I. A PAPNEVELÉS DIMENZIÓI
A humán nevelés, mint az egész papnevelés alapja
Lelki nevelés az Istennel való közösségben és Krisztus
keresésében
Az értelmi képzés: a hit megértése
A lelkipásztori képzés: részesedni Jézus Krisztusnak,
a Jó Pásztornak szeretetében
II. A PAPNEVELÉS SZÍNHELYEI
A nagyszeminárium nevelő közössége
A kisszeminárium és más hivatásnevelő intézmények
III. A PAPNEVELÉS FŐSZEREPLŐI
Az Egyház és a Püspök
A szeminárium nevelő közössége
A teológiai tanárok
A papnövendéket adó közösségek és az ifjúsági mozgalmak
A papnövendék
HATODIK FEJEZET
FIGYELMEZTETLEK, HOGY ÉLESZD FÖLD
MAGADBAN ISTEN BENNED LÉVŐ AJÁNDÉKÁT
A FOLYAMATOS PAPKÉPZÉSRŐL
E képzés teológiai gyökerei
A folyamatos képzés formái
A folyamatos képzés igazi értelme
Minden életkorban és minden körülmények között
A folyamatos képzés felelős személyei
A folyamatos képzés ideje, formája, eszközei
BEFEJEZÉS
Jegyzetek
BEVEZETÉS
1."Szívem szerinti pásztorokat adok nektek".(Jer 3,15) Jeremiás próféta e
szavai által Isten megígéri népének, hogy soha nem hagyja őket
pásztorok nélkül, akik összegyűjtik és vezetik ezt a nyájat: "És
pásztorokat rendelek föléjük, hogy gondjukat viseljék és legeltessék
őket; és nem félnek és nem remegnek többé".(23,4)
Az Egyház, Isten népe, mivel e prófétai üzenet beteljesedését
szüntelenül tapasztalja, örömmel ad hálát az Úrnak, bizonyosan tudván,
hogy ezen ígéret eleven, végső és tökéletes beteljesedése Jézus
Krisztus, aki azt mondta: "Én vagyok a jó pásztor",(Jn 10,11) s Ő maga, a juhok
nagy pásztora (vö. Zsid 13,20)
apostolaira és utódaikra bízta Isten nyája
legeltetésének szolgálatát (vö. Jn
21,15 sk; 1Pt 5,2).
Az Egyház papok nélkül nem lehet engedelmes -- márpedig egész létét
és küldetését az emberi történelemben Jézus eme parancsai iránti
engedelmességnek kell áthatnia: "Elmenvén tehát tanítsatok minden
nemzetet" (Mt 28,19), és "Ezt
cselekedjétek az én emlékezetemre" (Lk
22,19; vö. 1kor 11,24) --, azaz nem
tudja hirdetni az Evangéliumot és nem tudja minden áldott nap
megújítani az Úr értünk adott testének és értünk ontott vérének
áldozatát.
A hitben láthatóvá válik, hogy Isten ígérete soha nem csalhatja meg
az embert. Ez az ígéret magyarázza és élteti a sok helyen mutatkozó
papi hivatásokat, melyek megörvendeztetik az Egyházat; ugyanakkor
növeli a hitet és erősíti a reményt, amikor más helyeken a paphiány
mutatkozik.
Valamennyiünknek meg kell osztanunk a Szinodus Atyáival a teljes
bizalmat Isten ígéretei iránt, amit ők bátran és világosan így
fogalmaztak meg: "A Szinodus fönntartásoknélkül hisz Krisztus
ígéretében, aki azt mondta: 'Íme, én veletek vagyok minden nap a világ
végezetéig' (Mt 28,20), és
tudván, hogy az Egyházban állandóan tevékenykedik a
Szentlélek, szilárdan hiszi, hogy az Egyház fönnmaradása magában
foglalja minden feltételének fönnmaradását is, ... azaz a papok sem
fogynak el az Egyházban... Isten mindig fog keresztény férfiakat hívni
a papságra. Ezért szilárdan kell hinnünk, hogy -- még ha bizonyos
területeken fogy is a papság -- az Atya szünet nélkül fog támasztani
papi hivatásokat".[1]
Én magam is a Szinodus bezárásakor a papi hivatások hiányáról szólva
mondtam: "Az Egyháznak először teljes bizalommal kell lennie a
Szentlélek iránt: legyünk megggyőződve arról, hogy gyermeki bizalmunk
nem fog csalatkozni, ha a már kapott kegyelemben hűségesek
maradunk."[2]
2. A kapott kegyelemben hűségesen meg kell maradni,
mert Isten
ajándéka az emberi szabadságot nem zárja ki, hanem ébreszti, növeli,
igényli.
Ezért az Egyházban az isteni ígéret iránti rendíthetetlen hűség
teljes bizalmának együtt kell járnia a súlyos felelősséggel annak
érdekében, hogya meghívó Istennel együttműködjünk, s biztosítsuk és
megőrizzük a feltételeket, melyek között az Isten által elvetett jó mag
gyökeret tud verni és bő termést hoz.
Az Egyháznak szüntelenül kérnie kell az aratás Urát, hogy küldjön
munkásokat aratásába (vö. Mt 9,38);
főleg meg kell ismertetnie a hivatás
elfogadásának módját a fiatalokkal, ami nagyban segíteni fog abban,
hogy a meghívottak fölismerjék és kövessék hivatásukat; és külön gondot
kell fordítania a papságra készülők nevelésére.
Az egyházmegyés és szerzetes papságra készülők nevelése,
a papok egész életére kiterjedő törődés -- mely a szolgálatban
személyes megszentelődésüket, lelkipásztori munkájukban szüntelen
megújulásukat segíti -- az Egyház az egyik legnagyobb és legnehezebb
feladata az emberiség evangelizációjában.
Ez a nevelői tevékenység nem más, mint időbeli folytatása Krisztus
azon tettének, amit Márk evangélista e szavakkal ír le: "Ezután fölment
a hegyre, és magához hívta, akiket kiválasztott. A választottak
csatlakoztak hozzá, Tizenkettőt választott ki, hogy társai legyenek, s
hogy elküldje őket hirdetni az Evangéliumot" (Mk 3,13-15).[3]
Elmondhatjuk, hogy az Egyház a papnövendékek és papok formálása
révén az Evangélium e részletét, különböző módokon és változó
intenzitással, megvalósította és megvalósítja a történelemben.
Ma azonban az Egyház úgy látja, meg kell ismételnie, amit a Mester
tett apostolaival, mégpedig megújult törődéssel, amint ezt a korunk
kultúrájában és társadalmában végbement mély és gyors változások
követelik. Csak így követheti azokat a nagyon változatos helyzeteket,
melyekben hirdeti az Evangéliumot; csak így növekedhet a hivatások
száma az egyházmegyékben; csak így módosítható a papnevelés módszere és
tartalma; csak így lehet segíteni a püspökök paphiánnyal kapcsolatos
gondjain, s lehet szó az "új evangelizációról", melyhez a papok között
is szükség van "az Evangélium új hirdetőire, azaz új evangelizálókra".
Ilyen történelmi helyzetben ülésezett a Püspöki Szinodus rendes
általános gyűlése, mely a "mai papnevelésről" tárgyalt, azzal a céllal,
hogy 25 évvel a II. Vatikáni Zsinat befejezése után a tárgyra vontakozó
zsinati tanítást teljessé tegye, s korunknak megfelelőbb és hatásosabb
szabályokat alkosson.[4]
3. II. Vatikáni Zsinat papságra és papnevelésre
vonatkozó szándékait
követve,[5] s a különböző körülményekre
alkalmazva megvalósítani
akarván
a bőséges és súlyos tanítást, az Egyház ismételten foglalkozott a
papnevelés, a papi szolgálat és papi élet kérdéseivel. Fontos események
voltak a Püspöki Szinodus különböző gyűlései. Mindjárt az első
általános, 1967. októberi gyűlés tárgyalt a szemináriumok
megújításáról, s nagy része volt a Katolikus Nevelés Kongregációja Ratio
fundamentalis című okmányának megszületésében.[6]
Külön foglalkozott a szolgálati papsággal az 1971. évi Szinodus, s
munkaidejének felét e kérdésnek szentelte. A hosszas tárgyalások
gyümölcseként adtak át VI. Pál pápának a szolgálati papság
teológiájáról s lelki életének néhány kérdéséről szóló "Ajánlások"-at,
melyet 1974-ben a Szinodus megnyitásakor fölolvastak.
Az Egyházi Tanítóhivatal más alkalmakat is fölhasznált, hogy
kifejezze a papi élettel és szolgálattal való törődését. Elmondható,
hogy a Zsinat utáni években szinte nem volt az Egyházi Tanítóhivatalnak
megnyilatkozása, melyben ne lett volna szó a papság közösségbeli
szerepéről, feladatának szükséges voltáról az Egyház és a világ élete
szempontjából.
Az utóbbi években sokfelől merült föl az igény, hogy -- a mai
egyházi és kulturális körülmények által megkívánt módon -- újra vegyük
vizsgálat alá a papság kérdését. A figyelem ugyanis időközben másfelé
terelődött: már nem az identitás, hanem a papságra nevelés és a papi
élet alapvető kérdései állnak a középpontban. Korunk papságra készülődő
új nemzedéke jelentősen megváltozott és gyorsan alakuló világból jön,
ezért a korábbi nemzedékekkel összevetve nem kis különbségeket mutat. E
körülményt nyilvánvalóan figyelembe kell venni a papságra nevelés
megtervezésénél és megvalósításában.
A már hosszabb ideje szolgálatban élő papok úgy látják, hogy az
állandóan növekvő lelkipásztori feladatok szétforgácsolják erőiket: az
új társadalmi formák és kulturális körülmények életmódjuk és
munkamódszereik felülvizsgálatára, lelkipásztori teendőik
rangsorolására késztetik őket, miközben egyre jobban érzik az "állandó
képzés" szükségét.
A Püspöki Szinodus 1990. évi gyűlésén arról volt szó, hogyan lehetne
növelni a papi hivatások számát; miként lehetne a papnövendékeket úgy
nevelni, hogy Krisztust jól megismerve kövessék Őt; hogyan készüljenek
föl arra a szentségre, mely hasonlóvá teszi őket Krisztushoz, a Főhöz
és Pásztorhoz, az Egyház Szolgájához és Jegyeséhez; s hogyan lehetne
megtalálni az állandó képzés új útjait a papi szolgálat hatékonyabbá és
a papok lelki életének elevenebbé tételére.
Ugyanez a Szinodus eleget akart tenni az előző gyűlés igényeinek,
melyeket az a laikusok egyházi és világi hivatásáról és küldetéséről
fogalmazott meg. Maguk a laikusok kérték a papság formálásának
jobbítását, hogy nagyobb együttműködés alakulhasson ki a papok és a
laikusok közös küldetésének megvalósításában. Ugyanis "minél inkább
előtérbe kerül a laikusok apostolkodása, annál szüségesebb, hogy
megfelelően fölkészített papság támogassa őket ebben. Így maga Isten
népének élete bizonyítja a II. Vatikáni Zsinat -- a krisztushívők
általános és a hierarchikus papságszolgálati papsága közötti
kapcsolatáról kifejtett -- tanítását; a hierarchiának ugyanis az Egyház
misztériumában szolgálati jellege van (vö.
LG 10.). Minél világosabbá válik a
laikusok sajátos hivatása, annál jobban látható az, ami a papság
sajátossága."[7]
4. A Szinodus sajátos egyházi tapasztalatában -- mely
"a püspöki
kollegialitás különleges megtapasztalása az egyetemességben; megerősíti
az egyetemes Egyház iránti érzéket, ti. a püspökök felelősségét az
egyetemes Egyház és küldetése iránt a Péter körüli fölfogás- és
cselekvésbeli közösségben"[8] --
nyilvánvalóan és pontosan hallani
lehetett a különböző részegyházak hangját, s e Szinoduson
először néhány Keleti Egyház hangját is, melyek velünk együtt tettek
hitet Isten ígérete: "Szívem szerinti pásztorokat adok nektek" (Jer 3,15)
mellett, s megújították aggódó gondoskodásukat a hivatások gondozásával
és a papok képzésével kapcsolatban, mert meg voltak győződve arról,
hogy az Egyház jövője, gyarapodása, üdvözítő küldetésének teljesítése
ezektől függ.
Fölhasználva ehhez a Szinodust követő Apostoli Buzdításhoz a
Szinodusi Atyák munkáját megelőző és abból fakadó sok gondolatot,
javaslatot és kérést, Péter Utódának és Róma Püspökének hangját sok
máséhoz kapcsolva szólok a krisztushívők, s különösen a papok és azok
szívéhez, akik a papnevelés nehéz munkáját végzik. Buzdításomat minden
egyes egyházmegyés és szerzetes paphoz szeretném eljuttatni.
A Szinodus Atyáival együtt ismétlem a záróüzenetet, melyet a
Szinodus Isten Népéhez, s azon belül a papokhoz intézett: "Hálás és
tiszteletteljes lélekkel szólunk Hozzátok, mint apostoli szolgálatunk
elsőszámú segítőihez. Munkátok az Egyházban valóban szükséges és
pótolhatalan. Ti viselitek a szolgálati papság terhét és közvetlen
kapcsolatban vagytok a hívekkel. Ti vagytok az Eucharisztia szolgái, a
bűnbánat szentségében az isteni irgalmasság osztogatói, a lelkek
vigasztalói, a mai élet viharaiban a hívek vezetői. Teljes szívvel
köszöntünk, s kifejezve irántatok hálánkat, buzdítunk benneteket, hogy
derűs és készséges lélekkel tartsatok ki ezen az úton. Ne engedjétek,
hogy elkedvetlenítsenek benneteket! Munkánk nem a miénk, hanem Istené.
Aki minket meghívott és elküldött, velünk van életünk minden napján.
Hiszen Krisztus követségében járunk."[9]
ELSŐ FEJEZET
AZ EMBEREK KÖZÜL VÉTETETT
A PAPKÉPZÉS ÉS A MÁSODIK ÉVEZRED VÉGÉNEK KIHÍVÁSAI
A pap a maga korában
5."Minden főpapot az emberek közül választanak, s arra rendelnek,
hogy az Isten tiszteletében képviselje az embereket" (Zsid 5,1)
A Zsidókhoz írt levél nagyon hangsúlyozza Isten szolgájának
"emberségét"; akit az emberek közül és az emberek szolgálatára
állítanak Jézus Krisztus példája szerint, ki "hozzánk hasonlóan
mindenben kísértést szenvedett, de bűn nélkül való" (4,15).
Isten a maga papjait meghatározott emberi és egyházi környezet
összefüggéseiből hívja meg -- melyek sajátos vonásait az ember magán
viseli --, és Krisztus Evangéliumának hirdetésére oda küldi vissza.
Éppen ezért a Szinodus a papság témáját "összefüggéseiben", a mai
társadalom és Egyház kapcsolataiban és a harmadik évezred távlatában
tárgyalta, amint ez a téma megfogalmazásából is kitűnik: "A
papnevelésről a mai körülmények között".
A papságnak van egy olyan lényegi magva, mely nem változhat, mivel
mind a mai, mind a holnapi papnak Krisztushoz kell hasonlóvá válnia.
Krisztus ugyanis, mikor a földön élt, önmagában megformálta a
szolgálati papságot, hogy az apostolok azt magukra öltsék; és arra
rendelte, hogy az időben fennmaradjon és minden történeti korszakban
újra megvalósuljon. A 3. évezred papja ezért azoknak a papoknak a
szolgálatát folytatja, akik az előző századokban az Egyház életét
szolgálták. Annyira, hogy a papi hivatás lényegét tekintve 2000 év
múlva is ugyanaz: meghívás arra, hogy Krisztus egy és ugyanazon
papságát élje."[10]
Ugyanakkor a pap életének és szolgálatának "alkalmazkodnia kell a
korok és helyek körülményeihez... Ezért törekednünk kell arra, hogy a
Szentlélek égi fényességénél meglássuk korunk fő vonásait, mély lelki
igényeit; gondosan mérjük föl a feladatokat és a szükséges
lelkipásztori módszereket, hogy a mai emberhez szóló válaszokat tudjunk
adni."[11]
Mivel a szolgálat örök igazságát kellett korunk szükségleteihez és
igényeihez illeszteni, a Szinodus Atyái arra törekedtek, hogy
válaszoljanak néhány kikerülhetelen kérdésre, mégpedig:
milyen kérdéseket és hasznos indításokat ébreszt a mai
társadalmi-kulturális-egyházi környezet azokban a gyermekekben és
ifjakban, akik végleg a papságra akarják szánni magukat? A kapott
szentséggel és a papi lelki élet követelményeivel összhangban álló papi
szolgálat gyakorlásához milyen új lehetőségeket nyújt korunk, illetve
milyen nehézségeket támaszt vele szemben?
Néhány mozzanatra a Szinodus Atyái nyomán fölhívjuk a figyelmet,
tudván azonban, hogy a népek szociális--kulturális--egyházi körülményei
rendkívül változatosak. Ezért csak néhány általános és fontos
jelenségre mutatunk rá, s csak azokra, amelyek a papnevelést és a papok
formálását érintik.
Remények és nehézségek az Evangélium hirdetésében
6. Sok dolog éleszti az emberekben a személyi méltóság fokozott
tudatát és a vallási értékek, az Evangélium és a papi szolgálat felé
való megnyílást.
A társadalomban -- bár sok ellentmondás van benne -- terjed és
erősödik az igazságosság és a béke utáni vágy, az emberek felelőssége a
világért és a természetért; nyíltabban keresik az igazságot és az
emberi méltóság érvényesülését; növekszik a világ népei közötti
szolidaritás s a törekvés egy új, szabad és igazságos világrend
fölépítésére. Az információk és a kultúra terjedésével, valamint a
tudomány és a technika egyre gyorsabb fejlődésével egy időben mind
erősebben megfogalmazódik az etikai kérdés az egész folyamat
értelméről, illetve az értékek objektív rendjéről, mely lehetővé teszi
a fejlődés lehetőségeinek és határainak körülírását.
A szorosan vett vallási és keresztény témakörökben csökkennek az
ideológiai előítéletek és az erőszakos tiltakozások a lelki és vallási
értékekkel szemben, s ezzel egyidőben a világ sok részében váratlanul
új lehetőségek nyílnak az evangelizáció és az egyházi élet előtt.
Terjed a Szentírás ismerete; sok új egyház tevékenykedik az emberi élet
méltósága és a személy értékei érdekében; Közép- és Kelet-Európa egyes
egyházai a vértanúság ragyogó példáit adták, s ma is vannak még a
hitükért kegyetlenül üldözött, de bátran hívő egyházak.[12]
Azokon a területeken, ahol nem ismerik Jézus teljes evangéliumát, az
istenkeresés és az élet problémáinak teljes magyarázata utáni vágy
olyan erővel tör föl, hogy nagyon kedvező környezetet teremt az Isten
nélküli vallásoknak és a szektáknak. Terjedésük -- még a hagyományosan
keresztény országokban is --, az Egyház igazi gyermekei, s különösen a
papok számára kihívás, hogy újra átgondolják evangéliumi tanúságtételük
hitelességét; ugyanakkor jel, amiből fölismerhető, milyen általános és
milyen mély az istenkeresés az emberekben.
7. Ám ezekkel a pozitív jelenségekkel szemben sok
kérdéses és
negatív tény is tapasztalható.
Nagyon elterjedt még mindig a racionalizmus, mely a tudomány
beszűkített értelmezésével érzéketlenné teszi az emberi értelmet a
kinyilatkoztatással és az isteni transzcendenciával való találkozásra.
Elkeseredetten védik a személy szubjektivitását, mely az
őszinte emberi kapcsolatokra képtelen individualizmusba fullaszt. E
magányban azután -- főként a gyermekek és fiatalok közül -- sokan
különféle pótlékokat keresnek a gyönyörkeresés és a felelősség előli
menekülés különböző formáiban; a múló pillanat fogságában az érzékek és
az érzelmek síkján "fogyasztani" akarják a legerősebb és legkellemesebb
egyéni tapasztalatokat, minek következtében közömbössé s szinte bénává
válnak egy olyan életszemélettel szemben, melynek vannak lelki és
vallásos dimenziói, és szolidáris másokkal.
Ezenkívül a világban mindenütt -- miután szétfoszlottak azok az
ideológiák, melyek dogmává emelték a materializmust és célul tűzték ki
a vallás kiirtását -- terjed egy gyakorlati és egzisztencialista
materializmus, mely az élet és az ember sorsának szekularizált
szemléletét hozza magával. Ez az ember, "aki teljesen önmagával van
elfoglalva, aki nemcsak érdekei, hanem a világ közepévé teszi
önmagát",[13] egyre inkább elveszíti a
lélek támaszát, amire pedig
annál
nagyobb szüksége volna, minél inkább megkísérti az anyagi javak fölötti
uralom okozta önelégültség. Már nem érzi szükségét annak, hogy támadja
Istent,úgy gondolja, megvan nélküle.
Ezen belül látnunk kell, hogy fölbomlik a család és
elhomályosodik, eltorzul az emberi nemiség igazi értelme: e
jelenségek erős negatív hatással vannak a fiatalok nevelésére és nagyon
gátolja őket mindenfajta vallásos természetű hivatás követésében.
Súlyosbodnak a szociális igazságtalanságok, egy
embertelen kapitalizmus gyümölcseként kevesek kezében halmozódik föl a
gazdagság,[14] s ez egyre mélyíti a
szakadékot a fejlett és a szegény
népek között: minek következtében olyan feszültségek jelennek meg az
emberek között, melyek nagyon zavarják a közösségek és az egyes
személyek életét.
Az Egyházon belül is vannak olyan negatív és aggasztó jelenségek,
melyek közvetlen hatással vannak a papok életére és szolgálatára: így
például sok hívő vallási tudatlansága; a katekézis csekély eredményei a
sokkal megnyerőbbnek és hatásosabbnak látszó tömegtájékoztató eszközök
nyomasztó hatása miatt; a félreértett teológiai, kulturális,
lelkipásztori pluralizmus, mely olykor jó szándékkal indul, mégis azzal
végződik, hogy megnehezítiaz ökumenikus párbeszédet és árt a hit
egységének; végül a bizalmatlanság és türelmetlenség az Egyházi
Tanítóhivatal iránt és az Evangélium gazdag üzenetének egyoldalú
megszorítása az igehirdetést és a hit melletti tanúságtételt a
szociális és emberi felszabadítás kizárólagos eszközévé teszik, illetve
Isten nélküli vallásosságba vagy babonába kergetik az embert.[15]
Nagy hatású az a régi keresztény hagyományokkal rendelkező
országokban mutatkozó új jelenség, hogy ugyanazon a területen különböző
fajú és vallású zárt csoportok élnek. Azaz egyre inkább kibontakozik
egy sokfajú és sokvallású társadalom képe. Ez míg egyrészt alkalmat
kínál a gyakoribb és gyümölcsözőbb dialógusra, a nyíltabb
gondolkodásra, az elfogadásra és a méltányos toleranciára, másrészt
zűrzavar és relativizmus forrása lehet, főként a hitben kevésbé érett
személyek és néprétegek számára.
E tényezőkhöz járul -- szoros összefüggésben az individualizmus
növekedésével -- a hit szubjektívvé válása. Megfigyelhető
ugyanis, hogy egyre többhívőben csökken a fogékonyság a hit objektív és
átfogó tanítása iránt, s helyét a szubjektív vélekedés foglalja el,
amely a maga tetszésére azt keresi, ami megfelel a személyes
tapasztalatoknak és kevésbé zavarja az egyéni megszokásokat. Még az
egyéni lelkiismeret sérthetetlenségére való hivatkozás is, ami
önmagában törvényes dolog, ebben az összefüggésben veszedelmesen
kétértelművé válik.
Ebből következik, hogy feltételekhez kötik vagy csak részlegesen
fogadják el az Egyházhoz tartozást, ami árt a papi
hivatás kialakulásának, a papi öntudatnak és a pap közösségi
szolgálatának is.
Végül sok egyházi intézményben nincs elég pap a legsúlyosabb
kérdések megoldásához. A hívek hosszú időkre magukra maradnak
lelkipásztori támasz nélkül: visszamarad keresztény életük fejlődése,
és csökken a hajlandóságuk arra, hogy az evangelizáció előmozdítói
legyenek.
A fiatalok a hivatás és a papnevelés kérdése előtt
8. A korunkat és kultúránkat annyira jellemző ellentmondásokat és
lehetőségeket, valamint az egyházi közösségeket egész különleges
figyelemmel kísérik, élik át és értékelik a fiatalok, mert mindezek
néha meghatározóan hatnak nevelődésükre. A gyermekekben és ifjakban
ébredő és bontakozó papi hivatás bizonyos idő után állandóan
akadályokba és kísértésekbe ütközik.
Milyen nagy erővel hat a fiatalokra a "fogyasztói társadalom"
varázsa, mely az emberi lét hedonista, materialista és
individualista életfelfogásába sodorja őket. Az anyagi jólét szinte
kizárólagos életeszmény, s e jólétet minden körülmények között és bármi
áron el akarják érni: ebbőlfakad, hogy elutasítanak minden áldozatot és
megtagadnak minden fáradságot a lelki és vallási értékek keresésétől és
megvalósításától. A birtoklásra való kizárólagos "törekvés"
maga alá tiporja az egyébként elsőbbséggel bíró létet, s ennek
következményeként a személyes és személyek közötti értékeket nem az
ingyenesség és az ajándékozás logikája, hanem az önző birtoklás és a
másik eszközként való fölhasználása szerint fogják föl és élik meg.
Ez tükröződik különösen is az emberi nemiség szemléletében,
amit megfosztottak a személyek közötti ajándékozás és a közösség
szolgálatának méltóságától, s besorolták a fogyasztási javak közé. Így
sok fiatal érzelmi élete nem a -- másiknak való önajándékozásban
megnyílt -- személyiség harmonikus és örömteli növekedésének a
biztosítéka, hanem nehézkes etikai és pszichés önmagába bonyolódás,
melynek szükségszerűen súlyos következményei lesznek.
Nem kevés fiatalnál a dolgok gyökerében a szabadság eltorzított
tapasztalata van: az egyetemes és objektív igazság iránti
engedelmesség helyett, úgy élik meg, mint az egyén erejének és ösztönös
törekvéseinek vak elfogadását. Így szinte természetes, hogy szemléletük
és magatartásuk felmorzsolódik az etikai elvekről kialakult
közvéleményben; vallási téren pedig, még ha nem is vetik el Istent,
közömbösek, és úgy viselkednek az élet legfontosabb pillanataiban is,
mintha Isten nem létezne. Ilyen körülmények között nemcsak a papi
hivatás megvalósítása, hanem értelmének fölfogása is nehéz; ez ugyanis
sajátos tanúságtétel arról, hogy a lét előbbre való, mint a birtoklás;
elismerése annak, hogy az élet értelme nem más, mint önmagunk szabad
elajándékozása másokért, teljes odaadás -- e sajátos formában -- az
Evangélium és Isten országa szolgálatára.
A fiatalok még az Egyházon belül is nem egyszer "problémát"
jelentenek. Ha ugyanis a felnőttekben, s még inkább a fiatalokban erős
a hajlandóság, hogy szubjektívenfogják föl a keresztény hitet, s hogy
feltételekhez kössék vagy csak részlegesen fogadják el az Egyházhoz
tartozást, a közösségben egész sor megindoklás alapján meggyengül a
naprakész és bátor ifjúsági lelkipásztorkodás. A fiatalok pedig magukra
maradhatnak saját pszichés gyengeségük karmai között, elégedetlenek és
kritikusak lesznek a felnőttekkel szemben, akik, mivel nem érett hitük
szerint élnek, képtelenek hihető példaképeket állítani eléjük.
Így tehát nyilvánvaló, milyen nehéz átfogó és meggyőző
tapasztalathoz juttatni a fiatalokat a keresztény és egyházi életben, s
erre nevelni őket. A papi hivatás mindezek után távol marad a fiatalok
mindennapi életétől és érdeklődésétől.
9. Nem hiányoznak azonban a pozitív indítások és
helyzetek sem,
melyek a serdülők és a fiatalok szívében új készségeket ébresztenek,
etikai és vallási értékek keresésre indítják őket, s kedvező légkört
biztosítanak a Krisztus és az Egyház iránti teljes odaadásra szólító
papi hivatás kibontakozásához.
Elsőként azt kell kiemelnünk, mennyire elcsitultak az olyan
jelenségek, amelyek még egész a közelmúltban is nagy problémákat
okoztak, például a radikális kontestáció, a szabadosság, az utópista
követelmények, a magántulajdon tagadása, az erőszak.
Emellett el kell ismerni, hogy a mai fiatalok is, a korosztályra
jellemző erővel és frisseséggel hordoznak olyan, a történelemben úttörő
eszményeket, mint a szabadságvágy; a személy páratlan értékének
elismerése; a hitelesség és áttetszőség igénye; a férfi és nő
kapcsolatának új felfogása éskölcsönössége; egy egységesebb,
szolidárisabb, igazságosabb világ meggyőződéses és szenvedélyes
keresése; nyíltság és dialógus mindenkifelé; elkötelezetség a béke
iránt.
A társadalom legelesettebb tagjai iránt -- s milyen gazdag és eleven
formákban! -- kibontakozó sokféle önkéntes szolgálat sok mai fiatalban
nagyon fontos nevelői erőforrás, mert a fiatalokat önzetlenebb és a
szegények felé nyitottabb életstílusra ösztönzi. Egy ilyen életstílus
megkönnyítheti annak a hivatásnak a megértését, vágyát és elfogadását,
mely véglegesen mások szolgálatára szenteli magát a papi élet teljes
Istennek szenteltsége útján.
Az ideológiák közelmúltban történt összeomlása, az erőteljes kritika
a felnőttek világáról, amely nem az erkölcsi és transzcendens értékekre
épülő életről tesz tanúságot, továbbá azoknak a fiataloknak a
tapasztalata, akik kábítószerben és az erőszakban keresnek kiutat, nem
keveseket indítanak arra, hogy élesen és sürgetően tegyék föl a
kérdéseket azokról az értékekről, melyek valóban teljessé tudják tenni
az élet, a szenvedés ésa halál értelmét. Nagyon sok fiatalban
kifejezetten vallásos kérdés és lelkiség utáni igény ébred: ezért
akarják megtapasztalni a pusztaságot, az imádságot, az állandó és
személyes találkozást Isten igéjével a Szentírásban, s ezért akarnak
teológiát tanulni.
S miként a társadalmi önkéntesség körében, úgy az egyházi
közösségben is egyre tevékenyebbek és önállóbbak a fiatalok, elsősorban
a régi és újonnan alakított csoportokban. E fiatalok szíve és élete egy
-- a Szentlélek iránti hűségből és a Krisztustól távoli, de rá szomjazó
világ igényeit látva -- újra evangelizáló, valamint az emberrel és a
népekkel a személyi méltóság és az emberi jogok védelmében egyre
szolidárisabb Egyház megtapasztalásának hatására megnyílik olyan vonzó
eszmények felé, melyek Krisztus követésében és a papságban találhatják
meg konkrét megvalósulásukat.
Természetes, hogy ettől az erősen ellentétes vonásokat hordozó
emberi és az egyházi környezettől nemcsak a hivatások gondozásában és a
papnevelésben, hanem a papok életében és szolgálatában és állandó
képzésükben sem lehet elvonatkoztatni. Így tehát, míg egyrészt meg
lehet érteni a különböző "válsághelyzeteket" -- melyekbe a mai papok
kerülhetnek szolgálatuk közben, lelki életükben s a szolgálati papság
természete és értelme kérdésében --, másrészt örömmel és reménykedve
kell megállapítanunk, hogy a jelen történelmi pillanat pozitív
lehetőségeket is fölkínál a papoknak küldetésük teljesítésére.
Az evangéliumi fölismerés
10. A mai, vázlatosan ismeretett, bonyolult helyzetet nemcsak
ismerni kell, hanem értelmezni is. Csak így lehet megfelelő választ
adni az alapvető kérdésre: Hogyan kell úgy formálni a papokat, hogy ma
is a helyzet magaslatán álljanak és evangelizálni tudják a mai
világot?[16]
Fontos a helyzet megismerése. Nem elég azonban az adatok
puszta fölsorolása, hanem "tudományos" kutatásra van szükség, mely
pontos és konkrét képet alkot a valós társadalmi, kulturális és egyházi
helyzetről.
Még fontosabb a helyzet értelmezése, amit megkíván a sok
kétértelműség és -- lehetőségek és a gátló tényezők, negatív és reményt
keltő jelenségek, akadályok és távlatok között feszülő -- ellentmondás.
A világ olyan, mint az evangéliumi szántóföld, ahol "együtt él" a jó
vetés és a konkoly (vö. Mt 13,24 sk).
Az értelmezés, a jó és a rossz, a remény jelei és a fenyegetések
közti különbségtétel nem könnyű. A papok képzésében nem arról van szó,
hogy egyszerűen szét kell választani a pozitív tényezőket a
negatívoktól, hogy azokat befogadják, emezeket pedig elvessék. A
pozitív tényezők is gondos mérlegelésre szorulnak, mert nem válnak el
élesen a negatívoktól és nem zárják ki eleve egymást. Ugyanezt kell
elmondanunk a negatív tényezőkről is: nem szabad eleveés mindenestől
kidobni őket, mert mindegyikükben rejtőzhet valami érték, amit ki lehet
szabadítani és vissza lehet vezetni teljes igazságához.
A hívő a jelen történelmi helyzet értelmezéséhez a megismerés elvét
és a cselekvést meghatározó döntések támpontjait egy új és eredeti
valóságban, az evangéliumi fölismerésben
kapja meg. Abban az értelmezésben, melyet az Evangéliumnak, Jézus
Krisztusnak, az eleven és személyes Evangéliumnak fényében és erejében
és a Szentlélek ajándékában kap. Így az evangéliumi fölismerés nem
egyszerűen a történelmi helyzet adatainak összegzése, melyekkel szemben
az ember passzív vagy közömbös maradhat, hanem "feladat", kihívás mind
a közösség, mind az egyén felelős szabadsága felé. Olyan kihívás,
melyhez Istentől jövő megszólítás kapcsolódik az adott történelmi
helyzetben. Isten szólítja az Egyházat és a hívőt, hogy "a papság és a
hivatás Evangéliumának" örök igazsága valósuljon meg az élet változó
körülményei között. A papok képzésére is alkalmazni kell a II. Vatikáni
Zsinat szavait: "Az Egyház kötelessége szüntelenül vizsgálni és az
Evangélium fényénél értelmezni az idők jeleit, hogy minden nemzedéknek
megfelelő módon tudjon válaszolni a földi és az örök élet, valamint e
kettő összefüggésének örök kérdéseire. Ismernie és értenie kell a
világot, amelyben élünk törekvéseivel és gyakran drámai vonásaival
együtt".[17]
Ez az evangéliumi fölismerés a Jézus Krisztus szeretetébe vetett
bizalmon alapszik -- aki mindig és fáradhatatlanul
gondoskodik Egyházáról (vö. Ef 5,29),
aki Úr és Mester, s az egész emberi
történelem kulcsa, központja és célja;[18]
a Szentlélek
világosságából és erejéből táplálkozik -- aki mindig és
mindenütt fölébreszti a hit engedelmességét, Jézus követésének örömteli
bátorságát, a bölcsesség ajándékát, amely mindent megítél és őt magát
nem ítéli meg senki (vö. 1Kor 2,15);
s végül az Atyának ígéreteihez való
hűségében nyugszik meg.
Így tehát az Egyház úgy érzi, hogy képes szemebenézni az új
történelmi korszak nehézségeivel és kihívásaival, s a mának és a
holnapnak is tud adni jól képzett papokat, akik az új evangelizáció
meggyőződéses és buzgó munkásai, Krisztus és az emberek hűséges és
nagylelkű szolgái.
Nem térünk ki a sok és súlyos nehézség elől, hanem legyőzzük a
reménnyel, a Krisztus fogyhatatlan szeretetébe vetett hittel, s a
bizonyossággal, hogy a papi szolgálat az Egyház és a világ élete
számára pótolhatalanul szükséges.
MÁSODIK FEJEZET
AZ ÚR LELKE RAJTAM, MERT FÖLKENT ENGEM...
ELKÜLDÖTT, HOGY ÖRÖMHÍRT VIGYEK
A papi szolgálat természete és küldetése
A papság a figyelem középpontjában
11."Mindazok szeme, akik a zsinagógában voltak, figyelemmel
tekintett rá" (Lk 4,20). Amit
Lukács azokról mond, akik azon a szombaton ott
voltak a názáreti zsinagógában és hallották Jézus magyarázatát az
általa fölolvasott Izaiás-részlethez, minden keresztényre is
alkalmazható, mert nekik is el kell ismerniük, hogy a Názáreti Jézusban
végleg beteljesedett a prófétai szó: "Ma beteljesedett az Írás, amit
imént hallottatok" (4,21). Az
Írás pedig ez volt: "Az Úr Lelke van rajtam;
mert fölkent engem; elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, s
hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy
felszabadítsam az elnyomottakat, és hirdessem: elérkezett az Úr
esztendeje" (4,18-19; vö. Iz 61,1-2).[19]
Jézus tehát úgy mutatkozik be, mint akit eltöltött a
Szentlélek, akit fölkenés szentelt föl, aki arra küldetett, hogy
hirdesse a szegényeknek az Evangéliumot: Ő a Messiás, a pap, próféta és
király Messiás.
A keresztényeknek hívő és szerető tekintettel állandóan e
Krisztus-arcot kell szemlélniük. Ebből a kontemplációból kiindulva és
erre hivatkozva beszélteka Szinodusi Atyák a papképzésről a jelen
körülmények között. E problémának csak akkor van megoldása, ha előbb
meggondoljuk a célt, ahová a papképzésnek el kell jutnia: a cél a
szolgálati papság, pontosabban a szolgálati papság mint a Jézus
Krisztus papságában való részesedés az Egyházban. A szolgálati papság
küldetésének és természetének ismerete az evangéliumi fölismerés
elengedhetetlen föltétele, ugyanakkor a legbiztosabb iránytű és a
leghatékonyabb ösztöke a hivatások gondozásához és a papságra
hivatottak neveléséhez.
A szolgálati papság küldetésének és természetének igaz és elmélyült
ismerete út, melyen járnunk kell, és a Szinodus Atyái erre léptek rá,
hogy kijussunk a papi identitás válságából."Ez a válság --
mondtam a Szinodus záróbeszédében -- közvetlenül a II. Vatikáni Zsinat
utáni években alakult ki, s a zsinati tanítás téves, olykor szándékos
elferdítésén alapult. Kétségtelenül ez egyik oka azoknak a nagy
veszteségeknek, amiket az Egyház elszenvedett; azon veszteségeknek,
amelyek súlyosan érintették a lelkipásztori szolgálatot és a papi,
különösen a missziós hivatásokat. Mintha a papi identitás mélységének
az 1990. évi Szinodus sok fölszólalásában megmutatkozó új felfedezése
reményt öntene belénk a sok veszteség után. E fölszólalások kifejezték
annak tudatát, hogy a papot sajátos ontológiai kapcsolat köti
Krisztushoz, a Főpaphoz és Jó Pásztorhoz. Ez az identitás kihat a
képzésre is, melynek mindig a papra tekintve kell kezdődnie és egész
életén végig kell kísérnie a papot. Éppen ez volt ennek a Szinodusnak a
célja."[20]
Ezért a Szinodus szükségesnek látta, hogy összefoglalóan és
alapvetően megfogalmazza a szolgálati papság természetét és küldetését
úgy, ahogyazt az Egyház hite a századok folyamán vallotta és a II.
Vatikáni Zsinat újra korunk embere elé állította.[21]
Az Egyházban, mely misztérium, közösség és
küldetés
12."A papi identitás -- írták a Szinodus Atyái --, mint minden
keresztény identitás forrása a Szentháromságban van",[22] aki
Krisztusban
nyilatkoztatja ki és közli önmagát az emberekkel úgy, hogy a Szentlélek
által létrehozza az Egyházat, mint "az Ország csíráját és
kezdetét".[23]
A Christifideles laici apostoli buzdítás, összefoglalva a
zsinati tanítást, úgy mutatja be az Egyházat, mint misztériumot,
közösséget és küldetést: "misztérium, mert az Atya, a Fiú és
Szentlélek élete abszolút ingyenes ajándék mindazoknak, akik
újjászülettek vízből és Szentlélekből (vö.
Jn 3,5), s arra hivatottak, hogy közösségben
éljenek Istennel, s e közösséget tegyék láthatóvá és közöljék a
többiekkel a történelemben (ez a küldetésük)."[24]
Az Egyházban -- a szentháromságos és missziós misztériumban --
valósul meg minden keresztény identitás, a pap szolgálata és sajátos
identitása is. A pap ugyanis az ordo szentségében kapott erőből arra
kap küldetést az Atyától, hogy Jézus Krisztus által -- akihez mint népe
Fejéhez és Pásztorához egész különlegesen hasonlóvá vált -- a
Szentlélek erejében éljen és dolgozzon az Egyház és a világ üdvössége
szolgálatára.[25]
Így lehet megérteni a papi identitás lényeges vonását, a
"viszonyosságot": a papság révén, mely Isten kimondhatatlan
misztériumából, azaz az Atya szeretetéből, Jézus Krisztus kegyelméből
és a Szentlélek egységének ajándékából fakad, a pap szentségileg kerül
közösségbe a püspökkel és a többi papokkal,[26]
hogy szolgálja Isten
népét, az Egyházat, és mindenkit Krisztushoz vonzzon az Úr imádsága
szerint: "Szent Atyám, őrizd meg a nevedben azokat, akiket nekem adtál,
hogy egyek legyenek, mint mi....Miként te, Atyám bennem és én tebenned,
úgy legyenek ők is egyek mibennünk, hogy elhiggye a világ, hogy te
küldtél engem" (Jn 17,11.21).
Nem lehet másként meghatározni a szolgálati papság természetét és
küldetését, csak azoknak a kapcsolatoknak összefüggésében, melyek a
Szentháromságból erednek és az Egyház közösségében -- mely Krisztusban
az Istennel való egységnek és az egész emberiség egységének jele és
szentsége -- folytatódnak.[27] Ebben az
összefüggésben a kommunió
egyháztana döntő a papi identitás -- eredeti méltóságának, hivatásának
és Isten népéhez és a világhoz szóló küldetésének -- meghatározásában.
Az Egyházzal való kapcsolat tehát szükséges, ha nem elsődleges a papi
identitás meghatározásában. Az Egyház ugyanis mint misztérium
lényeges összefüggésben áll Krisztussal: az Ő teljessége, teste,
jegyese; az Ő értünk és köztünk lévő maradandó jelenlétének és
tevékenységének eleven jele és emlékezete. A pap identitásának teljes
igazságát abban találja meg, hogy részesedik Krisztusban, hogy
folytatja Krisztus, az új és örök Szövetség egyetlen főpapságát: a pap
élő és áttetsző képe a pap Krisztusnak. Krisztus papsága, mely egy
abszolút új valóság jele az üdvtörténetben, a keresztény ember és
különösen a pap papságának egyetlen forrása és helyettesíthetetlen
mintaképe. Ezért a papság mibenléte csak Krisztussal kapcsolatban
szemlélve érthető.
Alapvető kapcsolat Krisztussal, a Fővel és
Pásztorral
13. Jézus Krisztus önmagában mutatta meg az Új Szövetség papságának
tökéletes és végleges arcát:[28] ezt
tette egész életében, de főként
szenvedésében, halálában és föltámadásában.
Miként a Zsidókhoz írt levél szerzője mondja, Jézus -- mivel egy
közülünk s ugyanakkor Isten egyszülött Fia -- a tökéletes közvetítő az
Atya és az emberiség között (vö.
Zsid 8-9), aki a Szentlélek ajándéka által
megnyitotta az utat Istenhez: "Isten elküldte Fiának lelkét a
szívünkbe, aki így kiált: Abba!, Atya!" (Gal 4,6; vö. Róm 8,15).
Jézus azáltal lett tökéletes közvetítő, hogy a kereszten
fölajánlotta önmagát, és ezzel egyszer s mindenkorra megnyitotta az
utat a mennyei szentélyhez, az atyai házhoz (vö. Zsid 9,24-28). Jézushoz
viszonyítva
Mózes és az összes ószövetségi közvetítők Isten és népe között -- a
királyok, papok és próféták -- csak az eljövendő javak halvány előképei
és árnyékai, és nem maga a valóság (vö.
10,1).
Jézus az előre megjövendölt Jó Pásztor (vö. Ez 34), aki egytől egyig
ismeri
juhait, életét adja értük és mindenkit össze akar gyűjteni, hogy egy
nyáj legyen és egy pásztor (vö. Jn 10,11-16). Ő az a pásztor, aki "nem azért
jött, hogy
neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon" (Mt 20,28), aki a húsvéti
lábmosásban (vö. Jn 13,1-20)
ráhagyta övéire az egymás iránti szolgálat példáját, s
aki ártatlan bárányként önként ajánlotta föl magát a mi
megváltásunkért (vö. Jn 1,36; Jel
5,6.12).
Krisztus pedig egyetlen és végleges keresztáldozatával minden
tanítványával közli az új és örök szövetség papi méltóságát és
küldetését, így teljesítvén Isten Izraelnek tett ígéretét: "Ti pedig
papi királyság és szent nemzet lesztek számomra" (Kiv 19,6). Az Új Szövetség
egész népe -- írja Szent Péter -- "lelki épület, templom", "szent
papság, hogy kedves lelki áldozatokat ajánljon föl Istennek Jézus
Krisztus által" (1Pt 2,5). A
megkereszteltek "eleven kövek", akikből úgy épül a
lelki ház, hogy Krisztushoz, "az eleven, válaszott, Isten előtt drága
kőhöz járulnak" (2,4-5). Az
új papi nép, az Egyház nemcsak saját hiteles
képét látja Krisztusban, hanem tőle részesedik valóságosan és
ontológiailag az Ő egyetlen és örök papságában, melyhez egész életében
hasonlóvá kell válnia.
14. Az Új Szövetség ezen egyetemes papságának
szolgálatára Jézus
földi élete során egyes tanítványokat magához hívott (vö. Lk 10,1-12), külön
tekintélyi rendelkezéssel megalkotta belőlük a Tizenkettőt, hogy "vele
legyenek és elküldje őket prédikálni, s hogy hatalmuk legyen ördögöket
űzni" (Mk 3,14-15).
Ezért már nyilvános működése idején (vö.
Mt 16,18), majd végleg halála és
föltámadása után (vö. Mt 28,16-20;
Jn 20-21) Jézus Péternek és a Tizenkettőnek egészen különleges
hatalmat adott a leendő közösségre és az összes nemzetek evangelizására
vonatkozóan. Miután meghívta, maga mellett tartotta őket, velük élt,
példájával és szavaival tanította őket az üdvösségre, s végül elküldte
őket minden emberhez. E küldetés koronája a Szentlélek különleges
húsvéti kiárasztásának erejével átadta nekik ugyanazt a messiási
tekintélyt, melyet Ő az Atyától kapott és amely a föltámadásban
teljesedett be: "Nekem adatott minden hatalom mennyben és a földön.
Menjetek tehát és tegyetek tanítvánnyá minden népet, és kereszteljétek
meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében. És tanítsátok őket
mindannak megtartására amit csak parancsoltam nektek. És íme, én
veletek vagyok minden nap a világ végezetéig" (Mt 28,18-20).
Ezáltal Jézus szoros kapcsolatot hozott létre saját küldetése és az
apostolokra bízott szolgálat között: "Aki titeket befogad, engem fogad
be, aki pedig engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött" (Mt 10,40); "Aki
titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket megvet, engem vet meg" (Lk 10,16).
Sőt, a negyedik evangélista a halál és a föltámadás húsvéti eseményének
fényében nagy erővel és világosan idézi Jézust: "Amint engem küldött az
Atya, úgy küldelek én is titeket" (Jn
20,21; vö. 13,20; 17,18).
Miként Jézusnak olyan küldetése van, mely közvetlenül Istentől
származik és Isten tekintélyét konkretizálja (vö. Mt 7,29; 21,23; Mk 1,27; 11,28; Lk
20,2; 24,19), úgy az apostolok
küldetése Jézustól ered. S miként "a Fiú semmit sem tehet önmagától" (Jn 5,19),
mert tanítása nem az övé, hanem azé, aki Őt küldte (vö. Jn 7,16), úgy mondta Jézus
apostolainak: "nálam nélkül semmit sem tehettek" (15,5): küldetésük nem
önmaguktól, hanem Jézustól való. Nem is hajtható végre emberi erővel,
hanem csak Krisztus és az Ő Szent Lelke "ajándékával", a "szentséggel":
"Vegyétek a Szentlelket; akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyer,
s akinek megtartjátok, az bűnben marad" (20,22-23). Az apostolok így nem
különleges érdemeikért, hanem egyedül a Krisztus kegyelmében való
ingyenes részesedéssel folytatják egészen az idők végezetéig Jézus
üdvözítő küldetését az emberek javára.
E küldetés hitelességének és termékenységének jele és föltétele az
apostolok Jézussal, egymás között és az Atyával való egysége,miként ezt
az Úr főpapi imája, saját küldetésének öszefoglalása tanúsítja (vö. Jn 17,20-23).
15. Az Apostolok küldetésüket teljesítvén más
férfiakat hívtak meg
-- különféle módokon, de egy célra -- püspököknek, presbitereknek,
diákonusoknak,hogy teljesítsék Krisztus parancsát és elküldjék őket
minden kor minden emberéhez.
Az Újszövetségi Szentírás minden könyve hangsúlyozza, hogy maga a
Szentlélek vezeti be a szolgálatba a testvérek közül kiválaszott
férfiakat. A Szentlélek ajándékát átadó kézföltétel által (vö. ApCsel 6,6; 1Tim 4,14; 5,22;2Tim 1,6)
arra
szentelik őket, hogy folytassák a kiengesztelés, a pásztorkodás és a
tanítás szolgálatát (vö. ApCsel
20,28; 1pt 5,2).
A papok tehát arra kaptak meghívást, hogy folytassák Krisztusnak, az
egyetlen és legfőbb pásztornak a jelenlétét azáltal, hogy életstílusát
megvalósítva láthatóvá teszik őt a rájuk bízott nyájban. Miként Péter
első levelében olvashatjuk: "A köztetek élő presbitereket kérve
kérem -- magam is presbiter és Krisztus szenvedésének tanúja,
aki a jövőben megnyilvánuló dicsőséget is közlöm veletek --,
legeltessétek Isten rátok bízott nyáját. Gondoskodjatok a nyájról, nem
kényszerből, hanem Isten akarata szerint szívből; nem kicsinyes
haszonlesésből, hanem jó akarattal; nem is uralkodva a kléruson, hanem
minta nyáj példaképei. És amikor majd megjelenik a pásztorok Fejedelme,
elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koszorúját" (1Pt 5,1-4)
A presbiterek az Egyházban és az Egyházért a Fő és Pásztor Jézus
Krisztus szentségi megjelenítői, tekintéllyel az Ő szavát hirdetik,
főként a keresztség, a bűnbánat és az Eucharisztia szentségében az Ő
irgalmas és üdvösséget kínáló gesztusait ismétlik, az Ő szerető
gondoskodásával adják életüket a nyájért, melyet összegyűjtenek és
elvezetnek az Atyához Krisztus által a Szentlélekben. Egyszóval a
presbiterek azért vannak és dolgoznak, hogy hirdessék az Evangéliumot a
világnak, és építsék az Egyházat a fő és pásztor Krisztus nevében.[29]
Ez az a sajátos mód, ahogyan a fölszentelt szolgák részesednek
Krisztus egyetlen papságában. A Szentlélek az ordo szentségének kenete
által új és különleges jogcímen a Fő és Pásztor Jézus Krisztushoz teszi
őket hasonlóvá; pásztori szeretetével átalakítja és élteti őket, és az
Egyházban az Evangélium hirdetésének és a hívők élete szolgáivá állítja
őket.
A presbiter -- Isten szavából és Jézus Krisztus tanításából és
egyházalapító tervéből kivilágló igazságát így énekli örömteli hálával
a krizmaszentelési mise prefációja: "Ki Egyszülöttedet a Szentlélek
kenetével az új és örök szövetség főpapjává szentelted, és örök terved
szerint úgy határoztál, hogy az Ő egyetlen papsága állandósuljon az
Egyházban. Ő ugyanis nemcsak megszerzett népét ékesíti királyi
papsággal, hanem testvéri szeretettel embereket is kiválaszt, hogy a
kézrátétel által szolgálatának részesévé váljanak. A papok az Őnevében
megújítják az emberi nem megváltásának áldozatát, gyermekeidnek
elkészítik a húsvéti lakomát, és szent népedet szeretettel vezetik,
igével táplálják és szentségekkel erősítik meg. Azáltal, hogy életüket
érted és a testvérek üdvösségéért odaadják, Krisztushoz törekszenek
hasonlóvá válni, s állandóan tanúskodnak a beléd vetett hitről és az
irántad való szeretetről."
Az Egyház és a világ szolgálatában
16. A papnak alapvető kapcsolata van Jézus Krisztussal, a Fővel és
Pásztorral: sajátosan és fokozottan részesedik Krisztus
"fölszenteltségében--fölkentségében" és "küldetésében" (Lk 4,18-19). De ebben a
kapcsolatban benne foglaltatik az Egyházzal való kapcsolat is, s e
kettő nem egyszerűen összetartozik, hanem bensőségesen egyek és
átszövik egymást. Az Egyházhoz tartozás bele van írva a pap Krisztushoz
tartozásába, mert az Egyház Krisztus "szentségi megjelenítése", mely
megalapozza és fönntartja a pap Egyházhoz tartozását.
Ezért írták a Szinodus Atyái: "Amennyiben a pap megjeleníti
Krisztust, az Egyház Fejét, Pásztorát és Jegyesét, nem csupán az Egyházban,
hanem az Egyházzal is kapcsolatban áll. A papság Isten igéjével és a
szentségi jelekkel együtt, melyeket szolgál, az Egyház alkotóelemei
közé tartozik. A pap szolgálata teljesen az Egyházért és annak
előmozdításáért van, hogy Isten egész népe gyakorolja általános
papságát, és nem csupán egy részegyházra, hanem az egyetemes Egyházra
is vonatkozik (vö. PO 10.),
közösségben a püspökkel, együtt Péterrel és
alárendelve Péternek. A püspök (az ordo 3. fokán álló) papsága által
kapcsolódik be a pap (az ordo 2. fokán álló) papsága az Egyház apostoli
szervezetébe. Ezért a pap, miként az apostolok, Krisztus küldötte (vö. 2kor 5,20).
Ezen alapszik minden pap missziós lelkülete."[30]
A fölszentelt szolgálat az Egyházzal egyidős, és a püspökökben -- és
a velük kapcsolatban/közösségben lévő papokban -- különlegesen
összefügg azapostolok szolgálatával, vele "jogfolytonos", bár a
megváltozott körülményeknek megfelelően más formákat ölt.
A fölszentelt papságot tehát nem szabad az Egyháznál idősebbnek
tartani, arra hivatkozva, hogy teljesen az Egyház szolgálatára
született; de nem is fiatalabb az egyházi közösségnél, mely létrejötte
után kapta volna ajándékba a papságot.
A pap kapcsolata Jézus Krisztushoz és benne az Ő Egyházához létében,
amit a szentségi fölszentelés--fölkenés erejéből kapott, és
cselekvésében, azaz a küldetésben és a szolgálatban áll. Nevezetesen
"a szolgáló pap az Egyház misztériumában--
közösségében--küldetésében jelenlévő Krisztus szolgája. Mivel
Krisztus 'fölkenésében' és 'küldetésében' részesedik, képes
megörökíteni az Egyházban az Ő imádságait, szavait, áldozatát, üdvözítő
tevékenységét. Az Egyház misztériumának szolgája, mert
szentségi és egyházi jelekkel meg tudja jeleníteni a föltámadt
Krisztust. Az Egyház közösségének szolgája is, mert az egész
papsággal együtt kötődik a püspökhöz, az egyházi közösség építője a
különböző hivatások, karizmák és szolgálatok harmonikus egészében.
Végül az Egyház küldetésének szolgája, ki tevékenységével az
egész közösséget az Evangélium hirdetőjévé és tanújává teszi."[31]
Így tehát a pap szentségi jellege (karaktere) és küldetése folytán
úgy jelenik meg az Egyház szervezetében, mint a föltámadt Krisztus
Egyházának adott kegyelemabszolút elsőbbségének és ingyenességének
jele. Az Egyház pedig a szolgálati papság által szerzi meg a hitben
önismeretét, tudniillik hogy nem önmagából ered, hanem Krisztus
kegyelméből a Szentlélekben. Az apostolok és utódaik pedig -- mivel
hatalmukat nem önmaguknak, hanem Krisztusnak, a Főnek és Pásztornak
köszönhetik -- szolgálatuk által úgy kapcsolódnak az Egyházhoz, mint
magának Krisztusnak szentségi és látható jele és folytatása, aki az
Egyház és a világ számára az üdvösség egyetlen szerzője és forrása;
tudniillik az örök és mindig új üdvösségé, mivel Ő maga a test
üdvözítője (Ef 5,23).
17. A fölszentelt szolgálat -- természetének
megfelelően -- csak
akkor végezhető, ha a Krisztussal kapcsolatban lévő pap szentségileg
beiktatódik a papi rendbe, azaz amennyiben hierarchikus közösségben
marad saját püspökével. A fölszentelt szolgálatnak ugyanis "közösségi
formája" van, ezért csak "közös tevékenységként" végezhető.[32] A
Zsinat hosszasan foglalkozott a papság e "közösségi természetével",[33]
részletesen elemezve a pap kapcsolatait saját püspökével, a többi
pappal és a krisztushívő laikusokkal.
A papok szolgálata közösség, s szükséges és felelősségteljes
együttműködés -- elsősorban a püspök szolgálatával -- az egyetemes
Egyház és az egyes részegyházak javára, melyek szolgálatában a papok a
püspökkel együtt egy presbitériumot alkotnak.
Az egyes papokat -- akár egyházmegyések, akár szerzetesek -- a
presbitérium többi tagjával az ordo szentsége egyesíti az apostoli
szeretet sajátos kötelékei által. A papok ugyanis -- akár
egyházmegyések, akár szerzetesek -- Krisztusnak, a Főnek és Pásztornak
egyetlen papságából részesednek, "egy célért, Krisztus testének
építéséért fáradoznak. Ez az építés sokfajta tevékenységet igényel, s
főleg a mi korunkban sokféle formát ölt",[34]
s az idő múlásával
állandóan új karizmákkal kell gazdagítani.
A papoknak -- mivel jelenlétük és sajátos feladatuk Isten egész népe
keresztségi papságát nem oltja ki, hanem teljességre segíti -- a
krisztushívő laikusok támaszaivá kell lenniük, hiszen az ő hitük,
reményük és szeretetük szolgálatára állították őket. Mint a
krisztushívő laikusok testvérei és barátai, ismerjék el és becsüljék
Isten fiainak méltóságát, és segítsék őket, hogy teljesíteni tudják a
feladatot, ami az Egyház küldetéséből rájuk tartozik.[35]
Az ordo szentsége által kapott szolgálati papság és a krisztushívők
általános vagy "királyi" papsága nemcsak fokozatilag, hanem lényegileg
különböznek egymástól,[36] mégis
egymásra vannak rendelve, mert
mindkettő
-- más-más formában -- Krisztus egyetlen papságából származik. A
szolgálati papság önmagában nem követel nagyobb életszentséget, mint a
krisztushívők általános papsága; de a szolgálati papságban a papok
Krisztustól a Szentlélek által különleges ajándékot kapnak arra, hogy
Isten népét segíteni tudják az általános papság hűséges és teljes
gyakorlásában.[37]
18. A Zsinat hangsúlyozza: "Az a lelki adomány,
amelyben a papok a
szenteléskor részesülnek, nemcsak valamilyen korlátozott és helyhez
kötött küldetésre készíti föl őket, hanem az üdvösség mindent átfogó
egyetemes küldetésére egészen a föld határáig, mert minden papi
szolgálat részesedik annak a küldetésnek az egyetemességében, amelyet
Krisztus apostolainak adott."[38]
A szolgálat természetéből következően a papokat mély missziós
lelkületnek kell áthatnia: "Olyan valóban katolikus lelkületnek, mely
fölül tud emelkedni a saját egyházmegye, nemzet vagy szertartás
határain, és érzékelve az egész Egyház szükségleteit, kész arra, hogy
bárhol hirdesse az Evangéliumot."[39]
Ezenkívül a papnak, mivel arra hivatott, hogy az Egyház életében a
közösség építője legyen, arra kell törekednie, hogy elsősorban Ő legyen
a misszió és a dialógus előmozdítója; valamint -- mélyebben gyökerezve
a keresztény igazságban és szeretetben, és égve a vágytól, hogy
mindenki üdvösségét hirdesse -- a testvéri kapcsolatok és szolgálatok,
az igazság előmozdítója, az igazságosság és a béke szerzője az összes
emberek között: főként a többi egyházak vagy keresztény felekezetek
testvérei között, nem zárva ki egyéb vallások híveit sem; röviden,
minden jóakaratú ember s egész különösen a gyengék és betegek között,
sőt még azok között is, akik teljesen tudatlanul szomjazzák az
igazságot és Krisztus üdvösségét, Jézus szava szerint: "Nem az
egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Nem az igazakat
jöttem hívni, hanem a bűnösöket a bűnbánatra" (Mk 2,17).
Ma különösen is sürgető az új evangelizáció feladata, mely Isten
egész népét arra készteti, hogy új buzgalommal új módszereket és új
nyelvet találjon az Evangélium hirdetésére, melyhez papokra van
szükség, akik teljesen elmerülve Krisztus misztériumában képesek arra,
hogy egy új lelkipásztori életstílust valósítsanak meg; akik mélységes
közösségben a pápával és a püspökökkel termékenyen tudnak együttműködni
a krisztushívő laikusokkal, tisztelvén és támogatván az egyházi
közösségben a különböző feladatokat, karizmákat vagy szolgálatokat.[40]
"Ma beteljesedett az Írás a fületekben" (Lk 4,21). Hallgassuk csak újra
Jézus e szavait a szolgálati papság szempontjából, különösen missziós
természetének figyelembevételével. Jézus ajkán a "ma" az idők
teljességét jelzi, a teljes és végső üdvösség elnyerésének idejét, azaz
az Egyház idejét! Krisztus fölszentelése és küldetése tehát -- "Az Úr
Lelke... fölkent engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, elküldött
prédikálni... az Úr kedves esztendejét" (Lk 4,18) -- azok az élő gyökerek,
melyekből az Egyház fölszenteltsége és küldetése sarjad, mert az Egyház
Krisztus "teljessége" (vö. Ef 1,23):
a keresztség fürdője által ugyanis az Úr Lelke
kiárad minden hívőre, és arra szenteli őket, hogy szent papság által
lelki házzá legyenek, s arra küldi őket, hogy tanúi legyenek az Úr
csodatetteinek, aki a sötétségből átviszi őket csodálatos
világosságába (vö. 1Pt 2,4-10).
A pap Krisztus fölszenteltségében és küldetésében
sajátosan és fokozottabban részesedik az ordo szentsége által, melynek
erejéből hasonlóvá válik a Fő és Pásztor Krisztushoz, és küldetést kap,
hogy Krisztus nevében és személyében "hirdesse a szegényeknek ... az Úr
kedves esztendejét".
A Szinodusi Atyák Isten népéhez intézett üzenetükben röviden, de
nagyon tartalmasan összefoglalták a szolgálati papság "igazságát",
helyesebben "misztériumát" vagy "ajándékát", amikor ezt írták:
"Identitásunk végső forrása az Atya szeretete. A szolgálati papságban a
Szentlélek működése által kerülünk szentségi kapcsolatba a Fiúval, a
Főpappal és Jó Pásztorral, akit az Atya küldött. A pap élete és
tevékenysége Krisztus életének és tevékenységének folytatása: ez a mi
identitásunk, igazi méltóságunk, örömforrásunk és biztonságunk."[41]
HARMADIK FEJEZET
AZ ÚR LELKE RAJTAM
A PAPOK LELKI ÉLETE
Különleges hivatás az életszentségre
19."Az Úr Lelke rajtam" (Lk 4,18).
A Lélek nem egyszerűen "fölötte van",
hanem "betölti" a Messiást, áthatja, kíséri létében és tevékenységében.
A Lélek ugyanis a Messiás "fölszenteltségének" és "küldetésének"
elve: "fölkent engem, ... és elküldött, ... hogy hirdessem az Úr kedves
esztendejét" (Lk 4,18).
Krisztus tehát a Lélek miatt teljesen és kizárólag
Istenhez tartozik, részese Isten végtelen szentségének, aki Őt
meghívta, kiválasztotta és elküldte. Így tehát az Úr Lelke úgy
nyilatkoztatja ki magát, mint az életszentség forrását és meghívást az
életszentségre.
Az Úrnak ugyanez a Lelke Isten egész népe "fölött" is ott van, s ezt
a népet Isten arra "szenteli" és arra "küldi, hogy hirdesse az üdvösség
Evangéliumát. Ugyanez a Lélek Isten népének minden tagját
"megrészegíti", "megpecsételi" (vö.
1kor 12-13; 2kor 1,21; Ef 1,13; 4,30), és az életszentségre
hívja őket.
A Lélek nyilatkoztatja ki és közli azt az alapvető hivatást, melyet
az Atya öröktől fogva mindenkinek szánt: arra hív tudniillik, hogy "szentek
és szeplőtelenek legyünk az Ő színe előtt a szeretetben, akaratának
tetszése szerint, mellyel fogadott fiaivá rendelt minket Jézus Krisztus
által Őbenne" (Ef 1,4-5). A
Lélek nemcsak kinyilatkoztatja és közli ezt a
hivatást, hanem erőt és akaratot ad teljesítéséhez: Ő, a Fiú Lelke (vö. Gal 4,6)
hasonlóvá tesz Krisztushoz és részesít az Ő fiúi életében, azaz az Atya
és a testvéreink iránti szeretetben: "Ha a Lélek szerint élünk,
cselekedjünk is a Léleknek megfelelően" (Gal 5,25). E szavakkal Pál apostol
arra emlékeztet, hogy a keresztény lét "lelki élet", azaz a Lélek
élteti és vezeti az életszentség vagy a szeretet tökéletessége felé.
A Zsinatnak azt a megállapítását, hogy "minden rendű és rangú
krisztushívő meghívást kapott a keresztény élet teljességére és a
szeretet tökéletességére",[42]
leginkább a papokra kell alkalmazni: ők
ugyanis nemcsak azért meghívottak, mert meg vannak keresztelve, hanem
azért is, mert papok, azaz az ordo szentségéből fakadó különleges
jogcím alapján.
20. A papok "lelki életéről", az ajándékról és
felelősségről, hogy
"szentek" legyenek, a Zsinat hosszan és sürgetően mondja: "Az ordo
szentsége a papokat a Pap Krisztushoz teszi hasonlóvá, hogy a püspök
munkatársaiként, mint a Fő szolgái az Ő egész testének, az Egyháznak
munkásai és építői legyenek. Miként az összes krisztushívők, a
keresztség szentségében ők is megkapták annak a hivatásnak és
kegyelemnek jelét és ajándékát, hogy -- amennyire az emberi
gyöngeségben lehetséges -- tökéletesek legyenek az Úr szava szerint:
'Legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes' (Mt 5,48). E
tökéletesség elnyerése a papok számára különlegesen is kötelező, mert
az ordo fölvételével új módon Istennek lettek szentelve, Krisztusnak,
az örök Papnak élő eszközeivé váltak, hogy az Ő csodálatos művét, mely
az egész emberiséget isteni erővel újra egyesíti, az idők folyamán
folytatni tudják. Mivel tehát a maga módján minden pap Krisztus
személyét képviseli, különleges kegyelmet kap arra, hogy a
rábízottaknak és Isten egész népének szolgálva jobban megközelítse
Annak tökéletességét, akit képvisel, és a test emberi gyöngeségét Annak
szentsége orvosolja, aki számunkra 'szent, ártatlan, szeplőtelen, a
bűnösöktől elkülönített Főpap lett'" (Zsid
7,26).[43]
A Zsinat tehát elsősorban arról beszél, hogy az életszentségre
szóló meghívás "általános". E meghívás gyökerei a keresztségben
vannak, mely a papot mint krisztushívőt jelölte meg, "testvért a
testvérek között", aki mint Isten népének tagja, örömmel osztozik a
többiekkel az üdvösség ajándékain (vö.
Ef 4,4-6), s neki is kötelessége, hogy "a
Lélek szerint" kövesse a Mestert és Urat. Szent Ágoston híres szavait
idézzük: "Értetek vagyok püspök, veletek vagyok keresztény... Az
számomra kockázat, emez üdvösség."[44]
A zsinati szöveg ugyanilyen világosan beszél az életszentségre
szóló "különleges" hivatásról, mely az ordo szentségéből ered és a
papok sajátja, s egy új fölszentelés, amit ordinációnak nevezünk. Erre
a különleges hivatásra utal Szent Ágoston, amikor fenti szavait
kibontva így folytatja: "Ha tehát örvendetesebb nekem, hogy veletek
együtt meg vagyok váltva, mint hogy elöljárótok vagyok, akkor -- miként
az Úr parancsolta -- egyre inkább a szolgátok akarok lenni, nehogy
hálátlanlegyek azért az árért, amellyel megváltottak, hogy
szolgatársatok lehessek."[45]
Ezután a Zsinat néhány, a papok lelki életében fontos dolgot
részletesen taglal. Ezek legtöbbje sajátos "fölszenteltségükkel"
kapcsolatos, mely Krisztushoz, az Egyház Fejéhez és Pásztorához teszi
őket hasonlóvá; vagy a sajátosan papi "küldetéssel" szolgálattal
kapcsolatos, mely alkalmassá teszi őket arra, hogy "Krisztusnak, az
örök Papnak élő eszközei legyenek" és "Krisztus nevében és személyében"
cselekedjenek. Mindez egész életükre vonatkozik, mely arra hivatott,
hogy"evangéliumi radikalizmussal" tegyen tanúságot Krisztusról.[46]
Hasonlóság Krisztussal, a Fővel és Pásztorral, és
az ebből fakadó
lelkipásztori szeretet
21. A pap e szentségi fölszentelés által hasonlóvá válik Jézus
Krisztushoz, az Egyház Fejéhez és Pásztorához, s ezért ajándékba kapja
azt a "lelki hatalmat", mely részesedés a legfőbb hatalomban, mellyel
Krisztus Lelke által vezeti az Egyházat.[47]
Az ordináció alkalmával kiáradó Szentlélek a fölszenteléssel
megpecsételi, áthatja és fölruházza a pap lelki életét azokkal az
erényekkel és magatartási formákkal, melyek Jézus Krisztusnak, az
Egyház Fejének és Pásztorának sajátjai, s melyek abban a szeretetben
foglaltatnak össze, melyet pásztori szeretetnek nevezünk.
Krisztus az Egyháznak, tudniillik a saját Testének Feje."Fő"
azon a sajátos és új módon, hogy valójában "szolga", miként saját
szavaibólkiviláglik: "Az Emberfia nem azért jött, hogy neki
szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon és életét adja megváltásul
sokakért" (Mk 10,45). Ez a
szolgaság vagy "szolgálat" a maga teljességét a
kereszthalál alázatos és szeretetből való elfogadásában, azaz a teljes
önátadásban éri el: "Kiüresítette önmagát a szolga alakját fölvéve,
hasonló lett az emberekhez; külsejét tekintve embernek találták;
megalázta magát engedelmesen a halálig, mégpedig a kereszthalálig" (Fil 2,7-8). Jézus Krisztusnak, a
Főnek tekintélye ugyanaz, mint az Egyháznak szóló
szolgálata, ajándéka, teljes -- alázatos és szeretetből való --
odaadása. Mindez az Atya iránti tökéletes engedelmességben. Ő ugyanis,
az Úr egyetlen igaz, meggyötört és szenvedő Szolgája egyszerre Pap és
Áldozat.
A tekintélynek ez a formája, azaz az Egyháznak fölajánlott szolgálat
élteti minden pap lelki életét, és úgy valósul meg, hogy hasonlóvá
válik Jézus Krisztushoz, az Egyház Fejéhez és Szolgájához.[48] Méltán
buzdított valakit Szent Ágoston püspök, amikor fölszentelték: "Aki a
nép elöljárója, annak mindenekelőtt tudnia kell sokakat szolgálni. És
ne riassza, hogy sokak szolgája, ne is bánkódjék emiatt, hiszen az
uralkodók Ura nem tartotta méltóságán alulinak, hogy a szolgánk
legyen."[49]
Az Új Szövetség szolgái lelki életének tehát követnie kell Isten
népe szolgálatának e példáját (vö.
Mt 20,24; Mk 10,43-44), távol tartva minden dicsekvést és
"uralkodási vágyat" a rábízott nyáj fölött (vö. 1Pt 5,2-3). Nagylelkűen
fogadják és
Istennek tetszően, szívesen végezzék; azaz olyan szolgálat legyen, hogy
a szolgák, akiket a közösségben "véneknek", azaz presbitereknek
neveznek, a nyáj "példaképei" lehessenek, s így a nyáj hasonló papi
lelkülettel legyen szolgálatára az egész világnak az emberek teljesebb
élete vagy teljes megszabadulása javára.
22. A Pásztor Krisztus képe, kinek
nyája az Egyház,
újra és még kifejezőbben mutatja ugyanazokat a vonásokat, melyeket
Krisztusnak, a Főnek és Szolgának arcán láttunk. Jézus Krisztus
ugyanis, aki beteljesítette az Üdvözítő Messiásról szóló jövendöléseket
-- melyekről a Zsoltáros és Ezekiel próféta olyan különleges örömmel
énekelt (vö. Zsolt 22-23; Ez 34,11)
--, Jó Pásztornak nevezte magát (Jn
10,11-14), nemcsak Izrael, hanem
minden ember számára (10,16).
Élete nem más mint "pásztori szeretetének"
szakadatlan megnyilvánulása: megkönyörül a sokaságon, a fáradtakon és
elcsigázottakon, akik olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok (vö. Mt 9,35-36);
megkeresi az eltévedtet (vö.
18,12-14) és ünnepel, amikor megtalálja; összegyűjti
és őrzi, ismeri és nevükön szólítja bárányait (vö. 10,3), zöldellő réteken
ésüdítő vizekhez tereli őket (vö.
Zsolt 22); asztalt terít számukra és a saját
életét adja eledelül. A Jó Pásztor halála és föltámadása általkínálja
föl életét, miként a római liturgia énekli: "Föltámadt a Jó Pásztor,
aki életét adta juhaiért és arra méltatta nyáját, hogy meghaljon
érte".[50]
Péter apostol a "Pásztorok Fejedelmének" nevezi Jézust (1Pt 5,4), mert műve
és küldetése folytatódik az Egyházban az apostolok (vö. jn 21,15-17), utódaik (vö. 1Pt 5,1) és a
papok által.A fölszenteltség, mely Jézushoz, a Jó Pásztorhoz teszi
hasonlóvá őket, a papokat arra hívja, hogy kövessék és életükben
mutassák meg az Ő pásztori szeretetét.
Mivel az önátadás, mellyel Krisztus Egyházának adja magát,
szeretetének gyümölcse, nagyon hasonló a vőlegény és menyasszony egymás
iránti odaadásához, miként ezt a szent szövegek ismételten mondják.
Jézus ugyanis az igazi vőlegény, aki az Üdvösség
borával kínálja az Egyházat (vö. Jn
2,11). Ő, "aki az Egyház Feje, ... ő maga a
test üdvözítője, ... szerette az Egyházat és föláldozta magát érte,
hogy megszentelje, megtisztítván a víz fürdőjével az igében, hogy Ő
maga tegye dicsőségessé magának az Egyházat, melyen nincs sem szeplő,
sem ránc, sem más efféle, hanem szent és szeplőtelen" (Ef 5,23.25-27). Az Egyház
valóban test, melyben jelen van és munkálkodik Krisztus, a Fő,
ugyanakkor menyasszony is, az új Éva, aki a Megváltó megnyitott
oldalából a kereszten lépett elő. Ezért mondják, hogy Krisztus az
Egyház "színe előtt" áll, s "gondozza és táplálja" (5,29) azáltal, hogy
életét kínálja ajándékul. A pap tehát arra hivatott, hogy Jézus
Krisztus, az Egyház vőlegényének élő képmása legyen.[51] Mindig
a közösség tagja marad, mint a többi hívő -- a testvérek és nővérek,
akiket a Szentlélek hív egybe --, de a Krisztushoz, a Főhöz és
Pásztorhoz való hasonlóság erejéből maga a pap is jegyesi kapcsolatba
kerül a rábízott közösséggel: "Amennyiben megjeleníti Krisztust, a Főt
és Pásztort s az Egyház Vőlegényét, a pap nemcsak az Egyházbanvan,
hanem az Egyház színe előtt is áll".[52]
Így arra hivatott, hogy a maga
lelki életében azt a szeretetet élje, amelyet a Vőlegény Krisztus
táplál menyasszonya, az Egyház iránt. E jegyesi jellegnek megfelelően
életét úgy kell értelmeznie és berendeznie, hogy Krisztus vőlegényi
szeretetének tanúja legyen; ezért képes mindenkit szeretni új, kitáruló
és tiszta szívvel, nagylelkű önmegatagadással, állandó, hűséges és
teljes odaadással; ugyanakkor szerető féltéssel (vö. 2Kor 11,2) és anyai
gyöngédséggel, mely az anyai lelkületből fakadó kedveskedést sem veti
meg, és a vajúdás fájdalmas kiáltásait sem szégyelli, "amíg a
krisztushívők szívében ki nem alakul Krisztus" (vö. Gal 4,19).
23. A belső életelv -- az erő, mely a pap
Krisztushoz, a Főhöz és
Pásztorhoz hasonlóvá váló lelki életét élteti és vezérli -- nem lehet
más, mint a pásztori szeretet, azaz a részesedés Jézus Krisztus
pásztori szeretetében, mely a Szentlélek ingyenes ajándéka, ugyanakkor
feladat és felhívás, hogy a papszabadon válaszoljon rá.
E pásztori szeretet első mozzanatának az önátadásnak kell
lennie: teljes odaadásnak az Egyház iránt Krisztus önátadásának példája
szerint."A pásztori szeretet az az erény, amellyel önátadásában és
szolgálatában követjük Krisztust: nem a cselekedetekben lakik, amiket
végrehajtunk, hanem önmagunk ajándékozásában, mellyel
Krisztus nyája iránti szetetetét fejezzük ki. Ez a pásztori szeretet
fogja meghatározni gondolkodás- és cselekevésmódunkat és azemberekkel
való érintkezési formáinkat. Ez a szeretet azonban önmegtagadást
követel tőlünk..."[53]
Önátadásunknak, mely a pásztori szeretet gyökere és összefoglalása,
az Egyház felé kell irányulnia. Így tanított minket Krisztus, aki
"szerette az Egyházát és önmagát adta érte"; (Ef 5,25) tehát a papnak ugyanígy
kell cselekednie. A pásztori szeretet által, mely a papi szolgálat
gyakorlását a "szeretet hivatalává" [54] teszi, "a pap,
aki elfogadta a szolgálatra szóló meghívást, képessé válik arra, hogy a
szeretetnek azt a formáját válassza, melynek tárgya az Egyház és
lelkek; ezzel a konkrét lelkiséggel megerősítve a vőlegény és
menyasszony szívének szeretetével szereti az egyetemes Egyházat is és
annak őrá bízott részét is".[55] Az
önátadásnak nincsenek határai, mert
példaképe annak a Jó Pásztor Krisztusnak apostoli és missziós
lelkülete, aki aztmondta: "Más juhaim is vannak, melyek nem ebből az
akolból valók; azokat is ide kell vezetnem, és hallani fogják a
hangomat, és egy nyáj lesz és egy pásztor" (Jn 10,16).
Az egyházi közösségen belül a pap pásztori szeretete arra késztet,
sőt kifejezetten megköveteli, hogy a pap személyes kapcsolatot tartson
a presbitérium tagjaival és a Püspökkel, miként a Zsinat mondja: "A
pásztori szeretet megkívánja, hogy a papok mindig a Püspökkel és a
többi papokkal közösségben dolgozzanak, nehogy hiába fáradozzanak."[56]
Önátadásunk azért irányul az Egyházra, mert az Egyház Jézus Krisztus
Menyasszonya. A pap szeretete tehát elsősorban Krisztusnak
szól:
s csak a Krisztust, a Főt és Vőlegényt szerető és szolgáló szeretet
válhat annak a szolgálatnak és szeretetnek forrásává, kritériumává,
mércéjévé és indítékává, amely a papban az Egyház, Krisztus Teste és
Menyasszonya iránt van. Ez volt Pál apostol világos fölismerése, amikor
a korintusiaknak írta:"Mi pedig a szolgátok vagyunk Jézus által". (2kor 4,5). Ez
volt Jézus kifejezett tanítása a jövőre nézve, aki Péternek csak azután
adta át a nyájat, miután az háromszor bizonyságot tett szeretetéről,
sőt a többiekénél nagyobb szeretetéről: "Mondta neki Jézus harmadszor:
'Simon, János fia, szeretsz-e engem?'... Mondta neki Péter: 'Uram, te
mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek téged. ' Mondta neki:
'Legeltesd bárányaimat... '" (Jn
21,17)
A pásztori szeretet, melynek forrása az ordo szentsége, teljesebb
értelmét és legfőbb táplálékát az Eucharisztiában találja meg: "Ez a
pásztori szeretet leginkább az Eucharisztia áldozatából fakad, mely
ezért az egész papi élet gyökere és középpontja, annyira, hogy amit a
pap az áldozati oltáron tesz, azt lélekben magára kell
vonatkoztatnia."[57]Az Eucharisztiában
ugyanis "megjeleníti" a kereszt
áldozatát, általa újra jelenvalóvá válik Krisztusnak Egyháza iránti
teljes oadaása -- tudniillik a Teste, mely érte adatik, és Vére, mely
érte kiontatik --, végső tanúságtétele annak, aki Feje és Pásztora,
Szolgája és Vőlegénye az Egyháznak. Ezért nemcsak az állítható, hogy a
pap pásztori szeretete az Eucharisztiából ered, hanem az is, hogy benne
fejeződik ki leginkább, miként belőle kapja a kegyelmet és a föladatot,
hogy egész létének "áldozati" jellege legyen.
E pásztori szeretet olyan belső és dinamikus elv, amely képes
összefogni és egy célra irányítani a pap sokféle tevékenységét. Általa
lehet megfelelni annak azállandó és lényeges igénynek, hogy egység
legyen a belső élet valamint a sok külső feladat és ténykedés között,
amiket magával hoz a szolgálati felelősség; s ez ma fontosabb, mint
korábban, mert olyan társadalmi--kulturális és egyházi légkörben élünk,
amelyben a feladatok összefonódnak, ugyanakkor apró részekre esnek szét
és szerteágaznak. Ezért minden kezdeményezés és tevékenység csak akkor
köthető a szándékhoz, hogy "életét adja a nyájért", ha mindent a pap
belső lelki egyensúlyához szükséges egységbe foglalnak össze."Az
életnek ezt az egységét... a papok akkor tudják kialakítani, ha az Úr
Krisztus példáját követik a szolgálatban, akinek az volt az eledele,
hogy teljesítse Annak akaratát, Aki őt küldte és végrehajtsa az Ő
művét... Így a Jó Pásztort képviselve magában a pásztori szeretet
gyakorlásában fogják megtalálni a papi tökéletesség kötelékét, mely
egységbe fogja életüket és tevékenységüket."[58]
A szolgálatban élők lelki élete
24. Az Úr Lelke fölszentelte Krisztust és elküldte
az Evangélium
hirdetésére (vö. Lk 4,18). A
küldetés tehát nem valami idegen elem, ami csak úgy
hozzáfűzhető a fölszenteltséghez, hanem annak belső és eleven értelme: a
fölszenteltség ugyanis a küldetésre van
rendelve. Ebből következik, hogy nem csupán afölszenteltség,
hanem a küldetés is a Lélek uralma,
azaz megszentelő hatása alá tartozik.
Ez történt magával Jézussal, s ez volt az apostolok és utódaik sorsa
is. Ugyanezt tapasztalja tehát az Egyház és minden papja: a Lélek
ajándékát úgy kell fogadniuk, mint meghívást a megszentelődésre és
segítséget a küldetés végrehajtásához.[59]
Benső kapcsolat van tehát a pap lelki élete és szolgálatának végzése
között,[60] amit a Zsinat így ír le:
"Így tehát (a papok) a Lélek és az
igazság szolgálatát végezve -- föltéve, hogy nyitottak Krisztus Lelke
felé, aki élteti és vezeti őket -- megerősödnek a lelki életben.
Mindennapos szent cselekményeik és egész szolgálatuk által, melyet a
Püspökkel és a többi pappal közösségben végeznek, a tökéletes élet felé
tartanak. A papok életszentsége pedig nagyon segít abban, hogy
szolgálatuk gyümölcsöző legyen."[61]
"Tudd, hogy mit teszel, és kövesd amivel bánsz!" -- az Egyház ezzel
az intelemmel és felhívással fordul a szentelés szertartásában a
szentelendőhöz, amikor átadja neki a kenyeret és a bort, a szent nép
adományait a szent áldozathoz. A "misztérium", melynek a pap
"sáfára" (vö. 1Kor 4,1),
végső soron maga Krisztus, aki a Lélekben az életszentség
forrása és meghívás a megszentelődésre. A "misztériumot" tehát be kell
vonni a papi életbe; mekkora figyelmet és éberséget követel ez! Ezért a
szentelés szertartásában még ezt is hozzáteszik: "Ügyelj rá, hogy amit
olvasol, hidd; tanítsd, amit hiszel, és kövesd, amit tanítottál!"
Méltán figyelmeztette Pál apostol Timóteus püspököt: "Ne hanyagold el
magadban a kegyelmet" (1Tim 4,14;
vö. 2Tim 1,6).
További magyarázatot nyer a pap lelki élete és szolgálata közötti
kapcsolat, ha szemügyre vesszük az ordo szentségében ajándékba kapott
pásztori szeretetet. Mivel a papi szolgálat Krisztusnak, a Főnek és
Pásztornak üdvözítő szolgálatában való részesedés, lehetetlen, hogy ne
fejezze ki az Ő pásztori szeretetét, mely egyszerre forrása és éltető
lelke az ilyen szolgálatnak és önátadásnak. Szent Ágoston szava szerint
ugyanis a papi szolgálat, ha tárgyi valóságát nézzük, a "szeretet
kötelezettsége"; e tárgyi valóságból fakad az az "éthosz",
mely a szeretet élete, ahogy helyesen jegyzi meg ugyanő: "A szeretet
kötelezettsége legyen az Úr nyájának gondozása".[62] Ez az "éthosz"
és maga a lelki élet nem más, mint a papi szolgálat "igazságának", a szeretet
kötelezettségének szabad és tudatos elfogadása szívvel-lélekkel,
vágyakban és tettekben.
25. A szolgálat közben kibontakozó lelki élet
számára nagyon fontos,
hogy a pap el ne felejtse, sőt egyre mélyebben tudatosítsa, hogy a
szentségi fölszenteltség és Krisztushoz, a Főhöz és Pásztorhoz
való hasonlóság révén Jézus Krisztus szolgája.
Ez a tudat nemcsak a küldetés természetéhez tartozik, melyet a pap
az Egyház és az emberek javára teljesít, hanem nagyon jelentős a
küldetését végző lelki élete számára is; a papot ugyanis Krisztus nem
"dolognak", hanem "személynek" tekinti; nem tehetetlen és passzív,
hanem "eleven eszközként használja föl", ahogy a Zsinat mondja, főleg
azon ahelyen, ahol a papi tökéletességről beszél.[63] A Zsinat a
papokról mint "társakról és segítőkről" beszél: Istent pedig "Szentnek
és Megszentelőnek" mondja![64] Ebből
nyilvánvaló: a szolgálat végzése a
személy szabad és felelős tudatát szólítja meg, mivel a --
fölszenteltségből és az ordo szentsége által létrehozott hasonlóságból
fakadó -- kötelék, mely a papot Krisztushoz fűzi, megalapozza és
igényli azt a másik köteléket, mely az úgynevezett "szándékban" rejlik;
tudniillik az akaratban, hogy a szolgálat tettével tudatosan azt akarja
tenni, amit az Egyház akar tenni. Ez az új kötelék pedig természete
szerint a lehető legnagyobb tágasságra tör, áthatva a gondolkodást, az
érzületet és az életet, azokat az erkölcsi és lelki "készségeket",
melyek el nem választhatók a pap pásztori tevékenységétől.
Semmi kétség, hogy a papi szolgálat gyakorlása, főként a szentségek
kiszolgáltatása üdvözítő erejét a szentségben jelenlévő Krisztus
tevékenységéből meríti. De a szolgálat hatékonysága függ az emberi
elfogadás és részvétel mértékétől.[65]
Különösen is érezhető a szolga
életszentségének hatása az igehirdetésben, a szentségek
kiszolgáltatásában, a közösség irányításában, a szeretetben. Mindezt a
Zsinat világosabban mondja el: "A papok életszentsége nagyban
hozzájárul a szolgálat eredményes végzéséhez: jóllehet Isten kegyelme
az üdvösség művét méltatlan szolgák által is meg tudja valósítani,
mégis általában az törvényszerű, hogy Isten csodatetteit inkább azok
által mutatja meg, akik tanulékonyabbak a Szentlélek indításai és
irányítása iránt, s Krisztussal való bensőséges kapcsolatuk és
életszentségük miatt elmondhatják az apostollal: 'Élek én, de már nem
én, hanem Krisztus él bennem'." (Gal
2,20).[66]
A pap tehát, aki tudja, hogy Krisztusnak, a Főnek és Pásztornak
szolgája, annak is örömmel ébred tudatára, hogy Jézus Krisztus
különleges kegyelemmel ajándékozta meg, amikor teljesen ingyenesen
kiválasztotta, hogy az üdvösség művében "eleven eszköze" legyen. E
kiválasztás Jézus Krisztus szeretetének tanúja papjai számára. És ez a
minden más szeretetnél erősebb szeretet megfelelő választ vár. Ez az
alapvető kérdés, amit föltámadása után Jézus Péternek tett föl: "Simon,
János fia, jobban szeretsz-e, mint ezek?" S amikor Péter igennel
válaszol, megkapja a küldetést: "Legeltesd juhaimat!" (Jn 21,15). Jézus kérdezi
Pétert, mert csak akkor bízza rá a nyájat, ha pozitív választ kap tőle.
Valójában Jézus szabadon kezdeményező szeretete mindent megelőz, Péter
válaszát is, a megbízást is. Ugyanígy a szolgálat minden
megnyilvánulása, ha arra irányul, hogy az Egyház iránti őszinte
szolgálatot és szeretetet fejezze ki, egyidejűleg érleli a Jézusnak
nyújtott szeretetet és szolgálatot is, mert Ő az Egyház Feje, Pásztora
és Vőlegénye. De ez a szeretet csak válasz Istennek Krisztusban
kifejezett, mindent megelőző szabad és ingyenes szeretetére. A Krisztus
iránti szeretet növekedése pedig növeli az Egyház iránti szeretetet:
"Legeltetünk benneteket -- mondja Szent Ágoston -- és veletek együtt
legeltetnek minket: bárcsak megadná az Úr a szeretetnek azt az erejét,
hogy valóban vagy legalább szándék szerint
meghalhassak értetek".[67]
26. A II. Vatikáni Zsinat gazdag tanításából
megismerhetjük[68] annak
a bensőséges kapcsolatnak föltételeit, amely a pap lelki élete és az
Ige, a Szentségek és a szeretet hármas szolgálata között áll fönn, s
milyen követelmények és gyümölcsök fakadnak belőle.
A pap ugyanis elsősorban Isten
Igéjének szolgája,
mivel arra szentelték és küldték, hogy minden embernek hirdesse
az
Ország Evangéliumát, a hit engedelmességére szólítva az egyes
embereket, a krisztushívőket pedig elvezetve annak a misztériumnak
napról napra mélyebb megértésére és átélésére, amelyet Isten
Krisztusban nyilatkoztatott ki és közölt velünk. Ezért a papnak
bensőséges kapcsolatba kell kerülnie Isten Igéjével, amihez fontos, de
nem elég a nyelvi és egzegetikai tájékozottság; Isten Igéjéhez ugyanis
imádságos és nyitott szívvel kell közeledni, hogy a pap értelme és
érzülete teljesen elmerülhessen benne és kialakulhasson benne egy új
lelkület -- "Krisztus érzülete" (1Kor
2,16), hogy szavai, gondolatai és vágyai
is lassan az Evangélium beszédes tanúivá és hirdetőivé váljanak. A pap
ugyanis csak akkor lehet az Úr tökéletes tanítványa, ha "megmarad" az
Igében; akkor ismeri meg az igazságot, akkor lesz igazán szabad, ha
megtanul fölébe kerekedni mindannak, ami ellenkezik az Evangéliummal
vagy eltér tőle (vö. Jn 8,31-32).
Azok között, aki "hisznek" az Igében, elsőként a
papnak kell jól tudnia, hogy szolgálatának Igéi nem a "sajátjai", hanem
azé, aki őt küldte. Ennek az igének ő nem ura, hanem szolgája; nem is
kizárólagos tulajdonosa, hanem adós vele Isten Népének. Továbbá az
evangelizáló papnak, éppen azért, hogy képes legyen evangelizálni,
tudatában kell lennie, hogy maga is evangelizálásra szorul.[69] Úgy
hirdeti az Igét, mint szolga, aki ugyanakkor Krisztus és az Egyház
prófétai tekintélyének részese; éppen ezért, hogy a hívek biztosak
lehessenek abban, hogy a teljes Evangéliumot hirdeti nekik, lelkének
egyre növekvő fogékonyságával szeresse és készséges szívvel hallgassa
az Egyház élő Tanítóhivatalát, mely nem idegen Isten Igéjétől, hanem
hitelesen magyarázza és hűségesen őrzi annak tartalmát.[70]
A pap legnagyobb feladata, hogy a szentségek
kiszolgáltatásában
és a Zsolozsma végzésében tanúsítsa a szolgálata és lelki élete közötti
mély egységet: így a kegyelem ajándéka, amit fölkínál az Egyháznak, az
élet és az életszentség elve és a megszentelődésre szóló meghívás lesz.
A szolgálat és a lelki élet központi helyét a pap esetében is az
Eucharisztia foglalja el, mert "benne van az Egyház minden lelki java,
tudniillik maga Krisztus, a mi Húsvéti Bárányunk és élő kenyerünk, aki
a Szentlélek által élő és éltető testével életet ad az embereknek, s
arra hívja őket, hogy önmagukat, munkájukat és minden teremtett dolgot
vele együtt ajánljanak föl."[71]
A többi szentségből is a sajátos szentségi kegyelmeknek megfelelő
hatások áradnak a pap lelki életére: az általa kiszolgáltatott
szentségek követelményei és kegyelmei őt magát is gazdagítják és
formálják.
Külön akarok szólni a bűnbánat szentségéről, melynek a papok
kiszolgáltatói, ugyanakkor részesülniük is kell benne, hogy Isten
bűnösök iránti irgalmának ne csak szolgái, hanem tanúi is legyenek.
Hadd idézzem itt, amit a Reconciliatio
et Paenitentia
apostoli buzdításban mondtam: "A pap lelki és pásztori élete, ugyanúgy
mint a laikus hívőké és a szerzeteseké, a bűnbánat szentségének gyakori
és buzgó vételétől függ. Az Eucharisztia és a többi szentségek
ünneplése, a pásztori buzgóság, a hívekkel tartott kapcsolat, a
paptestvérekkel való közösség, a Püspökkel való együttműködés, az
imádságos élet: egyszóval az egész papi élet szükségszerűen kárt
szenved, ha hanyagságból vagy más okból elmarad a rendszeres, őszinte
hittel és jámborsággal végzett szentgyónás. A papban, aki már nem
gyónik vagy rosszul gyónik, papi
mivolta és papi
cselekvése annyira megsérül, hogy a közösség is észreveszi,
amelynek pásztora."[72]
Végül a pap feladata, hogy Krisztusnak, a Főnek és Pásztornak
tekintélyét és szolgálatát képviselve tartsa fenn és vezesse a
közösséget, azaz Isten családját mint testvéri közösséget gyűjtse
össze, és "Krisztus által a Szentlélekben vezesse el az Atya
Istenhez".[73] Ez a "vezetői feladat"
nagyon nehéz és összetett, mert a
különböző hivatásokban élők gondozása mellett magában foglalja azoknak
az ajándékoknak és karizmáknak az összefogási képességét is, melyeket a
Szentlélek ad a közösségben. A papnak -- mindig közösségben a Püspökkel
-- mindegyikre tekintettel kell lennie és értékesítenie kell az Egyház
épülésére. E szolgálat a papban olyan intenzívebb lelki életet igényel,
melyben virágozni tudnak a közösséget vezető "elöljáró", a jó
értelemben vett "vének, presbiterek" sajátos erényei: pl. a hűség,
állhatatosság, kitartás, bölcsesség, mindenki elfogadása, kedvesség,
jóság; a lényeges kérdésekben következetesség és tekintély, a
lényegtelen kérdésekben nagyvonalúság; önzetlenség, türelem, a napi
fáradság vállalása, végül bizalom az isteni kegyelemben, mely ebben az
esetben is gyakran a kicsinyekben és egyszerű lelkekben nyilvánul
meg (vö. Tit 1,7-8).
A papi élet és az
evangéliumi
radikalizmus
27."Az Úr Lelke rajtam" (Lk 4,18).
Az ordo szentsége által kiáradó
Szentlélek az életszentség forrása és felhívás az életszentségre,
nemcsak azért, mert a papot Krisztushoz, a Főhöz és Pásztorhoz teszi
hasonlóvá és prófétai, papi és királyi küldetéssel ruházza föl, melyet
Krisztus nevében és személyében kell teljesítenie; hanem azért is mert
mindennapi életét olyan ajándékokkal, erényekkel, elvárásokkal és
indításokkal eleveníti és lelkesíti, melyeknek összefoglalása a pásztori
szeretet. E pásztori szeretet egységesítő erő, mely egybefogja az
evangéliumi értékeket és erényeket, ugyanakkor előrelendít a keresztény
tökéletesség felé vezető úton.[74]
Az evangéliumi radikalizmus kivétel nélkül minden keresztény felé
alapvető igény, és senki sem hagyhatja figyelmen kívül, mert Attól
származik, aki fölszólított a maga követésére egy olyan közelebbi
kapcsolatban, melyet a Szentlélek hoz létre (vö. Mt 8,18; 10,37; Mk 8,34-38; 10,17-21;
Lk 9,57). Ez az igény a papokra
is vontakozik, s nemcsak azért, mert ők is az Egyházban vannak,
hanem mert elöljárók az Egyházban, hiszen Krisztushoz a Főhöz
és Pásztorhoz hasonlók, s az ordo szentsége révén küldetésük van a
szolgálatraés megkapták a pásztori szeretetet. Ebben az evangéliumi
radikalizmusban a pap pásztori szolgálatához és lelki életéhez
szükséges erények és etikai elvárások sokasága foglaltatik benne,
például a hit, az alázat Isten misztériuma iránt, megbocsátás, okosság.
Fokozottan hozzátartoznak azok az evangéliumi tanácsok,melyeket Jézus a
Hegyi Beszédben mondott (vö. Mt
5,1-12), s közülük is kiemelkedik három, egymással
összefüggő tanács: a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség.[75]
A pap arra hivatott, hogy mindezeket gyakorolja oly módon, olyan
erdetiséggel és céllal, ami papi mivoltából következik és azt kifejezi.
28. "A papi szolgálathoz szükséges erények közül ki
kell emelnünk azt
a készséget, mely a papokat szüntelenül sürgeti, hogy ne a saját
akaratukat tegyék, hanem annakakaratát, aki küldte őket" (vö. Jn 4,34; 5,30; 6,38).[76] Más
szóval
az engedelmességről van szó, melynek a pap lelki életében a
következő vonásokkal kell rendelkeznie:
Először "apostoli" engdelmességnek kell lennie, abban az
értelemben, hogy ismerje el és szeresse az Egyház hierarchikus
szerkezetét, és akarja szolgálni. Nincs ugyanis papi szolgálat, csak a
Pápával és a Püspökök kollégiumával, különösen a saját Püspökkel való
közösségben, akinek a szenteléskor "tiszteletet és engedelmességet"
ígér a pap. Ez az egyházi tekintélyt hordozók iránti "alávetettség" nem
megalázó; ellenkezőleg, a papnak abból a felelősségteljes szabadságából
fakad, mely nem csupán az egyházi élet számára kötelező kívánalmait,
hanem a diszkréció és a felelősség kegyelmét is elvállalja mindazon
egyházi intézkedésekkel kapcsolatban, melyekre Krisztus fölhatalmazta
apostolait és utódaikat, hogy hűségesen őrizzék az Egyház misztériumát,
és a keresztény közösség minden segítséget megkapjon az üdvösség
elnyeréséhez.
A keresztény engedelmesség ugyanis, ha valóban az -- tudniillik
megalapozott és nem szolgai --, segíti a papot, hogy egyszerű lélekkel,
evangéliumi módon gyakorolja tekintélyét a rábízottak fölött:
hatalmaskodás és demagóg népszerűségkeresés nélkül. Csak az tud ugyanis
másoktól az Evangélium szellemében engedelmességet követelni, aki
Krisztusban maga is megtanult engedelmeskedni.
A pap engedelmességének "közösségi" természetűnek is
kell lennie: nem az egyénnek egy másik egyén tekintélye
iránti engedelmessége ez, hanem a presbitérium közösségébe --
mely mint testület szorosan együttműködik a Püspökkel és rajta
keresztül Péter utódával -- szervesen beépülő engedelmesség.[77]
A papi engedelmesség ezen vonása nem közönséges aszketikus önuralmat
igényel; ez úgy értendő, hogy a pap soha ne ragaszkodjék túlságosan
saját látásmódjához vagy elgondolásaihoz, és adjon helyet társainak,
hogy ők is irigység, féltékenység és versengés nélkül kamatoztathassák
képességeiket és talentumaikat. A sajátosan papi engedelmesség tehát
elsősorban szolidáris, azaz a presbitérium tagjának érzi magát és ezen
belül fejti ki felelősen és szabadon terveit és elgondolásait.
Végül a papi engedelmességnek "pásztori" természete
van, tudniillik ott él a papban a készség, hogy szinte "eledelül" adja
magát a nyáj szükségletei és igényei szerint. S jóllehet ezen igényeket
és szükségleteket mérlegelni kell, való igaz, hogy a pap életét
teljesen "lefoglalja" az az éhség, melyet Isten népének rábízott
részében tapasztal az Evangélium, a hit, a remény, a szeretet és Isten
misztériuma után.
29. Az evangéliumi tanácsok közül, mondja a Zsinat,
"kiemelkedik az
isteni kegyelem drága ajándéka, amit az Atya egyeseknek megad (vö. Mt 19,11; 1Kor 7,7), hogy
a szüzességben vagy cölibátusban osztatlan szívvel (vö. 1Kor 7,32-34) egyedül Istennek
szenteljék magukat. Az Egyház mindig nagy tiszteletben tartotta ezt a
mennyek országáért vállalt teljes megtartóztatást, mint a szeretet
jelét és ösztönzőjét, s mint a lelki termékenység különös forrását a
világban."[78] A szüzességben és a
cölibátusban eredeti jelentését őrzi
a tisztaság, azaz az emberi nemiség, melyet úgy élnek meg, mint a
közösség szeretetének és a személyek közötti odaadásnak hiteles
megnyilvánulását és értékes szolgálatát. A tisztaság e jelentése még a
szüzességben is megmarad, mely valósággá teszi, éppen a házasságról
való lemondás által, a test "jegyesi jelentését" a Jézus Krisztussal és
Egyházával megélt közösségben és a nekik szóló személyes odaadásban.
Mindez előre jelzi és elővételezi a jövendő élet közösségét és végső,
tökéletes odaadását: "A szüzességben az ember testileg is várja
Krisztusnak az Egyházzal tartandó eszkatologikus menyegzőjét, miközben
teljes önmagát átadja az Egyháznak a reményben, hogy Krisztus is az
Egyháznakfogja adni magát az örök élet teljes igazságában."[79]
Ebben a megvilágításban könnyebben érthetők és értékelhetők az
érvek, melyek alapján a nyugati Egyház -- minden nehézség és ellenvetés
ellenére -- kitartott amellett, hogy a papi rendet csak olyan
férfiaknak adja föl, akik bizonyságot adtak arról, hogy Isten a
tisztaság ajándékára hívja őket a teljes és örök cölibátusban.
A Szinodus Atyái világosan, sőt nagyon határozottan ki akarták
fejezni véleményüket e kérdésben egy nagyon súlyos Javaslattal, melyet
itt teljes egészében idézni akarok: "Érintetlenül hagyván a Keleti
Egyházak fegyelmét, a Szinodus, mivel meg van győződve arról, hogy a
papi cölibátus karizma, emlékezteti a papokat arra, hogy a cölibátus
Isten fölmérhetetlen ajándéka az Egyház javára, és prófétai értékű a
mai világ számára. E Szinodus újra határozottan megerősíti azt, amit a
Latin Egyház és egyes keleti szertartások megkövetelnek, tudniillik
hogy a papságot csak olyan férfiaknak szabad föladni, akik a cölebsz
tisztaságra szóló hivatás ajándékát megkapták Istentől (anélkül, hogy
elítélnénk más Keleti Egyházak hagyományát és a megtért nős papok
különleges eseteit, akiknek VI. Pál pápa Sacerdotalis Caelibatus
enciklikája kivételt biztosít). A Szinodus semmiféle kétséget nem akar
hagyni afelől, hogy az Egyház szilárd akarattal tartja magát a
törvényhez, mely a latin szertartásban a papszenteléshez járultaktól és
járulóktól megköveteli a szabadon választott örök cölibátust. A
Szinodus óhajtja, hogy a cölibátust teljes gazdagságában -- biblikusan,
teológiailag és spirituálisan -- mutassák be és magyarázzák, mint Isten
Egyháznak adott drága ajándékát; mint a nem evilágból való Ország,
Isten világ iránti és a pap Isten és Isten népe iránti osztatlan
szeretetének jelét, hogy a cölibátus mint a papság gazdagsága váljék
láthatóvá."[80]
Nagyon fontos, hogy a pap jól értse a cölibátus egyházi törvényének
teológiai okait. Az Egyház ezen tan- és fegyelembeli egyöntetűsége
láttán VI. Pál kinyilváníthatta, hogy ez a tanítás eddig nem változott
és ezután is változhatatlan. E törvény az Egyház akaratát
fejezi ki, mely időben megelőzi a pap akaratát. De az Egyház akaratának
végső indoka a kötelék, amely a cölibátust
az ordinációhoz köti, mely arra irányul, hogy a
pap Jézus Krisztushoz, az Egyház Fejéhez és Vőlegényéhez váljék
hasonlóvá. Az Egyház ugyanis mint Jézus Krisztus Menyasszonya azt
akarja, hogy a pap ugyanazzal a teljes és kizárólagos szeretettel
szeresse, mint amellyel Krisztus szereti. A papi cölibátus tehát
Krisztusban és Krisztussal az Ő Egyházának fölajánlott önajándékozás; s
ez fejezi ki az Úrban és az Úrral az Egyháznak nyújtott szolgálatot.
Hogy a pap lelki élete ennek megfelelő legyen, a cölibátust nem
kiszakítva és negatív állapotként kell értékelni és élni, hanem mint
értéket, mint a papi élet sajátos pozitívumát; a pap ugyanis elhagyva
atyját és anyját Jézust, a Jó Pásztort követi az apostoli közösségben
és Isten szolgálatában. A cölibátust tehát nagylelkű és szabad
döntéssel kell választani, s mindig meg kell újítani mint Isten
fölbecsülhetetlen ajándékát, mint "a pásztori szeretet ösztökéjét",[81]
mint különleges részesedést Isten atyaságában és az Egyház
termékenységében; röviden mint a világ előtti tanúságtételt az
eszkatologikus Ország mellett.
Ahhoz azonban, hogy a papi cölibátus erkölcsi, pásztori és lelki
követelményei életté váljanak, föltétlenül szükséges az alázatos és
bizakodó imádság, miként a Zsinat figyelmeztet: "Minél lehetetlenebbnek
tartják a mai világ emberei a tökéletes önmegtartóztatást, a papoknak
az Egyházzal együtt annál alázatosabban és állhatatosabban kell kérniük
a hűség kegyelmét -- melyet a kérőktől az Úr soha nem tagad meg --,
egyúttal föl kell használniuk a mindenki számára rendelkezésre álló
természetes és természetfölötti segítségeket."[82]
Ez a szentségekhez
és
aszketikus megtartóztatáshoz kapcsoltima a nehézségekkel küszködőknek
visszaadja a reményt, az elesetteknek bocsánatot hoz, s bizalmat és
kitartást ad az újrakezdőknek.
30. Röviden, de mélyértelműen szóltak a Szinodus
Atyái az evangéliumi
szegénységről, amikor úgy mutatták meg, mint "az összes javak
alárendelését Istennek, a Legfőbb Jónak és az Ő Országának".[83]
Valóban, a szegénységet csak az érti meg és csak az tudja követni, aki
Isten misztériumát úgy szemléli és éli meg, mint az egyetlen és legfőbb
Jót, mint az igazi és végső gazdagságot. A szegénység ugyanis nem az
anyagi javak egyszerű megvetése és elutasítása, hanem hálás és
jóakaratú használatuk a legnagyobb belső szabadsággal és nagylelkű
lemondási készséggel, ahogy azt Isten és az Ő tervei megkívánják.
A pap szegénysége -- mivel szentségileg hasonló Krisztushoz, a Főhöz
és Pásztorhoz -- szintén "pásztori" jelleget ölt, amiről a Szinodus
Atyái a zsinati tanítást kifejtve hosszabban szóltak.[84] Többek között
ezeket mondták: "A papoknak -- Krisztus példája szerint, aki jóllehet
gazdag volt, szegény lett, mert szeretett minket (vö. 2Kor 8,9) -- a szegényeket és
gyengéket úgy kell tekinteniük, mint akik különösen is a gondjaikra
vannak bízva; továbbá képesnek kell lenniük arra, hogy egyszerű és
kemény életükkel tanúskodjanak a szegénység mellett azáltal, hogy a
felesleges dolgoktól nagylelkűen tartózkodnak." (OT 9; CIC 282.k.).[85]
Igaz, hogy "méltó a munkás a maga bérére", s hogy "az Úr úgy
rendelte, hogy aki az Evangéliumot hirdeti, az Evangéliumból éljen" (1Kor 9,1-14),
de az is igaz, hogy ezt a jogot nem szabad összetéveszteni a
követelőzéssel, mely az Evangélium és az Egyház szolgálatát haszon és
nyereség szerzésére akarja fordítani. Egyedül a szegénység képes
megőrizni a pap igazi készségét, hogy személyes áldozatok árán is
elfogadja: oda küldik, ahol nagyobb szükség van rá vagy eredményesebben
tud dolgozni. A papság föltétele és szinte természettörvénye,
hogy a Lélek iránt "tanulékony" apostol mindig kész zúgolódás és
vonakodás nélkül "oda menni", ahová az Úr akarata hívja (vö. Lk 9,57-62; Mk 10,17-22).
Valahányszor egy pap közösségé lesz, felelős annak anyagi javaiért,
s köteles a közösség vagyonát teljes becsületességgel kezelni; azaz ne
úgy tekintse, mintha saját örökségéről volna szó, hanem olyannak,
amiről Istennek és a tesvéreknek, főként a szegények tartozik
számadással. Mivel a többi papokkal egy presbitériumhoz tartozik,
tartsa lelkiismeretbeli kötelességének, hogy mindent megtegyen a közös
javak méltányos elosztásért azok között, akik arra hivatottak, hogy
"mindenük közös legyen" (vö. ApCsel
2,42-47). A belső szabadság pedig, amit az
evangéliumi szegénység őriz és táplál, képessé teszi a papot arra, hogy
közelebb kerüljön a szegényebbekhez és szolidáris legyen igazságosabb
elosztást kereső törekvéseikkel; hogy felelősségteljes megértéssel
tudja megismerni és megítélni a szociális és gazdasági problémák
mindenütt tapasztalható jelenségeit; s végül, hogy előnyben tudja
részesíteni a kisebbeket. Ez azt jelenti, hogy Krisztus példája
szerint, senkit ki nem zárva az üdvösség hirdetéséből, prófétai és papi
szolgálata közben hajoljon közelebb a szegényekhez, a bűnösökhöz,
azoknak a sokaságához, akik bármilyen formában "a társadalom peremére
sodródtak" (vö. Lk 4,18).
Nem szabad megfeledkezni a papi szegénység prófétai tartalmáról,
mely különösen fontos a mi gazdag és fogyasztói társadalmainkban: "Az
igazán szegény pap azelkülönülés, az alá nem vetettség és a lemondás
jele a mai világ zsarnokságával szemben, mely minden reményét a pénzbe
és az anyagi biztonságba helyezi."[86]
Jézus Krisztus, aki a kereszten mindenétől megfosztottan tette
tökéletessé pásztori szeretetét, példája és forrása minden erénynek,
főként az engedelmességnek, a tisztaságnak és a szegénységnek, melyekre
a papoknak a testvéreik iránti pásztori szeretetük jeleként törekedniük
kell, s melyet meg kell szerezniük. A papoknak,miként Pál a
filippieknek írta, "ugyanazt az érzületet kell hordozniuk, ami Krisztus
Jézusban is volt", aki kifosztotta önmagát, hogy engedelmes, tiszta és
szegény szeretete által megnyissa az Isten és a testvérek egysége felé
vezető utat (vö. Fil 2,5).
A részegyházzal való kapcsolat
31. Miként mindenfajta lelki élet, ha valóban keresztény, úgy a pap
lelki élete is lényeges és el nem hanyagolható egyházias vonásokat
hordoz: részesedés ugyanis annak az Egyháznak életszentségében,
melyet a Hitvallásban joggal nevezünk a "Szentek Közösségének". A
krisztushívők életszentsége ugyanis az Egyház életszentségéből fakad,
azt fejezi ki és azt gazdagítja. A papban azonban ezek az egyházias
vonások -- a pap és az Egyház különleges kapcsolatának
erejéből, melynek kiindulópontja mindig a Krisztushoz, a Főhöz és
Pásztorhoz való hasonlóság -- olyan sajátosságokat, célokat és
tartalmakat nyernek, melyek a fölszentelt szolgálatban és a pásztori
szeretetben fejeződnek ki.
A dolgok ilyen szemléletéből az is következik, hogy lelkiéleti
értéke támad a pap meghatározott részegyházhoz tartozásának is. Ebben a
kapcsolatban ugyanis nem csak a szervezeti hovatartozást és fegyelmi
szabályt kell látni, hanem azt, hogy a kötelék, mely a papot a
presbitériumon belül a Püspökhöz köti, részesedés az egyházi gondokban
és odaadás Isten népe evangelizálására az adott részegyház konkrét
körülményei között; ezek pedig olyan tényezők, amelyek nagyon
meghatározzák a pap lelki életének arculatát. Éppen ezért az
"inkardináció" nemcsak jogi kötelék, hanem pásztori és lelkiéleti
tulajdonságok és törekvések összessége is, melyek egy adott terület
pap-képét sajátosan meghatározzák.
A papnak tehát tudatában kell lennie, hogy "részegyházhoz tartozása"
természete szerint meghatározó a keresztény lelki élet szempontjából. A
pap részegyházhoz tartozásából és az iránta való odaadásából bőséges
témák és támpontok adódnak elhatártozásaihoz és tetteihez, s ennek
következtében mind lelkipásztori küldetését mind lelki életét teljesen
befolyásolják.
A tökéletesség felé vezető úton más behatások és más lelkiéleti
hagyományokkal való kapcsolatok is érvényesülhetnek, melyek
gazdagíthatják az egyes papok lelki életét, sőt különleges lelki
javakkal tökéletesíthetik a presbitérium egészét. Ilyenek a régi és új
egyházi társulások, melyeknek tagjai között papok is találhatók, pl. az
apostoli élet társaságai, világi papok intézményei, különböző lelki
testvérületek vagy egyházi mozgalmak. A szerzetesrendekhez vagy
kongregációkhoz tartozó papok az egyházmegyés presbitériumot
gazdagítják sajátos karizmájukkal és különleges szolgálataikkal, sőt az
adott részegyházat puszta jelenlétükkel ösztökélik az Egyház egyetemes
egészével való együttélésére.[87]
A pap részegyházhoz tartozását és iránta való odaadását -- melyben
életét adja az Egyház épülésére, "Krisztus, a Fő és Pásztor
személyében", az egész keresztény közösség szolgálatára, a Püspökkel
való fiúi és jóakaratú kapcsolatban -- kell erősítenieminden olyan
karizmának, mely része a papi életnek, vagy kapcsolódhat hozzá.[88]
Ahhoz azonban, hogy a Lélek bőséges ajándékait örömmel lehessen
fogadni, hogy Isten dicsőségét szolgálják és az egész Egyház javára
teremjenek gyümölcsöt, mindenkinek föl kell ismernie és meg kell
ítélnie mind önmaga, mind a mások által birtokolt karizmákat;
keresztény alázattal valamint az önismeret erényével minden egyéb előtt
azzal a szándékkal kell élni velük, hogy az egész közösség javát
szolgálják, ami egyébként minden különleges karizmarendeltetése. Így
lehet elvárni mindenkitől a törekvések kölcsönös megbecsülését, a
személyek kölcsönös tiszteletbentartását, minden törvényes különbség
rendezett összefogását, melyek a presibtériumban a személyes adottságok
különbözősége miatt mind adva vannak. Mindez része a pap lelki életének
és mindennapos aszkézisének.
32. E részegyházhoz tartozás nem zárhatja szűk
korlátok közé a pap
életét és tevékenységét sem a részegyház,[89]
sem a papi szolgálat
természete miatt. Erről mondja a Zsinat: "A lelki ajándék, melyet a
papok a szentelésben kaptak, nem szűk határok közé korlátozott
küldetésre készíti fel őket, hanem az Üdvösség legtágabb és egyetemes
küldetésére egészen a föld határáig (ApCsel
1,8), mert minden papi szolgálat
részesedik a Krisztustól az apostoloknak adott egyetemes küldetés
tágasságában."[90]
Ebből következően a papok lelki életét mélységes missziós
buzgóságnak és erőnek kell áthatnia. Az ő feladatuk szolgálatuk végzése
és életük tanúsága által felfedezni, hogy az általuk vezetett közösség
hogyan válhat valóban misszióssá; mert miként a Redemptoris missio
enciklikában írtam: "Minden papnak missziós lelkületűnek kell lennie;
ki kell tárulniuk a világ és az egész Egyház szükségletei előtt,
figyelembe véve a legtávolabbi embereket és saját területük nem
keresztény közösségeit is. Igehirdetésükben, s főként az Eucharisztia
áldozatában meg kell tapasztalniuk az egész Egyháznak az egész emberi
nemet átfogó gondját."[91]
Ha tehát ez a missziós lelkület megtermékenyíti a papok életét,
egyszerű lesz a megoldás arra a napról napra súlyosbodó nehézségre,
hogy egyenetlen a papság elosztása az Egyházban. A Zsinat szavainál
pontosabban és határozottabban ezt senki sem fogalmazta meg: "Ne
feledjék a papok, hogy az egész Egyház gondját a szívükön kell
viselniük. Ezért a papbőségben lévő egyházmegyék papjai legyenek készen
arra, hogy az Ordinárius engedélyével vagy kezdeményezésére missziós
vagy paphiánytól szenvedő területeken végezzenek szolgálatot."[92]
"Áraszd ki rájuk megszentelő Lelkedet"
33."Az Úr Lelke rajtam, azért kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a
szegényeknek; elküldött, hogy hirdessem... az Úr kedves
esztendejét" (Lk 4,18-19).
Jézus szavainak, melyek a názáreti zsinagógában
hangzottak el, a mi szívünkben is visszhangzaniuk kell. Hitünk ugyanis
feltárja nekünk, hogy Krisztus Lelke tevékenyen van jelen konkrét
létünkben, életünkben és cselekedeteinkben, miként ezt az ordo
szentsége jelezte és létrehozta bennünk.
Kétségtelen, hogy az Úr Lelke mindent megelőzően szerzője lelki
életünknek. Ő teremti az "új szívet", éltet, vezérel, főként a
szeretet "új parancsa", tudniillik a pásztori szeretet törvénye által.
A lelki élet kibontakozása során rendkívül fontos a bizonyosság --
amiről a pap soha meg ne feledkezzen -- a Szentlélek kegyelmében, mely
egyrészt teljesen ingyenes ajándék, másrészt a személyes felelősséget
megszólító feladat. Ennek az ajándéknak a tudata szilárd bizalmat önt a
papba, és megőrzi benne még a nehézségek, kísértések és gyöngeségek
idején is, melyektől semmiféle lelki élet nem mentes.
Ezért szívesen ismétlem meg most az összes papnak azt, amit egy
csoportnak más alkalommal mondtam: "A papi hivatás természete szerint
az életszentségre szóló meghívás is, mely az ordo szentségéből fakad.
Az életszentség Istennel való bensőséges kapcsolat; a szegény, tiszta
és alázatos Krisztus követése; színlelés nélküli szeretet a lelkek
iránt és önkéntes odaadás értük; szeretet az Egyház iránt, mely szent
és szentként akar látni minket, mert szent a küldetés, melyet
Krisztustól kapott. Tehát mindegyikteknek szentté kell válnotok és
segítenetek kell testvéreiteket, hogy az életszentségre szóló
meghívásnak szívesen tegyenek eleget.
Fölfigyelünk-e arra a lényeges szerepre, amit a Szentlélek tölt be a
papi szolgálattal járó sajátos, életszentségre szólító meghívásban?
Emlékeztetünk azokra a szavakra, melyek a papszentelés szertartásában a
szentségi formában hangzanak el: "Add meg szolgáidnak, kérünk,
mindenható Atyánk, az áldozópapi méltóságot, és újítsd meg szívük
mélyén a szentség Lelkét, hogy tőled, Istentől kapják meg a papságnak
ezt a második rendjét, életük pedig az erények példája legyen."
Az ordinációval tehát, Kedveseim, Krisztus Lelkét kaptátok, aki
Őhozzá tesz benneteket hasonlóvá, hogy az Ő nevében tudjatok
cselekedni, s az Ő érzületével tudjatok élni. Ez a Krisztus Lelkével
való bensőséges közösség, miközben hatékonnyá teszi a Krisztus nevében
végzett szentségi cselekményeiteket, megköveteli, hogy érvényre
juttassátok mind a buzgó imádságban, mind a következetes életben, mind
a szolgálat pásztori szeretetében, melyet testvéreitek javára
fáradhatatlanul kell végeznetek. Egyszóval, személyes
megszentelődésteket várja tőletek."[93]
NEGYEDIK FEJEZET
JÖJJETEK ÉS LÁSSÁTOK
A PAPI HIVATÁS AZ EGYHÁZ PÁSZTORI SZOLGÁLATÁBAN
Keresni, követni, megmaradni
34."Jöjjetek és lássátok!" (Jn
1,39). Krisztus válaszában, melyet a
lakása iránt érdeklődő két tanítvány "Hol laksz?" kérdésére adott, a
meghívás pontos tartalmát fedezhetjük fel.
Először lássuk, hogy az evangélista elbeszélése szerint hogyan
zajlott le András és Péter meghívása: "Másnap János ismét ott állt és
vele együtt két tanítványa, és megpillantván az arra menő Jézust, így
szólt: 'Íme, az Isten Báránya!' És meghallotta ezt a két tanítvány, és
követték Jézust. Jézus pedig hátrafordult, és látván hogy követik őt,
mondta nekik: 'Mit akartok?' Ők mondták neki: 'Rabbi (ami azt jelenti:
Mester), hol laksz?' Mondta nekik: 'Jöjjetek és lássátok!' Elmentek
tehát és megnézték, hol van a szállása, és aznap nála maradtak. A
tizedik óra körül járt az idő. András, Simon Péter testvére volt az
egyik a kettő közül, akik ezt hallották Jánostól és követték Jézust. Ő
elsőnek a testvérével, Simonnal találkozott és mondta neki:
'Megtaláltuk a Messiást!', ami annyit jelent: Krisztus; és odavezette
őt Jézushoz. Amikor Jézus megpillantotta, ezt mondta: 'Te vagy a Simon,
János fia, téged majd Kéfának fognak hívni' (ami azt jelenti:
Péter)" (Jn 1,35-42).
Az Evangéliumnak e részlete a Szentírás azon részei közül való,
melyek a Szentírásban elmondják a meghívás misztériumát, sőt ez
elmondja, mekkora misztérium az a meghívás, hogy valaki Jézus apostola
legyen. János elbeszélése az általános keresztény meghívásról is szól,
de szimbólum értéke van, amikor a papi hivatásról beszélünk. És az
Egyháznak, mely Jézus tanítványainak közössége, el kell mélyednie ebben
a jelenetben, mely a történelem folyamán állandóan ismétlődik, hogy
észrevegye benne: a papi szolgálat által eredeti és személyes
értelemben szól a meghívás Krisztus követésére, de észrevegye a
széttéphetetlen köteléket is, mely az isteni kegyelem és az emberi
felelősség között áll fenn. Ezt fejezi ki a két szó, melyek az
Evangéliumban ismételten együtt hangzanak el: jöjj és kövess
(vö. Mt 19,21).
E szavak arra késztetik az Egyházat, hogy ismerje föl és értelmezze a
meghívás sajátos folyamatát, melyben három konkrét, egymást követő
lépést látunk: Jézust először keresni, majd követni
kell, végül nála kell maradni.
Sehol nem talál kifejezőbb részt az Egyház a "meghívás
Evangéliumára", mint ebben a részletben, s innen merített erőt a
hivatásgondozás megkezdésére. E küldetésének részletei: a hivatások,
főként a papi hivatás ébresztése, felismerése és gondozása. Mivel "a
paphiány ma minden részegyház gondja",[94]
a mai hivatásgondozás
megköveteli, hogy az Egyház minden tagja elszántan vállalja a
paphiánnyal kapcsolatos feladatot. Mindenki előtt nyilvánvaló lehet,
hogy a papi hivatások gondozása nem esetleges vagy mellékes probléma,
nem is csak a gondok egy része, mely a krisztushívők bizonyos
csoportjaira tartozik; hanem miként a Szinodus Atyái többször
kifejezték, olyan tevékenység, mely szorosan kapcsolódik minden
részegyház pásztori munkájához,[95]
ahhoz a tevékenységükhöz, melyet megszokottnak,
rendesnek neveznek.[96] Azaz a
hivatásgondozás az Egyház
lelkipásztori tevékenységének lényeges, velejáró része, az egész
lelkipásztorkodás fő eleme.[97]
Igen, a hivatásokkal való törődés az Egyház lelkipásztori
tevékenységének lényeges, teremészetszerűen velejáró része. Ez
pedig onnan ered,hogy a meghívás először az Egyház "létére"
jellemző, s csak másodsorban a "tevékenységére". Meghívásos
természete magából a nevéből is látszik, hiszen a görög Ekklészia
(melyből a latin Ecclesia ered) szó 'összehívás'-nak is
fordítható."Azok gyülekezetéből, akik hittel tekintenek föl Jézusra, az
üdvösség szerzőjére, az egység és a béke elvére, Isten összehívja és
megalkotja az Egyházat,hogy mindenkinek és egyenként is ezen üdvözítő
egység látható szentsége legyen."[98]
Ebből az is következik, hogy a papi hivatás igazi teológiai
értékelése és a hivatásgondozás nem indulhat ki másból, csak az Egyház
e misztériumából, pontosabban abból, hogy az Egyház a meghívás
misztériuma.
Az Egyház és a meghívás ajándéka
35. Minden keresztény meghívás alapja az Atya
előzetes, ingyenes
kiválasztása: "Aki Krisztusban minden lelki áldással megáldott minket
fönn az égben. Mert Őbenne választott ki minket a világ teremtése
előtt, hogy szentek és szeplőtelenek legyünk előtte igazságban. Eleve
arra rendelt minket, hogy Jézus Krisztus által -- akaratának tetszése
szerint -- fogadott fiaivá legyünk"
(Ef 1,3-5).
Így tehát minden keresztény meghívás Istentől való, Isten ajándéka.
De soha nem kívülről, az Egyháztól függetlenül, hanem benne és általa
adatik, miként a II. Vatikáni Zsinat mondja: "Istennek úgy tetszett,
hogy az embereket nem egymástól elszigetelten szenteli meg és üdvözíti,
hanem népet alkot azokból, akik az igazságban megismerik Jézust és
szentül szolgálnak neki."[99]
Az Egyház azonban nem egyszerűen összegyűjti magába a meghívásokat,
melyekkel zarándokútján Isten megajándékozza, hanem ő maga alakul át a
"meghívás misztériumává", tudniillik ragyogó fényességgé, mely a
Legszentebb Szentháromság misztériumát tükrözi. Az Egyház ugyanis, "az
Atya, a Fiú és a Szentlélek egységében összegyűlt nép",[100] elsősorban
az Atya misztériumát hordozza, akit senki sem hív és senki sem küld (vö. Róm 11,33-35),
hanem mindenkit Ő hív, hogy szenteljék meg az Ő nevét és teljesítsék
akaratát; őrzi a Fiú misztériumát is, akit az Atya hív és küld, hogy
mindenkit a maga követésére hívjon és mindenkinek hirdesse Isten
Országát; végül letéteményként megkapta a Szentlélek misztériumát is,
aki küldetésre szenteli fel azokat, akiket az Atya Fia, Jézus Krisztus
által meghív.
Az Egyház tehát, mivel maga is "meghívás", alapítása és tevékenysége
erejéből a meghívások ébresztője és nevelője.
Ébresztő és nevelő, mert "szentség", "eszköz", melyben beteljesedik és
visszhangzik minden keresztény meghívása; s az a tevékenységében is,
azaz saját misztériumának kibontakoztatásában az Ige hirdetésével, a
szentségek kiszolgáltatásával, a szeretet szolgálatával és a
tanúságtétellel.
Most már megragadhatjuk a keresztény hivatás lényeges egyházi
vonásait. E meghívás nem csak az Egyházból és az ő
közvetítésével születik, nem is csak benne ismerhető föl és benne
valósul meg; hanem -- alapjában Istennek szolgálva -- szükségszerűen az
Egyház szolgálatává is válik.Ezért a keresztény meghívás minden
formája olyan ajándék, mely az Egyház épülésére és Isten Országának a
világban történő növekedésére van rendelve.[101]
Amit általában a keresztény meghívásról mondtunk, sajátosan
beteljesedik a papi hivatásban is. A pap ugyanis az ordo Egyháztól
kapott szentsége által Isten népe szolgálatára hívatik, úgy, hogy
különlegesen is Krisztushoz tartozzék és hozzá váljék hasonlóvá, és
Krisztus, az Egyház Feje és Pásztora "nevében és személyében"
tekintéllyel cselekedjék.
Ebben a megvilágításban válik érthetővé, amit a Szinodus Atyái
mondtak: "A papi hivatás mindig emberi közvetítést igényel. Kiváltságos
közvetítője az Egyház: benne és érte kapja minden pap a meghívást:
általa jön e meghívás. Ebből következően minden pap az Úrtól kapja az
Egyház által a meghívást mint ingyenes ajándékot (gratia
gratis data-t, karizmát). A hivatást nem személyes
feltételek szabásával kell fogadni, hanem a szív egyszerűségével:
alázattal és hálával fogadva a körülményeit és feltételeit is, melyeket
az Egyház szab."[102]
A hivatás dialógusa: Isten kezdeményezése és az
ember válasza
36. Minden papi hivatás története, miként minden keresztény hivatásé
is, egy Isten és ember közötti elmondhatatlan
dialógus története, a meghívó Isten szeretete és az
Istennek válaszoló ember szabadsága közti dialógusé. A meghívás két,
egymástól elválaszthatatlan mozzanata -- a szabad embernek felkínált
ingyenes isteni ajándék -- világlik ki nagyon szemléletesen Márk
evangélista szavaiból, amikor elmondja a Tizenkét Apostol meghívásának
történetét: "Ezután fölment a hegyre, és magához hívta, akiket
kiválasztott. A választottak csatlakoztak hozzá."[103]
Nyilvánvaló, hogy Jézus abszolút szabadon hív, a Tizenkét
apostol pedig először odajött, aztán követte Jézust.
Ez az összes meghívás örök "paradigmája", mintája. Ez minden
meghívott azonos útja: a prófétáké és az apostoloké; a papoké és a
szerzeteseké; az összes krisztushívőké, azaz mindenkié, akit Isten
meghív.
Minden meghívás legfontosabb, sőt megelőző és létrehozó mozzanata a meghívó
Isten szabad és ingyenes beavatkozása.
A meghívás csak Tőle indulhat el. Ez volt már Jeremiás próféta
tapasztalata: "És szólt hozzám az Úr, mondván: Mielőtt megformáltalak
az anyaméhben, ismertelek téged, s mielőtt megszülettél volna,
megszenteltelek és a nemzetek prófétájává adtalak téged" (1,4-5). Megerősíti
ezt Pál apostol, aki minden meghívást Krisztus örök kiválasztásába
helyez: "Az Atya kiválasztott minket őbenne a világ teremtése előtt...
akaratának teszése szerint" (Ef 1,5).
A megelőző kegyelem ajándékát legjobban
Jézus szavai fejezik ki: "Nem ti választottatok engem, hanem én
választottalak titeket, és arra rendeltelek, hogy elmenjetek,
gyümölcsöt hozzatok és a gyümölcsötök maradandó legyen" (Jn 15,16).
Ha tehát a papi meghívás félreérthetetlen módon ugyan, de kiemeli a
kegyelem elsőbbségét, Isten embert hívó szabad és szuverén akaratát a
legnagyobb tisztelettel kell fogadni, és sem kierőszakolni nem szabad
semmi módon, sem emberi akaratnak nem szabad alárendelni. A meghívás
ugyanis az isteni kegyelem ajándéka és semmiképpen nem emberi jog;
annyira, hogy "a papi életet soha nem szabad egyszerű emberi
előmenetelnek, sem a szolgálati küldetést egyszerű személyes
vállalkozásnak tekinteni."[104] Ezért
gyökerében ki van zárva a
"meghívottak" minden öndicsérő dicsekvése (vö. Zsid 4,4). Akik meghívottnak
érzik
magukat, megindult és hálás szívvel, ugyanakkor bizalommal és
rendíthetetlen és erős reménnyel fogadják a meghívást, tudván, hogy nem
saját erejükre, hanem a meghívó Isten föltétlen hűségére támaszkodnak.
"És magához hívta azokat, akiket kiválasztott. A
választottak csatlakoztak hozzá" (Mk 3,13). A "csatlakoztak"
vagy az azonos jelentésű "követték Őt" azt a szabad csatlakozást fejezi
ki, mellyel a "Tizenkettő"a meghívó Mesternek válaszolt. Péter és
András esetében így történt: "és szólt hozzájuk: 'Jöjjetek utánam, én
emberhalásszá teszlek titeket'. Ők pedig azonnal elhagyván a hajót és
atyjukat, követték Őt" (Mt 4,19-20).
Ugyanezt tapasztaltaJakab és János is (vö.
19,21-22).
Ugyanezt tapasztalja mindenki, mert a meghívásban egyszerre ragyog föl
Isten ingyenes szeretete és az emberi szabadság legnagyobb
fölmagasztalása, ami abban áll, hogy az ember csatlakozik a meghívó
Istenhez és föltétlen bizalommal neki adja magát.
Valójában a kegyelem és a szabadság nem ellentétesek egymással. Épp
ellenkezőleg, a kegyelem, kiszabadítván a bűn raszolgaságából,
fölébreszti és megőrzi az emberi szabadságot (vö. Jn 8,34-36); gyógyítja,
fölemeli és
képessé teszi arra, hogy Istennek adja magát és befogadja az Ő
ajándékait. S miként senki nem erőszakolhatja ki Isten abszolút
ingyenes meghívását, ugyanúgy senki nem térítheti el a szabad emberi
választ. Ezért még az az ifjú is, aki vissza merte utasítani Jézus
"jöjj és kövess engem" meghívását -- jóllehet a saját kárára tette --,
a maga szabad voltát hangsúlyozta tettével: "hallván az igét szomorúan
elment, mert igen gazdag volt" (Mk
10,22).
A szabadság tehát a meghívás lényeges mozzanata; s ez a
szabadság, ha pozitív választ ad, úgy fogalmazódik meg, mint mély és
személyes csatlakozás vagy nagylelkű ajándékozás, pontosabban az
ajándékba kapottak visszaajándékozása (tudniillik a meghívó Istennek,
kinek a fölajánlásban az Ő ajándékait mutatják be)."A meghívás --
mondta VI. Pál -- mértéke a válaszhoz igazodik, és csak szabad
meghívások vannak; azaz az önátadásnak tudatosnak, szabadnak, teljesnek
és önkéntesnek kell lennie... fölajánlást mondtunk, s épp ebben van a
probléma! Krisztus szelíd és átható szava mondja, ma ugyanúgy, mint
tegnap, sőt még inkább, mint tegnap: Jöjj! A szabadság tehát a
legsúlyosabb döntés helyzetébe kerül: a fölajánlás, a bőkezűség, önmaga
föláldozása által válaszolhat a meghívásra."[105]
Önmaga szabad fölajánlásának -- melyben a meghívó Istennek adott
emberi válasz benső és mély értelme rejlik -- legerőteljesebb példája s
ugyanakkor gyökere Jézus Krisztus (aki az első a "meghívottak" között)
teljesen szabad önfelajánlása az Atya akaratának: "Ezért a világba
lépve mondja: 'Áldozatot és fölajánlást nem akartál, de testet alkottál
nekem... akkor mondtam: Íme eljövök... , hogy megtegyem, Isten, a te
akaratodat'" (Zsid 10,5-7).
Krisztussal bensőséges egységben a szűz és anya Mária is az összes
teremtmények között a legjobban megtapasztalta a meghívás igazságát;
Isten legnagyobb szeretetére senki sem adott akkora szeretettel
választ, mint ő.[106]
37."Hallván az igét szomorúan elment, mert igen
gazdag volt" (Mk 10,22). Ez
a gazdag ifjú, akiről az Evangélium beszél, s aki nem követi Jézus
meghívását, megmutatja, hogy milyen akadályozó erők tudják megfojtani
és kioltani az ember szabad válaszát; ugyanis nemcsak az anyagi javak
képesek elzárni az emberi szívet a lelki értékek és Isten országának
radikális igényei elől, hanem korunk társadalmi és kulturális
körülményei is fenyegethetik és torzíthatják a meghívás természetét, s
így nehézzé vagy teljesen lehetetlenné tudják tenni a meghívás
megértését és elfogadását.
Sokakban annyira általános és zavaros istenfogalom él, hogy
óvatlanul olyan vallási formákba tévednek, melyektől Isten teljesen
távol van, ezért akarata egyáltalánnem ismerhető meg: Istent
megváltoztathatatlan és elkerülhetetlen végzetnek tekintik, melyet az
embernek passzív türelemmel tudomásul kell vennie. Isten arca azonban,
melyet Krisztus kinyilatkoztatni jött, nem ilyen, hanem elsősorban
Atya, aki megelőző és örök atyai szeretetével meghívja az embert, s
állandó csodálatos dialógusba fogadja; arra hívja, hogy fiúként legyen
részese az isteni életnek. Igaz, hogy az ember képtelen önmaga igazsága
megismerésére, ha téves istenfogalma van; ebben az esetben semmiféle
meghívást nem lehet fölfogni, sem teljes értelmében életté váltani;
csak tehernek érzik, amit hordozni vagy elviselni alig lehet.
Az emberfogalom körüli tévedések, gyakran filozófiai vagy tudományos
bizonyítással a háttérben, arra viszik az embert, hogy létét és
szabadságát kívülről eredő okoktól -- például a nevelési,
pszichológiai, kulturális vagy környezeti tényezőktől -- függőnek vagy
meghatározottnak lássa. Mások úgy értelmezik a szabadságot, mintha
abszolút autonómiával rendelkezne, s mintha a személyes vágyak egyetlen
forrása lenne, mely minden körülmények között meg akarja valósítani
önmagát. De ily módon elzárja maga előtt az utat, hogy a szeretet
szabad dialógusaként értse és élhesse a meghívást, mely azzal indul,
hogy Isten ajándékoz az embernek, és azzal zárul, hogy az ember
őszintén odaadja önmagát.
Olyan irányzatok is vannak, melyek az ember Istenhez fűződő
kapcsolatát -- mint mondják -- individualista és intim módon
értelmezik. Mintha Isten minden egyes embert csak személyes úton
közelítene, kizárva mindenfajta közösséget; azaz mintha Isten csak az
egyes meghívottak javát, esetleg üdvösségét akarná, s nem azt, hogy a
közösség szolgálata által adják magukat Istennek. Ebben a
gondolkodásmódban új és veszedelmesebb fenyegetések rejlenek, melyek
lehetetlenné teszik a minden keresztény meghíváshoz,főként a papi
hivatáshoz tartozó egyházias jelleg fölismerését és örömteli
elfogadását. Helyesen mondja a Zsinat, hogy a szolgálati papság értelme
és igazsága a keresztény közösség szolgálatában, s tágabb értelemben a
krisztushívők általános papságának támogatásában van.[107]
Ez a kulturális környezet, melynek hatását a keresztények, főként a
fiatalok érzik, könnyebben érthetővé teszi a papi hivatások hiányát,
mely együtt jár a hit mélyebb válságával. A Szinodus Atyái is
kifejezetten mondják, hogy a hivatások válságának gyökere a hívők
gondolkodás- és életmódjában van.[108]
Ebből következik a
"hivatásgondozás" sürgető volta az Egyházban, mely elsősorban arra
irányul, hogy megújítsuk "a keresztény gondolkodást", mely az élő
hitből születik és táplálkozik. Ismét csak sürget az evangelizáció,
mely Isten igaz arcát akarja megmutatni, tudniillik az Atyát, aki Jézus
Krisztusban mindannyiunkat egyenként meghív; mely ugyanakkor vallja az
emberi szabadság -- az önátadás forrásának és erejének -- hiteles
értelmét. Csak ily módon alapozható meg, hogy bármely meghívást, főként
a papi hivatást igazságának megfelelően fogják föl, szépségének
megfelelően szeressék,s mélyebb örömmel és teljes odaadással éljék meg.
A hivatásgondozás elvei és eszközei
38. A meghívás kifürkészhetetlen misztérium, mert az Isten és az
ember közötti kapcsolatot értinti. Egyetlen és meg nem ismételhető
dolog, ezért olyan misztérium,melyet csak mint titokzatosan hívó szót
lehet meghallani a lelkiismeret mélyén, mely "az ember legrejtettebb és
szent magva, ahol az ember egyedül van Istennel, kinek hangja
visszhangzik bensejében".[109] Ez a
meghívás azonban a közösségi,
egyházias jelleget nem szünteti meg, mert az Egyház minden papi
hivatásban valóságosan jelen van és tevékeny.
Ha mármost a papi hivatás gondozásáról van szó -- tudniillik hogy a
jelölteket hogyan kell útjukon végig támogatni, kísérni és gondos
megfontoltsággal vezetni --, az Egyház számára itt van András példája,
aki az elsők közül való, akik elhatározták, hogy követik Jézust.
Elújságolta a testvérének, mi történt vele: "Megtaláltuk a Messiást!
(ami azt jelenti: a Krisztust)" (Jn
1,41). E "megtalálás" elbeszélése után
"odavezette őt Jézushoz" (1,42).
Ez azonban nem teszi kétségessé, hogy a
meghívás egyedül Jézustól indult ki, mert Ő abszolút szabad és szuverén
akarattal hívta meg Simont és adott neki új nevet: "Jézus reá tekintve
mondta: Te Simon vagy, János fia; Kéfásnak fognak hívni, ami azt
jelenti: Péter" (1,42). E
meghívásban azonban Andrásnak is része volt,
mert ő serkentette testvérét, hogy találkozzék Jézussal.
"Odavezette őt Jézushoz." Az Egyház minden hivatásgondozó
tevékenységének bizonyos értelemben ez a sarkpontja; ezáltal veszi
gondjaiba a születő és növekvő hivatásokat, fölhasználva mindazokat az
ajándékokat, karizmákat és szolgálatokat, melyeket Krisztustől és az Ő
Lelkétől kapott. Az Egyháznak ugyanis mint papi, prófétai és királyi
népnek támogatnia kell -- elsősorban imádsággal, szentségi élettel,
igehirdetéssel, hitre neveléssel, szeretetteljes vezetéssel és
tanúságtétellel -- mindent, amire a születő és érlelődő hivatásoknak
szüksége van.
Az Egyháznak mint papi népnek méltósága és felelőssége, hogy a
hivatásgondozás leglényegesebb és legfontosabb mozzanatait az
imádságban és a liturgiában keresse; a keresztény imádság ugyanis,
ha Isten igéjéből táplálkozik, megteremti azt az ideális teret, melyben
az ember átérezheti "természetének" igazságát, s fölmérheti, hogy miben
áll és milyen természetű az a személyes és meg nem ismételhető
választás, amit az Atya az ő kezébe adott. Tehát főként a gyermekeket
és ifjakat úgy kell nevelni, hogy hűségesen imádkozzanak és
elmélkedjenek Isten igéjéről; a csöndben és az Úrra való
odahallgatásban fölfoghatják a papságra hívó szót, s készséges és
örvendező lélekkel követhetik azt.
Az Egyháznak minden áldott nap meg kell hallania Jézus sürgető
szavát: "Kérjétek az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat
aratásába" (Mt 9,38).
Engedelmeskedve Krisztus parancsának az Egyház
elsősorban hitvallást tesz: miközben ugyanis fölemeli alázatosan kérő
szavát a hivatásokért, nemcsak azt ismeri el, hogy életéhez és
küldetéséhez szüksége van rá, hanem azt is, hogy minden hivatás Isten
ajándéka, ezért kell bizalommal és állandóan könyörögnie érte. Ez az
imádság, mivel az egész hivatásgondozás sarka, nemcsak az egyes hívők
feladata, hanem az egész egyházi közösségé is. Senki nem vonja kétségbe
az egyéni imádság, a külön e célra szolgáló alkalmak, elsősorban a
Hivatások Világnapjának jelentőségét; hasonlóképpen támogatni kell
mindazon személyek és csoportok kezdeményezéseit, akik tisztában vannak
a kérdés súlyával. Ma azonban még a korábbinál is jobban támogatni kell
a hivatásokért mondott ima gyakorlatát, hogy egyre gyakoribbá és
szélesebb körűvé váljon, mígnem áthatja az egész egyházi közösséget, s
megjelenik minden egyházi intézményben. Így válik majd elevenné az
apostolok tapasztalata, akik Máriával együtt imádkozva várták az Utolsó
vacsora termében a Lélek kiáradását (vö.
ApCsel 1,14). A Lélek pedig Isten népe
számára gondoskodni fog "az oltár méltó szolgáiról és az Evangélium
bátor és szelíd hirdetőiről".[110]
A hivatásgondozás szükséges és legjelentősebb tényezője a liturgia,
mely az egész Egyház életének, s különösen minden keresztény imádságnak
forrása és csúcsa.[111] Benne
tapasztalhatók ugyanis Isten ajándékai,
ezért lesz az élet iskolája, melyben a meghívottak megtanulnak
válaszolni. Minden liturgikus ünneplés megmutatja Isten igaz arcát, s
részesít a Húsvét misztériumában, azaz megjeleníti azt az "órát",
melyért Jézus a világba jött, melyre az Atya iránti szabad és önkéntes
engedelmességgel készült a világ üdvösségéért (vö. Jn 13,1); ugyanakkor
megmutatja
az Egyház -- mint papi nép, s a különböző és egymást kiegészítő
karizmákból és hivatásokból jól összeépülő közösség -- arcát is.
Krisztus megváltásunkért elfogadott áldozata, melyet az Egyház
misztériumban ünnepel, különleges erőt ad még a krisztushívő bajainak
és betegségeinek is, ha az Úr Jézus szenvedésével egységben törekszenek
azokat átélni. Ezért a Szinodus Atyái, miután nagyon a krisztushívők
figyelmébe ajánlották a hivatásokért mondott imádságot, hozzáteszik:
"Az emberi életben oly gyakori szenvedések fölajánlásával a beteg
keresztény áldozatul ajánlja föl önmagát Istennek Krisztus példája
szerint, aki mindnyájunkért szentelte önmagát (vö. Jn 17,19). Nagyon sokat számít
a
hivatások támogatásában, ha szenvedéseiket ilyen szándékra ajánlják
föl."[112]
39. Az Egyház tudja, hogy prófétai küldetéséhez
hozzátartozik az
Evangélium hirdetésének (senki másra át nem ruházható) feladata, melyet
úgy kell teljesítenie, hogy egyúttal tanúságot is tegyen a "meghívás"
keresztény értelméről; azt is mondhatnánk, hogy az Evangéliumot mint a
"meghívás Evangéliumát" kell hirdetnie. E küldetésében az Egyház
ugyanazt a sürgetést érzi, ami az apostolt erre a kiáltásra
fakasztotta: "Jaj nekem, ha nem hirdetem az Evangéliumot!" (1Kor 9,16). Ez az
intelem elsősorban bennünk, pásztorokban visszhangzik, s velünk együtt
szól mindazokhoz, akik az Egyházban nevelők: e meghívási jelleget
ugyanis mind a katekézisnek, mind a prédikációnak szem előtt kell
tartania. Isten igéjét úgy kell magyarázni a krisztushívőknek, hogy
meglássák: az élet válasz a meghívó Istennek, s ez készítse föl őket
arra, hogy a hit által bármely hivatásban elfogadják a személyes
ajándékot.
Mindez, bármennyire jelentős, nem elég: "Kifejezetten is prédikálni
kell a meghívás misztériumáról az Egyházban, a szolgálati papság
értékéről, s arról, hogy mennyire szükséges Isten népe számára."[113]
Az
Egyház minden tagjának személyre szólóan fölkínált és szerves egységet
alkotó katekézis ne kétségeket támasszon és egyoldalú vagy téves
fölfogásokat terjesszen a szolgálati papságról, hanem nyissa meg a
krisztushívők szívét ez "ajándék" várására, s teremtsen jobb
föltételeket a hivatások ébredéséhez. Itt az ideje, hogy a papi életről
úgy beszéljünk, hogy kiderüljön: fölbecsülhetetlen érték, s a
keresztény élet ragyogó és kiváltságos formája. A nevelők, főleg ha
papok, ne szégyelljékkifejezetten és bátran úgy bemutatni a papi
hivatást, mint reális lehetőséget azon fiatalok előtt, akik a hozzá
szükséges képességekkel és ajándékokkal rendelkeznek. Ne féljenek
attól, hogy feltételek vagy korlátok közé szorítják a fiatalok
szabadságát, mert épp az ellenkezőjéről van szó: a szabadés hiteles
válaszra ugyanis akkor nyílik a legnagyobb lehetőség, ha a maga
idejében egész világosan és teljes igazságában föltárják a valóságot az
előtt, akinek döntenie kell. Az Egyház története egyébként -- miként
minden egyes, még a legfiatalabb korban született papi hivatás
története is -- határozottan tanúsítja, milyen gondviselésszerű egy pap
szava és élete, nemkülönben közelsége egy ilyen döntésnél: életének
konkrét és örömteli tanúsága még szavak nélkül is segít kérdések
megoldásában, s a végső döntés meghozatalában.
40. Az Egyház mint királyi nép fölismeri, hogy a
Lélek életadó
törvényében gyökerezik és belőle él (vö.
Róm 8,2); e törvény lényegében ugyanaz,
mint a "szeretet királyi törvénye" (vö.
Jak 2,8), vagy a "tökéletes szabadság
törvénye" (1,25). Ezért az
Egyház küldetését teljesíti, amikor az
összes krisztushívőket arra vezeti, hogy saját meghívásukat
szabadságban fedezzék föl és éljék meg, és a szeretetben tegyék
tökéletessé.
Ezért az Egyház nevelő feladatában, s egész különlegesen a
gyermekek, serdülők és ifjak nevelésében arra törekszik, hogy
fölébressze a vágyat és az akaratot Jézus Krisztus bátor és közeli
követésére. A nevelés azonban, bár a keresztény közösség egészének
feladata, valójában az egyes személyeknek szól; éppúgy, ahogy maga
Isten a meghívás által az egyes emberek szívét érinti meg, s miként a
Lélek ugyanígy közli magát a krisztushívőkkel, külön-külön működve
minden egyes lélekben (vö. 1Jn 3,24)
a különféle karizmák és különleges
megnyilvánulások által. Ezért az egyes embereket kell segíteni, hogy
fölismerjék, az Úr milyen ajándékot kínál nekik, egyszeri és meg nem
ismételhető személyeknek, kiknek megadatik, hogy meghallják a szót,
melyet Isten Lelke egyedül nekik mond.
Ebben az összefüggésben a papi hivatások gondozásának határozottan
javasolnia kell és lehetővé kell tennie az úgynevezett lelkivezetést.
Újra föl kell fedeznünk azt a régi gyakorlatot, melyet újabb keletű
szóval személyes lelki vezetésnek mondanak, mely az Egyház vetését
századokon át nagyon bőven termővé tette. Nem zárjuk ki, hogy bizonyos
esetekben és bizonyos körülmények között e lelkivezetést támogathatja a
pszichoanalízis vagy más pszichológiai segítség, de nem
helyettesítheti.[114] A gyermekek,
serdülők és ifjak tehát becsüljék a
lelkivezetés ajándékát, s keressék és tapasztalják meg azt a jogot,
hogy az alkalmas vezetőt önmaguk válasszák meg. A papok elsőként tegyék
lehetővé a nevelés és a személyes lelki segítségnyújtás eme eszközét;
ne féljenekattól, hogy emiatt elmulasszanak vagy a sorrendben hátrébb
soroljanak más, nagyon hasznos és szép tevékenységet, hogy szolgái és
munkatársai legyenek a Léleknek a meghívottak vezetésében.
A keresztény nevelés célja, hogy a növendékek a Lélek hatására
elérjék "a Krisztus mértéke szerinti nagykorúságot" (Ef 4,13). Ez akkor
történhet meg, ha a Lélek szeretetének utánzása és a benne való
részesedés által egész életünk a szeretet szolgálata lesz (vö. Jn 13,14-15); ha lelki
tiszteletet ajánlunk föl Istennek (vö.
Róm 12,1); végül ha magunkat ajándékozzuk a
testvéreknek. Ez a szeretetszolgálat fejezi ki mindenfajta meghívás
alapvető tartalmát, de leginkább a papi hivatásban teljesül: e
szolgálatban ismeri föl a pap, hogy arra hivatott, hogy élete által a
lehető legradikálisabban valósítsa meg Jézus, az életét bárányaiért adó
Jó Pásztor pásztori szeretetét (Jn
10,11).
Ezért az igazi hivatásgondozás el ne mulassza, hogy a gyermekeket,
serdülőket és fiatalokat erre az ingyenes szolgálatra, az áldozatok
értékelésére, önmaguk föltétlen odaadására nevelje. Itt külön meg kell
emlékeznünk az úgynevezett "önkéntesség" megtapasztalásáról, mely iránt
a fiatalokban napról napra nő az érdeklődés. Ha ez az önkéntesség
evangéliumi célokat szolgál, ha rá tud nevelni a szükségletek
értékelésére, ha állhatatos odaadással állandóan gyakorolják; végül ha
készségesnek mutatkozik arra a maradandó önátadásra, melyet ha imádság
táplál, megszentelt életneknevezünk, akkor az önkéntesség képes lesz az
egész élet ingyenes odaadására, s azokat, akik ezt az életformát
választják, alkalmasabbá teszi az isteni hívás, esetleg a papi meghívás
meghallására. Így az "önkéntes" -- nem úgy, mint az evangéliumi gazdag
ifjú -- követni fogja a tökéletes szeretet meghívását, mellyel Jézus
hívja; önként és serényen fogja követni Jézust, mert kincsei immár az
önátadása és életének "elvesztése."
Mindannyian felelősek vagyunk a papi hivatásokért
41. A papi hivatás Isten ajándéka, hatalmas kincs elsősorban annak,
aki kapja. De nagy ajándék magának az Egyháznak is, mert az ő életéhez
és küldetéséhez kapcsolódik minden egyes meghívás. Ezért az Egyháznak
kötelessége becsülni, szeretni és őrizni ezt az ajándékot; azaz felelős
a papi hivatások ébredéséért és érlelődéséért. Ebből következően a
hivatásgondozás aktív alanya, más szóval egyik főszereplője maga az
egyházi közösség mint ilyen, e közösség minden változatában: másként az
egyetemes Egyház, másként a részegyház, másként a plébánia és másként
az Isten népében ma sokféle kisebb csoport.
Főleg ma fontos, hogy terjedjen és gyökeret verjena meggyőződés: a
hivatásgondozás kegyelme és felelőssége megosztandó az Egyház minden
tagjával, senkit nem zárva ki. A II. Vatikáni Zsinat ezt
kifejezetten és nagyon komolyan jelentette ki: "A hivatások ápolásának
kötelezettsége az egész keresztény közösségre tartozik, melynek e
feladatát elsősorban egészen keresztény életével kell
teljesítenie."[115]
A hivatásgondozás csak akkor járja a valóban egyházi utat, ha az összes
intézmények, szervezetek és felelős személyek összehangoltan dolgoznak.
A papi hivatások gondozásának első számú felelőse a püspök:[116]
a gondot neki magának kell viselnie, de természetesen sok munkatársat
vehet maga mellé. De ő legyen az atya és jóbarát a presbitériumban,
akire a papi szolgálat és karizmák "folytatásának" terhe és gondja
nehezedik, aki "kézrátétellel" egyre újabb tagokat kapcsol hozzá;
gondoskodjék arról, hogy a hivatás-kérdés jelen legyen a mindennapos
pásztori tevékenységben, annak részévé váljon. Az ő kötelessége, hogy
előmozdítsa és összehangolja a hivatással kapcsolatos
kezdeményezéseket.[117]
Mindazonáltal a püspök ne feledje, hogy támogatást kaphat a
presbitériumtól, amennyiben az összes papok felelősen
összefognak a papi hivatások keresésében éstámogatásában. Mert miként a
Zsinat mondta: "A hit nevelőinek, a papoknak kötelessége, hogy
gondoskodjanak... , hogy az egyes hívők megtalálják az Evangélium
szerinti meghívásukat... a Szentlélekben";[118]
és másutt hozzáfűzi: "e
kötelesség hozzátartozik a papi küldetéshez, melynek révén a pap az
egész Egyház gondjának válik részesévé, nehogy Isten népe valaha is
munkások nélkül maradjon itt a földön" .[119]
Így tehát a papok élete,
föltétlen odaadásuk Isten törvénye iránt, az Úr és az Ő Egyházának
szolgálata által tett tanúságuk -- mely magán viseli a kereszt jelét,
ugyanakkor a húsvét reményében és örömében tett tanúság --, testvéri
egyetértésük és a világot evangelizáló buzgóságuk a hivatások első és
legbőségesebb forrása.[120]
Különleges felelőssége van a keresztény családnak, mely a
szentségi házasság révén sajátos módon részese a tanító és anya Egyház
küldetésének. Miként a Szinodus Atyái írták: "a keresztény család, mely
valóban 'család-Egyház' (LG 11.), a hivatások
születési helye volt és marad,
mivel azonban ma veszélyben forog a hagyományos család, nagyon törődni
kell vele, hogy ismét 'szinte első szeminárium' (OT 2.)
legyen, ahol a
gyermekek minél előbb elsajátíthatják a jámborság, az imádság és az
Egyház iránti szeretet lelkületét".[121]
A szülői és családi nevelés
folytatója a vele összhangban dolgozó iskola. Ez mint "nevelő közösség"
kulturális szolgálatot végez, melyből nem zárható ki a hivatás kérdése
sem, hiszen ez minden emberi érték eredeti és alapvető föltétele. Ha
tehát az iskolát keresztény szellem hatja át (ami az egyes országok
törvényei szerint az állami iskolában is lehetséges az Egyház jelenléte
által, de természetes a kifejezetten katolikus iskolákban), "a
gyermekek és fiatalok szívébe bele tudja plántálni az Isten akarata
iránti engedelmességet, kinek-kinek sajátos hivatása szerint, nem zárva
ki a papi hivatást sem".[122]
A krisztushívő laikusoknak, főként a katekétáknak, tanítóknak,
mindenféle nevelőnek, az ifjúsági lelkipásztorkodás animátorainak,
kinek-kinek a maga módján igen nagy szerepe lehet a papi hivatások
gondozásában; minél inkább átélik saját hivatásukat az Egyházban, annál
gyorsabban fölismerik a papi hivatás és küldetés mással nem
helyettesíthető értékét is.
Az egyházmegyei vagy plébániai közösségeken belül külön megbecsülést
és támogatást érdemelnek a hivatásokat támogató csoportok, melyek
tagjai fölajánlják imádságukat, s főleg betegségüket a papi és
szerzetesi hivatásokért, és erkölcsi, olykor anyagi támogatást is
nyújtanak.
Meg kell említenünk azt a sokfajta csoportot, mozgalmat és
társulatot, melyeket a Szentlélek szerte az Egyházban létrehoz és
gyarapít azzal a céllal, hogy tanúságot tegyenek a kereszténység
missziós jelenlétéről a világban. Napról napra világosabban látszik,
hogy a laikusok e sokféle társulása megszentelt hivatások melegágyai,
ugyanis nem kevés fiatal hallotta meg e közösségekben az Úr szavát,
mellyel a papi szolgálatra hívta őket,[123]
s szabadon és szívesen
válaszoltak rá. Támogatni kell tehát az ilyen csoportokat, mert ha az
Egyház közösségén belül élnek, nagyban hozzájárulhatnak a hatékony
pásztori tevékenységhez.
Mindazok, akik valamilyen közösség tagjaként vállalták a
hivatásgondozást, annál hatékonyabban tudnak tevékenykedni, minél
inkább képesek kapcsolni tevékenységüket az Egyház közösségeihez,
főként a plébániákhoz azért, hogy a papi hivatások kérdését ne úgy
értelmezzék, mint ami csak egyes "megbízottakra" (szokás szerint
papokra vagy a szemináriumra) tartozik, hanem olyan életkérdésnek
lássák, mely legközelebb van az Egyház szívéhez.[124]
ÖTÖDIK FEJEZET
TIZENKETTŐT VÁLASZTOTT KI,
HOGY TÁRSAI LEGYENEK
A PAPNÖVENDÉKEK NEVELÉSE
Krisztust követni az apostolok módján
42."Ezután fölment a hegyre, és magához hívta, akiket kiválasztott.
A választottak csatlakoztak hozzá, Tizenkettőt választott ki, hogy
társai legyenek, s hogy elküldje őket hirdetni az Evangéliumot" (Mk 3,13-15).
"Hogy társai legyenek": nem nehéz e szavakból kiolvasni azt a
ma személyes hivatásgondozásnak nevezett folyamatot, mellyel Jézus
foglalkozott apostolaival. Miután meghívta, s mielőtt prédikálni küldte
-- sőt éppen azért, hogy elküldhesse majd -- őket, Jézus "időt"
fordított formálásukra, arra törekedvén, hogy köztük és közte a
közösség és a mély barátság kapcsolata alakuljon ki. Ezért nekik
részletesebb katekézist tartott, mint a köréje sereglő sokaságnak (vö. Mt 13,11),
és engedte, hogy tanúi legyenek hosszas imádságainak (vö. Jn 10,1-26; Lk 22,39-45).
Ezért az Egyház, valahányszor papi hivatásokkal foglalkozott,
törekedett arra, hogy Krisztus példáját kövesse. Régen is, ma is,
több konkrét formája volt annak, ahogy az Egyház gondozta a
hivatásokat, arra törekedvén, hogy ne csupán elkülönítse a papi
hivatásokat, hanem hogy gondozza is őket. A lelkület azonban,
melyet ébreszteni és fönntartani kell, ugyanaz marad: csak
azokat vezeti a papsághoz, akik meghívást kaptak, de őket megfelelően
fölkészíti; tudniillik azokat, akik készek arra, hogy a szabad
csatlakozás válasza által teljesen átadják magukat Jézus személyének,
aki szorosabb életközösségre hívja és üdvözítő küldetésének részesévé
teszi őket. A "szeminárium" különböző formái, s hozzá hasonlóan a
szerzetesek "tanulmányi házai" elsősorban lelki környezetet
biztosítanak az élet kibontakozásához; olyan légkört, mely segíti az
egész nevelési folyamatot, mégpedig úgy, hogy akit Isten a papságra
hív, az az ordo szentsége által Krisztusnak, az Egyház Fejének és
Pásztorának élő képmása lehessen. Helyesen fogalmazták meg a Szinodus
Atyái Isten népéhez intézett záróüzenetükben a papnevelő intézet
eredeti értelmét, mely nélkül a papságra aligha lehet fölkészülni: "A
szemináriumban, az Evangélium iskolájában folyó élet valójában élet
Krisztus közelében, mint egykor az apostoloké volt; ez az élet azt
jelenti, hogy a lélek engedi, hogy Krisztus nevelje a Szentlélek
vezetésével az Atya és az emberek szolgálatára; sőt engedi, hogy
Krisztus, a Jó Pásztor magához tegye hasonlóvá, hogy papi szolgálatot
tudjon végezni az Egyházban és a világban.
A papságra készülődés személyes válasz Krisztus kérdésére:
'Szeretsz-e engem?' A leendő pap válasza nem lehet más, mint saját
életének teljes odaadása."[125]
Most tehát ezt az Egyházból soha ki nem vesző lelkületet kell
lefordítani a mai világ nagyon sokféle és nagyon bonyolult társadalmi,
pszichológiai, politikai és kulturális körülményei közé, miként maguk a
Szinodus Atyái tanúskodtak róla, amikor a részegyházakról volt szó. Az
Atyák ugyanis aggodalommal, ugyanakkor reménnyel telve türelmesen
végighallgatták egymást, és hosszan tárgyaltak arról, miként lehet
megtalálni az egész Egyház számára a mai papnevelés módját.
Ezért e Buzdításnak -- mely összegezni akarja a Szinodus munkájának
gyümölcsét -- először rögzítenie kell a semmiképp nem
változtatható elveket; ki kell jelölnie a mindenképp elérendő
célokat; közkinccsé kell tennie a néhol már kipróbált
módszereket és tapasztalatokat. Egyenként tárgyalja az úgynevezett
"beavató", majd a "folyamatos" képzést, mindig szem előtt
tartva a köztük lévő kapcsolatot, melyből a keresztény és a papi élet
útjának szerves egysége fakad. Foglalkozik továbbá e nevelés
úgynevezett "dimenzióival", emberi, lelki, intellektuális és pásztori
minőségével. Végül néhány dolgot elmond a papnevelés felelős
személyeiről és helyeiről.
I. A PAPNEVELÉS DIMENZIÓI
A humán nevelés, mint az egész papnevelés alapja
43."A megfelelő humán képzés nélkül az egész papnevelés alaptalan
lenne."[126] A Szinodus Atyáinak
megállapítása nem csupán olyan "tényt"
szögez le, melyet a mindennapi értelmes gondolkodás és tapasztalat
megkövetel és bizonyít, hanem olyan igényt fogalmaz meg, melynek
mélyebb és sajátos okai magának a papnövendéknek és a majdani
szolgálatnak a természetében vannak.
A papnak ugyanis, akit azért nevelnek, hogy Jézus Krisztusnak, az
Egyház Fejének és Pásztorának "élő képmása" legyen, el kell érnie azt
az emberi tökéletességet, mely Isten emberré lett Fiában ragyog, s
különleges fénye van a másokkal való érintkezésben, miként ezt az
evangélisták ránk hagyták. A papszolgálata az igehirdetés, a szentségek
kiszolgáltatása, a közösség keresztény szeretetre vezetése "Krisztus
nevében és személyében", de mindez csak konkrét emberekkel történhet
meg."Minden főpapot az emberek közül választanak, s arra rendelnek,
hogy az Isten tiszteletében képviselje az embereket" (Zsid 5,1). Ezért a pap
humán képzésének rendkívüli jelentősége van azokkal kapcsolatban,
kikhez küldetése szól. Hogy szolgálata az emberek számára hihető és
elfogadható legyen, apapnak olyan emberségesnek kell lennie, hogy ebben
az emberek ne akadályt, hanem hidat találjanak, melyen gyorsan
elérkezhetnek Jézus Krisztushoz, az ember megváltójához; szükségesnek
látszik tehát, hogy a pap Őt követve, aki "tudta, mi lakik az
emberben" (Jn 2,25; vö. 8,3-11),
képes legyen ismerni az emberi lélek mélységét,
fölfedezni nehézségeit és kérdéseit, előmozdítani a dialógust és a
lelkek közeledését, bizalmat és együttműködést ébreszteni, s higgadt és
tárgyilagos ítéletet alkotni mindenről.
Minderről azonban nemcsak a leendő pap saját érlelődése érdekében
kell gondoskodni, hanem leendő szolgálatára tekintettel is. A
papnövendékek alakítsák kitehát magukban azokat az emberi
tulajdonságokat, melyek a szabad, erős és kiegyensúlyozott
"személyiség" alapfeltételei, röviden egy olyan személyiségé, mely
képes hordozni a pásztori felelősséget. A jelölteket úgy kell nevelni,
hogy szeressék az igazságot és a hűséget, mindenkit tiszteljenek,
mindenben legyenek igazságosak, adott szavukat tartsák meg, legyenek
együttérzők, tudjanak állhatatosak és kitartók lenni, s végül hogy
helyesen ítéljenek a dolgokról és az emberekről, s mindig a jó mellett
döntsenek.[127] Mindezt, ami az emberi
neveléshez annyira szükséges,
Pál
apostol röviden és tömören sorolja föl: "Egyébként, testvérek, ami
igaz, szemérmes, igazságos, tiszta, szeretetreméltó, jó hírnevet
szerez, ami erényes és dicséretes, arról gondolkozzatok" (Fil 4,8). S nem
véletlen, hogy ezen emberi erények példájaként önmagát állítja a
krisztushívők elé: "Amit tanultatok és elfogadtatok, hallottatok és
bennem láttatok, azt tegyétek" (4,9).
Különleges jelentőségű a "kapcsolatteremtés és fönntartás
képessége", mely megkönnyíti a mások rendelkezésére állást és az
érintkezést: lényeges tulajdonság ez a papok számára, akik a
közösségben arra hivatottak, hogy a "közösség művészei" legyenek. Ebből
következően a pap ne legyen erőszakos, sem veszekedős, hanem szelíd és
kedves, vendégszerető, szavában és érzéseiben őszinte,[128] okos és
művelt, jóakaratú és szolgálatkész, barátságos s mások között is
kapcsolatot létrehozni képes, megbocsátásra és vigasztalásra kész (vö. 1Tim 3,1-5; Tit 1,7-9). A
mai emberek, mivel főként a nagy városokban a tömegben
elszemélytelenednek vagy, épp ellenkezőleg, elmagányosodnak, egyre
inkább vonzódnak a közösség felé: s éppen ez ma az evangéliumi üzenet
legbeszédesebb jele és leghatékonyabb útja.
Ebbe az összefüggésbe tartozik az érzelmi érettség, az a nem könnyen
megszerezhető, de nagyon meghatározó tulajdonság, mely sarkpontja
szinte az egész igaz és felelős szeretetre való nevelésnek.
44. Az érzelmi érettség olyan embereket
tételez föl, akik
meggyőződéssel tudják, hogy a szeretet az emberi lét központja. Miként
a Redemptor hominis enciklikában írtam: "az ember képtelen
szeretet nélkül élni. Érthetetlen marad önmaga számára, értelmét veszti
az élete, ha nem talál szeretetet, nem tapasztal szeretetet és nem
teszi azt magáévá, s nem részesedhet benne."[129]
Arról a szeretetről
beszélünk, mely az egész személyt, azaz testi, pszichikai és lelki
természetét érinti, s mely teljes egészében az emberi test "jegyesi
tartalmában" fejeződik ki, melynek alapján személyek egymásnak adják
magukat és elfogadják a másikat. Az emberi szeretet ezen "igazságának"
megértésére és gyakorlására tanít a "szexuális nevelés". Ez, ha
helyesen értelmezik, nagyon segít abban, hogy elkerüljük azokat a
társadalmi és kulturális véleményeket, melyek "vulgarizálják az emberi
nemiséget, mert elszegényítve csak a testhez kötik, s nem látnak benne
mást, mint az önző gyönyörvágy kielégülését".[130] Sajnos nemegyszer
azokban a családokban is, melyekből papi hivatások jönnek, e téren
hiányosságok, olykor súlyos zavarok vannak.
Más összefüggésben nehezebb, de nem kevésbé sürgető a nemiség
megnevelése, melynek valóban és egészen személyesnek kell lennie és
teret kell biztosítania a tisztaság megbecsülésének és szeretetének;
ugyanis a tisztaság az az erény, "mely előmozdítja a személy hiteles
érettségét, és alkalmassá teszi arra, hogy tisztelje és támogassa a
test 'jegyesi tartalmát'".[131]
Így tehát a felelős szeretetre való nevelés, miként maga a személy
érzelmi érettsége, külön is szükséges annak, aki papként a cölibátusra
kapott meghívást, azaz arra, hogy -- a Szentlélek kegyelme által és
saját akaratának szabad válaszával -- minden önmaga iránti szeretetét
és önmagáról való gondoskodását fölajánlja Jézus Krisztusnak és az
Egyháznak. Az így felfogott cölibátusnak és az ilyen érzelmi
érettségnek magában kellfoglalnia emberi kapcsolatok sokaságát,
melyekre az őszinte barátság és a mély testvériség, továbbá a Jézus
Krisztus iránti nagy, élő és személyes szeretet jellemző. Miként a
Szinodus Atyái írták: "Igen nagy jelentőségű az érzelmi érettség
kialakulásában az egyetemes odaadásban folytatódó Krisztus iránti
szeretet. Így a cölibátusra meghívott papnövendék az érzelmi
érettségben szilárd támaszt kap ahhoz, hogy örömmel és hűségesen éljen
tiszta életet."[132]
Mivel a cölibátus karizmája még hiteles és szabad akarattal
elfogadott formájában sem automatikusan érinti az érzelmi
hajlandóságokat és az ösztönös indításokat, annak az érzelmi
érettségnek, melyre a papjelölteknek szert kell tenniük, tartalmaznia
kell bizonyos okosságot, tudniillik, hogy megtanuljanak lemondani olyan
dolgokról, melyek veszedelmesek lehetnek; hozzá kell szokniuk az
éberséghez testi és lelki téren egyaránt, sőt még a férfiakkal és
nőkkel fönntartott személyes kapcsolatokban szükséges megbecsülés és
tiszteletadás tekintetében is. Nagy segítséget jelent számukra, ha
megfelelő nevelést kapnak arra a barátságra, melynek példáját maga
Krisztus élte meg, amikor az emberek között forgolódott (vö. Jn.
11,5).
Az emberi s különösen az érzelmi érettség világos és határozott
képzést igényel egy olyan szabadságra, mely szívből fakadó és
meggyőződéses engedelmességet jelent saját létének "igazsága", saját
létének "jelentése" iránt, más szóval az "önátadásra", mely a hiteles
önmegvalósítás alapvetően fontos útja (Vö. GS 24). Így értve a
szabadság megköveteli, hogy a személy valóban ura legyen önmagának;
elszántan harcoljon a mindenki életét fenyegető egoizmus és
individualizmus különböző formái ellen, és győzze le ezeket;
készségesen táruljon ki mások felé; legyen nagylelkű az odaadásban és a
szolgálatban a felebarát iránt. Mindez fontos minden meghívásra, főként
a papi hivatásra adott válasz, valamint a hivatáshoz és a vele
kapcsolatos kötelezettségekhez nehéz pillanatokban is hűséges élet
szempontjából. Az éretten felelős szabadsághoz vezető nevelési
folyamatban segítséget jelenthet a szeminárium közösségi élete.
A felelős szabadságra neveléssel szorosan összekapcsolódik az
erkölcsi lelkiismeret nevelése. E lelkiismeret, miközben a saját én
bensejéből serkenti az erkölcsi kötelezettségek iránti engedelmességet,
föltárja mély értelmét, tudniillik azt, hogy ez az engedelmesség Isten
és az Ő szeretete igényeire szeretetből adott, tudatos és szabad
válasz. "A pap emberi érettségének -- írják a szinodusi atyák --
tartalmaznia kell a lelkiismereti képzést. A papjelöltnek ugyanis,
annak érdekében, hogyhűségesen tudja teljesíteni Isten és a Egyház
iránti kötelezettségeit és bölcsen tudja vezetni a hívők
lelkiismeretét, meg kell tanulnia meghallani Isten szavát,aki a
szívében beszél, s szeretettel és határozottan ragaszkodni az Ő
akaratához." (22. javaslat)
Lelki nevelés az Istennel való közösségben és Krisztus keresésében
45. Az emberi nevelés, ha az az "ember egész
igazságát" tekintetbe
vevő antropológiai összefüggésben történik, kitárul és kiteljesedik a
lelki nevelés által, hiszen minden embert Isten teremtett és Krisztus
vére váltott meg, és mindenki arra hivatott, hogy "vízből és
Szentlélekből" (vö. Jn 3,5)
újjászületve "fiú legyen a Fiúban". Ez a hatékony
isteni terv alapozza meg az egész emberi természetet, mely lényege
szerint vallásos, miként ez nyilvánvalóan belátható, s még az is
elfogadja, aki a gondolkodásban csak az első lépéseket tette meg: az
ember nyitott a transzcendens és abszolút valóságra, mert a szíve
nyugtalan, amíg meg nem nyugszik az Úrban.[133]
Ebből az alapvető és el nem hanyagolható vallásos igényből indul ki
az a nevelési folyamat, melynek meg kell építenie az Istennel való
kapcsolatra és közösségre vezető utat; ezért nevezik lelki
nevelésnek. E nevelés a kinyilatkoztatás és a keresztény
tapasztalat szerint szükségszerűen evangéliumian új. Mivel "a Lélek
műve, átfogja az egész személyt; a papjelöltet elvezeti Jézus
Krisztussal, a Jó Pásztorral való mélyebb közösségre, s megtanítja,
hogy egészen a Lélek irányítása alatt éljen, gyermeki bizalommal legyen
az Atya, s hűséges jóakarattal és szeretettel az Egyház iránt. E
nevelés legmélyebb gyökerei a kereszt megtapasztalásában vannak, ez az
egyetlen út a pap számára, hogy közösségbe kerüljön a húsvét
misztériumának teljességével."[134]
Nyilvánvaló tehát, hogy a lelki nevelés tágabb értelemben a
krisztushívőkre is vonatkozik, de ha a papról és szolgálatáról van szó,
alkalmazkodnia kell e sajátos feladatokhoz.
S miként a krisztushívők lelki nevelésének központja és egységesítő
elve "keresztény létük" és "keresztény életük" -- azazhogy Krisztusban
megszülessék az új teremtményt, aki a Lélek szerint él --, ugyanígy a
pap lelki nevelésének egységesítő és éltető szíve is ez (apapi lét és
élet), ami miatt a papot papnak nevezik, és valóban az. A Szinodus
Atyái ugyanezt egyszerűbb szavakkal így fejezték ki: "Lelki nevelés
nélkül alaptalan maradna a pap lelkipásztori nevelése",[135] főleg
azért,
mert "a lelki nevelés az egész papnevelés legnagyobb jelentőségű
tényezője".[136]
A papságra vezető lelki nevelés fő témáit a II. Vatikáni Zsinat Optatam
totius dekrétuma sorolja föl: "... a növendékek tanuljanak meg
családias és állandó közösségben élni az Atyával, az Ő Fia, Jézus
Krisztus által a Szentlélekben. Mivel a szentelés által Krisztushoz, a
paphoz kell hasonlóvá válniuk, szokják meg, hogy mint barátai egész
életükkel ragaszkodjanak hozzá. Úgy éljék az Ő Húsvéti Misztériumát,
hogy abba később a rájuk bízott népet is be tudják avatni. Tanulják meg
Krisztust keresni Isten szavának hívő elmélkedésében az Egyház szent
misztériumaiban, elsősorban az Eucharisztiában és a zsolozsmában való
tevékeny részvétellel; a püspökben, aki őket küldi, és az emberekben
is, akikhez küldetésük vezérli őket, különösen a szegényekben, a
gyermekekben, a betegekben, a bűnösökben és a hitetlenekben. Gyermeki
bizalommal szeressék és tiszteljék a Boldogságos Szűz Máriát, akit a
kereszten haldokló Jézus Krisztus a tanítványnak anyául adott."[137]
46. E zsinati szöveget gondosan és szeretettel kell
fontolóra venni,
mert könnyen kivehető belőle, hogy melyek a legfontosabb értékek, s mik
a fő igényei minden papnövendék lelkiútjának.
Az első érték és igény, hogy Jézus Krisztussal bensőséges
egységben éljenek. Ezt a keresztségben gyökerező és az
Eucharisztiából táplálkozó egységet a mindennapi életben önmaga állandó
tökéletes megújításával kell kifejezni. Ugyanis a Szentháromsággal való
bensőséges közösség, azaz a kegyelemnek az az új élete, amelytől az
emberek Isten Fiaivá válnak -- és ez a hívő hatalmas újdonsága --,
egész "létüket" és "tevékenységüket" érinti, mert létrehozza a
Szentlélek hatása alatt álló emberi lét misztériumát, amiből a
keresztény élet új "éthoszának" kell fakadnia. A keresztény élet e
csodálatos átalakulására, mely az egész lelki élet szívét érinti, Jézus
Krisztus tanított meg minket, s azt a szőlőtő és szőlővessző
hasonlatával világította meg: "Én vagyok az igaz szőlőtő és az én Atyám
a szőlőműves... Maradjatok bennem és én bennetek. Miként a szőlővessző
nem teremhet önmagában, csak ha a szőlőtőn marad, úgy ti sem, csak ha
bennem maradtok. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem
marad és én őbenne, az sok gyümölcsöt hoz, mert nálam nélkül semmit sem
tehettek" (Jn 15,1-5).
A mai kultúrából sem hiányoznak a lelki és vallási értékek, mert
minden ember, még ha az ellenkezőjét mutatná is, szüntelenül éhezik és
szomjazik Istenre. Másrészt viszont fenyeget az a veszedelem, hogy
amikor a keresztény vallást egyszerűen besorolják a sok más vallás
közé, a közvélemény nem lát benne egyebet, mint hogy az embereknek
nagyon sok szolgálatot tevő társadalmi, etikai értéket képvisel. Így
azonban gyakran eltakarják csodálatos történeti újdonságát, mely ha
tüzetesebben foglalkoznának vele, még megátalkodott lelkeket is ki
tudna fordítani önmagukból, nevezetesen azt a tényt, hogy
"misztériumot" nyilatkoztat ki. Ez a misztérium pedig -- tudniillik
Isten emberré lett Fiának eljövetele hozzánk --, amely mindazoknak,
akik befogadják "hatalmat ad arra, hogy Isten Fiai legyenek" (Jn 1,12), az
élet és a szeretet Isten és ember közötti személyes szövetségének
üzenetévé, sőt ajándékává lesz. Ennek a csodálatos és boldogító
újdonságnak örömhírét (vö. 1Jn
1,1-4) a papok csak akkor tudják közölni másokkal,
ha megfelelő lelki nevelés révén e misztériummal bensőséges
ismeretségbe kerültek és folyamatos tapasztalatot szereznek róla.
E zsinati szöveg, miután kifejezte a keresztény misztérium abszolút
transzcendenciáját, nem mulasztja el, hogy rávilágítson: a leendő papok
Jézussal való bensőséges közössége barátság formájában valósítandó
meg. Ezt azonban nem szabad valami abszurd emberi törekvésnek tartani:
egyedül Krisztus ajándéka, aki apostolainak mondta: "Már nem mondalak
titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura; hanem
barátaimnak mondalak titeket, mert mindazt, amit az én Atyámtól
hallottam, megismertettem veletek"
(Jn 15,15).
A másik nagy érték a zsinati szöveg szerint Jézus keresése:
"tanulják meg Krisztust keresni". E krisztuskeresés
az istenkereséssel
együtt a keresztény lelkiség klasszikus témája, s különlegesen is szó
van róla, amikor az apostolok meghívását mondja el az Evangélium. János
ugyanis, elmondván, mi történt Jézus első két tanítványával, rávilágít
arra is, hogy a történtekben mekkora szerepe volt ennek a keresésnek,
amikor Jézust mutatja be kezdeményezőként: "Mit kerestek?" Mindkettő
viszontkérdez: "Rabbi, hol laksz?" -- s az evangélista folytatja:
"mondta nekik: 'Jöjjetek és lássátok'. Jöttek tehát és látták, hol
lakik, és aznap nála maradtak" (Jn
1,37-39). Ebből nyilvánvaló: a papságra
készülők lelki életének e keresés a meghatározója és elsődleges alapja.
A papnövendék minden erejével arra törekszik, hogy a Mestert
megtalálja, kövesse Őt és közösségben maradjon vele. Később a papi
életben és szolgálatban állandóan folytatandó ez a keresés, mert a
Krisztus életében és példájában való részesedés és az Ő követésének
hatalmas misztériuma soha ki nem meríthető. Ugyanígy folytatandó a
Mester "megtalálása", mégpedig mások javára, tudniillik, hogy másokban
is föltámadjon a vágy e Mester megtalálására. Saját életünk
tapasztalatával ugyanis meg lehet indítani másokat, hogy megosszák
velünk fölfedezésünket. Ez volt az az út, melyen Andrása testvérét,
Simont odavezette Jézushoz: "András ugyanis -- mondja az evangélista --
elsőnek a testvérével, Simonnal találkozott, és mondta neki:
'Megtaláltuk a Messiást' (ami azt jelenti: a Krisztust), és odavezette
őt Krisztushoz" (Jn 1,41-42).
Ezután Simon is meghívást kapott, hogy apostol
legyen: "Jézus rátekintett és mondta: 'Te vagy a Simon, János fia;
Kéfás lesz a neved' (ami azt jelenti: Péter)" (1,42).
De mit jelent a lelki életben Krisztust keresni? És hol találjuk meg
Őt? "Mester, hol laksz?" Az Optatam
totius zsinati dekrétum
három utat jelöl meg válaszul: "Isten igéjének hívő elmélkedését; aktív
részvételt az Egyház szent misztériumaiban; a szeretet szolgálatát a
gyengébbek iránt, vagy más szóval, magunkhoz ölelni a 'kisdedeket'".
Ezzel három nagy értéket mutat meg a Zsinat, melyek köré épül a
papnövendékek lelki nevelése.
47. A lelki nevelés első lényeges eleme Isten
igéjének olvasása,
a beszélő Isten alázatos és szeretettel teljes meghallgatása. Ugyanis
csak akkor lehet fölfedezni a saját meghívást és teljesíteni a saját
küldetést, ha mindkettőt Isten igéjének világosságával és erejével
fedezzük föl, értjük meg és szeretjük; ha mindkettőt így tettük
magunkévá. Olyannyira, hogy az egész emberi lét csak akkor nyeri el
teljes és egységes értelmét, ha úgy jelenik meg, mint Istennek az
embert meghívó, illetve az embernek az Istennek válaszoló szava. Az
Isten igéjével való bensőséges kapcsolat megkönnyíti a megtérés útját:
a megtérés ugyanis nemcsak annyi, hogy elvetjük a rosszat és egyedül a
jóhoz ragaszkodunk, hanem az is, hogy az elme és a szív egyedül Isten
megismerésével táplálkozik, ezért egyedül az Igére válaszként megélt
hit lesz az emberek és a dolgok, az események és a kérdések új
ítéletalkotási és értékelési kritériuma.
Mindez föltételezi, hogy az ember odamenjen Isten igéjéhez, s úgy
hallgassa, mint isteni Szót; így megtalálható Isten, aki szól az
emberhez; de megtalálható Krisztus is, Isten Igéje, az Igazság, aki
ugyanakkor Út és Élet is (vö. Jn
14,6). Az "Írást" olvasva ugyanis meghalljuk az
"igéket", mégpedig Isten "Igéjét". Mikénta Zsinat mondja: "A Szentírás
könyvei Isten igéjét tartalmazzák, s mert sugalmazottak, e könyvek
valóban Isten Igéje."[138] Továbbá azt
mondja a Zsinat: "E
kinyilatkoztatásban a láthatatlan Isten (vö. Kol 1,15; 1Tim 1,17)
szeretetének bőségéből mint
barátait szólítja meg az embereket(vö.
Kiv 33,11; Jn 15,14-15), és társalog velük, (vö. Bár 3,38) hogy
meghívja őket és befogadja a vele való közösségbe."[139]
E szeretve megszerzett ismeret és az Isten igéjével az imádság által
kialakult családias kapcsolat különleges jelentőségű a papok prófétai
szolgálata számára; e kettő olyan alapföltétel, melyek nélkül alig
végezhető a szolgálat, főként az "új evangelizáció" összefüggésében,
melyre a mai Egyház hivatott. Méltán figyelmeztet a Zsinat: "A
klerikusoknak tehát, elsősorban Krisztus papjainak, és mindazoknak,
akik mint diákonusok vagy hitoktatók törvényesen az Ige szolgálatában
állnak, szakadatlan buzgó olvasással és gondos tanulmányozással kell
ragaszkodniuk a Szentíráshoz, nehogy 'Isten igéjének lélektelen
hirdetője legyen kifelé az, aki nem hallgatója bensőleg'." (PL 38,966:
Szent Ágoston: Sermo, 179,1)[140]
Az Igére adott válasz első és legfőbb formája az imádság,
mely ugyanakkor minden lelki nevelés értéke és elsődleges követelménye.
A lelki nevelésnek ugyanis el kell vezetnie a papnövendékeket oda, hogy
tapasztalatból ismerjék meg a keresztény imádság igazi értelmét,
tudniillik azt, hogy élő és személyes találkozás az Atyával az
egyszülött Fiú által a Szentlélek hatása alatt; azaz dialógust hoz
létre, mely része lesz annak a gyermeki beszélgetésnek, melyet Jézus az
Atyával mindörökre megkezdett. Az sem mellékes a pap küldetésében, hogy
"nevelnie kell az imádságra"; de csak akkor lehet mások imádságra
nevelője, ha ő maga megtanult imádkozni és Jézus iskolájában állandóan
tanulja az imádságot. Az emberek ezt várják a paptól: "A pap ugyanis Isten
embere; olyan ember, aki Istenhez tartozik és arra késztet, hogy
Istenről gondolkozzunk. Amikor a Zsidókhoz írt levél Krisztusról
beszél, úgy írja le, mint 'irgalmas és hűséges főpap az Istenhez
tartozó dolgokban' (vö. 2,17)
... Joggal várják tehát a krisztushívők, hogy a
papban nemcsak olyan emberre találnak, aki fogadja, jóindulatúan
meghallgatja éstanácsokkal támogatja őket, hanem elsősorban olyan
embert, aki Istenhez vezeti őket és tekintetüket Őrá irányítja. A
papnak tehát úgy kell nevelődnie, hogyalkalmas legyen az Istennel való
bensőségesebb társalgásra. Tudják meg tehát a papságra készülők, hogy a
papi élet teljességét csak akkor érhetik el, hateljesen Krisztusnak és
általa az Atyának ajándékozzák önmagukat."[141]
Egy olyan zajjal és reklámokkal fertőzött korban, mint a miénk, az
imádsághoz vezető út szükségképpen a "csönd tiszteletére" és mély
emberijelentőségére való nevelés. A csend ugyanis olyan lelki
atmoszférát hoz magával, mely a lelki élet hagyománya szerint szükséges
Isten jelenlétének megérzésére és a neki szóló önátadáshoz (vö. 1Kir 19,11).
48. A keresztény imádság csúcspontján az Eucharisztia
áll,
mely a szentségek és a zsolozsma forrása és csúcsa. Ezért a liturgikus
nevelés minden krisztushívő, de főként a pap nevelése szempontjából
elengedhetetlen, mégpedig azért, hogy általa a lélek teljesen és élő
formában lehessen részese a meghalt és föltámadott Krisztus húsvéti
misztériumának, melyet úgy mutat be, mint az Egyház szentségeiben
jelenlévő és hatékony valóságot. Az egész lelki élet kiindulópontja, az
Istennel való közösség ugyanis a szentségek gyümölcse és ajándéka:
ugyanakkor feladat és felelősség, melyet aszentségek a hívő
szabadságára bíznak, akinek ezek után törekednie kell vágyaiban,
döntéseiben, megszokásaiban és a mindennapi élet gyakorlatában e
közösség megélésére. Ebben az értelemben a "kegyelem", mely megújítja a
keresztény életet, a meghalt és föltámadt Krisztus kegyelme, melyet az
Ő szent és megszentelő Lelke állandóan kiáraszt a szentségek által:
ezért a szentségek az "új szívbe" írják az "új törvényt",
melynekvezérelnie kell és szabályokkal kell ellátnia a keresztény
életet. Az Isten és a testvérek iránti szeretet törvénye Isten
emberszeretetének szinte folytatása és válasza, miként ezt a szentségek
jelzik és megvalósítják. E teljes, tudatos és tevékeny részvétel[142]
értéke könnyen fölfogható a szentségek kiszolgáltatásában a "pásztori
szeretet" ajándéka és feladata miatt, mely a papi szolgálat lelke.
Mindez leginkább az Eucharisztiában érvényesül, mely Krisztus
áldozati halálának és dicsőséges a föltámadásának emlékezete, "a
jámborság szentsége, az egység jele, a szeretet köteléke";[143] húsvéti
lakoma, "Krisztust vesszük rajta, lelkünket kegyelem tölti el, s a
jövendő dicsőség záloga nekünk adatik".[144]
A papok mint a szent
dolgok
szolgái ezt teszik a szentmise áldozatában:[145]
kiknek helyét, mint
tudjuk, senki más nem foglalhatja el, az eucharisztikus fölajánlást
ugyanis csak a pap viheti Isten elé.
Ebből kiviláglik az Eucharisztia egyedülálló jelentősége a papi élet
és szolgálat számára, következésképpen a hely is világos, melyet a
papnövendékek lelki nevelésében el kell foglalnia. Engedjétek meg, hogy
egyszerűen és konkréten fejezzem ki magamat, s megismételhessem:
"Nagyon helyes, hogy a szeminaristák naponta részt vegyenek a
szentmisén, hogy ennek egyenes folytatása lehessen az a kötelezettség,
hogy papként naponta misézzenek. Azt is szokják meg, hogy a
szentmisét a nap legfontosabb mozzanatának tartsák, melynek
aktív részesei legyenek, és semmiképpen se csak megszokásból végezzék.
Ami pedig a nevelésben nagyon fontos, a papnövendékek törekedjenek
elsajátítani az Eucharisztia által megkívánt föltételeket: hálásak
legyenek -- hiszen az Eucharisztia 'hálaadás' -- Istennek
az égi ajándékokért; fölajánló lelkület legyen bennük, azaz
legyenek hajlandók Krisztus eucharisztikus fölajánlásával együtt saját
személyük fölajánlására is. Gyakorolják a szeretetet, melyet a szentség
táplál, s egységre és közösségre vezet. Végül ápolják magukban a
kontempláció és az imádság vágyát, hiszen az eucharisztikus színek a
valóságosan jelenlévő Krisztusról beszélnek."[146]
Ha lelki nevelésről van szó, semmiképpen nem mellőzhető, sőt nagyon
határozottan hangsúlyoznunk kell a fölhívást, hogy fedezzük fel: mennyi
szépség és öröm van a bűnbánat szentségében. A mai kultúrában --
mely az önigazolás fölújított és kifinomult formáival már odáig ért,
hogy végzetesen elveszti a "bűn iránti érzéket", s következésképpen nem
tudja, mennyi öröm és vigasztalás van a kért és kapott megbocsátásban (vö. Zsolt 50,14) s az "irgalomban
gazdag" (Ef 2,4) Istennel
való találkozásban -- a leendő
papokat nagyon rá kell nevelni a bűnbánat erényére, melyet az Egyház
folyamatosan és bölcsen tanít a liturgikus esztendő időszakaival és
ünnepeivel, s mely a kiengesztelődés szentségében éri el a maga
teljességét. A bűnbánat erényéből fakad az aszketikus, más szóval a
belső önfegyelem érzéke, az áldozatos és önmegtagadó lelkület, a
fáradtság és kereszt elfogadása. Mindezek nagyon értékes elemei a lelki
életnek, annak ellenére, hogy legyőzhetetlen akadályként jelennek meg
azon papnövendékek előtt, akik kényelmes körülmények között nőttek föl,
s nagyon messze kerültek ezeknek az értékeknek a megértésétől, amely
értékektől nagyon távol állnak azok a példaképek és álmok is, melyeket
a tömegtájékoztató eszközök terjesztenek, még a világ nagyon szegény
részein is. Emiatt, de főként Krisztusnak, a Jó Pásztornak példája
miatt fontos, hogy a papnövendékekek a "radikálisabb önátadást" is
gyakorolják, mert ez a pap sajátos jellemzője. A Szinodus Atyái írták:
"A gyönyörhajhászásra és vagyonszerzésre késztető mai, elvilágiasodott
kultúrákra a papnak válaszolnia kell; ezért van szüksége arra, hogy
közeli kapcsolatba kerüljön a húsvéti misztérium magvát jelentő kereszt
mély és üdvözítő értelmével. A megfeszített Krisztussal való azonosulás
révén, hiszen az Ő szolgájáról van szó, a világ a szegénység, a
szenvedés és a vértanúság értékét is fölfedezheti, még a mai,
gyönyörhajhászásra és vagyonszerzésre késztető, elvilágiasodott
kultúrában is."[147]
49. A lelki nevelés azt is magával hozza, hogy a pap
megtanulja Krisztust
keresni az emberekben.
A lelki élet rejtett, belső dolog, Istennel való bensőséges
kapcsolat, az imádság és a szemlélődés élete. Azonban ez az Istennel
való találkozás és annak fölfedezése, hogy az isteni szeretet az Atya
szeretete mindenki iránt, magával hozza azt a figyelmen kívül nem
hagyható követelményt, hogy a lelki életet élő ember találkozzék a
felebaráttal és adja oda magát mások javáért egy olyan alázatos és
szíves szolgálatban, melyre Jézus szinte életprogramként adott példát,
amikor megmosta tanítványai lábát: "Példát adtam nektek, hogy miként én
tettem veletek, ti is úgy cselekedjetek" (Jn 13,15).
E nagylelkű és ingyenes önajándékozásra való nevelés -- melyet a
papságra készülők közösségi élete is támogat -- alapföltétel azok élete
számára, akik úgy döntöttek, hogy az életét a juhaiért adó Jó Pásztor
képmásai, epifániái akarnak lenni (vö.
Jn 10,11-15). Ebből a szempontbóla lelki
nevelést, melynek ki kell tárulnia a pásztori és karitatív
tevékenységre is, nagyon segíti a Jézus Szíve iránti helyes, azaz erős,
de gyengéd tisztelet, miként a Szinodusi Atyák mondták: "Jézus Szívének
lelkiségében nevelni a leendő papokat azt jelenti: megtanulnak a pap és
Jó Pásztor Krisztus szeretetével és érzületével összhangban élni; azzal
a szeretettel, mellyel Ő szereti az Atyát a Szentlélekben, és szereti
az embereket egészen addig, hogy életét adja értük."[148]
A pap tehát "a szeretet embere", és úgy kell nevelni, hogy
képes legyen másokat Krisztus követésére és a felebaráti szeretet
parancsának teljesítésére nevelni (vö.
Jn 15,12). Ehhez azonban az kell, hogy
elhiggye: a Szentléleknek szüntelenül nevelnie kell őt Krisztus
szeretetére. Ebből nyilvánvaló, hogy a papságra való fölkészítés nem
hanyagolhatja el a szeretetre való nevelést; arra a szeretetre, melyet
ma "a szegényebbek különleges és őket pozitíven megkülönböztető
szeretetének" mondunk, ugyanis a hit e szegényebbekben fedezi föl Jézus
jelenlétét (vö. Mt 25,40) és
az Ő bűnösök iránti irgalmas jóságát.
A szeretet szeretetből való önátadásra vezető útján találja meg a
maga helyét a pap lelki nevelésében a szegénységre, a cölibátusra
és azengedelmességre való nevelés.[149]
Ezt a Zsinat a
következőképpen látta, amikor a papnövendékekhez szólt: "A
papnövendékek világosan értsék meg, hogy nem uralkodásra és nem rangok
viselésére hivatottak, hanem arra, hogy teljesen Isten szolgálatára és
a pásztori szolgálatra szenteljék magukat. Nagyon törekedve a papi
engedelmességre, a szegény életstílusra és az önmegtagadó lelkületre,
úgy alakuljanak, hogy készségesen le tudjanak mondani a megengedett, de
nem hasznos dolgokról, és hasonlóvá tudjanak válni a megfeszített
Krisztushoz."[150]
50. A cölebsz életre meghívottak lelki nevelésének
tehát különös
figyelmet kell fordítania arra, hogy a jelölteket megtanítsa a
cölibátus mibenlétére, értékelésére, s arra, hogy igazi mivoltában
szeressék és éljék, és csak evangéliumi, lelki és pásztori célért
vállalják. A fölkészítésben első helyre teendő a tisztaság (castitas)
erénye, mely méltóságot kölcsönöz az emberi kapcsolatoknak, és képessé
tesz a "Krisztus példája szerinti őszinte, emberi, testvéri, személyes
és áldozatos szeretetre mindenki, különösen a szegények, a szenvedők
iránt".[151]
A papi cölibátus a tisztaság erényét gazdagítja néhány
sajátossággal, melyek miatt a papok "a mennyek országa kedvéért
lemondanak a házastársi közösségről (vö.
Mt 19,12), az Újszövetségnek nagyon
megfelelő és a jövendő föltámadásról tanúskodó, osztatlan szeretettel
ragaszkodnak az Úrhoz (vö. Lk 20,36);
s nagyon alkalmas segítséget nyernek annak a
tökéletes szeretetnek szüntelen gyakorlásához, mellyel a papi
szolgálatban mindenkinek mindene lehetnek".[152]
Ezért a papi
cölibátust
nemlehet pusztán jogi előírásnak vagy külső feltételnek tekinteni, mely
nélkül nem bocsátanak az ordo szentségéhez, hanem olyan értéket kell
benne látni, mely mélységesen összefügg a papot Krisztushoz, a Jó
Pásztorhoz és az Egyház Vőlegényéhez hasonlóvá tevő szenteléssel;
ugyanis a cölibátus a Krisztus és az Egyház iránti nagyobb és osztatlan
szeretet választása, annak érdekében, hogy a pap a szív teljes örömével
tudjon szolgálni. A cölibátust tehát különleges kegyelemnek, ajándéknak
kell tartani: "Nem mindenki fogja föl, hanem csak azok, akiknek
megadatott" (Mt 19,11). A
cölibátus tehát a kegyelem egyik fajtája, mely a
befogadótnem teszi passzívvá, hanem épp ellenkezőleg, különös erejű,
tudatos és szabad választ vár tőle. E lelki karizma elegendő kegyelmet
hoz magával ahhoz, hogy akik a cölibátust választják, egész életükön át
hűségesen ki tudjanak benne tartani és szíves örömmel tudják viselni a
vele kapcsolatos terheket. A papképzésben ezért elsősorban "az Istentől
kapott drága ajándék"[153] tudatát
kell ébreszteni. Ez tanítja meg a
papot imádkozni és virrasztani. nehogy valamilyen veszedelemben e nagy
ajándékot elveszítse.
Így tehát a cölibátusban élő pap teljesen Isten népe szolgálatára
szentelheti magát. Miközben pedig tanúságot tesz a szüzesség
evangéliumi értéke mellett, a keresztény házastársakat is serkenti,
hogy mélyebben éljék a "nagy szentséget", a Vőlegény Krisztusnak a
Menyasszony Egyház iránti szeretetének jelét; ezért a pap hűsége a
cölibátusban a házastársi hűség támasza.[154]
A papok cölibátusra nevelésének súlya és kényes volta a mai
társadalmi, kulturális körülmények között arra indította a Szinodus
Atyáit, hogy fölsoroljanak néhány dolgot, melyeket az Egyháznak mint
bölcs anyának ébersége már hosszas gyakorlattal kipróbált. A magam
tekintélyével ezeket újra fölsorolom mint kritériumokat, melyeket a
cölibátus tisztaságára nevelésben alkalmazni kell: "A püspökök a
szeminárium rektorával és lelki igazgatójával (spirituálisával)
határozzák meg az elveket, a kritériumokat és segédeszközöket a tárgyra
vonatkozó döntés meghozatalához.
Döntő fontosságú a püspök gondoskodása és a papok közti testvéri
kapcsolat a cölibátusra nevelésben.
A szeminárium nevelői programjában világosan, kétértelműségek nélkül
és pozitív módon kell bemutatni a cölibátust. A szeminaristának
pszichés és szexuális érettséggel és egészséges imaélettel kell
rendelkeznie, továbbá egy lelki atya vezetése alá kell helyeznie magát.
A spirituálisnak segítenie kell a szeminaristát az érett és szabad
döntés meghozatalában, melynek alapjai a papi barátság és az önfegyelem
értékelése, a magány elfogadása és a kiegyensúlyozott fizikai és
pszichés alkat. Mindehhez a szeminaristáknak jól kell ismerniük a II.
Vatikáni Zsinat tanítását, a Sacerdotalis Caelibatus enciklikát
és a Nevelési Kongregáció 1974-ben a cölibátusra nevelésről kiadott
instrukcióját.
Hogy a szeminarista a mennyek országáért szabad döntéssel
választhassa a papi cölibátust, ismernie kell, hogy mi a szexualitás
keresztény és igaz emberi értelme és célja a házasságban és a
cölibátusban. A krisztushívőket is meg kell tanítani a papi
cölibátushoz tartozó evangéliumi, lelki és pásztori okokra, és arra
kell nevelni őket, hogy együttműködéssel, megértéssel és barátsággal
segítsék a papokat."[155]
Az értelmi képzés: a hit megértése
51. Az értelmi képzésnek megvannak a maga sajátosságai, mégis oly
szorosan kapcsolódik az emberi és lelki neveléshez, hogy azoknak
szükszégszerűen kifejeződéselesz: úgy jelenik meg, mint az értelem
követelménye, mellyel az ember "az isteni értelem fényének részesévé
válik",[156] s próbálja elsajátítani
azt a bölcsességet, mely fölfedezi
az Istenhez vezető utakat és a Hozzá kötődés módját.
A papnövendékek értelmi képzésének sajátosságát a fölszentelt
szolgálat természete határozza meg, s ma különösen fontossá teszi az
"új evangelizáció" kihívása, melyre az Úr a harmadik évezred küszöbén
serkenti Egyházát."Ha minden kereszténynek készen kell állnia arra,
hogy megvédje a hitet és a reményt, mely bennünk él (vö. 1Pt 3,15), akkor sokkal
inkább fordítsanak gondot a papnövendékek és a papok értelmi képzésére
a képzésben és a lelkipásztori tevékenységben, hogy a testvérek
üdvössége érdekében egyre mélyebb ismereteket szerezzenek az isteni
misztériumokról."[157] A mai
körülmények -- tudniillik a nagy vallási
közömbösség, az értelem objektív és egyetemes igazságot megismerő
képességébe vetett bizalom megingása, továbbáa tudományos és technikai
fölfedezések által fölvetett új és bonyolult problémák -- fokozottan
igénylik a mélyebb értelmű képzést, melynek révén a papok is
alkalmasabbá válnak arra, hogy Krisztus változatlan Evangéliumát e
körülmények között is hirdetni tudják és az emberi értelem jogos
követelményeinek megfelelően hihetővé tudják tenni. Mindehhez
csatlakozik még a pluralizmus jelensége; e pluralizmus, melyet a mai
emberek nem csupán polgári, hanem az egyházi közösségekben is napról
napra jobban érzékelnek, különleges megkülönböztetési készséget
igényel: s e nehézség további oka annak, amiért jobban kell törődni az
értelmi képzéssel.
Az értelmi képzés e "pásztori" szempontja csak megerősíti az egész
nevelési folyamat föntebb említett egységét, mert a sok tényezőt ez
fogja össze. Ezért a tanulást, mely a papnövendékek életének nagyobbik
részét teszi ki, semmiképpen nem szabad a hivatásbeli és lelki,
keresztény és emberi érlelődés másodlagos vagy pusztán külsőséges
elemének tekinteni; valójában ugyanis a tanulás, főként a teológia
tanulása révén a leendő pap Istenigéjével kerül kapcsolatba, a
tanultakkal naponta gyarapítja lelki életét és egyre alkalmasabbá válik
a pásztori feladat vállalására. A Szinodus szerint a pásztori szempont
az összes teológiai tanulmányok egységesítő mozzanata:[158] "Hogy ez az
értelmi képzés a lelkipásztorkodás igényeinek valóban megfeleljen,
összekapcsolandó azzal a lelki úttal, melyen Isten személyes
megtapasztalása történik: tudniillik hogy a növendékek ne csupán
fogalmi ismeretekben gyarapodjanak, hanem jussanak el arra a szívbéli
intuícióra, mely által Isten misztériumait 'először ők maguk képesek
látni, azután közölni tudják a testvérekkel'."[159]
52. Az értelmi képzésben különös jelentősége van a filozófiai
tanulmányoknak, melynek eredményeként mélyebb megértés és
értelmezés születik az ember személyéről, szabadságáról, a világgal és
Istennel való kapcsolatáról. A filozófia tehát nagyon szükségesnek
látszik, nemcsak azért, mert kapcsolat van a filozófiai témák és az
üdvösség misztériuma között, amely kapcsolatot a teológia tudománya a
hit magasabbrendű világosságánál vizsgál,[160]
hanem a mai kultúra
állapota miatt is, mely parancsoló sürgetéssel a "szubjektivizmust" az
igazság mércéjévé és kritériumává teszi. Csak egy helyes filozófia
képes a papnövendékekben kialakítani annak tudatát, hogy az értelem
közvetít az emberi lélek és az igazság között, mely igazságot a maga
teljességében csak Krisztus nyilatkoztatja ki nekünk. Nem kevésbé
jelentős a filozófia az "igazság bizonyosságának" megvédésében, mert
csak erre támaszkodhat az a teljes és személyes odaadás, mellyel a pap
Jézusnak és az Egyháznak adja magát. Bárki könnyen megérti ugyanis,
hogy miért kapcsolódnak a legkonkrétabb kérdések -- például, ki a pap
és miben áll missziós küldetése ? -- olyan szorosan például ahhoz a
nagyon elvont kérdéshez, hogy miaz igazság: ha ugyanis nem lehetünk
bizonyosak az igazság felől, ki teszi kockára az életét, vagy ki
várhatja el mástól, hogy életét adja érte?
A filozófia nagyban hozzájárul az értelmi képzéshez az "igazság
tiszteletének", tudniillik az igazság szeretetteljes megbecsülésének
növelésével, minek eredményeként az igazságot az
emberek nem emberi alkotásnak tekintik, mellyel kényük-kedvük szerint
bánhatnak, hanem isteni ajándéknak, aki végsősoron Ő maga, a legfőbb
Igazság; az emberi értelmet olyannak ismerik meg, mely
jóllehet nehezen és gyakran korlátozottan, de föl tudja ismerni az
egyetemes és objektív igazságot, legalábbis azt, mely Istenre és saját
létének értelmére vonatkozik; belátják, hogy a hit nem nélkülözheti az
értelmet és a "gondolkodás" fáradságát a maga témakörében, miként ezt
oly kiválóan tanúsítja Szent Ágoston: "Vágytam arra, hogy értelemmel
lássam, amit hittem, és sokat vitatkoztam és fáradoztam."[161]
Az ember és az emberi társadalom folyamatainak mélyebb megértésében
nagy segítséget jelentenek az úgynevezett "embertudományok" --
ilyenek a szociológia, a pszichológia, a közgazdaságtan és a politika,
valamint a tömegtájékoztatás tudománya --, s e megértés következtében a
pásztori szolgálat jobban "meg tud testesülni". Mindezek, legalábbis a
pozitív és leíró tudományok nagyon segíthetik a leendő papot annak a
korszerűségnek megélésében, melyet Jézus Krisztustól tanul."Krisztus
ugyanis -- miként VI. Pál mondta -- korának konkrét embereivel lépett
kapcsolatba, és nem röstellt a nyelvükön szólni. Aki tehát hűséges akar
maradni Hozzá, törekedjen arra, hogy az Ő korszerűségét a mai
emberekkel érintkezve folytassa."[162]
53. A leendő pap értelmi képzésének természetes és
fő alapja a szent
tudomány, azaz a teológia. Ennek értéke és hitelessége a teológia
természete iránt tanúsított féltő tisztelettől függ, melyet
összefoglalva a Szinodus Atyái így fejeztek ki: "Az igazi teológia
hitből fakad és hitre akar vezetni."[163]
Ez az, amit az Egyház, s
főként
Tanítóhivatala mindig meg akart őrizni, s ugyanezt követték azok a nagy
teológusok, akik századokon át folyamatosan gazdagították az Egyház
letéteményét. Szent Tamás nyíltan a teológia habitusának, azaz
megmaradó cselekvési elvének nevezi a hitet,[164]
és szerinte az egész
teológia arra van rendelve, hogy a hitet táplálja.[165]
A teológus ezért hívő ember, azaz hitből táplálkozik; de olyan hívő,
aki kérdez is a hitről (fides quaerens intellectum), hogy mélyebben
megértse. Ezért e kettő, a hit és érett magyarázata teljesen
összefonódik; az igazi teológia természete e kettő egymásra
rendeltségéből és egymás átjárásából következik, s ez határozza meg
tartalmát, módszereit és szellemét, ahogyan a szent tudományt
kidolgozza és vizsgálja.
Miként a teológia kiindulási és végpontja, a hit személyes
kapcsolatot tesz lehetővé a hívő és Krisztus között az Egyházban, úgy a
teológiának is belülről fakadóan krisztológiai és ekkleziológiai
vonásai vannak, melyeket a papságra készülőnek tudatosan vállalnia
kell, nemcsak a saját élete, hanem pásztori szolgálata miatt is. Amint
Isten igéjének elfogadása, a hit azonnal átfordul a hívő Jézus
Krisztusnak -- Isten világnak mondott tökéletes és végső Igéjének (vö. Zsid 1,1)
-- adott radikális válaszává, ugyanúgy a teológiai reflexió középpontja
sem lehet más, csak Jézus Krisztus, Isten bölcsessége. Következésképpen
az érettebb reflexió úgy tekintendő, mint a Krisztus gondolataiban való
részesedés (vö. 1Kor 2,16),
emberi tudomány formájában (scientia fidei).
Egyidejűleg a hita hívőt az Egyházhoz köti és életében részesíti,
hiszen az Egyház "a hit közössége." Ebből következik, hogy a
teológiának komoly egyházi jellege van, mert nem más, mint az Egyház
egy tagjának, a teológusnak az Egyház hitéről kiérlelt
elmélkedése.[166]
A teológiához természete szerint hozzátartozó krisztológiai és
ekkleziológiai vonások a papnövendékeket segítik a tudományos munka
elsajátításában, s abban, hogy napról napra jobban szeressék Krisztust
és az Ő Egyházát; e szeretet, miközben lelki életüket gazdagon
táplálja, örömet és erőt ad szolgálatukhoz. Ez volt a II. Vatikáni
Zsinat szándéka, amikor az egyházi tanulmányok felülvizsgálatáról
szólva így nyilatkozott a filozófiai és teológiai tudományokról: "A
filozófiai és teológiai tantárgyakat jobban egyeztessék, és egységesen
arra irányítsák, hogy a növendékek lelkében egyre jobban föltáruljon
Krisztus misztériuma, mely az egész emberi nem történelmét érinti, az
Egyházra szüntelenül árad, s főként a papi szolgálat révén
működik."[167]
A teológiai képzés és a lelki élet, különösen az imádság, nagyon jól
megférnek egymással s kölcsönösen támogatják egymást, mert sem az
imádság és a lelki élet nem akadályozza a szorgalmat, sem a teológia
nem veszi el az imádság ízét és illatát. Helyesen figyelmeztet Szent
Bonaventura: "Ne higgye senki, hogy elég neki az olvasás kenet nélkül,
a spekuláció áhítat nélkül, a kutatás csodálkozás nélkül, a szemlélés
ujjongás nélkül, a tevékenység jámborság nélkül, a tudomány szeretet
nélkül, a megértés alázatosság nélkül, a tanulás isteni kegyelem
nélkül,a tükör az Istentől sugallt bölcsesség nélkül."[168]
54. A teológiai képzés összetett és nagyon
fáradságos munka. A
papnövendéket úgy kell vezetni, hogy Isten Jézus Krisztusban
kinyilatkoztatott igazságairól egységes látásra jusson, s
megtapasztalja az Egyház által megélt, teljes és csorbítatlan hitet. De
éppen ez a nehézség: hogyan lehet megismerni az "összes" keresztény
igazságot, éspedig úgy, hogy ne önkényesen válogassanak bennük? A
papnövendéket segíteni kell abban, hogy a különböző teológiai
tantárgyak szintézisét kapja, mely tárgyaknak egyebként csak akkor van
igaz értékük, ha mélységes kapcsolat van köztük.
A teológia tudománya a hit földolgozásában két irányt követ: az első
Isten Igéjének kutatása, tudniillik a Szentírásban leírt Igéjé,
melyetaz Egyház élő hagyománya őriz és az egyházi Tanítóhivatal
tekintéllyel magyaráz; ebből született a szentírástudomány, "melynek az
egész teológia lelkének kell lennie";[169]
továbbá a patrisztika és a
liturgika, az egyháztörténelem és az egyházi tanítás története. A másik
irány az ember útja, aki párbeszédben van Istennel, az emberé, aki
meghívást kapott arra, hogy "higgye", "élje" és másokkal "közölje" a
hitet, ami más szóval a keresztények "éthosza"; ebből született a
dogmatika, az erkölcsteológia, a lelki élet teológiája, a kánonjog és a
lelkipásztorkodás teológiájának tudománya.
A hívő emberre figyelve a teológiai tudománynak vizsgálnia kell a hit
és az értelem közötti állandó kapcsolatokat, ezzel foglalkozik a fundamentális
teológia, melynek tárgya a keresztény kinyilatkoztatás ténye és
annak egyházi továbbadása; valamint a társadalmi és kulturális
körülményeket az adott korszakban, ide tartoznak azok a
tudományágak, melyek az emberi szellem égető kérdéseire válaszolva
részletesebben foglalkoznak egy-egy kérdéssel: ilyen például az Egyház szociális
tanításának tudománya, mely "a teológiához, egész különlegesen az
erkölcsteológiához tartozik"[170] és
az új evangelizáció lényeges
eleme;[171] a missziológia, az
ökumenizmus, s a
zsidósággal, az iszlámmal és a többi nem keresztény vallással
foglalkozó tudományok.
55. A mai teológiai képzésnek tartózkodnia kell
azoktól a
problémáktól, melyek nem ritkán nehézségeket, feszültséget és zavart
keltenek az Egyház belső életében. Gondolni lehet például a
Tanítóhivatal döntései és a teológiai kutatás közötti kapcsolatra,
melyet nem mindig a kölcsönös összhang és együttműködés jellemez.
Valójában "az Egyház élő Tanítóhivatala és a teológia -- jóllehet
ajándékaik és feladataik különbözőek -- egyazon végső célra irányul,
tudniillik, hogy Isten népét a szabaddá tevő igazságban megőrizze, s
így a 'nemzetek világossága' legyen. Az egyházi közösség e
teológiaiszolgálata és a Tanítóhivatal között kölcsönös kapcsolat van.
A Tanítóhivatal dolga, hogy az apostolok tanítását hitelesen
adja tovább, a teológusok munkája segítségével oldja föl a hittel
szemben támasztott ellenvetéseket, s távolítsa el a hitet eltorzító
tényezőket, sőt a Jézustól kapotttekintéllyel új tételeket fogalmazzon
meg, melyeknek azonban összhangban kell lenniük a kinyilatkoztatott
tanítással: ezt fejti ki vagy alkalmazza az új konkrét körülményekre. Ateológia
dolga, hogy állandóan mélyebbre hatoljon Isten Igéjében, amint azt a
Szentírás őrzi és a Tanítóhivatal vezetésével az Egyház hagyománya
továbbadja; a kinyilatkoztatott tanítást az értelem igényei szerint
kell napról napra jobban tisztáznia és rendszereznie."[172] Ha pedig a
Tanítóhivatal és a teológia közti összhang valami miatt sérülne,
óvakodni kell attól, hogy kétértelműség vagy zavar támadjon, ugyanis
mindenkinek világosan különbséget kell tennie "az Egyház általános
tanítása és a teológusok véleményei, illetve bizonyos divatos
irányzatok között".[173] Az Egyházban
ugyanis semmiféle "párhuzamos
Tanítóhivatal nem létezik, mert az csak egy van, tudniillik Péteré és
az apostoloké, a pápáé és a püspököké".[174]
Egy másik kérdés akkor vetődik föl, amikor a szeminaristák a
teológiát egyetemen tanulják. E kérdés a szigorúan tudományos teológia
és e tudományok lelkipásztori rendeltetése közti kapcsolatról, azaz a
teológia pásztori természetéről szól. A teológia és a teológiai képzés
tudományos és lelkipásztori jellege összeegyeztethető, bár más dolog a
teológia és más annak pedagógiai módszere, s ezeket nem szembeállítani
kell egymással, hanem különböző irányokból mindkettőnek a "hit
megértése" felé kell hatnia. Amikor azt mondjuk, hogy a teológiának
lelkipásztori jellegűnek kell lennie, ez nem azt jelenti,hogy kevésbé
tudományos legyen, vagy hogy el kell vetni a tudományos módszereket,
hanem azt, hogy a tanárok gondoskodjanak arról, hogy a papnövendékek az
adott hely kulturális körülményei között jól fölkészüljenek az
Evangélium hirdetésére, és apostoli tevékenységüket megfelelő teológiai
szemlélettel végezzék. Így egyrészt a teológiai szaktárgyak szigorú
tudományos követelményeinek megfelelő tanulmányok segíteni fogják a
lelkipásztorok teljes és mélyreható képzését abban, hogy a hit
tanítómesterei lehessenek; másrészt a lelkipásztori cél érzékelése
valóban hatékonnyá fogja tenni a papnövendékek számára a teológia
komoly tudományos elsajátítását.
További kérdés adódik abból, hogy ma sokan érzik a "kultúrák
evangelizációjának", más szóval a "hithirdetés inkulturációjának"
szükségességét. A kérdés elsősorban pásztori jellegű, és a
papnövendékek képzésében egyre inkább tekintettel kell lenni rá: "a mai
körülmények között, amikor a világ különböző részein mind az ősi, mind
a modern kultúrákban idegen elemnek tekintik a keresztény vallást,
nagyon fontos, hogy az egész értelmi és humán nevelésben szükségesnek
és lényegesnek tekintsék az inkulturációt".[175]
Ehhez pedig elsősorban
biztos és igaz teológia szükséges, melyet az Egyház inkulturációról
vallott egészséges elvei hatnak át. Ezek az elvek, mivel Isten Igéje
megtestesülése misztériumával és a keresztény antropológiával
kapcsolatosak, az inkulturáció igaz fogalmát is meg tudják világítani.
Ez ugyanis nem egyéb, mint engedelmesség -- a különböző és helyenként
szembenálló kultúrák közepette -- az Úr Krisztus parancsának, hogy az
Evangéliumot minden nemzetnek a föld szélső határáig kell
hirdetni. Ez az engedelmesség azonban nem vezet szinkretizmushoz, nem
is adaptálhatja egyszerűen az evangéliumi üzenetet, hanem azt kell
elérnie, hogy az Evangélium elevenen behatolva e kultúrákba szinte
"megtestesüljön" bennük, elutasítva a keresztény hittel és élettel
össze nem egyeztethető kulturális elemeket, s elfogadva és fölemelve a
valós értékeket, hogy a szóban forgó kultúra eljusson az üdvösség
Krisztustól eredő misztériumához.[176]
Nagyobb figyelmet kell szentelni
az inkulturáció kérdésére, ha maguk a papnövendékek valamely erős, régi
kultúrából jönnek, s egy új életformát kell fölfedezniük. Útjukon két
dologra kell figyelni: egyrészt nem szabad alacsonyabb követelményeket
állítani eléjük, nehogy emberi, keresztény és papi értékeik kevésbé
bontakozhassanak ki, másrészt indokolatlanul meg ne fosszák őket saját
kultúrájuk és hagyományuk értékeitől.[177]
56. A II. Vatikáni Zsinat tanítása és a Ratio
fundamentalis
kezdetű gyakorlati irányelvgyűjtemény alapján kezdődött meg a
szemináriumok filozófiai és teológiai oktatásának megújítása. E
megújulás, bár vannak még alakítandó vagy továbbfejlesztendő
részletkérdések, sokat javított az értelmi képzés állapotán."A Szinodus
Atyái gyakran és világosan kifejezték, hogy föltétlenül meg kell
valósítani a szemináriumokban és tanulmányi házakban a nemzeti és
egyetemes Ratio fundamentalist."[178]
Határozottan szembe kell szállni a tanulmányok komolyságát föllazító
irányzattal, mely néhány egyházi intézményben mutatkozik a filozófiai
és teológiai tanulmányokat megkezdő növendékek hiányos alapképzése vagy
erkölcsi fogyatékosságai miatt. A jelen bonyolult helyzet azt javallja,
hogy csak azokat nevezzék ki tanárnak, akik szellemileg uralják a kor
problémáit, s tudásukkal, valamint érvelésük mélységével és
érthetőségével válaszolni tudnak a mai ember kérdéseire, melyekre nincs
teljes és végső válasz, csak Jézus Krisztus Evangéliumában.
A lelkipásztori képzés: részesedni Jézus Krisztusnak, a Jó
Pásztornak szeretetében
57. A papnövendékek hosszas képzése arra irányul,
hogy amennyire
csak lehet, tanuljanak meg Krisztusnak, a Jó Pásztornak szeretetében
részesedni. E nevelésnek tehát minden egyéb előtt pásztori jellegűnek
kell lennie. A nagyszemináriumokról szólva az Optatam totius zsinati
dekrétum világosan kimondta: "Bennük az egész nevelésnek arra kell
irányulnia, hogy a növendékek Jézus Krisztusnak, a Tanítónak, Papnak és
Pásztornak példája szerint igazi lelkipásztorokká formálódjanak.
Készüljenek föl tehát az Ige szolgálatára, hogy Isten
kinyilatkoztatott szavát egyre jobban megértsék, szívükben hordozzák,
ajkukkal és tetteikkel kifejezzék; az istentisztelet és a
megszentelés szolgálatára, hogy imádkozva és a liturgia szent
cselekményeit végezve az Eucharisztia áldozata és a szentségek által
megvalósítsák az üdvösség művét; a pásztori szolgálatra, hogy
meg tudják jeleníteni az emberek előtt Krisztust -- aki nem azért jött,
hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon és életét adja
megváltásul sokakért (Mk 10,45; vö.
Jn 13,12-17) --, s hogy mindenki szolgáiként sokakat
megnyerjenek (vö. 1Kor 9,19)."[179]
Ugyanez a dekrétum hangsúlyozottan ajánlja a humán, a lelki és az
értelmi képzések közötti kapcsolatot, nem feledkezve meg a
lelkipásztori célról sem. Így a lelkipásztori cél sajátos jelleget ad a
humán és a lelki képzésnek, célratörővé és egységessé teszi a
papnövendékek egész nevelését.
A lelkipásztori képzés a többihez hasonlóan szellemi elfogadást és
gyakorlati alkalmazást tételez föl, és a lélekben gyökerezik, mely
minden erő és fejlődés forrása.
A lelkipásztorkodás teológiájának vagy gyakorlati
teológiának teológiai tantárgynak -- a Szentlélek erejéből a
történelemben naponta épülő Egyház tudományos megközelítésének -- kell
lennie. Tárgya tehát az Egyház mint az "üdvösség egyetemes
szentsége"[180], mint a Jézus
Krisztusban, az Igében, a Szentségben és
a
Szeretet szolgálatában jelenlévő üdvösség jele és élő eszköze. A
pásztori tevékenység ugyanis nem mesterség vagy módszerek, kísérletek
és szervezések halmaza, hanem teológiai méltósága van, mert alapelveit
és gyakorlati szempontjait a századok során az Egyház lelkipásztori
tevékenységében a hitből meríti. Annak az Egyháznak tevékenységében,
mely napról napra szüli önmagát Szent Béda Venerabilis tétele szerint:
"Az Egyház is naponta szüli az Egyházat".[181]
Ezen elvek és szempontok
között különösen fontos annak a társadalmi, kulturális és egyházi
környezetnek a megítélése, melyen belül a lelkipásztori tevékenység
folyik.
A lelkipásztorkodás teológiájának meg kell világítania a
gyakorlatot, ami azáltal történik, hogy a papnövendékek fokozatosan s
mindig összhangban a nevelés egészével, kezdenek bekapcsolódni a
lelkipásztori szolgálatba. Az itt szerzett "tapasztalatokból" szabályos
"lelkipásztori gyakorlat" állhat össze, mely meghatározott ideig tart
és módszertani kiértékelés kíséri.
A lelkipásztori tudomány és gyakorlat belső forrásból fakad, melyet
a nevelésnek őriznie és értékelnie kell. E forrás a napról napra
mélyebb közösség Jézus pásztori szeretetével, mely miként az Ő
egész üdvözítő művének elve és ereje, ugyanúgy az ordo szentségében
kiáradó Szentlélek erejéből a papi szolgálat elve és ereje lesz. A
lelkipásztori képzés tehát nemcsak elméleti szakértelmet és gyakorlati
rátermettséget akar nyújtani, hanem és elsősorban annak a lelkületnek
növekedését célozza, melyben Krisztusnak, a Jó Pásztornak vágyai és
szándékai élnek: "Ugyanaz az érzület éljen bennetek, ami Krisztus
Jézusban is volt"(Fil 2,5).
58. Ha a lelkipásztori képzést így értjük, akkor nem
fokozható le
valami előgyakorlattá, mintha a papnak elegendő volna elsajátítani
valami pásztori gyakorlatot. A szemináriumnak föl kell ébresztenie
növendékeiben a lelkipásztori érzéket, hogy tudatosan és éretten
vállalják kötelezettségeiket, megtanulják mérlegelni a problémákat,
megállapítani sorrendjüket és kiválasztani a megoldásukhoz megfelelő
utakat és eszközöket; s mindezt úgy, hogy a hitre és a
lelkipásztorkodás teológiájára támaszkodnak.
A papnövendékek már a szolgálat első próbálgatásaival be tudnak
kapcsolódni részegyházuk élő pásztori hagyományába; lépésről lépésre
haladva előre megtanulhatják egyre tágabb látókörben szemlélni a
problémákat, s az egyetemes Egyház életének missziós jellegét érzékelve
próbálgassák az együttműködést egymással és a papokkal, akik mellé e
gyakorlatra küldik őket. Ezeknek a szemináriummal kapcsolatban álló
lelkipásztoroknak szintén nem csekély nevelői felelősségük van.
A lelkipásztori gyakorlat helyének megválasztásánál külön
figyeljenek a plébániára[182] , a
lelkipásztori tapasztalat szerzésének
eleven sejtjére, ahol a pap később a konkrét problémákkal találkozni
fog. A Szinodus Atyái konkrét példákat soroltak föl (beteglátogatás,
menekültek, kivándoroltak és nomádok gondozása, szeretetszolgálat,
szociális törődés), amikor ezt írták: "A papnak Krisztus szeretete
tanújának kell lennie, aki 'átvonult jót cselekedvén' (AőCsel 10,38), az anya és
tanítómester Egyház gondoskodása látható jelévé kell válnia. A mai
embert annyi nyomorúság sújtja, főként a harmadik világban,ahol
embertelen szegénység, vak erőszak és igazságtalan kizsákmányolás
szorongatja, ezért Isten minden jóra kész emberének (vö. 2Tim 3,17) harcolnia kell
jogaiért és méltóságáért, óvakodva attól, hogy hamis ideológiákhoz
csatlakozzék, nehogy dicsőségre törekedvén megfeledkezzék arról, hogy a
világot egyedül Krisztus keresztje váltotta meg."[183]
A lelkipásztori tevékenység lassan ráneveli a leendő papnövendéket
arra, hogy "tekintélyi" küldetését a közösségben "szolgálatként" élje
meg, távol tartva magától minden felsőbbrendűséget és a hatalom olyan
gyakorlását, amit nem igazol a pásztori szeretet. A lelkipásztori
képzés érdekében a papnövendékek tapasztalatainak "szolgálati"
jellegűeknek kell lenniük, azaz szorosan kell kapcsolódniuk az egész
papképzés egyéb szükségleteihez, s anélkül, hogy hátráltatnák a
tanulást, az igehirdetésre, a liturgiára és a kormányzásra kell
fölkészítsenek. Mindez konkréten a lektorok, az akolitusok és a
diákonusok szolgálatában valósulhat meg.
59. A lelkipásztori tevékenységnek természete
szerint azt az
Egyházat kell építenie, mely lényege szerint "misztérium", "közösség"
és "küldetés", s ezekre a szolgálatban tekintettel kell lenni, illetve
meg kell valósítani őket.
E szempontból alapvető annak tudata, hogy az Egyház misztérium, tudniillik
isteni mű, Krisztus Lelkének gyümölcse, a kegyelem hatékony jele, a
keresztény közösségbenjelenlévő Szentháromság. Ennek tudata, anélkül,
hogy csökkentené a pásztor kötelességérzetét, meggyőzi arról, hogy az
Egyház növekedése aLélek ingyenes ajándéka, s a maga pásztori
szolgálata -- mely Isten kegyelméből van rábízva a szabad és felelős
emberre -- nem egyéb, mint a "haszontalan szolga"evangéliumi
szolgálata (vö. Lk 17,10).
Az a tudat, hogy az Egyház közösség a papnövendéket
alkalmassá teszi arra, hogy a közösség tevékenységét végezze, együtt
dolgozván az Egyház többi munkásával: a püspök a papokkal, az
egyházmegyés papok a szerzetesekkel, a papok a laikusokkal. Ez az
együttműködés azonban megköveteli a sokfajta hivatal, a különböző
hivatások, karizmák és ajándékok -- melyeket a Lélek ajánl föl és ad
Krisztus teste tagjainak -- ismeretét és megbecsülését; megkívánja az
Egyházon belül önmaga és mások identitásának pontos érzékelését, s
végül a kölcsönös bizalmat, türelmet, kedvességet, megértést és
figyelmességet; forrásának pedig az Egyház szeretetében kell lennie,
mely erősebb minden egyéb -- önmagára, saját csoportjára vagy
társaságárairányuló -- szeretetnél.
Nagyon jelentős a papnövendékek fölkészítése a laikusokkal való
együttműködésre. A Zsinat szerint "szívesen hallgassák meg a
laikusokat, testvériesen mérlegeljék kívánságaikat, s ismerjék el az
emberi tevékenység különböző területein tapasztalataikat és
illetékességüket, hogy velük együtt képesek legyenek fölismerni az idők
jeleit".[184] A legutóbbi rendes
Püspöki Szinodus így nyilatkozott a
laikusok lelkipásztori tevékenységéről: "A papnövendék váljék képessé
arra, hogy a krisztushívő laikusoknak, főként a fiataloknak be tudja
mutatni a különböző -- a házasságra, a szolgálatra, az apostolkodásra,
a lelkipásztori szolgálatban való részvételre, a megszentelt életre, a
politikusi pályára, a tudományos kutatásra, a tanításra szóló --
hivatásokat, és serkenteni tudja őket. Legyen képes feladataikat
elismerve és tisztelve megtanítani a laikusokat arra, hogy hivatásukat
az Evangélium fényénél éljék meg."[185]
Végül annak tudata, hogy az Egyház "missziós" közösség, a
papnövendéket arra neveli, hogy szeresse és élje meg az Egyház missziós
természetét és tevékenységét; legyen nyílt és készséges az Evangélium
hirdetésének sokféle alkalmára, nem feledkezvén meg azokról a
lehetőségekről, melyeket a tömegtájékoztató eszközök nyújtanak;[186]
hogy
belsőleg kész legyen a Lélek indításainak követésére, s esetleg arra,
hogy a püspök az ország határain kívüli misszióba küldi.[187]
II. A PAPNEVELÉS SZÍNHELYEI
A nagyszeminárium nevelő közössége
60. A nagyszemináriumot s a hozzá hasonló szerzetesházakat a II.
Vatikáni Zsinat szükségesnek ítélte a papnövendékek neveléséhez,[188]
amit a Szinodus a következő szavakkal erősített meg: "A nagyszeminárium
intézményét mint a nevelés legjobb helyét újra meg kell szilárdítanunk.
Ez a kifejezetten a papnövendékek nevelését szolgáló ház, megfelelő
elöljárókkal a közösségi és hierarchikus élet fizikailag is rendes
tere. Az intézmény századok óta nagyonsok gyümölcsöt termett az egész
földkerekségen."[189]
A szeminárium úgy jelenik meg, mint meghatározott tér egy bizonyos
időre; mindazonáltal a szeminárium elsősorban fokozatosan nevelő
közösség: egy olyan közösség, melyet a püspök alapított, hogy
mindazoknak, akiket az Úr, mint az apostolokat, szolgálatra hívott,
olyan nevelésben részesítse, mint amilyet az Úr az apostoloknak tartott
fenn. Az Evangéliumokból ugyanis látszik, hogy az apostoli szolgálat
föltétele a Jézussal hosszabb időn át megélt közösség. Ez a
Tizenkettőtől megkövetelte, hogy önként és határozottan elhagyják
szülőhelyüket és megszokott munkájukat, sőt még legközelebbi
hozzátartozóikat is, amit bizonyos értelemben az Úr minden
tanítványától megkíván (vö. Mk
1,16-20; 10,28k; Lk 9,23.57-62; 14,25-27). Már többször szóltunk
arról a Márk által
ránk hagyományozott kapcsolatról, mely az apostolokat Krisztushoz és
egymáshoz kötötte: mielőtt ugyanis az Úr elküldte őket prédikálni és
betegeket gyógyítani, "magához hívta őket" (Mk 3,14).
A szeminárium tehát természete szerint folytatása az Ő szavát
hallgató, a húsvét felé zarándokló, s a Szentlélek ajándékát a
küldetéshez váró, Jézus körül élő apostolok közösségének. Ez az eszmény
arra indítja a szemináriumot, hogy a sokféle változás és viszontagság
közepette, melyekben mint emberi intézménynek része volt,
találja meg azt a formát, melyben hű tud maradni az evangéliumi
értékekhez és megfelelő választtud adni a kor szükségletei és
körülményei szerint.
A szeminárium önmagában az Egyház életének egyedülálló
megtapasztalása. Benne ugyanis a püspök a rektor és a többi nevelők
közös és felelősségteljes szolgálata által van jelen. E szolgálatot a
püspöknek kell szüntelenül buzdítania, hogy a tanítványok a megfelelő
pásztori és apostoli nevelés által éretté váljanak. A közösség minden
egyes tagját a Lélek gyűjti össze testvéri egységben a szemináriumban,
s valamennyien a saját ajándékukkal járulnak hozzá, hogy a növendékek a
hitben és a szeretetben növekedjenek, méltón készüljenek a papság
fölvételére, s így meg tudják jeleníteni az Egyházban Krisztust, a Jó
Pásztort.
Már pusztán emberileg is arra kell törekednie a nagyszemináriumnak,
hogy "mély barátsággal és szeretettel összefogott közösség, szinte egy
örömben élő család legyen".[190]
Keresztény szempontból, miként a
Szinodus Atyái tanítják, a szemináriumnak "az egyházi közösség" képévé
kell válnia..."az Úr tanítványainak közösségévé, melyben ugyanazt a
liturgiát végzik, az imádságos lelkületet életté váltják, s melyet
naponta Isten Igéjének elmélkedése, az Eucharisztia vétele, a testvéri
szeretet és az igazságosság gyakorlása formál; olyan közösséggé,
melyben a közösségi élet folyamán Krisztus Lelke és az Ő Egyháza iránti
szeretete ragyog föl."[191] Az egyházi
életről, melyet a szemináriumban
ki kell alakítani és gyakorolni kell, a Szinodus Atyái ezt tanítják:
"Mint egyházi közösség -- legyen akár egyházmegyei, egyházmegyeközi
vagy szerzetesi szeminárium -- ápolja a püspökükkel és a
presbitériummal való összetartozás érzését a jelöltekben, azáltal, hogy
megtanítja őket osztozni azok reményében és aggodalmaiban, s e
nyitottságukat fokozatosan kiterjeszti az egyetemes Egyház
szükségleteire is."[192] A
papnövendékek lelkipásztori képzése és
szolgálata érdekében -- mely természete szerint egyházi jellegű -- a
szemináriumot ne egyszerűen kollégiumnak vagy iskolának tekintsék,
hanem bensőséges és sajátosan egyházi közösségnek, mely föleleveníti a
Tizenkettő Jézus körüli életét.[193]
61. A szeminárium tehát nevelő egyházi közösség,
sőt egész
különlegesen nevelő közösség. Természetét sajátos célja határozza meg:
az a feladat, hogy a leendő papok hivatását tevékenyen kísérje,
hivatásukról igaz ítéletet alkosson, s egyben megadja a szükséges
segítséget ahhoz, hogy a meghívottak válaszolni tudjanak a meghívásra,
s jól föl tudjanak készülni az ordo szentségének fogadására; hogy
azután sajátos kegyelmi ajándékaikkal tudatosan vállalni tudják
kötelességeiket, melyek által hasonlóvá válnak Jézushoz, az Egyház
Fejéhez és Pásztorához, s képesek lesznek az Ő üdvözítő küldetését az
Egyházban és a világban teljesíteni.
Az egész szemináriumi élet mint nevelő közösség összes
megnyilvánulásával a papnövendékek humán, lelki, értelmi és
lelkipásztori képzését célozza. E képzésnek, bár nagyon sok közös eleme
van az Egyház többi tagjának humán és keresztény képzésével, vannak
mozzanatai, formái és sajátságai, melyek céljából, a papnevelésből
fakadnak.
A nevelői feladat témái és formái megkövetelik, hogy a
szemináriumnak -- részben szerves egysége, részben célja és létének
indoka, a papnevelés érdekében -- hiteles természetét kifejező, saját
életrendje legyen. A Szinodus Atyái ezt írták: a szemináriumnak "mint
nevelő közösségnek jól meghatározott, egységes és harmonikus programmal
kell rendelkeznie, aminek biztosítéka a vezetés, a rektor és
munkatársainak egysége, s
a napirend, a különböző gyakorlatok, a közösségi élet és a tanulás
közti összhang. E programnak -- sajátos célja s egyedüli indoka
érdekében, mely a leendő papok, az Egyház Pásztorainak képzése --
biztosnak és határozottnak kell lennie."[194]
A program valóban hatékonnyá tétele végett az általános alapelvekből
konkrét szabályokat kell leszűrni, melyek rendezik a közösségi életet
és előírnak bizonyos napirendet és teendőket.
Egy másik szempontot is meg kell említenünk: a nevelés természete
szerint történeti személyek kísérése egy cél felé vezető úton, mely a
választottéletforma. Ezért világosan kell látni az elérendő célt, a
hozzá vezető utat, az úton járó embert, s neki minden nehézségét,
kérdését és növekedését. Ez bölcs és szelíd lelkületet kíván, mely
erkölcsi kérdésekben és a lelkiismeret dolgaiban nem hajlandó
kompromisszumokra, de igaz szeretettel és megértéssel van a papságra
törekvő ember iránt. Ez nemcsak egyes személyekre, hanem azokra a
társadalmi és kulturális körülményekre is érvényes, melyekben a
szemináriumok élnek. Ebben az értelemben a nevelés állandó megújításra
szorul, amit a Szinodus Atyái világosan láttak: "Megerősítvén a
szeminárium klasszikus formáit, a Szinodus óhajtja, hogy konzultációk
kezdődjenek a püspöki konferenciákban a mai képzés szükségleteiről,
miként ezt az Optatam totius dekrétum és az 1976. évi Szinodus
elrendelte. Fölül kell vizsgálni az egyes nemzetek vagy szertartások
szabályzatait, akár püspöki konferenciák kérésére, akár a szemináriumok
apostoli vizitációja alkalmából, hogy beépítsék azokba a képzésnek
azokat a kipróbált formáit, melyeknek illeszkedniük kell a népek úgynevezett
bennszülött kultúrájához, a késői hivatásokhoz, a missziós
hivatásokhoz stb."[195]
62. A nagyszeminárium nevelési célja és sajátos
természete
megkívánja, hogy a papságra meghívottak bizonyos előkészület után
lépjenek be. Ez az előkészület semmiféle komolyabb problémát nem
jelentett a legutóbbi évtizedekig, addig ugyanis a papjelöltek
többnyire kisszemináriumokból jöttek, s a keresztény egyházi közösségek
is elegendő hitbeli ismerettel rendelkeztek.
A helyzet azonban nagyon sokfelé megváltozott: igen nagy eltérések
vannak a gyermekek, serdülők és ifjak életmódja és alapműveltsége --
jóllehet keresztények és őszintén részt vesznek az Egyház életében --
és a szeminárium sajátos életmódja és követelményei között. Ilyen
körülmények között a Szinodus Atyáival egyetértésben szükségesnek
látom, hogy megfelelő időt szánjanak a szemináriumi nevelés
előkészítésére: "Anagyszeminárium jelöltjei számára hasznosnak látszik
egy humán, keresztény, intellektuális és lelki előkészítő kurzus,
melynek eredményeként rendelkezniük kell a megfelelő tulajdonságokkal:
jó szándékkal, megfelelő szintű emberi érettséggel és hittani
ismeretekkel, bizonyos tájékozottsággal az imádság módjaiban és a
keresztény hagyománnyal egyező erkölcsökkel. Ismerniük kell saját
földrajzi környezetük hitet és az istenkeresést kifejező szokásait
is (vö. Evangelii nuntiandi, 48.)."[196]
A "megfelelő hittani ismeretek", melyről a Szinodus Atyái beszélnek,
a teológia föltétele: a hit megértése ugyanis lehetetlen, ha
valaki nem ismeri, hogy a hit önmagában mit tartalmaz. Ezt az
ismerethiányt a hamarosan elkészülő egyetemes Katekizmus könnyen
pótolhatja.
Általános a vélemény, hogy a nagyszeminárium megkezdése előtt
előkészületre szükség van, de már eltérnek a vélemények arról, mi
legyen a tartalma és elsődleges célja: a lelki nevelés, a hivatás
potosabb fölismerése vagy az értelmi és kulturális nevelés? A nagy
különbségeket, melyek nemcsak az egyes jelöltek, hanem a különböző
körzetek és országok között is mutatkoznak, nem szabad figyelmen kívül
hagyni. Éppen ezért gondolkodási és próbaidőt kellhagyni, hogy ez az
előkészület -- vagy ahogy mondják, propedeutikus periódus -- pontosan
meghatározható legyen: meddig, hol és milyen formában tartsák, milyen
témái legyenek, s ezek hogyan illeszkedjenek a későbbi szemináriumi
neveléshez? A Szinodus Atyái által megfogalmazott igényt magamévá téve
újra a Katolikus Nevelés Kongregációja elé terjesztem: "A Szinodus
óhajtja, hogy a Katolikus Nevelés Kongregációja gyűjthesse össze a
korábbi és folyamatban lévő kezdeményezések minden információját. A
Kongregáció ezeket az információkat alkalmas időben közölje a püspöki
konferenciákkal."[197]
A kisszeminárium és más hivatásnevelő intézmények
63. Nagyon széleskörű tapasztalatokból tudjuk, hogy a papi hivatás
első jelei már gyermekkorban vagy az ifjúkor elején megmutatkoznak: még
azokban is, akik érettebb korban lépnek a szemináriumba, gyakran
születik meg a fölismerés, hogy Isten hívása már jóval korábban ott
volt a szívükben. Maga az egyháztörténelem mint a hivatások állandó
tanúja tudja, hogy az Úr milyen korán képes adni a meghívást. Szent
Tamás például Jézus János apostol iránti szeretetét "zsenge korával"
magyarázza, és ezt a következtetést vonja le belőle: "Ebből
megérthetjük, hogy az Isten milyen különlegesen szereti azokat, akik
kora ifjúságuktól szolgálatába állnak".[198]
A gyermekek szívében sarjadó hivatásokról az Egyház különlegesen is
gondoskodik a kisszeminárium intézményével, s a hivatás kezdeti
fölismerésével és őrzésével.
E kisszemináriumok szerte a világban nagyon értékes nevelő munkát
végeznek, melynek célja a papi hivatás csíráinak őrzése és ápolása,
hogy a tanítványok később könnyebben fölismerhessék és alkalmasabbak
legyenek követésére. Nevelői céljuk ugyanis az, hogy emberi, kulturális
és lelki képzéssel fölkészítsék és megalapozzák a nagyszemináriumba
lépést.
"A megváltó Krisztus nagylelkű és tisztaszívű követése": ez a
kisszeminárium célja, amit az Optatam totius dekrétumban
olvasunk, abban a részben, ahol a növendékekről írja: a tanítványok "a
szülőkkel együttműködő elöljárók atyai irányítása alatt olyan életet
éljenek, melya serdülők életkorával, lelki világával és fejlődésével
összhangban van, és mindenben alkalmazkodik a józan pszichológia
törvényeihez; kellően ismerjék tehát az életet, és tartsák fönn az
érintkezést a családjukkal".[199]
A kisszeminárium a hivatásgondozás helye is lehet az egyházmegyében
azáltal, hogy tájékoztatja a még kereső fiatalokat, vagy befogadja
azokat, akik már elhatározták magukat a papságra, de családi vagy
tanulmányi körülményeik miatt csak később léphetnek nagyszemináriumba.
64. Ahol a kisszeminárium -- mely "sok helyen
szükségesnek és
hasznosnak látszik"-- megvalósíthatatlan, gondoskodni kell más
megfelelő "intézményekről",[200]
például "hivatástámogató csoportok serdülők
vagy ifjak részére". Az ilyen csoportok, még ha nem is maradandóak, egy
adott közösségen belül segíthetnek a hivatás fölismerésében és
érlelődésében. Bár tagjai a családban élnek, s látogatják a hivatásukat
támogató keresztény közösséget, e fiúkat és ifjakat nem szabad magukra
hagyni, mert mindenképpen szükségük van egy olyan különleges csoportra
vagy közösségre, melyhez tartozhatnak, hogy hivatásuk útján a
Szentlélek bennük megkezdett ajándéka beteljesedhessék.
Ami az Egyház története során a legrégibb időktől kezdve mindig
előfordul, ma fokozott mértékben és újdonságként tapasztalható: azoknak
a papi hivatásoknak nagy ajándéka, melyek már érett korban,
hosszabb-rövidebb polgári foglalkozás után jelentkeznek. De nem mindig
lehetséges, s nem is mindig jó a már felnőtteket arra buzdítani, hogy
azt a nevelési utat járják végig, amit a nagyszeminárium kínál.
Gondoskodni kell tehát arról, hogy e hivatások hitelességéről való
megbizonyosodás után a nekik megfelelő formában kapják meg a szükséges
lelki és értelmi képzést.[201] A többi
papnövendékkel fönntartott
kapcsolat és a nagyszeminárium közösségében eltöltött időszakok
biztosíthatják e hivatások beilleszkedését az egy presbitériumba, s a
bensőséges és őszinte közösséget vele.
III. A PAPNEVELÉS FŐSZEREPLŐI
Az Egyház és a Püspök
65. Mivel a papnövendékek képzése az Egyház hivatásgondozó
tevékenységéhez tartozik, joggal állítható, hogy az Egyház olyan
közösség, mely rendelkezik a kegyelemmel és a tekintéllyel ahhoz, hogy
mindazokat kísérje útjukon, akiket az Úr arra hív, hogy a papságban
szolgái legyenek.
Az Egyház misztériumának átelmélkedése segít abban, hogy a
papneveléssel foglalkozó személyek és testületek mibenlétét és teendőit
jobban meg lehessen határozni.
Az Egyház ugyanis természete szerint Krisztus jelenlétének és velünk
foglalkozásának emlékezete és szentsége; üdvözítő jelenlétéhez tartozik
a papi hivatás, de nemcsak az, hanem a követés módja is, annyira, hogy
aki meghívást kapott, annak föl kell ismernie az Úr kegyelmét, és
szabadon és szeretettel kell rá válaszolnia. Jézus Lelke pedig
világosságot és erőt ad a hivatással kapcsolatos döntésekre és annak
követésére. A hiteles papnevelés tehát nem történhet másként, csak
Krisztus Lelkének hatása alatt. Ezt minden nevelőnek tudnia kell.
Ki ne ismerné ezt a nagy "segítséget", mely teljesen ingyenes és
rendkívül hatékony, s melynek a papnevelésben hatalmas "súlya" van? Kit
ne töltene el öröm a nevelő méltósága láttán, aki a papnövendékek
számára Krisztus helyettese? Ha tehát a papnevelés lényegében a jövő
"pásztorának" fölkészítése Jézus Krisztusnak, a Jó Pásztornak példája
szerint, ki adhatná meg a pásztori szeretetet, ha nem maga Jézus -- aki
maga is e szeretetből élt a teljes önátadásig (vö. Jn 15,13; 10,11), s akarja,
hogy az
összes papok is hasonlóképpen éljenek --Lelkének kiárasztása által?
A püspök az első, aki a papnevelésben Krisztust képviseli. A
püspökről, bármely püspökről elmondhatók a Márktól már többször
idézettszavak: "Magához hívta azokat, akiket kiválasztott. A
választottak csatlakoztak hozzá, Tizenkettőt választott ki, hogy társai
legyenek, s hogy elküldje őket...." (3,13-14).
Ezért a püspök feladata, hogy
hiteles hivatásnak ismerje el a lélek belső hivatását. Ha minden hívő odamehet
a püspökhöz, mert mindannyiuknak Pásztora és Atyja, akkor az összes
papok is -- azon az alapon, hogy egy és ugyanazon papságban és
szolgálatban részesülnek -- odamehetnek hozzá: a püspök, buzdít a
Zsinat, "testvéreinek ésbarátainak" tekintse a papokat.[202] Ugyanezt
joggal kell mondanunk mindazokról, akik a papságra készülnek. Az, hogy
"vele vannak", csodálatosan kifejezi a püspök tekintélyét és különleges
felelősségét a papjelöltek képzéséért, s abban nyilvánul meg, hogy
gyakran meglátogatja őket, s bizonyos értelemben "velük marad".
A püspök jelenlétének különös értéke van, nemcsak amiatt, mert
segíti a szeminárium közösségét a részegyházba való szerves
beilleszkedésben s a Pásztorral való egységben, hanem amiatt is, mert
megerősíti azt a pásztori célt, mely az első helyet foglalja el az
egész papképzésben. Végül jelenlétével s azzal, hogy maga is részt vesz
a növendékek lelkipásztori gyakorlataiban, a püspök nagyon segíti az
"egyházias érzék" érlelődését, mely mint kiemelkedő lelki és pásztori
érték, szinte központja a papi szolgálatnak.
A szeminárium nevelő közössége
66. A szeminárium nevelő közössége több nevelő -- lelki igazgató
vagy spirituális, elöljárók, professzorok -- körül alakul ki. E
nevelőknek érezniük kell, hogy alapjában összetartoznak a püspökkel, s
ezt különféle módokon fejezzék ki; ugyanígy ápolják egymás között az
őszinte és jóakaratú közösséget, s működjenek együtt testvériesen; a
nevelők közötti egység ugyanis nem csupán megkönnyíti a nevelési célok
elérését, hanema papnövendékeknek hatásos példát és indítást is ad a
keresztény élet és a pásztori szolgálat alapjául szolgáló egyházi
közösségben való részvételre.
Nyilvánvaló, hogy mind emberi, mind evangéliumi szempontból
nagyrészt a nevelők érett és hiteles személyiségéből ered a nevelés
hatékonysága. Ezért a legnagyobb gonddal kell kiválasztani a
nevelőket, és buzdítani kell őket arra, hogy egyre
alkalmasabbak legyenek megbízatásuk teljesítésére. A Szinodus
Atyái,tudván, hogy mennyire függ a papnövendékek fölkészítése a nevelők
kiválasztásától és képzésétől, hosszasan elidőztek az irántuk
támasztott igények pontos megfogalmazásánál. Ezeket írták: "A
papnövendékek nevelése a nevelőktől nem csupán technikai, pedagógiai,
lelki, humán és teológiai fölkészültséget kíván, hanem a
közösség és az együttműködés lelkületét is a program végrehajtásában,
annak érdekében, hogy a rektor vezetése alatt mindig
megőrizzék az egységet a szeminárium pásztori tevékenységében. A
nevelőtestület a valóban evangéliumi élet és az Úr iránti teljes
odaadás tanúja. E testület összetétele bizonyos állandóságnak örvendjen
és lakóhelye a szeminárium közösségén belül legyen. Szorosan
kapcsolódjék a püspökhöz, mint a papnevelés első számú
felelőséhez."[203]
Legelőször a püspöknek kell felelősséget éreznie a papnevelők
képzéséért. Papnevelőnek olyan papokat válasszon ki, akik közismerten
józan életű és erényes férfiak. Legyenek "emberileg és lelkileg
érettek, tapasztalt pásztorok, szakképzettek, hivatásukban
kiegyensúlyozottak, együttműködésre képesek, a feladatukhoz mérten az
embertudományokban (különösen a pszichológiában) fölkészültek, s a
kollektív cselekvés módjainak ismerői. A lelki nevelésbennormális
körülmények között a nevelőnek papnak kell lennie. A nevelők és
tanárok érezzenek felelősséget a nevelés egészéért."[204]
Tiszteletben tartva a külső és belső fórum különbségét és a gyóntató
megválasztásának szabadságát, és azzal az okossággal és diszkrécióval,
mely a lelkivezetés sajátja, az egész papi nevelőtestület egyetértően
vállaljon felelősséget s vegyen részt a papnövendékek nevelésében. E
testületre tartozik ugyanis -- tiszteletben tartva a püspök és a rektor
tekintélyének ítéletét -- a növendékek alkalmasságának megismerése
ésgyarapítása mind lelki, emberi és szellemi adottságaikat, mind
jámborságukat, hitbeli tudásukat, szeretetben való buzgóságukat,
valamint a cölibátus karizmáját tekintve.[205]
Ezenkívül szem előtt tartva azokat a Christifideles laici
apostoli buzdítás és a Mulieris dignitatem apostoli levél által
fölsorolt[206] és a Szinodus Atyái
által is említett
figyelmeztetéseket,
melyek föltárják a laikus lelkiségből és a női karizmából eredő, minden
nevelési folyamatban megmutatkozó, pozitív hatásokat, hasznosnak
látszik, hogy az adott kultúra összefüggéseiben és okosan meghatározott
formákban laikus férfiak és nők is részt vegyenek a
papnevelésben. Az egyházjog törvényeinek keretein belül karizmáik és
kipróbált szakértelmük alapján gondosan kell őket kiválasztani. A
papnevelőkkel való felelős együttműködésükből remélhető, hogy jó
gyümölcsök teremnek az egyházias érzék és a papi identitás érlelődése
szempontjából.[207]
A teológiai tanárok
67. Mindazok, akik a leendő papokat a szent tudományra oktatják,
különlegesen felelősek a nevelésükért is, mert a tapasztalatok szerint
a papi személyiség kifejlődésében a tanárnak gyakran nagyobb
jelentősége van, mint a nevelőknek.
A teológiai tanárok, még mielőtt a tanítás kapcsolatába kerülnének a
papnövendékekkel, felelősek azért, hogy milyen fogalmuk van a teológia
természetéről és a papi szolgálatról, s hogy milyen lelkülettel és
stílusban oktatják a teológiát. Helyesen nyilatkozták a Szinodus Atyái:
"A teológus nem feledkezhet meg arról, hogy amikor tanít, nem a
magáéból merít, hanem az Úr és az Egyház nevében a hit megértését tárja
föl és közli. Ily módon annak ellenére, hogy fölhasznál minden
tudományos lehetőséget, az Egyház megbízásából végzi munkáját, s
együttműködik a püspökkel a tanítás feladatában. Mivel a teológusok és
a püspökök ugyanabban az Egyházban a hit gyarapodását szolgálják, s a
kölcsönös bizalom szellemében kell megoldaniuk a feszültségeket és a
konfliktusokat is."[208]
Aki teológiát tanít, annak, mint bármely más nevelőnek, közösségben
kell maradnia és együtt kell működnie a többi papnevelővel, ugyanakkor
tudományos megalapozottsággal, nagylelkű és alázatos szeretettől buzgó
lélekkel kell végeznie nagyon értékes munkáját, mely nem egyszerűen egy
tanítás közlése -- még ha szent tanításé is --, hanem elsősorban egy
olyan egységesítő szempont fölkínálása, mely az összes emberi tudományt
és az élet minden megnyilvánulását átfogja.
Ezenkívül az a különleges hatás, mely a teológiai tanárokból
sugározhat, nagyban függ attól, hogy ők maguk olyanok-e, amilyeneknek
lenniük kell: "Hittel és az Egyház iránt szeretettel teljes férfiak,
akik meg vannak arról győződve, hogy a keresztény misztérium
megismerésének egyetlen megfelő alanya az Egyház; meg vannak
arrólgyőződve, hogy tanítói feladatuk hiteles egyházi szolgálat,
lelkipásztori érzékkel nemcsak vitatkoznak, hanem meg is találják e
szolgálat alkalmas és helyes formáit. Egész pontosan a tanároktól
elvárjuk a Tanítóhivatal iránti hűséget. Ők ugyanis az Egyház nevében
tanítanak és a hit tanúi."[209]
A papnövendéket adó közösségek és az ifjúsági
mozgalmak
68. Azok a közösségek, melyekből a papjelölt jön, bár el kell
szakadnia tőlük, továbbá is el nem hanyagolható hatással vannak a
leendő pap alakulására; ezért tudatában kell lenniük különleges
felelősségüknek.
Első helyen említendő a család: a keresztény szülőknek,
testvéreknek, s a szűkebb család tagjainak óvakodniuk kell attól, hogy
fogva ne tartsák a leendő papot annak a nagyon emberi logikának
kötelékeivel, melyet -- ha nem is világi -- látszólag őszinte érzelmek
határoznak meg (vö. Mk 3,20-21.31-35).
Ehelyett ugyanazzal a lelkülettel, mint a
papnövendék -- tudniillik, hogy "teljesítsék Isten akaratát" --,
imádsággal, tisztelettel, a családi erények példájával, lelki és anyagi
segítséggel (főlegnehezebb körülmények között) kísérjék a nevelés egész
útját. A tapasztalat szerint e segítségnyújtás döntő lehet a papjelölt
számára. Ha pedig a szülők és a családtagok közömbösek vagy netán
ellenségesek a hivatással szemben, álláspontjuk higgadt és világos
tudomásulvétele, s az ebből fakadó indítások nagyban segíthetik a papi
hivatás tudatosabb és határozottabb érlelődését.
A családhoz szorosan kapcsolódik a plébániai közösség, s e
kettő a hitre nevelésben kiegészíti egymást. Az ifjúság nevelésében és
a hivatások ébresztésében a család szerepét gyakran tölti be a
plébánia. Különösen értékes a leendő pap nevelésében, amit a
plébániatud tenni. A plébániai közösségnek a maga élő részének kell
éreznie minden papság felé tartó ifjút, imádságával kell kísérnie, a
szünidőben tárt szívvel kell fogadnia; s miközben halad előre a papság
felé, mindig tisztelje és segítse, alkalmakat és erős ösztönzéseket
adván arra, hogy megbizonyosodhasson hivatásáról.
Az ifjúsági mozgalmak és társulások -- melyek a Lélek által az
Egyházban szüntelenül árasztott életerő megnyilvánulásai --
hozzájárulhatnakés hozzá is kell járulniuk a papságra készülők
nevelésének támogatásához, főleg azok esetében, akik közülük kerültek
ki. Azok a fiatalok tehát, akik az első nevelői hatást az ilyen
csoportoktól kapták, s ezekben találkoztak először az Egyházzal, ne
gondolják, mintegy belső indításra, hogy szakítaniuk kell a múlttal, s
el kell vágni a kapcsolatokat azzal a csoporttal, mely nem kis
segítséget nyújtott hivatásuk kialakulásához és növekedéséhez; azokat a
lelkiségi sajátosságokat sem kell kitörölni magukból, amit ott tanultak
és átéltek, amennyiben azok jók, épületesek és erényesek voltak.[210]
Tehát számukra is segítségforrás és menedék lehet ez a származási hely
a papságra készülés idején.
A hitre nevelés, a keresztény és egyházi gyarapodás minden alkalmát,
melyeket a Lélek oly sok fiatalnak fölkínál, a sokféle evangéliumi
ihletésű csoportban, társulásban, mozgalomban, úgy kell fogadni és
átélni, mint az éltető lélek ajándékát az intézményen belül, sőt ennek
szolgálatára. Egy mozgalom vagy egy sajátos lelkiség "nem az
intézménnyel szembenálló másik szervezet. Épp ellenkezőleg, egy olyan
jelenlét forrása, mely állandóan megújítja az intézmény történeti és
lényegi hitelességét. Ezért a papnak a mozgalomban világosságot és
meleget kell találnia, hogy így a püspök iránt hűséges, az intézményes
feladatok iránt készséges, az egyházi fegyelem megtartásában éber
lehessen, s ezáltal hite és hűsége növekedjen."[211]
A fiataloknak tehát, akik egyházi csoportokból és mozgalmakból
érkeznek a szeminárium új, a püspök által összegyűjtött közösségébe,
meg kelltanulniuk, hogy "tiszteljék a más lelkiségi utakat, a dialógus
és az együttműködés lelkületét", bizalommal és jó akarattal fogadják a
püspök és a szemináriumi nevelők nevelői célzatú intézkedéseit, s
őszinte hittel bízzák rá magukat vezetésükre és ítéletükre.[212] Ez a
magatartás előkészíti s bizonyos értelemben elővételezi azt a papságot,
mely Isten népének a presbitérium közösségében és a püspök iránti
engedelmességben szolgál.
A szeminárium növendékeinek s a már fölszentelt papoknak a különböző
lelkiségi mozgalmakban való részvétele önmagában kétségtelenül jótékony
hatású belső fejlődésük és a papi testvériség ápolása szempontjából.
Azonban nem akadályozhatja, hanem segítenie kell azt a lelki életet és
szolgálatot, mely az egyházmegyés pap sajátja, aki "mindig az egész a
csoport pásztora marad. Ő nem csupán a mindenki számára rendelkezésre
álló 'jelenlét', hanem elnök az összegyűltek között -- név szerint ő a
plébános --, hogy mindenkinek megnyíljék az az út a közösségben és az
egységforrásában, az Eucharisztiában, mely őt jogosan megilleti, bármi
legyen lelkipásztori feladata vagy sajátos lelkisége."[213]
A papnövendék
69. Végezetül nem szabad megfeledkezni magáról a papnövendékről, aki
annyira "főszereplő", hogy a nevelési folyamatban semmivel sem
helyettesíthető: minden nevelés ugyanis, s így végső soron a papnevelés
is, önnevelés. Senki nem helyettesíthet bennünket a felelős
szabadságban, amellyel mindannyian rendelkezünk.
A leendő papnak, s elsőként őneki kell tudnia, hogy nevelésének
"főszereplője" a szó szoros értelmében maga a Szentlélek, aki az új
szív ajándékával teszi hasonlóvá Jézus Krisztushoz, a Jó Pásztorhoz: a
jelölt szabadságáról tesz tanúságot, ha elfogadja a Szentlélek nevelő
tevékenységét. De e tevékenység elfogadása azt is jelenti, hogy a
papnövendéknek el kell fogadnia azokat a "közvetítőket", akiket a
Szentlélek fölhasznál. Éppen ezért különböző nevelői tevékenységek csak
akkor lesznek valóban hatékonyak, ha a leendő pap őszintén és
jóakarattal együttműködik velük.
HATODIK FEJEZET
FIGYELMEZTETLEK, HOGY ÉLESZD FÖLD MAGADBAN
ISTEN BENNED LÉVŐ
AJÁNDÉKÁT
A FOLYAMATOS PAPKÉPZÉSRŐL
E képzés teológiai gyökerei
70."Figyelmeztetlek, hogy éleszd föl magadban Isten benned lévő
ajándékát" (2Tim 1,6).
Az Apostol Timóteus püspökhöz intézett szavait joggal alkalmazhatjuk
arra az állandó képzésre, melyre az összes papok hivatottak a
szentelésben kapott "isteni ajándék" alapján. E szavak megértetik
velünk a papok sajátos állandó képzésének teljes igazságát.
Segítségünkre jön Pál apostol azon szava, amikor így figyelmezteti
Timóteust: "Ne hanyagold el magadban a kegyelmet, melyet prófétai szó
alapján a papság kézföltételével kaptál. Ezekről elmélkedj, ezekben
tarts ki, hogy előrehaladásodat mindenki lássa. Ügyelj magadra és a
tanításra; tarts ki benne; ha ezt teszed, magadat is és hallgatóidat is
üdvözíted" (1Tim 4,14-16).
Az Apostol azt kéri Timóteustól, hogy "élessze föl", azaz lobbantsa
föl, mint hamu alól a tüzet, Isten ajándékát, annak érdekében, hogy
befogadja és élje a "maradandó újdonságot"
-- amely újdonságot Isten minden ajándékáról állíthatjuk, hiszen
Attól valók, aki újjáalkot mindent (vö.
Jel 21,5) --, soha el ne veszítse és meg
ne feledkezzék róla, hanem mindig viruló szépségében őrizze.
Ez a "fölélesztés" nem csupán Timóteus személyes felelősségére
tartozó teendő, nem csak egy emlékezetben élő s az akaratban ható
ígéret gyümölcse, hanem elsősorban az Isten ajándékából fakadó kegyelem
erejének hatása: ajándékát tehát maga Isten éleszti föl, aki képes
arra, hogy a kegyelmeit és azokban foglalt felelősséget életre keltse.
A fölszentelő és küldő Szentlélek szentségi kiáradása a papot Jézus
Krisztushoz, az Egyház Fejéhez és Pásztorához teszi hasonlóvá és a
pásztori szolgálatra küldi. Ezért a pap a maga természetébe
eltörölhetetlen és örök jegyet kap mint Jézus és az Egyház szolgája:
maradandó és meg nem változtatható életállapotba kerül, s megbízatást
kap a pásztori szolgálatra, mely miután a természetébe oltatott, egész
létét maradandóanmeghatározza. Az ordo szentsége a papnak olyan
szentségi kegyelmet hoz, mely nemcsak Jézus "hatalmának" és üdvözítő
"szolgálatának", hanem pásztori"szeretetének" is részesévé teszi;
egyidejűleg a papra áraszt minden aktuális kegyelmet, melyeket mindig
megkap, valahányszor szüksége van rájuk és hasznosak a vállalt
szolgálat méltó tökéletes és teljesítésére.
Így az állandó képzés alapja és igazi oka az ordo szentségének
dinamizmusában van.
Vannak olyan egyszerű emberi indokok is, melyek a papot állandó
továbbképzésre késztetik. Követelménye ugyanis ez mindennek, ami a
tökéletessége felé tart: minden élet út az érettség felé, az érettség
pedig a folyamatos képzésben halad előre. A papi szolgálat is követeli,
már akkor is, ha csak a többi szolgálattal együtt nézzük, mint másoknak
nyújtott szolgálatot: nincs ugyanis foglalkozás, hivatal, munka, mely a
mai körülmények között ne követelne továbbképzést. A "lépéstartás" a
történelemmel olyan emberi indok, mely igazolja az állandó képzést.
Mindehhez hozzáveendők azok a teológiai indokok, melyeket
már említettünk, és még lehet őket részletezni.
Az ordo szentségét "jel" természete miatt, mely minden szentség
sajátja, úgy is föl lehet fogni, mint Isten szavát; és valóban
Isten hívó és küldő szava; ez a papi hivatás és küldetés végső
jelentése. Az ordo szentségével Isten az Egyház színe előtt hívja a
jelöltet a papságra. Jézus "Jöjj és kövess engem!" felszólítása a
maga teljes és végső kimondását az Egyház szentségének
kiszolgáltatásában kapja meg: ekkor hangzik el az Egyház hangján a
püspök szájából, aki imádkozik és ráteszi a kezét; a pap pedig így
válaszol a hívó Jézusnak: "Jövök és követlek téged." Ekkor veszi
kezdetét az a válasz, melyet mint alapvető döntést az évek múlásával
állandóan megismétel és megerősít más gyakori válaszokkal, s melyeknek
gyökere és éltető forrása az az "amen", mely magából a szent rendből
fakad.
Ebben az értelemben beszélhetünk hivatásról a papságban.
Isten ugyanis folyamatosan hív és küld, megmutatván a pap életére,
illetve az Egyház és a társadalom életére és kapcsolatára vonatkozó
üdvözítő akaratát a történelemben. Ebben a távlatban mutatkozik meg a
folyamatos képzés igaz és sajátos értelme: szükséges Isten folyamatos
hívásának és akaratának fölismeréséhez és követéséhez. Így hívta Jézus
Péter apostolt követésre azután is, hogy föltámadottan rábízta a
nyáját: "Mondta neki: 'Legeltsd bárányaimat. Bizony, bizony mondom
neked, amikor fiatalabb voltál, felövezted magad és jártál, ahol
akartál; mikor majd megöregszel, kitárod kezedet és más övez föl téged,
és oda vezet, ahová nem akarod. ' Ezt pedig azért mondta, hogy jelezze,
milyen halállal fogja megdicsőíteni Istent. S miután ezt mondta, mondta
neki: 'Kövess engem!' " (Jn
21,17-19). Olyan "követés" ez, mely kíséri az apostol
életét és küldetését; olyan "követés", mely a hivatást és a halálig
tartó hűséget tanúsítja (vö. Jn
21,22); olyan "követés", mely önátadásával
bizonyítja Krisztus követését a vértanúságban.[214]
A Szinodus Atyái rávilágítottak arra a mozzanatra, mely a folyamatos
képzést szükségessé teszi, ugyanakkor természetét is kifejezi, amikor
úgy határozták meg, hogy hűség a papi szolgálathoz, illetve az
állandó megtérés folyamata.[215]
A szentségben kiáradt Szentlélek őrzi meg a papot e hűségben, és
serkenti az állandó megtérés útján. A Szentlélek ajándéka azonban nem
szünteti meg a pap szabadságát, hanem felelős együttműködésre készteti,
valamint arra, hogy rábízott feladatként vállalja a folyamatos képzést.
Így tehát a folyamatos képzés a pap szolgálata, sőt természete iránti
hűségének követelménye és megnyilvánulása, azaz szeretet Jézus Krisztus
iránt, és hozzátartozás. De az Isten népe iránti szeretet
tanúságtétele is, melynek szolgálatára küldték a papot. Sőt saját
igazságosságának tanúságtétele: a pap ugyanis Isten népének adósa,
mert el kell ismernie és fogadnia e nép jogát, mégpedig alapvető jogát
ahhoz, hogy hozzájusson Isten Igéjéhez, a szentségekhez és a szeretet
szolgálatához, melyek a pap lelkipásztori szolgálatának lényeges,
elidegeníthetetlen elemei. Szükség van tehát a folyamatos képzésre,
hogy a pap megfelelően tudjon válaszolni Isten népe e jogára.
A pap folyamatos képzésének lelke és meghatározója a pásztori
szeretet: a Szentlélek árasztja ugyanis a papba a pásztori
szeretetet, s Ő vezeti egyre tovább Krisztus misztériumának -- melynek
gazdagságát nem lehet kimeríteni (vö.
Ef 3,14) -- és azzal együtt a keresztény
misztériumnak megismerésében. Ugyanez a pásztori szeretet indítja
apapot mindazok reményeinek, szükségleteinek, nehézségeinek,
törekvéseinek mélyebb megismerésére, akiknek szolgálata szól, bármilyen
személyi, családi vagy társadalmi körülmények között élnek.
Minderre törekszik a folyamatos képzés, mely okos és szabad törekvés
arra, hogy megnyilvánuljon a pásztori szeretet ereje, és a Szentléleké,
aki e szeretetnek forrása és örök táplálója. Ebben a fölfogásban a
folyamatos képzés az ajándékba és a szentségi szolgálatba foglalt
igény, mely mindig és mindenütt szükséges marad. A mi korunkban még
sürgetőbbnek látszik nem csupán a papok által szolgált népek és egyes
emberek gyors kulturális és szociális változásai miatt, hanem az "új
evangelizáció" miatt is, mely az Egyház halasztást nem tűrő, vele
született feladata itt az ezredfordulón.
A folyamatos képzés formái
71. Mind az egyházmegyés, mind a szerzetes papok folyamatos képzése
természetes és szükséges folytatása annak a művelésnek, mely a pap
személyének szól, s amely a szemináriumban vagy egy szerzetesházban
kezdődött, ott növekedett a szentelésig. Nagyon fontos figyelni és
őrizni a szentelés előtti és utáni nevelés közötti szoros
összefüggést. Ha ugyanis következetlenség vagy ellentét volna e két
nevelés között, annak azonnal nagyon súlyos következményei volnának a
lelkipásztori tevékenységre és a papok közti testvéri közösségre nézve,
főleg a különböző korosztályok között. A folyamatos képzés azonban nem
a szemináriumi nevelés egyszerű ismétlése, átgondolása vagy új
elemekkel való bővítése, hanem új tartalmak, s főként új módszerek
megismerése életszerű egységben, mely a maga folyamatában -- a
szemináriumi képzésre támaszkodva -- módosításokat, korszerűsítést,
alkalmazkodást igényel, anélkül azonban, hogy emiatt töredékessé válna
az élet. Már a nagyszemináriumban elő kell készíteni a folyamatos
képzést, s a leendő papokban föl kell ébreszteni iránta a vágyat,
megmutatván nekik a továbbképzés szükséges és hasznos voltát, s
biztosítva a szükséges föltételeket.
Mivel a folyamatos képzés szerves folytatása a szemináriumi
nevelésnek, célja nem lehet újabb lelkipásztori fogások közkinccsé
tétele, hanem inkább a folyamatos érlelődés ébrentartására kell
törekedni mind a korábbi -- emberi, lelki, értelmi, lelkipásztori --
nevelés részterületeinek, mind e részek pásztori szeretetben való
összefüggésének elmélyítésével.
72. A folyamatos továbbképzés első mozzanata tehát
az emberiesség
elmélyítése. A papnak naponta az emberek között forogva és életüket
tapasztalva kell felnőnie és megszereznie azt az emberi érzéket,
mellyel képes megérteni a szükségleteket és elfogadni az igényeket;
megérteni a ki nem mondott kéréseket, megosztani a reményt és
várakozásokat, a közös élet örömeit és fáradalmait; hogy képes legyen
mindenkivel találkozni és dialógust folytatni. Részvéttel közeledvén az
emberi szenvedés minden formájához -- a szegénységtől a betegségig, a
kitaszítottságtól a tudatlanságig, magányig, erkölcsi és anyagi
szegénységig -- a pap embersége egyre hitelesebbé és áttetszőbbé válik
a növekvő és buzgó felebaráti szeretetben. Az emberi műveltségét
tökéletesítő pap különleges segítséget kap Jézus Krisztus kegyelméből:
a Jó Pásztor szeretete ugyanis nem csupán az emberi üdvösség
ajándékával nyilvánult meg, hanem abban az életben való részesedés
által is, melynek örömeit és nehézségeit a "testté" lett Ige (vö. Jn 1,14)
megismerte, fáradtságát megtapasztalta, érzelmeit és szomorúságát
átélte. Emberként, emberek között és az emberekkel élve Jézus Krisztus
az emberiesség legtökéletesebb formáját mutatta meg: ott látjuk a kánai
menyegzőn, meglátogatja barátai házát, szánakozik az Őt követő tömegen,
a beteg és halott gyermeket visszaadjaszüleinek, megsiratja a halott
Lázárt...
Isten népe, amikor látja, hogy a papban több az emberiesség,
ugyanazt mondja, amit a Zsidókhoz írt levél Jézusról mond: "Nem olyan
főpapunk van, aki ne tudna együttérezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan,
aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban
mentes maradt" (4,15)
A pap képzésének lelki elmélyítése az új és evangéliumi
életből táplálkozik, melyre az ordo szentségében kiáradt Szentlélek
különlegesen hívja őt. A Szentlélek ugyanis, amikor a papot fölszenteli
és Jézus Krisztushoz, a Főhöz és Pásztorhoz teszi hasonlóvá, egy olyan
köteléket teremt a pap létében, melyet személyesen, azaz tudatosan és
szabadon kell megélnie és magáévá tennie a szeretet és az élet egyre
gazdagabb közösségében, s érzületének és tetteinek egyre inkább Jézus
Krisztussal való megosztásában. Ez a Krisztus és a pap közötti
ontológiai és pszichológiai, szentségi és erkölcsi kötelék alap s
ugyanakkor erő ahhoz a "Lélek szerinti élethez" és "evangéliumi
radikalizmushoz", melyre minden pap hivatott, s lelki elmélyítését a
folyamatos képzés segíti. E képzés a papi szolgálat szempontjából is
szükséges, hogy igaz és lelkileg termékeny legyen."Törődsz-e a
lelkekkel?" -- kérdezte önmagától Borromei Szent Károly, s így
válaszolt a kérdésre egy papoknak mondott beszédben: "Emiatt ne
hanyagold el magad, s ne is adj magadból másoknak annyit, hogy magadnak
ne maradjon semmi. Szemed előtt kell tartanod a lelkeket, kiknek
pásztora vagy, de ne feledkezz meg magadról. Értsétek meg, testvérek,
semmi másra nincs annyira szüksége az egyházi embereknek, mint a
cselekedeteinket megelőző elmélkedésre: énekelek, mondja a Próféta, és
elmélkedem (vö. Zsolt 100,1).
Ha szentséget szolgáltatsz ki, testvér, elmélkedd át,
mit teszel. Ha misézel, elmélkedd át, mit ajánlasz föl. Ha a kórusban
zsoltározol, elmélkedd át, mit és kinek mondasz. Ha lelkeket vezetsz,
elmélkedd át, kinek a vére fürdette meg őket, és 'mindent szeretetben
tegyetek' (1Kor 16,14). Így
fölébe tudunk kerekedni a naponta tapasztalt
nehézségeknek. Egyébként ezt követeli tőlünk a ránk bízott hivatal. Ha
így teszünk, magunkban is, másokban is meg tudjuk szülni
Krisztust."[216]
Szorosabban véve a vallási élet szorul állandó "megújításra" a
papban. A tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy a pap imádságában nem
élhet a múltból: nemcsak a követekezetes hűséggel mondott napi imádság
-- főleg a zsolozsma és a magánimádság -- szükséges, hanem keresnie
kell a személyes találkozástJézussal, a bizalmas beszélgetést az
Atyával és a Szentlélek mély megtapasztalását is.
Amit Pál apostol minden hívőről mondott, tudniillik, hogy
mindenkinek "el kell jutnia a tökéletes férfikorra Krisztus
nagykorúságának mértéke szerint" (Ef
4,13), azt a papokról különösen is
elmondhatjuk, akik a szeretet tökéletességére, vagyis az életszentségre
hivatottak, már azért is, mert pásztori szolgálatuk az összes hívő
eleven példaképévé akarja tenni őket.
A pap képzésének intellektuális elmélyítése megkívánja, hogy
folyamatosan az egész papi életen át történjen, főként tanulással és
meglévő ismereteinek megalapozott és pontos korszerűsítésével. Jézus
prófétai küldetésének részeseként s az Egyház -- az Igazság Tanítója --
misztériumában élve a pap arra hivatott, hogy Isten arcát tárja föl
Jézus Krisztusban.[217] Ez azonban
megkívánja, hogy a pap ezt az arcot
keresse és tisztelettel és szeretettel szemlélje (vö. Zsolt 26,8; 41,2), mert csak
így
tudja másoknak megmutatni. A teológiai tanulmányok folytatása
elsősorban azért szükséges, hogy a pap az Igét világosan és
egyértelműen, minden népszerű és ünnepelt közvéleménytől függetlenül
tudja hirdetni. Így valóban szolgálatára lesz Isten népének, és
segíteni fogja abban, hogy számot tudjon adni a keresztény
reményről (vö. 1Pt 3,15).
Továbbá "a teológiát állhatatosan és okosan tanulmányozó
pap személyesen ismeri meg az Egyház kincseit. Ezért teljesíteni tudja
küldetését, mely elvárja tőle, hogy megfeleljen az igaz katolikus
tanítással szemben fölmerülő nehézségekre, s le tudja győzni magában
is, másokban is a Tanítóhivatallal és a Hagyománnyal szembeni
vonakodást."[218]
A pap képzésének lelkipásztori elmélyítését nagyon szépen fejezik ki
Péter apostol szavai: "Aszerint, hogy ki-ki milyen ajándékot kapott,
legyetek egymás szolgálatára, hogy Isten sokféle kegyelmének jó
letéteményesei legyetek" (1Pt 4,10).
A papnak, hogy naponta a kapott kegyelem
szerint éljen, egyre serényebb lelkűnek kell lennie, s egyre jobban
fogadnia kell Krisztus pásztori szeretetét, melyet a Szentlélek a
szentelés alapján ajándékoz. Miként az Úr minden cselekedete pásztori
szeretetének gyümölcse és jele volt, úgy a papi szolgálat tetteinek is
ilyennek kell lenniük. A pásztori szeretet egyszerre ajándék és
feladat, kegyelem és felelősség, melyhez hűségesnek kell lenni: azaz el
kell fogadni és erejével élni kell a végső következményekig. Ez a
pásztori szeretet, mint föntebb mondtam, képessé teszi és serkenti a
papot, hogy egyre jobban megismerje azoknak az embereknek helyzetét,
akikhez küldetése szól, hogy a konkrét történelmi helyzetben fölismerje
a Lélek indításait, s végül hogy alkalmasabb és eredményesebb formákat
találjon szolgálata végzéséhez. Így a pásztori szeretet serkenti és
fönntartja a pap emberi törekvéseit, hogy pásztori tevékenysége friss,
hihető és hatékony legyen. Ez azonban igényli a folyamatos
lelkipásztori képzést.
Az érlelődés útja nemcsak azt kívánja a paptól, hogy állandóan
elmélyítse képzettségének különböző elemeit, hanem és leginkább azt,
hogy a különböző elveket, ahogyan előre halad az időben, egyre inkább egységbe
fogja: ezt biztosítja a pásztori szeretet. Ez ugyanis nemcsak a
különálló elemeket rakja és kapcsolja össze, hanem sajátos karaktert ad
a pap képzésének, aki Jézusnak, a Jó Pásztornak szolgája, eleven képe,
látható megjelenése.
A folyamatos képzés segíti a papot annak a kísértésnek legyőzésében,
hogy elvesszen egy önmagáért hajszolt, mértéktelen tevékenységben;
teljesenszemélytelenül közvetítsen bármilyen lelki vagy szent értéket,
vagy hogy pusztán hivatalnok legyen az egyházi adminisztrációban. Csak
a folyamatos képzés tudja megsegíteni a papot, hogy éber
szeretettel őrizze a misztériumot, melyet az Egyház és az emberiség
javára hordoz magában.
A folyamatos képzés igazi értelme
73. A folyamatos képzés egyes részeinek összefüggései segítenek
igazi tartalmuk megismerésében. A képzés ugyanis segíti a papot, hogy
létében és cselekedeteiben Jézusnak, a Jó Pásztornak lelkületével és
stílusával legyen pap.
Az igazságot meg kell tenni! Szent Jakab így figyelmeztet: "A
tanítást váltsátok tettekre, s ne csak hallgassátok, különben magatokat
csaljátok meg" (1,22) A papok
arra hívattak, hogy "megtegyék" saját létük
"igazságát", azaz hogy "szeretetben" (vö.
Ef 4,15) éljék meg önmagukat és a
szolgálatot az Egyházban és az Egyház javára. Mindig élénken tudatában
kell lenniük Isten ajándékának és soha nem szabad megfeledkezniük róla.
Erre szólítja föl Timóteust Pál: "Őrizd a jó letéteményt a Szentlélek
által, aki bennünk lakik" (2Tim 1,14).
A már többször említett ekkleziológiai
összefüggésben a folyamatos papi képzés értelme úgy fogható föl, mint
ami itt és most történik az Egyházban, mely misztérium, közösség és
küldetés.
A "misztérium-Egyházon" belül a pap a folyamatos képzés
által arra hívatik, hogy őrizze és bontakoztassa ki a hitben létének
egész gazdagságát, hiszen Krisztus szolgája és Isten
misztériumainak gondnoka (vö. 1Kor
4,1). Pál kifejezetten kéri a keresztényeket,
hogy eszerint vélekedjenek róla, de Ő az első, aki tudatában van az
Úrtól kapott ajándéknak. Ugyanígy kell cselekednie minden papnak, ha
meg akar maradni igazi mivoltában. Ez azonban csak a hitben lehetséges,
ha Krisztus szemével lát.
Ebben az értelemben elmondható, hogy a folyamatos képzés arra
irányul, hogy a pap higgyen és napról napra jobban higgyen: mindig
Krisztus szemével tekintsen önmaga igazságára. Ezt az igazságot pedig
örömteli szeretettel kell őriznie. Amikor papi szolgálatát végzi, meg
kell újítania hitét. Valahányszor Isten embereknek adott kegyelmének
közvetítője és eleven eszköze, Krisztus szolgájának és Isten emberek
iránti szeretete szentségének kell tekintenie magát. Ezt az igazságot
paptestvéreiben is el kell ismernie, ez a papok közötti megbecsülés és
szeretet principiuma.
74. A "közösség-Egyházon" belül a folyamatos
képzés segíti a
papot annak a tudatnak érlelésében, hogy szolgálata végső soron arra
való, hogy Isten testvéri szeretettel élő családját
összegyűjtse, s Krisztus által a Szentlélekben az Atyához
vezesse.[219]
A papban növekednie kell a tudatnak, hogy milyen szoros
közösségben van Isten népével: tudniillik hogy nemcsak az
"Egyház színe előtt", hanem főként az "Egyházban" él, testvér a
testvérek között. A keresztség által megkapta Isten fiai szabadságát és
méltóságát, s Krisztus egyetlen testének tagja lett (vö. Ef 4,16). E közösség
tudata fölkelti és növeli a társfelelősséget az üdvösség egyetlen és
közös küldetésében mindazon karizmák és hivatalok készséges és emberies
gyakorlására, melyekkel a Szentlélek ellátja a hívőket az Egyház
épülésére. A papnak, aki természete szerint Isten népe javára
rendeltetett, pásztori szolgálata által kell tanúsítania, hogy
mindenkivel szoros közösségben van, miként VI. Pál írta: "Testvérként
kell tennünk mindent, amivel ki akarjuk fejezni, hogy az emberek
pásztorai, atyái és tanítói akarunk lenni. A dialógust ugyanis mind a
barátság, mind a szolgálat nagyon elősegíti."[220]
Még inkább érlelnie kell a papnak önmagában annak tudatát, hogy tagja
annak a részegyháznak, melybe inkardinálták, azaz jogi, lelki és
pásztori kötelékkel lett a tagja. Ez a tudat föltételezi és növeli a
saját Egyház iránti szeretetet. Ez a részegyház ugyanis a pásztori
szeretet élő és maradandó tárgya, se szeretet vezérli a pap életét
arra, hogy maga is megtapasztalja e részegyház életét és történetét,
értékeivel és törékenységével,nehézségeivel és reményeivel együtt, s
hogy gyarapodásáért dolgozzon benne. A papoknak tehát érezniük kell,
hogy gazdagodnak a részegyházból, s legyenek fáradhatatlanok építésében
mindazokkal együtt, akik részt vesznek a lelkipásztori munkában, melyet
az elődök kezdtek meg. A saját részegyház iránti pásztori szeretet
elmaradhatatlan része a jövővel törődés, azaz a papnak meg kell
találnia pásztori szolgálatának folytatóit.
A papban növekednie kell a különböző részegyházak közötti közösség
tudatának is, mely közösség abban áll, hogy a részegyházak a maguk
helyén Krisztus egyetemes Egyházát képviselik. A részegyházak közötti
közösség tudata segíteni fogja "az ajándékok kölcsönös cseréjét",
főként az olyan élő és személyes ajándékokét, amilyenek maguk a papok.
Ebből fakad a törekvés, sőt a serény gondoskodás a klérus egyenletesebb
elosztására.[221] A részegyházak
között külön említendők, melyek a
"szabadság" hiánya miatt nem rendelkeznek saját hivatásokkal, illetve
melyek csak minap szabadultak meg az üldözéstől és segítségre
szorulnak. E segítséget tartósan, folyamatosan és testvéri módon kell
nyújtani.[222]
Az egyházi közösségen belül a papnak növekednie kell a maga
változhatatlan igazságában, a püspökkel egységben lévő
presbitériumon belül.
A presbitérium a maga teljes igazságában misztérium;
természetfölötti valóság, mert az ordo szentségében gyökerezik. Ez
eredete és forrása; születésének és növekedésének "helye". Ugyanis "a
papokat az ordo szentsége által személyes és feloldhatatlan kötelék
kapcsolja az egyetlen paphoz, Krisztushoz. Egyenként kapják a
szentelést, de a püspökkel egységben lévő presbitérium közösségébe
iktatódnak be (LG 28; PO 7-8)."[223]
E szentségi eredet jelenik meg és folytatódik a papi szolgálat
végzése közben: misztériumtól misztériumig."A papok püspökkel
való és egymásközti egysége nem idegen elemként csatlakozik
szolgálatukhoz, hanem annak lényegét fejezi ki, amennyiben a szolgálat
a Pap Krisztus gondoskodása a Szentháromság egységéből összegyűlt
népéről."[224] E pásztori szeretetből
kibontakozó papi egység Jézus
Krisztus tanújává teszi a papokat, aki azért könyörgött az Atyához,
hogy "mindnyájan egyek legyenek" (Jn
17,21).
A presbitérium tehát egy igazi család, testvériség vonásait
viseli, melynek kötelékei nem a testből és a vérből, hanem az ordo
kegyelméből valók: e kegyelem föltételezi és fölemeli a papok közötti
emberi, lelki, érzelmi, baráti és szellemi kapcsolatokat; a rájuk áradó
kegyelem a kölcsönös segítségnyújtás formájában mutatkozik meg, nemcsak
lelki, hanem anyagi dolgokban is. A papi testvériség senkit nem zár ki,
de bizonyos rangsort ismer: a rangsor evangéliumi, azaz azoké az
elsőbbség, akik nagyobb segítségre vagy több buzdításra szorulnak."E
testvériségnek különös gondot kell fordítania a fiatal papokra,
szívélyes és testvéri dialógust kell folytatnia a középkorúakkal és az
öregebbekkel, s főleg azokkal, akik valamilyen nehézséggel küzdenek;
még azokat sem hagyja el, hanem még nagyobb gonddaltörődik velük, akik
a papságot elhagyták vagy nem megfelelő módon élnek."[225]
Az egyetlen presbitérium részei más jogcímen a részegyházban lakó és
dolgozó szerzetes papok is. Jelenlétük gazdagítja a többi papot, s a
különböző karizmák -- miközben arra buzdítják a többieket, hogy
gyarapodjanak saját papságuk ismeretében --, hozzájárulnak a folyamatos
papképzés megszervezéséhez és megvalósításához. A szerzetesi élet
ajándéka -- ha az egyházmegyében őszinte megbecsülésre talál és
tiszteletben tartják minden intézmény és lelkiség sajátosságait --
kitágítja a keresztény tanúságtétel határait, s nagyon gyarapítja a
papi lelkiséget, különös tekintettel a részegyház és Isten népe
egyetemes Egyházának kapcsolataira. A szerzetesek ügyeljenek az egyházi
közösség lelkületére, szívesen vegyenek részt az egyházmegye életében
és a püspök rendelkezéseinek megvalósításában azáltal, hogy saját
karizmájukkal mindenki épülésére vannak a szeretetben.
Az egyházi közösség és a presbitérium összefüggésében jobban szembe
lehet nézni a pap magányának problémájával, mellyel a Szinodus
Atyái is foglalkoztak. Van olyan magány, melyet mindenki megtapasztal,
s egészen természetes; de olyan is van, mely különböző nehézségekből
ered és újabb nehézségeket okoz."Az aktív részvétel az egyházi
presbitériumban, a rendszeres kapcsolat a püspökkel és a többi pappal,
a kölcsönös együttműködés, a papok életközössége, továbbá a családias
együttlét a plébánia aktív híveivel nagyon hasznos eszközök a magány
negatív hatásainak ellensúlyozására, melyeket a pap olykor
megtapasztalhat."[226] A magány
azonban nemcsak nehézségeket szül,
hanem
a papi élet nagyon hatékony alkalmait is megteremti: "Az imádságos
lelkülettel elfogadott és a Jézus Krisztussal való bensőséges
kapcsolatban keresett magány az imádság és a megismerés elmélyítésének,
a megszentelődésnek és az emberi fejlődésnek lehet eszköze".[227]
A
magány bizonyos formája része a folyamatos képzésnek. Jézus gyakran
vonult vissza, hogy egyedül imádkozzék (Mt 14,23). A magány őrzése a belső
élet
ápolásának szükséges föltétele. Olyan magányról van szó, melyben az Úr
lakik, aki a Szentlélek világosságában összeköt bennünket az Atyával.
Így értve a szilencium és a "pusztai" magány keresése szükséges a
folyamatos képzéshez. Ugyanebben az értelemben, aki nem tudja jól
megélni a maga magányát, nem képes az igazi testvéri közösségre.
75. A folyamatos képzés arra irányul, hogy a pap
egyre inkább
tudatára ébredjen: részese az Egyház üdvözítő küldetésének. A küldetés-Egyházban
a pap folyamatos képzése nem csupán szükséges föltétel, hanem
mellőzhetetlen eszköz is arra, hogy a küldetés tartalma állandóan
eleven maradjon, s hűségesen és nagylelkűen teljesítsék. E képzés
segíti a papot abban, hogy fölfogja a küldetés egész súlyát és
nagyszerű kegyelmét, ami egyrészt kötelesség, mely nem hagyja
tétlenkedni, s miként Pál, ő is elmondhatja: "Ha hirdetem az
Evangéliumot, azzal nem dicsekedhetem, hiszen kényszerű kötelességem.
Jaj nekem, ugyanis, ha nem hirdetem az Evangéliumot!" (1Kor 9,16); másrészt elvárás,
mely az Istentől szüntelenül üdvösségre hívott emberek részéről
kimondva vagy kimondatlanul érkezik.
Csak a folyamatos képzés tudja megtartani a papot abban, ami számára
lényeges és meghatározó, tudniillik a hűségben, miként Pál apostol
írja: "A gondnokoktól (tudniillik Isten misztériumainak gondnokaitól)
egyet várnak el: hogy hűségesnek bizonyuljanak" (1Kor 4,2). A papnak, bármilyen
nehézségekbe ütközik, vagy bármilyen önmagában érthető kellemetlen vagy
fárasztó körülmények közé kerül, minden erejével és mindhalálig
hűségesnek kell lennie. Pál példájának minden papot ösztökélnie kell:
"Senkinek sem okozunk semmiféle botrányt, hogy ne becsmérelhessék
szolgálatunkat. Ehelyett mindenben úgy viselkedünk, mint Isten szolgái:
sok türelemben, megpróbáltatásokban, szükségben, szorongatásban,
verésekben, börtönökben, lázadásokban, fáradtságban, virrasztásban,
böjtölésben, tisztaságban, tudományban, hosszantűrésben, a
Szentlélekben, őszinte szeretetben, az igazság Igéjében, Isten
erejében; jobbról és balról az igazság fegyverzete által, dicsőség és
megszégyenülés, jó hírnév és gyalázat által; mint csalók és igazmondók,
mint ismeretlenek és ismertek, mint halálra szántak, és íme, élünk,
mint megfenyítettek, de meg nem haltak, mint szomorúak, de mindig
örvendezők, mint szűkölködők, de sokakat gazdagítók, mint
akiknek semmijük nincs és mindent birtokolnak" (2Kor 6,3-10).
Minden életkorban és minden körülmények között
76. A folyamatos képzést, éppen mert "folyamatos", a papoknak mindig
fogadniuk kell; minden életkorban és minden körülmények között,
bármilyen egyházi hivatalt viseljen valaki, természetesen azon
lehetőségek között, melyeket a különféle hivatalok és életállapotok
hoznak magukkal.
A folyamatos képzésben elsősorban a fiatal papoknak kell
részt venniük: a periódikusan ismétlődő találkozások részben folytatják
a szemináriumban kapott képzést, részben bevezetik a fiatalokat Isten
ajándéka, a papság egyes részleteinek megértésébe és megélésébe,
részben tudatosítják bennük a presbitériumhoz tartozást, a közösséget
és a társfelelősséget a többi paptestvérekkel.
Meg lehet érteni a "telítettség" érzését, mellyel a szemináriumból
épp kikerült fiatal pap idegenkedik az újabb tanulási és találkozási
alkalmaktól. Mégis el kell utasítanunk, mint téves és veszedelmes
véleményt, azt az elgondolást, hogy a papképzés a szeminárium
elhagyásával lezárult.
A folyamatos képzés találkozóin résztvevő fiatal papok a többi
résztvevővel kicserélhetik tapasztalataikat és elgondolásaikat annak a
papi és szolgálati eszménynek megvalósításáról, melyet a szemináriumi
évek alatt magukba szívtak; ugyanakkor az idősebb papok számára
jelenlétük példa és ösztöke, és a jól képzett papokat igénylő
részegyház egész presbitériuma iránti szeretet megnyilvánulása lehet.
A fiatal papok támogatására életük és szolgálatuk ezen első és
kényes szakaszában nagyon alkalmas, ha nem kifejezetten szükséges is
manapság, létrehozni egy olyan -- megfelelő felkészültségű papokból
álló -- támogató szervezetet, melytől megkaphatják a szükséges
segítséget ahhoz, hogy jól tudják megkezdeni papi szolgálatukat. A
kellően gyakori és megfelelő hosszúságú találkozókon lehetőleg egy
házban tartózkodjanak, és legyen idejük a nyugalomra, az imádságra, az
elmélkedésre és a testvéri beszélgetésre. Így könnyebb lesz nekik
kezdettől fogva evangéliumi módon berendezni papi életüket. Ha pedig az
egyes részegyházak ezt a szolgálatot nem tudják nyújtani fiatal
papjaiknak, a szomszédos egyházak közösen teremtsék meg az anyagi
feltételeket, s dolgozzák ki a megfelelő programokat.
77. A folyamatos képzés a középkorú papok
kötelezettsége is. Ugyanis
sok veszedelem között foroghatnak, már csak életkoruk miatt is, mint
például a túlzott tevékenység és bizonyos rutin a szolgálat végzésében.
Ez megkísérti a papot, hogy túlságosan bízzon önmagában, mintha
személyes tapasztalatát már nem kellene semmivel összevetnie vagy
mérlegelnie. Nem ritka, hogy a középkorú pap bizonyos veszedelmes,
belső fáradtságtól szenved, mely a sikertelenségek és a nehézségek
következtében kialakult lemondó csalódottság jele. Erre az állapotra
válasz a folyamatos képzés, a saját megoldások és önmaga állandó és
tárgyilagos mérlegre tétele, a feladat végrehajtásához szükséges
eszközök folyamatos keresése: így a pap megőrzi lelkében az éberséget
és a készséget az üdvösség örök és mégis új követelményei iránt, melyet
tőle mint "Isten emberétől" mindenki elvár.
A folyamatos képzésnek az idősebb, sőt a már öreg papokat is
érintenie kell, akik nem kevés részegyházban már nagyobb részét
alkotják a presbitériumnak.Hálás lelkületet kell tanúsítani irántuk a
Krisztusnak és az Egyháznak tett szolgálatukért, s érezniük kell, hogy
a fiatalabbak szolidárisak velük. Az öreg papoktól a folyamatos képzés
nem annyira a legújabb tudományos kutatások eredményeinek megtanulását
követeli, mint inkább a presbitériumon belül még betöltött szerepük
megerősítését, mely nem csupán a lelkipásztori szolgálat valamilyen
formája, hanem lehetőség is, hogy tapasztalataik birtokában a többi pap
jó mesterei legyenek.
A folyamatos képzés azokat a papokat is megsegítheti, akik fáradtság
vagy betegség miatt fizikailag vagy erkölcsileg legyöngült állapotban
vannak. Segítheti őket, hogy továbbfolytassák szolgálatukat az
Egyházban, ne szigetelődjenek el sem a közösségtől, sem a
presbitériumtól, s külső tevékenységüket csak olyan teendőkre
korlátozzák, melyek alkalmasak papságuk értelmének és örömének
megőrzésére. A folyamatos képzés különösen abban segítheti őket, hogy
megmaradjon bennük a meggyőződés -- amit ők maguk a hívőkben próbáltak
kialakítani --, hogy változatlanul aktív részesei az Egyház épülésének
akkor is, s főleg akkor, amikor a szenvedő Krisztussal -- és annyi más
testvérrel, aki az Egyházban részese az Úr szenvedésének -- vannak
közösségben, s újraélik Pál lelki tapasztalatát: "Most örülök értetek
viselt szenvedéseimben, és kiegészítem azt, ami hiányzik Krisztus
szenvedéséből, testemben az Ő testéért, mely az Egyház" (Kol 1,24).[228]
A folyamatos képzés felelős személyei
78. Azok a körülmények, melyek között ma sok helyen folyik a papi
szolgálat, nem könnyítik a képzés komoly munkáját. A feladatok és
szolgálatok sokasodása, általában az emberi élet s azon belül a
keresztény közösség életének bonyolultsága, a lázas tevékenység és
egyre többre törekvés, melyek olysok helyen jellemzik társadalmainkat,
sokszor megfosztják a papokat attól az időtől és erőtől, melyet
önmagukra kellene fordítaniuk (1Tim
4,16).
Mindennek növelnie kell a felelősséget a nehézségek legyőzéséért,
sőt kihívásként kell hatnia a folyamatos képzésre, hogy az megfelelő
válasz legyen Isten nagy ajándékára és korunk elvárásaira és
követelményeire.
A folyamatos képzés felelőseit a "közösség"-Egyházban kell
megtalálni. Így a püspökkel az élén az egész részegyházat
terheli a kötelesség, hogy megfelelő módon megszervezze a papok
folyamatos képzését. A papok ugyanis nem önmagukért, hanem Isten
népéért vannak: ezért miközben a folyamatos nevelés gyarapítja a papok
emberi, lelki, értelmi és pásztori érettségét, olyan érték keletkezik,
melynek Isten népe maga válik részesévé. Ezenkívül maga a papi
szolgálat teremt kölcsönös kapcsolatokat a papok és a hívők élete
között. Éppen az élet bölcs megosztása a papok és a közösség között
sajátos témája a folyamatos képzésnek, mely nem zsugorítható egyszerű
eseménnyé vagy elszigetelt kezdeményezéssé, hanem ki kell terjednie az
egész papi életre és szolgálatra.
Ugyanis az egyszerű és alázatos emberek keresztény tapasztalata, az
istenszerető lelkek buzgósága, a hit bátor megélése a keresztények
részéről a polgári és társadalmi élet minden feladatkörében a pap
számára világosság és jelentős lelki táplálék. Másrészt a különböző
személyes és társadalmi állapotok előtti elbizonytalanodás, késlekedés,
a kísértés, hogy mindent elvessen, vagy kétségbeessen a szenvedés, a
betegség és a halál órájában, összefoglalóan mindazok a nehézségek,
mellyel az ember a hit útján találkozik, a pap szívében testvéri
részvétet keltenek;s miközben mások számára keresi a választ,
elsősorban önmagának válaszol.
Így a papok folyamatos képzésében Isten egész népe, s annak minden
tagja nagy segítség lehet, és kell is lennie. Ebben az értelemben időt
kell hagyni a papoknak a tanulásra és imádságra, csak azt szabad tőlük
elvárni, amire Krisztus küldte őket és nem mást; együttműködést kell
fölkínálni nekik a pásztori szolgálat különböző területein, főleg
amelyek az emberi haladást és a szeretet szolgálatát jelentik,
szívélyes és testvéri kapcsolatokat kell velük tartani, és ébreszteni
kell bennük a tudatot, mellyel ők is elmondhatják minden
krisztushívőnek: "Nem uralkodni akarunk hiteteken, hanem örömötök
segítői vagyunk" (2Kor 1,24).
A részegyház felelőssége a folyamatos képzésért abban a kapcsolatban
konkretizálódik és oszlik meg, melyet a képzés résztvevőivel és
elsősorban magával a pappal fenntart.
79. Bizonyos értelemben pontosan ő, személy
szerint a pap a
főszereplője a folyamatos képzésnek az Egyházban. Valójában minden
egyes papnak kötelessége, hogy az ordo szentsége alapján hűséges legyen
Isten ajándékához és a mindennapos megtéréshez, mely az ajándékból
fakad. Sem az egyházi hatóság ide vonatkozó rendelkezései, sem más
papok példája nem tudják kívánatossá tenni a folyamatos képzést, ha a
pap személy szerint nincs meggyőződve szükségességéről, s nem szánta el
magát a fölkínált formák, idők és alkalmak kihasználására. A folyamatos
képzés őrzi meg a lélek "ifjúságát", melyet kívülről senki sem tud
megadni neki, hanem mindenkinek belül kell megtalálnia. Csak az van
ennek az "ifjúságnak" birtokában, aki e szüntelen tanulásés növekedés
vágyát elevenen őrzi magában.
Alapvető a püspök és a presbitérium felelőssége. A
püspök felelőssége azon alapszik, hogy a papok általa kapták
papságukat, s osztoznak vele az Isten népére vonatkozó pásztori
gondban. Ő felelős a folyamatos képzésért, mely arra irányul, hogy
minden papja nagylelkűen hűséges legyen a kapott ajándékhoz és
szolgálathoz, miként Isten népe azt jogosan elvárja tőle. E felelősség
indítja a püspököt és az egész presbitériumot arra, hogy a folyamatos
képzést úgy tervezzék meg és bonyolítsák le, hogy ne ötletszerű, hanem
jól végiggondolt legyen, s lépésről lépésre egy kerek egész bontakozzék
ki belőle. Kötelességének a püspök nemcsak azzal tesz eleget, ha a
papságnak helyet és időt biztosít a folyamatos képzésre, hanem azzal
is, ha emberségesen és szívvel-lélekkel maga is jelen van az
összejöveteleken. Helyes, olykor szükséges, hogy a határos egyházmegyék
vagy egy egyházi körzet püspökei egyeztessék egymás között terveiket, s
egyesítsék erőiket, hogy a folyamatos képzés magasabb színvonalú
lehessen. Ilyen kezdeményezések például a biblikus, lelkipásztori,
teológiai kurzusok, a továbbképző hetek, a konferenciák, lelkipásztori
megbeszélések, melyek alkalmat adnak a presbitérium és az egyházi
közösség útjának értékeléséhez.
A püspök segítségül hívhatja a teológiai fakultásokat, a teológiai
és lelkipásztori intézeteket, a szemináriumokat, s mindazokat az
intézményeket és társulatokat, melyekben papok, szerzetesek és hívők
dolgoznak a papnevelésért.
A részegyházon belül kiváltságos szerepe van a családoknak,
amennyiben azok "család-egyházak", ugyanis bennük valósul meg a papok
által vezetett egyházi közösség élete. Külön kiemelendők azok a
családok, melyekből papok származnak. Miután egy ilyen család
teljesítette azt az isteni tervet, hogy a hivatás bölcsője s
kibontakozásának környezete legyen, teljesen tiszteletben tartva a fiú
döntését, hogy egészen Istennek és felebarátainak szenteli magát,
mindig a pap küldetését megerősítő, kísérő, s abban a maga módján
résztvevő, hűséges tanúnak kell maradnia.
A folyamatos képzés ideje, formája, eszközei
80. Jóllehet bármely pillanat "alkalmas idő" (2Kor 6,2) lehet arra, hogy a
Szentlélek a papot gyarapítsa imádságban, tudományban és pásztori
küldetésének tudatában, vannak "kiváltságos" idők, annak ellenére, hogy
általánosak és előre megtervezettek.
Első helyen kell említenünk a püspök és presbitériumának
találkozásait, melyek lehetnek liturgikusak (főként a nagycsütörtöki
koncelebrált krizmaszentelő mise), lelkipásztori vagy kulturális
jellegűek, amikor véleményt cserélnek lelkipásztori kérdésekről vagy
aktuális teológiai problémákról.
Ilyen alkalmak a papok lelki összejövetelei, például
lelkigyakorlatok, rekollekciós napok és más hasonlók. Ezek alkalmat
adnak a lelki és pásztori gyarapodásra, a hosszabb és nyugodt
imádkozásra, a papi élet gyökereihez való visszatérésre, melyekből
megújul a hűség és a pásztori tevékenység.
Nagy jelentőségűek a tudományos találkozók és a közös
elgondolkodások alkalmai: ezek akadályozzák meg a lélek
elszegényedését, s a lelki restségből fakadóan az apostolkodás
területén kényelmes közhelyek elfogadását; érettebb szintézis
kialakulását teszik lehetővé a lelki, apostoliés szellemi élet elemei
között; kitárják a lelket és a szellemet a történelmi kihívások és a
Szentléleknek az Egyház számára adott új késztetései iránt.
81. Ezenkívül még sok segédeszközzel lehet élni a
folyamatos
képzésben annak érdekében, hogy a papok számára az élet egyre
bőségesebb megtapasztalását hozza. Köztük megemlíthető a papok közös
életének különböző formái, melyek az Egyházban különböző módokon
és eltérő gyakorisággal mindig megvoltak: "Ma nem lehet nem ajánlani,
főként azoknak, akik ugyanazon a helyen lelkipásztorkodnak. Túl azon,
hogy segíti az apostoli életet és tevékenységet, a papok e közös élete
a szeretet és az egység ragyogó példáját nyújtja mindenkinek, a többi
papnak és a laikus hívőknek egyaránt."[229]
Más jellegű segítséget nyújthatnak a papi társulatok, főleg
az egyházmegyei jellegű papi világi intézmények, melyek szorosabb
köteléket jelentenek a püspökkel és a "megszentelt állapot formái,
melyekben a papok fogadalmakkal vagy más szent kötelélekkel kötelezik
magukat az evangéliumi tanácsok megélésére."[230]
A "papi testvérület"
bármely Egyház által jóváhagyott formája nemcsak a lelki, hanem az
apostoli és lelkipásztori életnek is javára válik.
A lelkivezetés hasonlóképpen nagyon hasznos lehet a papok
állandó képzése szempontjából. Hagyományos eszköz, de akár a lelki
fejlődést, akár a papi szolgálatban való hűség és nagylelkűség
megőrzését tekintve semmit sem veszített jelentőségéből. Erről írta a
későbbi VI. Pál még mint Montini bíboros: "A lelkivezetés a legszebb
munka, s mondhatjuk, az ifjúság lelki és erkölcsi gyarapodásához nagyon
szükséges, mert az igazságot követve segít fölismerni és követni
kinek-kinek a maga hivatását. Jótékony hatását megőrzi végig az életen,
amikor egy okos tanács szeretete és fénye megerősít a jóban, vagy
vigasztal a nagylelkűen végzett szolgálat közben érzett keserűségben. A
lelkivezetőt tekintve nagy okosságot igénylő. igen hatásospedagógai
eszköz, s nagy pedagógiai és pszichológiai jártasságot igénylő
művészet; a vezetettet tekintve az alázatosság és a bizalom
gyakorlása."[231]
BEFEJEZÉS
82."Szívem szerinti pásztorokat adok nektek." (Jer 3,5). Az Úr ígérete az
Egyházban ma is él, és élteti azt. Az Egyház ugyanis úgy érzi, hogy e
szavak neki szólnak, s oly sok helyen, pontosabban oly sok emberi
szívben, főleg a fiatalokéban fölismeri beteljesedésüket. A világ nagy
és sürgető szükségleteit látván óhajtja, hogy a harmadik évezred
küszöbén ez az isteni ígéret új módokon -- bőségesebben, erősebben és
hatékonyabban -- teljesedjék mint a Szentlélek különleges pünkösdi
kiáradása.
Az Úr ígérete az Egyházban föléleszti a lélekből az imádságot és a
bizalomteljes kérést az Atya szeretetéhez, hogy miként elküldte Jézust,
a Jó Pásztort, az apostolokat, majd azok utódait és a papok
megszámlálhatatlan seregét, úgy a mai embereknek is mutassa meg hűségét
és jóságát ígérete teljesítésében.
Az Egyház pedig kész arra, hogy válaszoljon erre a kegyelemre.
Fölfogja ugyanis, hogy Isten ajándéka úgy várja a nagylelkű választ,
mint egy előénekes a kórusét: ezért Isten egész népének szüntelenül
imádkoznia és fáradoznia kell a papi hivatásokért; a papnövendékeknek
nagyon komoly lelkülettel kell fogadniuk és élniük az isteni ajándékot,
tudván, hogy az Egyháznak és a világnak szüksége van rájuk; a Jó
Pásztor Krisztus szeretetének kell magával ragadnia őket, és szívüket
az Ő szívéhez kell hasonlóvá formálnia; készen kell állniuk arra, hogy
a világ útjait az Ő képmásaiként járják,tudniillik mindenkinek
megmutatva Krisztus útját, igazságát és életét.
Külön is fölhívjuk a családok figyelmét: a szülők s főként az
édesanyák szívesen adják oda gyermeküket az Úrnak, ha az Úr papságra
hívja, és örömmel támogassák hivatását, tudván, hogy ezáltal növelik
termékenységük keresztény és egyházi jellegét, s bizonyos
értelembenmegtapasztalhatják Máriának, a Szűzanyának boldogságát:
"Áldott vagy te az asszonyok között és áldott a te méhednek
gyümölcse" (Lk 1,42).
A mai fiataloknak azt mondom: legyetek fogékonyabbak a Lélek szava
iránt; engedjétek, hogy lelketek mélyén fölhangozzék Krisztus hívó
szava; érezzétek meg, hogy Jézus szerető tekintete megnyugszik
rajtatok, és kövessétek Őt.
E kegyelemre válaszol az Egyház, amikor a papok vállalják az ordo
szentsége által tőlük elvárt folyamatos képzés terhét, és részt vesznek
benne. A papok valamennyien ismerjék föl, hogy ma szükségük van a
képzésre: az új evangelizáció ugyanis új evangelizálókat kíván,
tudniillik olyan papokat, akik az evangelizálásra mint az életszentség
sajátos útjára kötelezik el magukat.
Isten ígérete arra szól, hogy nem akármilyen, hanem "szíve szerinti"
pásztorokat fog adni az Egyháznak. Isten szíve teljesen föltárult
előttünk a Jó Pásztor Krisztus szívében. Krisztus szíve ma is
szánakozik a sokaságon és adja az embereknek az igazság kenyerét, a
szeretet és az élet kenyerét (vö. Mk
6,30), és továbbdobog a papok szívében: "Ti
adjatok nekik enni!" (6,37). Az
embereknek ki kell jönniük a sötétségből és
a félelemből, de ehhez ismerni kell és a nevükön kell szólítani őket,
hogy biztonságban járhassák az élet ösvényeit; ha elvesztek, meg kell
találni őket; szeretni kell őket, hogy megtalálják az üdvösséget, Isten
szeretetének legnagyobb ajándékát: mindezt Jézus, a Jó Pásztor teszi; Ő
maga és vele a papok.
Apostoli buzdításom végén a papnövendékekre tekintek és a papokra,
akik szerte a földön -- olykor nehéz, sőt félelmetes körülmények
között, de mindigaz Isten iránt hűséges munka örömében és a nyáj
fáradhatatlan szolgálatában -- naponta fölajánlják életüket a ma élő
lelkek, a mai férfiak és nők körében a hit, a remény és a szeretet
növekedéséért.
Drága papok, azért teszitek ezt, mert maga az Úr Lelkének erejével
meghívott titeket, hogy egyszerű életetek törékeny edényében
megmutassátok a Jó Pásztor mérhetetlen szeretetének kincsét.
A Szinodus Atyáival s a földkerekség minden részegyháza püspökének
nevében kifejezem irántatok azt a tiszteletet, amelyet hűségetek és
szolgálatotok megérdemel.[232]
S miközben mindnyájatoknak kívánom a kegyelmet -- hogy naponta
újítsátok föl magatokban az ajándékot, mely a kézföltétel által
bennetek van (vö. 2Tim 1,6);
hogy megtapasztalhassátok a Krisztussal és a többi
paptestvérrel összefűző bensőséges barátságot; hogy örülni tudjatok
Isten nyája gyarapodásának és növekedjetek az Isten és minden ember
iránti szeretetben; hogy kialakuljon bennetek a derűs bizonyosság, hogy
"aki megkezdte bennetek a jó művet" (Fil
6,1) be is fogja teljesíteni Krisztus
Jézus napjára --, valamennyiőtökkel együtt imádkozom Máriához,
papságunk anyjához és nevelőjéhez.
A papképzés minden formája visszavezethető a Boldogságos Szűz
Máriához, aki minden engedelmességnél jobban válaszolt a meghívó
Istennek: annyira szolgálója és tanítványa lett az Igének, hogy
lelkével és testével fogadni tudta a megtestesült Igét, hogy
odaajándékozza az emberi nemnek. Ő azt a meghívást kapta,hogy nevelje
föl a egyetlen és örök Papot, aki engedelmesen meghajolt anyai
tekintélye előtt. A Boldogságos Szűz példájával és közbenjárásával
állandóan virraszt a hivatások ébresztése és a papok megerősítése
fölött az Egyházban.
Ezért nekünk, papoknak fokoznunk kell magunkban a Szűz Mária iránti
szeretetteljes áhítatot, s erről sok imádsággal és az ő erényeinek
követésével kell tanúságot tennünk.
Mária,
Jézus Anyja és a papok Anyja,
engedd, hogy így szólítsunk téged,
hogy ünnepelhessük anyaságodat,
s Fiad és fiaid papságát szemlélhessük nálad,
Istennek szent Anyja!
Krisztus Anyja,
aki a Szentlélek fölkenése által a pap Messiásnak
embertestet adtál,
hogy üdvözítse a szegényeket és megtörtszívűeket;
őrizd meg szívedben és az Egyházban a papokat,
Megváltónak Anyja!
Hitnek Anyja,
aki elkísérted a templomba az Emberfiát,
hogy beteljesítse az atyáknak adott ígéreteket;
ajánld az Atyának az Ő dicsőségére Fiadnak papjait,
Szövetség Szent Szekrénye!
Egyháznak Anyja,
aki az utolsó vacsora termében a tanítványok között
az új népért és pásztoraiért imádkoztál;
eszközöld ki a papoknak az ajándékok teljességét,
Apostolok Királynője!
Jézus Krisztus Anyja,
ki Fiad mellett álltál élte kezdetén és küldetésében,
kerested Őt, a Mestert a sokaságban,
mellette álltál, amikor fölmagasztalták a földről,
s odaadta magát egyetlen és örök áldozatul;
aki fiadként kaptad meg Jánost,
fogadd el az öröktől fogva meghívottakat,
oltalmazd növekedésüket,
kísérd életükben és szolgálatukban a te fiaidat,
Papok Édesanyja! Amen.
Kelt Rómában, Szent Péternél, pápaságom 14. esztendejében, 1992.
március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony napján.
II. János Pál pápa
Jegyzetek
[1] 2. javaslat
[2] L'Osservatore Romano 1990. X. 28. (A
pápa X. 27-i beszéde a Szinodus bezárásakor)
[3] A Neovulgatában: „És fölment a hegyre,
és magához hívta azokat, akiket maga akart, s azok odajöttek hozzá. És
megalkotta a Tizenkettőt, hogy vele legyenek és ördögűző hatalom
birtokában elküldje őket prédikálni” (Mk 3,13-15). (A ford. megj.)
[4] Vö. 1. javaslat
[5] Vö. LG
28.
[6] AAS 62:321-384. (Ratio fundamentalis
institutionis sacerdotalis)
[7] L'Osservatore Romano 1990. X. 28. (A
pápa X. 27-i beszéde)
[8] Ua.
[9] L'Osservatore Romano 1990. X. 29-30.
(A Szinodus Atyáinak üzenete Isten népéhez)
[10] L'Osservatore Romano 1990. I.
15-16. (A pápa beszéde a I. 14-i Úrangyala után)
[11] Uo.
[12] Vö. 3. javaslat
[13] AAS 58:55. (VI. Pál homíliája XII.
7-én)
[14] Vö. 3. javaslat
[15] Vö. uo.
[16] Vö. Püspöki Szinodus : A mai
papképzésről. „Líneamenta” 5-6.
[17] GS
4.
[18] L'Osservatore Romano 1990. X.
29-30. (A Szinodus Atyáinak üzenete Isten népéhez)
[19] A Neovulgatában: „Az Úr Lelke
rajtam; azért kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek;
elküldött, hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a
látást, hogy elbocsássam a megtörteket elengedésben, és hirdessem az Úr
kedves esztendejét” (4,18-19; vö. Iz 61,1-2). (A ford. megj.)
[20] L'Osservatore Romano 1990. X. 28.
(A pápa X. 27-i beszéde) 4.; vö. L'Osservatore Romano 1991. III. 15. (A
pápa nagycsütörtöki levele a papokhoz)
[21] Vö. LG,
PO, OT,
Ratio
fundamentalis, az 197I. évi Rendes Püspöki Szinodus
[22] 7. javaslat
[23] LG
5.
[24] 8. p., vö. az 1985. évi Rendkívüli
Püspöki Szinodus
[25] Vö. 7. javaslat
[26] Vö PO 7-8. p.
[27] LG
1.
[28] Vö. 7. javaslat
[29] Uo.
[30] Vö. 7. javaslat
[31] A rendes püspöki szinodus általános
ülésének „A mai papképzésről” szóló fogalmazványa. 16. p. Vö. 7.
javaslat.
[32] L'Osservatore Romano, 1990. II.
26-27. (A II. 25-i Úrangyala imádkozásakor mondott beszéd)
[33] Vö. PO 7-9.
[34] Ua. 8. p. Vö. 7. javaslat.
[35] Vö. PO 9. p.
[36] Vö. LG 10. p.
[37] Vö. 7. javaslat
[38] PO
10.
[39] OT
20.
[40] 12. javaslat
[41] L'Osservatore Romano 1990. X.
29-30. (A Szinodus Atyáinak üzenete Isten népéhez) I1I,1.
[42] LG
40.
[43] PO
12.
[44] PL 38,1483. (Sermo 340,1)
[45] Uo.
[46] Vö. 8. javaslat
[47] Vö. PO 2,I2.
[48] Vö. 8. javaslat
[49] PLS 2:637. (Senno Morin
Guelferbytanus, 32,1)
[50] A Húsvét 4. vasárnapi szentmise
koromunió-antifónája
[51] Mulieris
dignitatem, 26. p.
[52] 7. javaslat
[53] II. János Pál: Insegnamenti, 12,2:
785. (Szöulban 1989. X. 7-én a szentségimádás alkalmával mondott
homilia)
[54] CCL 36,678. (Szent Ágoston: In
Ioannis Evangelium Tractatus, 123,5)
[55] Insegnamenti III,2: 1055. (Beszéd a
papokhoz 1980. XI. 4-én)
[56] PO
14. p.
[57] Uo.
[58] Uo.
[59] AAS 68: 64. (VI. Pál: Evangelii
nuntiandi ap. buzdítás, 75. p.)
[60] 8. javaslat
[61] PO
12.
[62] Szent Ágoston: In Ioannis
Evangelium Tractatus, 123,5)
[63] Vö. PO 12.
[64] PO
5.
[65] DS 1529, 1606.
[66] PO
12.
[67] Miscellanea Augustiniana I. Róma,
1930: 404. (Senno De Nata-li S. Petti et Pauli)
[68] Vö. PO 4-6; 13.
[69] Vö. Evangelii nuntiandi, 13-15. p.
[70] DV
8,10.
[71] PO
5.p.
[72] AAS 77: 265. (Reconciliatio et
Paenitentia ap. buzdítás, 31. p.)
[73] PO
6.
[74] Vö. LG 42.
[75] 9. javaslat
[76] PO
15.
[77] Uo.
[78] LG
42.
[79] II. János Pál: Familiaris
consortío, 16. p.
[80] 1I. javaslat
[81] PO
16. p.
[82] Uo.
[83] 8. javaslat
[84] Vö. PO 17. p.
[85] 10. javaslat
[86] Uo.
[87] AAS 70: 484. (Mutuae relationes,
18. p.)
[88] Vö. 26, 38. javaslat
[89] Vö. LG 23. p.
[90] PO
10. Vö. I2. javaslat.
[91] AAS 83: 3I5. (Redemptoris missio
enciklika, 67. p.)
[92] PO
10. p.
[93] Insegnamenti VII, 2: 839. (A pápa
homiliája 5000 paphoz 1984. X. 9-én)
[94] L'Osservatore Romano 1990. X. 28.
(A pápa X. 27-i beszéde a Szinodus bezárásakor)
[95] Vö. 6. javaslat
[96] Vö. I3. javaslat
[97] Vö. 4. javaslat
[98] LG
9. p.
[99] Uo.
[100] CCL 3/A:105. (Szent Ciprián: De
Dominica oratione, 23.p.)
[101] Vö. AA 3. p.
[102] 5. javaslat
[103] A Neovulgatában: Jézus fölment a
hegyre és magához hívta azokat, akiket ő maga akart, s azok odajöttek
Hozzá" (3,13). (A ford. megj.)
[104] Insegnamenti XII: 2, 1417. (Az
1989. XII. 3-i Cr Angyala imádkozása után mondott beszéd)
[105] VI. Pál: Insegnamenti VI: 134.
(Üzenet a hivatások ötödik világ-napjára, 1968. IV. 19-re)
[106] 5. javaslat
[107] Vö. LG 10; PO 12.
[108] 13. javaslat
[109] GS 16.
[110] A hivatásokért mondott votiv
mise kollektája
[111] Vö. SC 10.
[112] 15. javaslat
[113] Ua.
[114] Vö. CIC 220. k.: „Senki sem
sértheti meg törvénytelenül más meglévő jó hírét, sem pedig a
magánszférája védelmére minden személyt megillető jogot.” Vö. 642. k.
[115] OT 2.p.
[116] CD 15. p.
[117] Vö. OT 2. p.
[118] PO 6. p.
[119] PO 11. p.
[120] OT 2. p.
[121] 14. javaslat
[122] I5. javaslat
[123] Vö. 16. javaslat
[124] AAS 77: 982. (II. János Pál
üzenete a hivatások 22. világnapjára, (I985. IV. I3.)
[125] L'Osservatore Romano 1990. X.
29-30. (A Szinodus Atyáinak üzenete Isten népéhez) IV.
[126] 21. javaslat
[127] Vö. OT 11; PO 3.; Ratio
fundamentalis institutionis sacerdotalis, 51. p.
[128] 21. javaslat
[129] 10. p.
[130] Familiaris consortio, 37. p.
[131] Uo.
[132] 21. javaslat
[133] CSEL 33,I. (Szent Ágoston:
Vallomások, I,1.)
[134] A rendes püspöki szinodus
általános ülésének „A mai papképzésről” szóló fogalmazványa. 30. p.
[135] 22. javaslat
[136] 23. javaslat
[137] OT 8. p.
[138] DV 24. p.
[139] DV 2. p.
[140] DV 25. p.
[141] L'Osservatore Romano 1990. III.
5. (A pápa beszéde a III. 4-i Úr Angyala imádkozása után)
[142] Vö. SC 14.
[143] In Ioannis Evangelium Tractatus
26,13.
[144] Az Úrnapi zsolozsma
Magnifikát-antifónája a 2. vesperásból
[145] Vö. PO 13. p.
[146] L'Osservatore Romano I990. VII.
2. (A pápa beszéde a VII. 1-i Úr Angyala imádkozása után)
[147] 23. javaslat
[148] Ua.
[149] Ua.
[150] OT 9. p.
[151] Ratio fundamentalis, 354. p.
[152] OT 10. p.
[153] Uo.
[154] Insegnamenti II,1: 841.
(Nagycsütörtöki levél a papokhoz, 1979. IV. 8-án)
[155] 24. javaslat
[156] GS 15.
[157] 26. javaslat
[158] Vö. OT 16.
[159] A papképzésről a mai körülmények
között, 39. p.
[160] Vö. A Keresztény Nevelés
Kongregációja: Levél a püspökökhöz a szemináriumok filozófia
oktatásáról. 1972. I. 20.
[161] CCL 50/A: 534. (De Trinitate XV,
28.)
[162] AAS 62:618. (Beszéd a XXI.
Itáliai Biblikus Hetek résztvevőihez 1970. IX. 25-én)
[163] 26. javaslat
[164] Boëthii De Trinitate V,4, 8.
(,,Fides, quae est quasi hanitus theologiae")
[165] Vö. In I. Sententiarum, Prologus
I,1-5.
[166] Vö. Donum Veritatis instructio
11,40.
[167] OT 14. p.
[168] Opera omnia V: 296. (Itinerarium
mentis, Prologus, 4.) Ad Claras Aquas, 1891.
[169] OT 16. p.
[170] AAS 80:571. (II. János Pál:
Sollicitudo rei socialis enciklika, 4I.
p.)
[171] AAS 83:859. (II. János Pál:
Centesimus annus enciklika, 54.
p.)
[172] Donum veritatis, 21. p.
[173] 26. javaslat
[174] Így ír erről például Szent
Tamás: „ezért inkább kell hinni az Egyház, mint Ágoston, Jeromos vagy
bármely más doktor tekintélyének”; és: „Péter tekintélyével szemben
sem Jeromos, sem Ágoston, sem bármely más szent doktor nem
bizonyíthat-ja véleményét.” (STh II-II, 10,12; 11,2,3.)
[175] 32. javaslat
[176] Vö. Redemptoris missio, 67. p.
[177] 32. javaslat
[178] 27. javaslat
[179] OT 4.
[180] LG 48. p.
[181] PL 93:166. (Explanatio
Apocalypsis, II,12.)
[182] Vö. 28. javaslat
[183] Ua.
[184] PO 9. p.
[185] 28. javaslat
[186] Ua.
[187] Vö. Redemptoris missio
enciklika, 67,68.
[188] OT 4. p.
[189] 20. javaslat
[190] Ua.
[191] Ua.
[192] Ua.
[193] Insegnamenti VI,1: 173. (A pápa
beszéde a Capranica Collegium növendékeihez 1983. I. 21-én)
[194] 20. javaslat
[195] Ua.
[196] 19. javaslat
[197] Ua.
[198] In Ioannem Evangelistam
Expositio, 21,V,2.
[199] OT 3. p.
[200] I7. javaslat
[201] Vö. Ratio fundamentalis, 19. p.
[202] PO 7. p.
[203] 29. javaslat
[204] Ua.
[205] Vö. 23. javaslat
[206] Vö. Christifideles laici 61,
63.p.: Mulieris dignitatem 29-31.0.
[207] 29. javaslat
[208] 30. javaslat
[209] Ua.
[210] Vö. 25. javaslat
[211] AAS 78:256. (Beszéd a Communione
e Liberazione csoportok papjaihoz. 1985. IX. 12.)
[212] Vö. 25. javaslat
[213] Insegnamenti VII, 1: 1798.
(Találkozás Einsiedelnben a svájci papság képviselőivel, I984. VI.
15-én)
[214] Vö. In Ioannis Evangelium
Tractatus I23,5.
[215] Vö. 31. javaslat
[216] Borromei Szent Károly: Acta
Ecclesiae Mediolanensis. Milánó, 1559:1178.
[217] GS 22.p.
[218] Püspöki Szinodus: De scardotibus
formandis in bodiernis adiunctis „Instrumentum laboris”, 55. p.
[219] PO 6. p.
[220] AAS 56:647. (Ecclesiam suam
enciklika)
[221] AAS 72: 343. (A Klérus
Kongregációja: Postquam Apostoli, megjegyzések a klérus részegyházak
közötti egyenletesebb el-osztásáról,1980. III. 25-én)
[222] Vö. 39. javaslat
[223] 34. javaslat
[224] Ua.
[225] Ua.
[226] 35. javaslat
[227] Ua.
[228] 36. javaslat
[229] A Püspöki Szinodus 8. általános
ülése: De scardotíbus formandis in bodiernis adiunctis „Instrumentum
laboris”, 60. p.; vö. ChD 30., PO 8.,
CIC 55. kán. 2. §.
[230] 37. javaslat
[231] G. B. Montini: Lettera pastorale
sul senzo morale. 1961.
[232] Vö. 40. javaslat
|