Romano Guardini Örökmécs
A fordítás alapjául szolgáló mű:
Guardini Romano: Von Heiligen Zeichen
Mathias Grünewald-Verlag, Mainz. 1923
Nihil obstat. Nicolaus Töttössy censor dioecesanus
Nr. 1357/1938. Imprimatur
Strigonii Die 29. Martii 1938.
Dr. Joannes Drahos vicarius generalis
A magyar piarista rendfőnök 333/938. számú engedélyével
Fordította:
Dr. Halamka Gyula Római piarista teológiai tanár
A könyv elektronikus változata
Ez a program a Szent István Társulatnál 1983-ban megjelent azonos
című könyv (ISBN 963 360 3261 0) szöveghű, elektronikus változata. Az
elektronikus kiadás engedélyét a Szent István Társulat igazgatója adta
meg. A programot a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár elvei szerint
korlátlanul lehet lelkipásztori célokra használni. Minden más jog a
kiadóé.
Tartalomjegyzék
Kérjük, az itt következő részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t
továbbadja. Köszönjük.
A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár
Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban,
a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában!
A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus
formában terjeszti Isten Igéjét.
A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása
Célkitűzés
----------
A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetővé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elősegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megőrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot.
Állomány
--------
Minden szabadon másolható, szerzői jogvédelem alá nem eső egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb.
Irányítás, központ
------------------
Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA
(Az Egyesült Államok New Jersey államában levő Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség)
Levelezés: Felsővályi Ákos
322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA
Tel: (973)338-4736
Fax: (973)778-4263
e-mail: felso@comcast.net
A Könyvtár használata, a könyvek formája
----------------------------------------
Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis "letölteni"). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebből a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni!
A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre:
- formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetővé szakemberek számára és
- a Windows operációs rendszer Súgó ("Help") programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetővé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztő programba vihetők át, ahol azután szabadon alakíthatók).
A Könyvtárban található file-ok neve
------------------------------------
Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file ("Súgó" formátum), sűrített text file és sűrített help file.
Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az első változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát:
txt: text file,
zpt: sűrített text file,
hlp: help file,
zph: sűrített help file és
ico: a Help file-hoz tartozó icon file.
Például a Vasárnapi Kalauz című könyv első változatának ("01") négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO.
A sűrítést a legelterjedtebb sűrítő programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat előtt a PKUNZIP vagy Winzip program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.)
A file-ok felhasználási módjai
------------------------------
Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következő kétféle felhasználási mód lehetséges.
1. A text file felhasználása
Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztő programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebből a text file-ból könnyen elő tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végződik, ezeket előbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdő idézőjelet két egymást követő vessző, a felső időzőjelet két egymást követő aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követő elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket később). Az egyes fejezeteket csupa egyenlőségjelből álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemző programra.
2. A"súgó" file felhasználása
Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetővé a Windows operációs rendszerben megszokott "súgó" programok formájában. (Az ajánlott képernyő felbontás VGA.)
Az elektronikus könyv legnagyobb előnye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A "Másol" gombbal a teljes fejezet átvihető a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: "Szerkesztés" és "Másol" [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztőbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a "Szerkesztés" [Edit] majd a "Másol" [Copy] utasítást a program menüjéről, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a "Másol" utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az előbbiek szerint folytathatjuk a munkát.
A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a "File" és "Nyomtat" [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyőn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa "Arial", betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük előbb a szöveget a szövegszerkesztő programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk.
Ahhoz, hogy a "súgó" file-t használni tudjuk, a következőket kell tennünk (a "Vasárnapi kalauz" című könyvvel mutatjuk be a lépéseket).
1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk "C:\PAZMANY" nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.)
2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelőben kattintsunk először a "Pázmány Péter E-Könyvtár" nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a "File", "Új" és "Program" utasításokat a menüről. A párbeszed-panelban a következőket gépeljük be:
Megnevezés: Vasárnapi Kalauz
Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP
Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az "Ikon" nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t.
Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet.
A "Pázmány Péter E-Könyvtár" nevű programcsoport felállítása: A Programkezelő menüjéről válasszuk a "File", "Új" és "Programcsoport" utasítást. A párbeszéd-panelban a következőt gépeljük be:
Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt.
Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni?
-------------------------------------
- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelő pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére.
A Könyvtár használatának jogi kérdései
-------------------------------------- Az általános elvek a következők:
1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát:
"A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyar nyelvű keresztény irodalom tárháza."
2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az előbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minősül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat.
3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az előbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl.
Előfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzői jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!)
Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni?
----------------------------------------------------
Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetőségeinek megfelelően támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztő programot --, részt vehet benne.
Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni?
----------------------------------------------------
A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Először optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következők:
1. Ellenőrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzői jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal.
2. Ellenőrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról.
3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget.
4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszőleges szövegszerkesztő- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minőség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie.
5. Végezzük el a nyers szöveg ellenőrzését és javítását. Ez a munka legidőigényesebb része, és ettől függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következő részt).
6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak.
7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába.
Megkötések a szöveg formájára
-----------------------------
Mivel mindenki számára hozzáférhető módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetről bevihető karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következő megállapodásokat betartani:
1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt.
2. Betűtípus: Arial, 10 pontos.
3. Alsó idézőjel: két vessző szóköz nélkül, felső idézőjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézőjel idézőjelen belül: aposztrófa (alsó és felső idézőjelként egyaránt).
4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani).
5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett.
6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve.
Érdeklődés/Javaslat
-------------------
A már meglevő állományról, a készülőfélben levő könyvekről, az önkéntes munka lehetőségeiről és a Könyvtár legújabb híreiről a következő címeken lehet tájékoztatót kapni:
1. levél:
St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA
2. elektronikus posta (e-mail):
felso@comcast.net
3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany
Minőség - állandó javítás
-------------------------
A Könyvtár állományának minőségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az őt megelőző és követő sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük.
A könyvtár mottója egy szentírási idézet
----------------------------------------
Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17)
Kíséretül
E könyv egyes fejezetei körülbelül tíz év leforgása alatt
születtek. Segítséget szeretnék velük nyújtani a liturgia világának
feltárásához. Megírásuknál az a megérzés vezetett, hogy egy ilyen
föltárás nem történhetik olyanformán, hogy pl. azt mondom: ez a
gyakorlat, ez az imádság ebben és ebben az időben, ilyen és ilyen
hatás alatt keletkezett. De úgy sem, hogy megmagyarázom: ez a
szertartás ezt, a másik meg azt jelenti, s közben a liturgikus
cselekményeknek valamilyen jelentést tulajdonítok, mely lehet igen
mély is, de nem magukból az élő cselekményekből nyertük, hanem magunk
olvastuk bele azokba, mint tanítóeszmét. A liturgia elsősorban nem
ilyen tanító eszméket nyújt, hanem valóságot. Éspedig nem is elmúlt
valóságot, hanem jelen valóságot, mely folytonosan megismétlődik, mely
rajtunk és általunk megy végbe, vagyis formát öltött és
cselekményekben megnyilvánuló emberi valóságot. Ezt azonban nem úgy
közelítjük meg, hogy elmondjuk, mikor keletkezett és hogyan alakult
ki, sem pedig azzal, hogy valamilyen tanító szándékot tulajdonítunk
neki, hanem oly módon, hagy rásegítjük az embert arra, hogy a külső
formáról olvassa le a belsőt, a testből a lelket, a földi, látható
folyamatból a rejtett szellemi valóságot. A liturgia testet öltött
szent és titokzatos történések világa, s így szentségi és szentelményi
jellegű. Ezért mindenekelőtt azt az élményt kell megismernünk, mellyel
a hívő "a láthatatlan kegyelemnek látható szent jeleit" fölfogja,
fogadja, gyakorolja. Elsősorban tehát a "liturgiára-nevelésről" lesz
itt szó, és nem liturgikus oktatásról, ami azonban természetesen nem
választható el az előbbitől. Útmutatást, egy kis indítást szeretnék
adni a "szent jelek" élő nézésére és gyakorlására.
És itt úgy gondoltam, az lesz a helyes és eredményes eljárás, ha
a legegyszerűbbekkel kezdem, az elemekkel, amelyekből a liturgia
magasabb megnyilvánulásai is állanak. Mozgásba kell hoznom azt, ami az
emberben ezekre az elemi jelekre megszólal. Így kell megéreznünk, hogy
mennyiben kifejező jelek, vagyis szimbólumok ezek. Ha azután így újra
megragadja őket az az eleven kifejező tevékenység, amelyben az ember a
vele szembenálló formákból újra és újra fölfogja a bennük megjelenő
bensőt, amelyben egyre inkább a saját formájával fejezi ki a saját
belső világát, akkor ezek a jelek a megszokott formákból újra valódi
szimbólumokká válnak, és remélhetjük azt is, hogy megragadja őket a
keresztény formaalakító és formaszemlélő tevékenység is. Mert hisz az
az ember, akihez szólnak, meg van keresztelve lelkében és testében. És
akkor majd úgy fogja föl azokat, -- és ez volt a szándékunk -- mint
szent szimbólumokat, mint a szentségek és szentelmények elemeit.
Amit ezekben a rövid vázlatokban -- a teljességre való igény
nélkül -- gyakorlatilag megkíséreltem, utóbb mélyebb elméleti
megalapozást és igazolást kapott. Ezt a "Liturgische Bildung" c.
könyvemben adtam meg. (Mathias Grünewald-Verlag, Mainz. 1923.)
Mindig igen kétséges vállalkozás valamit, ami egy bizonyos
alkalomból született és egyes emberek élő kialakulásával nőtt össze,
egy későbbi időpontban és az előbbiektől elkülönítve önmagában újra
előadni. Magam is nagyon jól érzem, hogy mennyi kifogást emelhetnek
ezekkel a próbálkozásokkal szemben: hogy nem elég tárgyilagosak,
inkább líraiak, alanyiak, nem eléggé szükségképesek, inkább
esetlegesek, hogy hangulatszerűek, egészen eltekintve attól, hogy
irodalmi szempontból is kikezdhetők. Mindazonáltal alapgondolatuk
mindig helyes marad. És minden megkérdőjelezés ellenére is még mindig
úgy látom, hogy joguk van megjelenni. Mert ha nem is érnék el azt,
amit szeretnének, mégis rámutatnak valamire, amit meg kell látnunk,
amire törekednünk kell, és én nem találok a jelenlegi liturgikus
irodalomban olyan művet, amely ezt jobban meglátná és jobban megfogná.
Tudom jól, ki tudna itt jobban, helyesebben szólni: egy édesanya,
aki maga is liturgikus nevelésben részesült, és most meg akarná
tanítani gyermekét arra, hogyan vessen jól keresztet, meg akarná
tanítani, hogy az égő gyertyában lásson meg egy alakot, mely a saját
bensőjét fejezi ki, meg akarná tanítani, hogy egész élő emberségével
álljon Atyjának házában... és mindezt nem esztetizálva, hanem úgy,
mint meglátást, mint tettet, nem pedig egyszerűen mint puszta
elgondolást, amelyet azután körülaggat mozdulatokkal. Vagy egy tanító,
aki valóban a gyermekekkel élne, és már rásegítette őket arra, hogy a
vasárnapot a maga valóságában éljék át és üljék meg, -- az ünnepeket,
az egyházi évet egyes időszakaival, a templomkaput és a harangot, a
templom belső terét és a búzaszentelő körmenetet... Ezek tudnák
megmondani, hogyan kell életre kelteni a szent jeleket! Mint
teljesedés és egyszersmind reményteljes ígéret tűnt fel előttem,
amikor Montessori Mária egy kis füzetében -- aki neves katolikus
nevelő és a nevelést az élő tettre építi fel, -- olvastam, hogy egyik
iskolájában mint művelik a gyermekek a szőlőt, s hogyan szüretelnek,
mint vetnek búzát s miként gyűjtik be a termést, hogy amennyire
technikailag lehetséges, miként készítik el ők maguk a kenyeret és a
bort, pontosan az Egyház előírása szerint, s mint viszik az oltárra.
Ez, -- helyes tanítás kíséretében -- valóban liturgikus nevelés.
A liturgikus élethez az út különben is nem puszta tanításon
keresztül vezet, hanem mindenekelőtt a tetten át. A látás és a
cselekvés az alaperők, amelyekbe minden mást bele kell ágyaznunk.
Kétségtelen, hogy szükséges hozzá a világos tanítás is, és történeti
magyarázatokkal bele kell gyökereznie a katolikus hagyomány
folytonosságába. De tettnek kell lennie, -- és ugyebár valamit valóban
"megtenni" több, mint egyszerűen "gyakorolni", hogy helyesen
menjen! A tett valami elemi valóság, amelybe bele kell állania az
egész embernek a maga teremtő erőivel; élő véghezvitel kell hogy
legyen, élő megtapasztalás, fölfogás, látás.
Ha azután egyszer ilyen nevelők, saját tapasztalásukból fognak
beszélni a szent jelekről, akkor ennek a könyvecskének el kell tűnnie
a nyilvánosság elől. Mindaddig azonban van joga és kötelessége is
szólni, úgy, ahogy éppen telik tőle.
Mooshausen a sváb Allgäuban, 1927 tavaszán.
A keresztvetés
Te most keresztet vetsz, még pedig szépen. Nem olyan
elnyomorított, összekapott keresztet, amelynél nem lehet tudni, hogy
mit akar jelenteni. Nem. Te szépen veted a keresztet, nyugodtan,
megadva a módját: a homlokodtól a melledig, egyik válladtól a másikig.
Megérezted-e, miként fogja át egész lényedet? Szedd össze magad
egészen: minden gondolatodat és egész érzelemvilágodat foglald bele
ebbe az egy jelbe, miközben homlokodtól melledig, egyik válladtól a
másikig formálod. Akkor majd megtapasztalod, hogy egészen átölel
téged, a testedet és lelkedet is: összefog, fölavat, megszentel.
Honnan van ez? Onnan, hogy a kereszt mindenünk, a kereszt
megváltásunk jele. A kereszten váltott meg minden embert a mi Urunk. A
kereszt által szenteli meg az embert lényének legparányibb ízéig.
Imádság előtt azért vetünk keresztet, hogy elrendezzen és összefogjon
minket, hogy fogja össze Istenben gondolatainkat, szívünket és
akaratunkat. Imádság után pedig azért, hogy megmaradjon bennünk Isten
ajándéka. A kísértés idején, hogy megerősítsen. A veszélyben, hogy
oltalmazzon. Áldáskor, hogy Isten életének teljességét fogadjuk
lelkünkbe, és ez ott bent mindent megtermékenyítsen és megszenteljen.
Gondolj erre, valahányszor keresztet vetsz. Ez a legeslegszentebb
jel. Éppen azért vesd szépen: nyugodtan, teljes nagyságában és arra
gondolva, amit cselekszel. Akkor azután egész valódat átfogja:
külsődet, belsődet, gondolataidat, akaratodat, érzés- és
kedélyvilágodat, jártodat-keltedet, és mindent megerősít, lefoglal,
megszentel Krisztus erejében, a szentháromságú Isten nevében.
A kéz
Az egész test a lélek eszköze és kifejezője. A lélek nem csupán
ott lakik a testben, miként az ember a házában, hanem benne van és
tevékenykedik minden tagban és minden idegrostban. Ez a lélek szól a
testnek minden vonalából, formájából és mozdulatából. Elsősorban
azonban az arc és a kéz a lélek eszköze és tükre.
Hogy ez így van az arcnál, mindenki előtt nyilvánvaló. De figyelj
csak meg egyszer egy embert -- akárcsak magadat is --, hogy a
kéztartásban miként nyilvánul meg valamely kedélymozgalom, pl. az
öröm, a meglepetés, a várakozás! A kéz hirtelen fölemelése vagy enyhe
megrándulása nem mond-e sokszor többet, mint maga a szó? Közben-közben
nem úgy érezzük-e, hogy a kimondott szó jóval durvább, mint a kéznek
finom, sokatmondó beszéde?
Az arc után a kéz a legszellemibb része a testnek. Mint a munka
eszköze, mint támadó- és védőeszköz természetesen kemény és erős, de
ugyanakkor igen finoman kiképzett, gazdagon tagolt is, és mozgékony,
érzékeny idegek járják át. Ezért kiválóan alkalmas arra, hogy
kifejezhessük vele saját lelkünket. De arra is jó, hogy segítségével
másnak a lelkét fogjuk föl. Hiszen nem másnak a lelkét fogja-e föl az,
aki megragadja a feléje nyújtott kezet? Nem annak a lelke szól-e ebből
a kézből minden bizalmával, örömével, igenlésével, fájdalmával?
Ezért egészen természetes, hogy a kéz ott is beszél, ahol a
léleknek oly sok a mondanivalója és fölfognivalója: az Isten előtt.
Ahol önmagát akarja adni, s ahol Istent akarja fogadni: az imádságban.
Ha valaki összeszedi magát s lelkében egyedül van Istennel, akkor
a két kéz szorosan egymásba kulcsolódik, az egymásközé illesztett
ujjak összeszorulnak, mintha a belső áramlásnak, amely szeretne
kicsapni, most az egyik kézből a másikba kellene átömlenie,
visszaáradnia a belsőbe, hogy minden ott bent maradjon Istennél.
Önmagunk összeszedése ez, mellyel védjük az elrejtett Istent. És ez
azt mondja: "Isten az enyém, én meg az övé, és mi ketten ott bent
magunkban vagyunk."
Hasonlóképpen tesz a kéz akkor is, amikor valami belső
feszültség, valami nagy ínség, fájdalom fenyeget kitöréssel. Ismét
szorosra kulcsolódnak a kezek, és a kéztördelésben a lélek küszködik
önmagával, mígcsak önmagát legyőzve el nem csöndesedik.
Ha azonban valaki alázatos, tisztelettudó lélekkel áll Isten
előtt, akkor két kezét kiegyenesítve egymáshoz illeszti. Ez a tartás
szilárd fegyelmezettséget, öntudatos tiszteletadást jelent. Alázatosan
és jól rendezetten szól ebből a mi szavunk Istenhez, és e helyzetben
figyelmes készséggel hallgatjuk Isten szavát. De ez a kéztartás
kifejezhet megadást és odaadást is, ha kezeinket, melyekkel
védekezünk, most mintegy összekötözve az Ő kezébe helyezzük.
Előfordulhat az is, hogy a lélek nagy örömében vagy hálájában
egészen megnyílik Isten előtt, hogy orgonaként minden regiszterét
megnyitja s kiárad belső gazdagsága. Vagy a vágy feszíti a lelket s
azért kiált. Ilyenkor kitárjuk karjainkat és szétterjesztjük kezünket,
hogy szabadjára engedjük a lélek áramát, vagy, hogy a lélek teljes
egészében fölfoghassa azt, amire vágyik.
És végre megtörténhetik, hogy valaki egészen átfogja önmagát
mindazzal, ami ő és amije van, hogy teljesen átadja magát Istennek,
tudva, hogy ez áldozatot jelent. És ekkor keresztbe teszi a mellén
karjait és kezeit.
Szép és nagyszerű a kezek beszéde. Az Egyház azt mondja róla:
Isten azért adta nekünk, hogy "lelkünket hordjuk benne."
Azért nagyon becsüld meg ezt a szent beszédet. Isten hallgat reá.
Hiszen a lélek legmélyéből szól. De szólhat a szív lustaságáról,
szórakozottságáról és egyéb rosszról is. Tartsd hát jól a kezed, de
légy rajta, hogy bensőd valóban megfeleljen ennek a külsőnek!
Igen finom dolgokról beszéltünk eddig. Tulajdonképpen nem is szól
az ember szívesen ilyesmiről. Valami belső szózat tiltakozik ellene.
Legyünk hát annál gondosabbak a gyakorlatban. Ne csináljunk a
kéztartásból üres, mesterkélt játékot, hanem legyen az olyan nyelv,
amellyel a test tiszta igazságban elmondja Istennek azt, ami a lelket
eltölti.
A térdelés
Mit tesz az ember, ha elragadja a gőg? Kihúzza magát, fölvágja a
fejét, kifeszíti mellét és egész termetét. Minden azt harsogja benne:
"Több vagyok, mint te!" De ha valaki alázatos lelkű, kicsinynek érzi
magát, lehajtja a fejét s összezsugorodik: "megalázza magát". És
pedig annál mélyebben, minél nagyobb az, aki előtt áll, s minél
kisebbnek tűnik fel ő önmaga előtt.
De mikor érezzük világosabban, milyen kicsinyek vagyunk, mint
akkor, ha az Isten előtt állunk? A hatalmas Isten, aki épp úgy volt
tegnap mint ma, és épp úgy lesz száz meg ezer év múlva is! Aki betölti
ezt a szobát és az egész várost, a földkerekséget és a mérhetetlen
csillagos eget. S mindez csak annyi előtte, mint egy porszem. A szent
Isten, a tiszta, igazságos és végtelenül fönséges... Milyen nagy is
Ő... és milyen kicsiny vagyok én! Olyan kicsiny, hogy egyáltalán nem
is hasonlíthatom magamat Őhozzá, olyan kicsiny, hogy semmi sem vagyok
Őelőtte. Ha az ember ezt jól meggondolja, egészen természetesnek érzi,
hogy nem állhat meg büszkén Őelőtte. Az ember "megalázkodik",
szeretné alacsonyabbá tenni termetét, hogy ne álljon ott olyan
kihívóan, -- és íme, máris föláldozta magasságának felét: letérdelt. S
ha ez még nem volna elég a lelkének, meg is hajolhat hozzá. És ez a
meghajolt alak azt mondja: "Te vagy a végtelen Isten, én pedig a
semmi."
Ha térdet hajtasz, légy rajta, hogy ne legyen az elsietett, üres
mozdulat. Önts lelket belé! A térdhajtásnak lelke pedig az, hogy a
szív mélységes tisztelettel belsőleg is meghajol Isten előtt. Ha a
templomba jössz, vagy onnét távozol, vagy ha elhaladsz az oltár előtt,
hajtsd meg térdedet szép nyugodtan egészen a földig, s vidd bele ebbe
a térdhajtásba egész lelkedet, mely így szóljon: "Én véghetetlen
Istenem...!
Ez azután alázat, ez igazság, és mindannyiszor jót fog tenni
lelkednek.
Az állás
Már szóltunk arról, hogy az Istennek kijáró tisztelet bizonyos
meghatározott testtartást kíván. Isten olyan végtelenül nagy, mi pedig
oly parányiak vagyunk, hogy e tudat külsőleg is megnyilvánul:
megkicsinyít, térdre kényszerít bennünket.
A hódolatos lelkület azonban még másképpen is megmutatkozhat.
Képzeld el, hogy ülsz, és pihensz vagy beszélgetsz valakivel. Most
olyan személy jön, akit nagyon tisztelsz, és hozzád fordul. Ugye ilyen
esetben rögtön fölkelnél, egyenes állásban hallgatnád meg szavait és
válaszolnál neki? Mit jelent ez? Az állás mindenekelőtt
összeszedettséget jelent, mert ilyenkor az ülés kényelmes
testtartásával szemben fegyelmezett, feszes testállást veszünk fel.
Annyit is jelent, hogy figyelünk, mert az állásban van valami
feszültség, éberség. És végül azt is jelenti, hogy készen állunk, mert
aki áll, minden további nélkül útnak is indulhat. Haladéktalanul
végrehajthat egy megbízatást, hozzáfoghat valamilyen munkához, mihelyt
erre parancsot kap.
Az állás tehát az Isten iránti hódolatnak másik oldalát mutatja
meg. A térdelésben kifejezésre jutott az imádás, nyugodt kitartás, --
itt pedig az éber, tevékeny lelkület. Ilyen tisztelet tölti el a
készenlétben álló szolgát, a harcrakész katonát. Az ilyen hódolatos
tisztelet állást kíván.
Fölállunk, midőn fölhangzik a szentmisében az örömhír, az
evangélium. Állnak a keresztszülők, amikor a gyermek helyett leteszik
a keresztségi fogadást. Állnak a gyermekek is, midőn első áldozásuk
alkalmával megújítják ezt a fogadást. Állnak a jegyesek, amikor az
oltár előtt örök hűséget fogadnak egymásnak. És állunk még sok más
szertartásnál is.
Némelykor a magánimádságban is igen kifejező lehet az állás. Az
első keresztények szívesen imádkoztak állva. Bizonyára ismered a
katakombák Orante-képét: egyenes tartású alak, nemesen leomló ruhában,
kitárt karokkal. Szabadon és fegyelmezetten áll, hallgatva az igét és
készen arra, hogy vidám lélekkel lásson a teljesítéséhez.
Van úgy is, hogy nem megy a térdelés, az ember feszélyezve érzi
magát általa. Ilyenkor jót tesz az állás: felszabadít. De csakis a
helyes állás! Akkor, ha mindkét lábunkon állunk, és nem támaszkodunk.
Egyenes térdekkel, nem pedig hanyagul, meghajlítva azokat. Ki kell
húznunk magunkat, uralkodnunk kell önmagunkon.
Ezzel az imádság fegyelmezett, de ugyanakkor szabad is lesz,
telve hódolattal és tettrekészséggel.
A járás
Hányan tudnak igazán járni? Mert a járás nem sietés és futás,
hanem nyugodt mozgás. Nem csúszás-mászás, hanem biztos előrehaladás.
Aki jár, ruganyosan lép, nem vonszolja magát. A törzs egyenesen áll,
nem meghajolva. Nem bizonytalanul mozog, hanem biztos egyformasággal.
Igazán jól járni nem közönséges dolog. Szabadon, és mégis nemes
fegyelemmel. Könnyen és erősen, egyenesen és teherbíróan, nyugodtan és
előretörő lendülettel. És aszerint, hogy férfi, vagy nő jár-e, a
járásban van valami katonásság, vagy kecsesség; az egyik külső terhet
hordoz, a másik derűs, nyugodt, bensőséges világot.
És milyen széppé válik a járás, ha vallásos lelkület hatja át!
Istentiszteletté nemesedhetik. Már egyszerűen a tudatos és hódolatos
előrehaladás is az Isten színe előtt, mint pl. ha valaki a templomban,
a legfőbb Úr házában, és főként az Ő szemeláttára jár. De járásunkkal
Isten kísérőivé is szegődhetünk: így pl. a körmenetek alkalmával. Te
persze most talán arra gondolsz, hogy a körmenetek résztvevői gyakran
milyen fegyelmezetlenül lökdösődnek, milyen unottan vonszolják magukat
és hogyan bámészkodnak szerteszét? Pedig milyen ünnepélyessé és
lélekemelővé válhat a körmenet, amelyben az Urat kísérjük a város
utcáin, vagy az "Ő mezőin," ha mindenki imádságos lélekkel jár: a
férfiak katonás fegyelemmel, a nők anyai méltósággal, a leányok a
maguk fiatalos vidám bájával, az ifjak fegyelmezett erővel!
Ily módon a bűnbánati körmenet is testet öltött imádsággá
alakulhat át. Megtestesült tudata lehet bűneinknek és
nyomorúságunknak, és mégis telve keresztényi bizalommal, amely meg van
győződve arról, hogy miként az emberben van egy erő, a nyugodt,
önmagában biztos akarat, mely fölötte áll minden többi erejének,
azonképpen van egy legfőbb Hatalom is, mely felette áll minden
nyomorúságnak és bűnnek, és ez a Hatalom az élő Isten.
Nemde a járás az emberi természet nemességének is egyik
tényezője? Egyedül az embernek kiváltsága az egyenes testalkat, melyen
maga uralkodik, és amellyel nyugodtan, biztosan viszi tovább önmagát.
Egyenesen járni annyit jelent, mint embernek lenni.
De mi nem vagyunk egyszerűen csak emberek. "Isten ivadékai
vagytok", mondja az Írás. Istenből új életre születtünk. Krisztus él
mibennünk, különösen bensőséges módon az Oltáriszentség által: az Ő
teste van testünkben, az Ő vére kering vérünkben. Mert "aki eszi az
én testemet és issza az én véremet, az énbennem marad, és én őbenne",
mondja az Úr. Krisztus növekszik bennünk és mi növekszünk benne, és
egyre jobban Őbelé, s rajta át fölfelé, míg végre "el nem jutunk a
Jézus Krisztusban való nagykorúságig", amíg csak "ki nem alakul" Ő
mibennünk s míg csak minden lét és tevékenység, "akár eszünk, akár
alszunk s bármit is cselekszünk": a munka, a játék, az öröm és a
könnyek, minden-minden Krisztus-életté nem változik át.
Ennek a titoknak a tudata milyen örömteljes, szépséggel és erővel
áthatott kifejezést nyerhetne a helyes járásban! Az Úr parancsának
mélységes értelmű teljesedésévé válhatna: "Járj előttem, és légy
tökéletes."
De csak akkor, ha teljes igazlelkűséggel végezzük! Csakis
igazságból és nem hiú erőlködésből fakadhat ennek szépsége.
A mellverés
Megkezdődött a szentmise. A pap ott áll az oltár lépcsője előtt.
A hívők, vagy az ő nevükben a ministránsok imádkozzák: "Gyónom a
mindenható Istennek... hogy fölötte vétkeztem, gondolattal, szóval,
cselekedettel: én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem..." És
valahányszor kimondják e szót: "vétkem", mellüket verik.
Mit jelent a mellverés?
Éljük csak bele egyszer magunkat! De ehhez elengedhetetlen, hogy
a mellverést helyesen végezzük. Nemcsak ujjunk hegyével kell
megérintenünk, hanem zárt ököllel kell vernünk mellünket. Talán láttad
már képen Szent Jeromost, amint a pusztában térdel és kezében kővel
megrendülten veri a mellét. Ez azután igazi mellverés és nem csak
afféle finomkodó mozdulat. A mellverésnek belső világunk kapuja ellen
kell irányulnia, és meg kell remegtetnie a lelket.
Több életet kell vinnünk ebbe a belső világba, meg kell töltenünk
azt világossággal, erővel, kemény tenniakarással. Hogy fest ezzel
szemben a valóság? Sok komoly követelmény áll előttünk: kötelességek,
szükségletek, döntő elhatározásra való felszólítások, azonban alig
akad közöttük olyan, amely megmozgatná belső világunkat. Mennyi
bűnterhet vettünk magunkra, de íme, nem aggódunk miattuk. "Az élet
közepette halál vesz körül bennünket," de mi nem gondolunk rá. Ekkor
felhangzik Isten szava: "Ember, ébredj! Nézz körül! Szállj magadba!
Térj meg! Tarts bűnbánatot!" Ez a felszólítás a mellverésben ölt
testet. Ennek egészen át kell téged hatnia, fel kell ráznia belső
világodat, hogy felébredjen, látni kezdjen és Istenhez térjen.
De ha aztán egyszer az ember magába száll, világossá válik
előtte, hogy mennyire elpocsékolta az értékes életet, mily sokszor
áthágta Isten törvényeit, mennyire elhanyagolta kötelességeit "az ő
vétke, az ő vétke, az ő igen nagy vétke" által. Ez a vétek
körülfogja, és nincs más kiút, mint az, hogy elismerje fönntartás
nélkül: "Vétkeztem gondolattal, szóval és cselekedettel a szent Isten
és a szentek közössége ellen." A lélek ekkor Isten pártjára áll és
állást foglal mellette önmaga ellen. Úgy gondolkozik most önmagáról,
mint ahogy Isten nézi őt. Haragszik önmagára bűnei miatt és mellét
verve bünteti magát.
A mellverés tehát annyit jelent: Az ember felébreszti önmagát.
Felrázza belső világát, hogy meghallja Isten hívását. Isten oldalára
áll és megbünteti önmagát. Vagyis magábaszállás, bánat, megtérés.
Ezért veri a mellét a pap és a nép is, amikor a lépcsőimádságban
bűnvallomást tesznek; ezt teszik akkor is, amidőn a pap az áldozás
előtt az Úr testét mutatja föl és mondja: "Uram, nem vagyok méltó,
hogy hajlékomba jöjj." Hasonlóképpen a litániában, amidőn bűnösnek
valljuk magunkat: "Mi bűnösök, kérünk téged, hallgass meg minket!"
Az idők folyamán a mellverés sokat vesztett eredeti értelméből. A
hívők most már sok helyütt úrfelmutatáskor is verik a mellüket, sőt az
Úrangyala közben is, midőn azt mondják: És az Ige testté lőn. Az
eredeti jelentés itt már szétfoszlott, és a mellverés általánosságban
csak a tisztelet és az alázatosság kifejezője akar lenni. De nekünk
meg kell őriznünk az eredeti nyers komolyságot is: hogy Isten szólítja
vele magábatérésre a lelket, és a bánatos lélek bünteti vele önmagát.
A lépcső
Már több mindenről elmélkedtünk, de vajon világosan áll-e
előtted, hogy mi volt a módszerünk?
Mindig már jól ismert dolgokról beszéltünk, és ezek mégis egészen
újaknak tűntek föl előttünk. Ezerszer láttuk már őket, de csak most
néztük meg igazában, s ekkor feltárultak előttünk és megmutatták
szépségüket. Figyelni kezdtünk, s azok megszólaltak. Egészen beleéltük
magunkat azokba a sokszor végbevitt cselekedetekbe, teljes figyelemmel
végeztük őket, s rájöttünk, mi minden rejlik bennük.
A nagy felfedezés megtörtént! Most már meg kell szereznünk
magunknak azt, ami már régen birtokunkban volt, hogy valóban a mienk
is legyen. Meg kell tanulnunk helyesen látni, helyesen hallani,
helyesen cselekedni. Ez az a nagy látnitanulás, így jutunk el igazi
ismeretre, s míg ez meg nem jön, minden néma és homályos előttünk. De
ha már elsajátítottuk, akkor kinyílnak, feltárják belsejüket, és
onnan, az ő lényegükből alakul ki a külső. És te rájössz arra a
tapasztalatra, hogy éppen a magától értetődő dolgok, a mindennapi
cselekmények a legmélyebbek. A legegyszerűbben van a legmélyebb titok.
Itt vannak például a lépcsők. Számtalanszor mentél föl már a
lépcsőn. De vajon ráeszméltél-e arra, mi megy végbe ilyenkor benned?
Mert amikor fölmegyünk, történik bennünk valami. Csakhogy ez nagyon
finom, halk hangú, úgy, hogy könnyen tudomásul sem vesszük.
Mély titok nyílik meg itt. Egyike azoknak a folyamatoknak,
amelyek emberi mivoltunk legmélyéből fakadnak, titokzatos módon, úgy,
hogy nem is lehet azokat ésszel felérni, és mégis mindenki megérti
őket, mert legmélyebb énünk felel meg rájuk.
Ha lépcsőn megyünk fölfelé, nemcsak a láb lép föl, hanem vele
együtt egész mivoltunk is. Lelkileg is följelé haladunk. És ha ezt
megfontolva végezzük, sejtelmünk támad a magasságba való emelkedésről
is, ahol már minden nagy és tökéletes, vagyis az égről, amelyben Isten
lakik.
De mindjárt érezzük a titkot is. Hát Isten fönt van? Hiszen
számára nincs fönt és alant! Istenhez csak úgy juthatunk el, hogy ha
tisztultabbak, igazabbak, jobbak leszünk. De mi köze a javulásnak a
testi fölemelkedéshez? Mi köze a lelki tisztaságnak a fönt-álláshoz?
Itt azután nincs mit tovább okoskodni. Az alantlévő már önmagában az
alantasnak, a rossznak a jelképe, ami pedig fönt van, a nemesé, a jóé,
és az igazi fölfelé-emelkedés lényünknek a "Magasságbelihez", az
Istenhez való fölemelkedéséről beszél. Ezt már nem tudjuk
megmagyarázni, de a dolog így van, érezzük, látjuk, hogy így van.
Ezért vezetnek lépcsők az utcáról a templomba, és ezek azt
mondják nekünk: "Te most fölmész az imádság házába, Isten közelébe."
A templom hajójáról újra lépcsők vezetnek a szentélybe, és ezek arról
beszélnek: "Most a szentek-szentjébe lépsz." És lépcsők vezetnek föl
az oltárhoz. Aki oda fölmegy, annak azt mondják, amit egykor Isten
mondott Mózesnek a Hóreb hegyén: "Vesd le saruidat, mert szent a
hely, amelyen állasz." Az oltár az örökkévalóság küszöbe.
Mily nagyszerű mindez! Nemde ezután öntudatosan fogsz fölmenni a
lépcsőkön, gondolva arra, hogy azok fölfelé vezetnek? Minden alacsonyt
lent fogsz hagyni, és valóban a "magasba" fogsz emelkedni? De mire
való ez a sok beszéd? Az a fő, hogy mindez a lelked mélyén
megvilágosodjék, s hogy lélekben valóban "fölemelkedj" Istenhez.
A templom kapuja
Már gyakran beléptünk a templomba a kapun át, és az mindannyiszor
mondott nekünk valamit. Meghallottuk-e a szavát?
De hát miért is áll ott az a kapu? Talán csodálkozol, hogy ezt
kérdem. Azt gondolod, a felelet éppenséggel nem nehéz: hát azért, hogy
ki- és bemenjünk rajta. Ez igaz is. Ám a ki- és bemenéshez még nincs
szükség kapura! Megtenné a szolgálatot egy nyílás is a falon, és ehhez
elég volna egy erős deszkaajtó. Az emberek könnyen ki- és
bejárhatnának rajta, olcsóbb is volna és a célnak is jobban
megfelelne. De "kapu", az bizony nem volna. A templomkapu többet
akar, mint egyszerűen ilyen hétköznapi célt szolgálni: a kapunak
mondanivalója van.
Figyeld csak meg, mikor átlépsz a küszöbön, mindjárt érzed: "Én
most elhagyom a külső világot, én most bemegyek." Kint terül el a
világ, a szép világ, telve erős élettel, tevékenységgel. De van benne
sok csúnya és alantas is. Valami vásári jelleg ül rajta: mindenki csak
szaladgál, mindenki csak terpeszkedik benne. Nem akarjuk éppen
profánnak nevezni, de van valami ebből rajta. A templom kapuján át
azonban a vásártól elkülönített csendes és szent belsőségbe lépünk, a
szentélybe. Kétségtelen, hogy minden dolog Isten alkotása, minden az Ő
ajándéka. Ő mindenütt ránk találhat. Minden dolgot úgy kell fogadnunk,
amint az Isten kezéből jön, és meg kell azt szentelnünk kegyeletes
lelkünkkel. És az emberek mégis mindenkor meg voltak győződve arról,
hogy egyes helyek különösen is szentek, és Isten számára vannak
lefoglalva.
A kapu a külső és a belső világ között áll, a piac és a szentély
között, a között, ami a világhoz tartozik, és amit Istennek
szentelnek. És ha valaki átlép a kapun, akkor ez így szól őhozzá:
"Hagyd kívül azt, ami nem oda való, hagyd kint azokat a gondolatokat,
kívánságokat, gondokat, a kíváncsiságot, a hiúságot. Hagyj kint
mindent, ami nincs megszentelve. Tisztulj meg, mert szentélybe lépsz
mostan."
Ne lépj át sebtében a kapun! Egészen lassan kellene a kapun át
bemennünk, és lelkünket kitárnunk, hogy meghalljuk, mit mond. Sőt
előzőleg egy kissé meg is kellene állnunk, hogy templomba-lépésünk
megtisztulás, összeszedettség legyen.
De a kapu még többet is mond. Figyeld csak meg, hogy amikor
átlépsz rajta, önkénytelenül fölemeled a fejedet és szemedet.
Tekinteted először a magasba szökik, majd széttekintesz, a kebel
kitágul, a lélek megnő. A templom magas tere a végnélküli
örökkévalóságnak, az égnek jelképe, amelyben Isten lakik. Igaz, hogy a
hegyek még magasabbak, és mérhetetlen ott kint a kéklő messzeség. De
mindez nyíltan áll, nincs határolva s nincsen alakja. Ezt a teret
azonban lefoglalták és elkülönítették Isten számára. Érette
alakították és képezték ki ilyen szentül. Megérezzük a fölfelé törő
oszlopokon, a széles, erős falakon, a magas boltozaton: igen, ez
egészen különös, bensőséges módon az Isten háza, Isten lakása.
És a kapu bevezeti az embert a titokba. Azt mondja neki: "Vesd
el, ami kicsinyes, el mindazzal, ami szűk és nyugtalanító. El
mindazzal, ami lenyom. Ki a mellet, fel a szemekkel, a lélek
szárnyaljon szabadon! Isten temploma ez, és egyszersmind saját énednek
is mása, mert te Isten élő temploma vagy, Isten temploma a tested és a
lelked. Tágítsd hát ki, tedd naggyá és szabaddá!
"Emeljétek fel a fejeteket ajtók,
Táruljatok örök kapuk:
És a dicsőség Királya bevonul",
hangzik felénk az Írás szava.
Halld meg te is ezt a fölszólítást. Mit használ neked a kőből és
fából épült templom, ha te magad nem vagy Istennek élő temploma? Mi
hasznod belőle, ha hatalmas kapu vezet abba és hatalmas ajtószárnyak
tárulnak ki, de lelked templomában nem nyílik meg a kapu, és nem
vonulhat be rajta a dicsőség Királya?
A gyertya
Milyen sajátságos is a mi lelkünk! Úgy van minden dologgal, mint
egykor az első ember, aki midőn Isten parancsára nevet adott az
állatoknak, nem talált közöttük magához hasonlót. Minden létezővel
szemben az volt az érzése: "Én más vagyok, mint te!" Semmiféle
tudományos elmélet sem nyomja el benne ezt tudatot, és semmiféle
alacsonysága sem oltja ki meggyőződését: "Én más vagyok, mint bármi
más a világon, mindentől különböző, egyedül Istennel rokon."
Másrészt viszont a lélek rokon minden mással is. Mindeniknél
valahogyan otthon érzi magát. Minden mond neki valamit: minden alak,
minden mozgás, minden magatartás. És a lélek szüntelenül arra
törekszik, hogy bennük a maga belső világát fejezze ki, hogy azt saját
életének jelképévé tegye. Bárhol is találkozik valami jellegzetes
alakkal, úgy érzi, hogy az a saját mivoltából fejez ki valamit, hogy
saját lényének egy vonására emlékeztet.
Nem így van-e a dolog? Hiszen ez az alapja minden hasonlatnak! A
lélek mivolta legmélyén idegenül áll mindennel szemben, azt mondja
neki: "Nem vagyok ez!" És viszont mindennel csodálatosan rokonságban
állva úgy érzi, hogy a dolgok és a történések saját mivoltának a
képei.
Íme egy ilyen jelkép, amely sok másnál szebb és kifejezőbb: a
gyertya. Nem mondok vele neked semmi újat, bizonyára te magad is
gyakran megérezted.
Nézd csak, hogyan áll a gyertyatartón! Széles és nehéz a
gyertyatartó talpa. Biztosan emelkedik ki ebből a törzse, a tetején
pedig széles perem felett szorosan álló nyélből szökik a magasba a
gyertya. Könnyed, vékony az alakja s mégis egyenes, ha mégoly magasra
nyúlik is fel. Így áll a térben karcsún, érintetlen tisztaságban, de
mégis meleg színével; határozott formája élesen kiemeli környezetéből.
Tetején lobog a láng, és ebből alakítja át a gyertya a maga
tiszta testét meleg, sugárzó fénnyé.
Nem érzed-e, mikor előtte állsz, hogy valami egészen nemes érzés
támad benned? Hiszen nézd csak, hogyan áll a maga helyén, szilárdan, a
magasba törve, tisztán, előkelően. Érezd meg, hogy minden azt mondja
benne: "Készen állok!" Semmi sem fut el belőle, semmi sem bújik ki,
minden tiszta készenlét.
És feltartóztathatatlanul felemészti magát hivatása
teljesítésében, miközben fénnyé és hővé alakul át.
Te erre esetleg azt mondod: "De hát mit tud minderről a gyertya?
Hiszen nincs is lelke!"
Akkor adj te neki lelket!
Tedd meg saját lelked kifejezőjének! Amikor a gyertyára nézel,
kelts fel magadban minden nemes tettrekészséget és mondd: "Itt
vagyok, Uram!" Akkor majd úgy érzed, hogy a karcsú, tiszta gyertya a
te lelkivilágodat fejezi ki. S légy rajta, hogy minden tettrekészséged
igazi hűséggé erősödjön. Akkor majd megérzed: "Uram, a gyertya
szimbólumában én állok előtted!"
Ne fuss el hivatásod elől. Légy állhatatos. Ne kutass mindig a
miért, a minek után. Az élet legmélyebb értelme az, hogy az ember
feleméssze magát igazságban és szeretetben Istenért, miként a gyertya
is fénybe és hőbe alakul át.
A szenteltvíz
Titokzatos a víz. Egészen tiszta és egyszerű, -- Szent Ferenc
"szűzi"-nek nevezte. Teljesen igénytelen, mintha semmit sem
jelentene önmaga előtt. Önzetlen is, mintha csak azért volna, hogy
másnak szolgáljon, tisztítson és üdítsen. De láttál-e már egyszer
csendes és igen mély vizet, és belemerültél-e érző lélekkel annak
szemléletébe? Megérezted-e ekkor, hogy milyen titokzatos a mélység?
Hogy úgy tűnt fel, mintha ott alant tele volna csodákkal, csábító és
borzalmas csodákkal? Vagy megfigyelted-e már, amikor a víz mint folyam
zúgva rohan és egyre csak zúdul és zúg? Vagy amikor a forgatag kering,
örvénylik és magával húz? Ez olyan erővel nehezedik az ember
kedélyére, hogy úgy kell magát kiszakítania annak hatalmából.
Titokzatos a víz. Egyszerű, átlátszó, önzetlen, készen arra, hogy
tisztára mossa mindazt, ami bepiszkolódott, és felüdítse a szomjazót.
És ugyanakkor kifürkészhetetlen, nyugtalan, telve talánnyal és
erőszakkal, s pusztulásba akar rántani. Találó képe azoknak a
titokzatos ősokoknak, amelyekből az élet fakad és a halál integet
felénk; képe magának az életnek, amely olyan világosnak tűnik fel és
ugyanakkor mégis olyan rejtvényszerű.
Így azután értjük, miért teszi meg az Egyház a vizet az isteni
élet, a kegyelem jelképének és hordozójának.
A keresztségből egykor új emberként jöttünk elő, "újjászületvén
vízből és Szentlélekből", miután a régi ember a vízben elpusztult,
meghalt.
És keresztvetéskor meghintjük homlokunkat és mellünket, jobb és
balvállunkat "szentelt vízzel", az őselemmel, azzal a rejtvényszerű,
tiszta, egyszerű és félelmetes elemmel, amely a természetfeletti
értelemnek, a kegyelemnek jelképe és eszköze.
Az Egyház, amikor megszentelte, megtisztította a vizet.
Megtisztította azoktól a sötét hatalmaktól, melyek benne szunnyadnak.
Ez nem egyszerűen üres szó! Akinek érzékeny a lelke, már megérezte
ezt, megérezte a természeti erő varázshatalmát, amely kitörhet a
vízből. És pusztán csak természeti ez az erő? Nem egyszersmind valami
sötét, természeten kívüli valóság is? A természetben, annak minden
gazdagságában és szépségében ott van a rossz is, a démoni is. A lelket
eltompító városi élet az oka annak, hogy az embereknek sokszor már
nincs is érzékük ez iránt.
De az Egyháznak megvan az érzéke, és ezért "megtisztítja" a
vizet minden istenellenességtől, és "megszenteli" azt, kérve Istent,
hogy tegye kegyelmi erejének eszközévé.
Ha már most a keresztény belép az Isten házába, meghinti a
homlokát, mellét, és vállait, vagyis egész mivoltát a tiszta és
tisztító vízzel, azért, hogy megtisztuljon a lelke. Nem szép dolog-e
ez? A kereszt jelében hogy egymásra találnak itt a tisztaságra vágyódó
ember meg a megváltott természet és kegyelem!
Vagy ott van az este. "Az éjjel senkinek sem barátja" -- tartja
a közmondás. Van valami igazság benne. Mi a világosság számára vagyunk
teremtve. Mielőtt az ember átadná magát az alvásnak, a sötétség
hatalmának, amelyben kialszik a napvilág és az ember öntudata, a
kereszt jelével és szenteltvízzel jelöli meg magát, a megváltott, a
bűntől megtisztult természet jelképével: Isten óvja meg minden
sötéttől! Hasonlóképpen cselekszik reggel is, amidőn újra felkel az
álomból, az öntudatlanság sötétségéből és újra kezdi életét. Ez a
szenteltvízzel való meghintés mintegy emlékezés arra a szenteltvízre,
amelyből a keresztségben kelt fel Krisztus világosságára. Ez is igen
szép szokás. Itt is a kereszt jelében találkozik a megváltott lélek és
a megváltott természet.
A láng (Örökmécs)
Egy késő őszi este a mezőn keresztül vezet utad. Sötétség borul a
tájra, s az idő hidegre fordul. Ebben a holt világban a lélek egészen
egyedül érzi magát. Ösztönös erővel keres maga körül valamit, amihez
hozzátapadhatna, de sehonnan sem érkezik válasz. A kopaszon álló fa, a
hideg hegylánc, a puszta síkság, -- minden kihalt. Ő az egyedüli élő
köröskörül a pusztaságban. Ekkor egy fordulónál hirtelen fény ragyog
föl... nem a lélek szólította-e elő? Nem úgy tűnik-e föl, mintha
felelet volna a lélek keresésére? Mint valami régvárt, hozzátartozó
valóság?
Vagy pedig késő este a homályos szobában ülsz. A falak szürkén,
részvétlenül meredeznek, a bútorok némák. Ekkor jól ismert léptek zaja
üti meg füledet, egy ügyes kéz megigazítja a kályhát, bent sercegni
kezd, felcsap a láng... Nemde egyszerre mindent átváltoztat? Minden
lelket kapott. Mintha egy halott ember arcán az élet biztató sugara
villanna föl.
Igen, a tűz rokon az élővel, a mi élő lelkünk legtisztább
jelképe, jelképe mindannak, amit mi bensőleg, elevenen
megtapasztalunk: meleg és ragyogó, és mindig mozog, mindig fölfelé
tör. Ha azt látjuk, hogy a lángnyelv szüntelenül fölfelé csapdos, hogy
minden légáramnak enged ugyan, de mégsem lehet eltéríteni attól, hogy
fölfelé törjön, hogy fönt lobog és meleget áraszt magából, nem érezzük-
e meg, hogy a tűz mélységesen rokon azzal a bensőnkben levő valamivel,
ami szintén fényesen ég, világít és fölfelé tör, mégha a körülötte
levő alacsony hatalmak közben-közben le is nyomják? És ha látjuk, hogy
a fény hogyan hatja át az egész környezetet, hogyan élteti és nemesíti
át azt, hogyan lesz mindennek élő középpontjává, bárhol gyulladjon is
meg, nem ismerjük-e föl itt annak a bennünk levő titokzatos
világosságnak szimbólumát, amely azért gyulladt ki ebben a világban,
hogy mindent átjárjon és mindennek hazát adjon, otthont teremtsen?
Igen, így van a dolog. Úgy ég a láng, mint szimbóluma a mi belső
világunknak, a bennünk levő törekvő, világító, erős valóságnak: a
szellemnek. Bárhol találkozunk is a lánggal, úgy érezzük, hogy
lobogásával és fényével úgy szól hozzánk, mint valami élő. És ha a
saját életünket akarjuk kifejezni, ha saját életünket akarjuk valahol
megszólaltatni, lángot gyújtunk.
Így azután megértjük azt is, hogy ott is égnie kell a lángnak,
ahol tulajdonképpen nekünk is mindig lennünk kellene: az oltár előtt.
Ott kellene állnunk, imádkozva, figyelmesen, összegyűjtve magunkban
mindent, ami tiszta és erős, abban a titokzatos szent
istenközelségben. Isten szeme rajtunk, s a mienk Őrajta. Legalábbis
így kellene lennie a mi részünkről. Ezt azáltal ismerjük el, hogy
meggyújtjuk ott a lángot, mint saját életünk jelképét és kifejezését.
Gondoltál-e már arra, hogy az a lángocska ott az örökmécsesben --
te vagy? Hogy a te lelkedet jelenti? A földi láng egymagában semmit
sem mond Istennek. Teneked kell azt megtenned Isten felé fordult
lelked kifejezőjévé. Az istenközelség eme szent helyén kell igazában
égnie a lelkednek, ahol egészen érte él, egészen lánggá, fénnyé alakul
át Őérte. Lelkednek annyira otthon kell itt lennie, hogy az a csendes
láng ott fenn a mécsesben valóban a te bensődet fejezze ki.
Feszítsd meg erőidet, hogy ez sikerüljön. A dolog nem olyan
könnyű. De ha csak egy kicsit is közelebb jutottál hozzá, akkor a
világító csendesség eme pillanatai után nyugodtan térhetsz vissza újra
az emberek közé. A láng ott marad az istenközelség szent helyén, s te
így szólhatsz Istenhez: "Uram, ez az én lelkem. Az mindig Nálad
marad."
A hamu
Az erdőszélen szarkaláb virágzik. Sötétzöld levelei szeszélyesen
szaggatottak. Nyúlánk kocsánya határozott vonalú és finoman hajlékony.
Szirmai mintha nehéz selyemből volnának kiszabva, s olyan kékek, hogy
ragyogásuk mint valami drágakőé betölti a levegőt. S ha most jönne
valaki, letörné a virágot, s utána megúnván a tűzbe dobná...: csak
néhány pillanat, s a pompázó virágból nem maradna vissza más, mint egy
keskeny, szürke hamucsík.
Amit azonban a tűz itt rövid pillanatok alatt vitt végbe,
ugyanazt teszi az idő állandóan minden élővel: a díszes páfránnyal, a
tölggyel. Ezt cselekszi a könnyed pillangóval, ezt a suhanó fecskével,
ezt a fürge kis mókussal és a nehéz bikával. Mindig ugyanaz az
eredmény, akár gyorsabban, akár lassabban megy is a dolog, akár
sebesülés vagy betegség, akár tűz vagy éhhalál legyen is az ok:
egyszer csak minden virágzó élet hamuvá lesz.
A hatalmas termetből ritkás porrakás, amit minden kis szél
tovafúj. A ragyogó szirmokból szürkés, lisztszerű por. A melegen
duzzadó, érző életből szegényes holt föld, sőt még ennél is kevesebb:
hamu!
Belőlünk is ez lesz. Hogy megborzadunk, ha nyitott sírba tekintve
egy pár csont mellet néhány maroknyi szürke hamut pillantunk meg:
"Emlékezzél meg ember,
Hogy porból vagy
És a porba térsz vissza!"
Mulandóság -- ezt jelenti a hamu. A mi mulandóságunkat, nem a
másokét. A mienket. Az enyémet! Az én mulandóságomról szól, amikor a
pap a nagyböjt elején az elmúlt virágvasárnapon még üdén zöldellő
barka hamujával keresztet rajzol homlokomra:
"Memento homo
Quia pulvis es
Et in pulverem reverteris!"
Minden hamuvá válik. A házam, a ruhám, a bútorom, a pénzem, a
szántóföld, a rét, az erdő. Kutyám, mely hűségesen kísér, és az
állatok ott az istállóban. A kéz, amellyel írok, szemem, amellyel
olvasok, és az egész testem. Az emberek, akiket szerettem, s az
emberek, akiket gyűlöltem, s az emberek, akiktől féltem. Ami nagynak
tűnt fel előttem a földön, és ami kicsinynek, megvetendőnek látszott:
minden hamuvá válik... minden...
A tömjén
"És egy angyal jöve és megálla az oltár előtt arany
tömjénezővel; és sok jó illatszer adaték neki... és felszálla a jó
illatszerek füstje a szentek imádságából, az angyal kezéből Isten
előtt."
Így beszél a Titkos Jelenések könyve.
Mennyi nemes szépség van abban, amikor a tiszta tömjénszemeket a
parázsra szórják, és a meglendített füstölőből fölfelé száll az
illatos tömjénfüst! Olyan, mint egy szabályos ritmusú, illatos
melódia. Nincs anyagi célja, tiszta, mint a dal. Értékeknek szép
elpazarolása. Ajándékozó, mindent odaadó szeretet.
Épp úgy van itt is, mint Bethániában, amidőn Mária drága
nárduszolajat hozott és az Üdvözítő szent lábaira öntötte, hajával
szárította, s a kenet illata betöltötte az egész házat. A szűkkeblűség
akkor így morgolódott: "Mire való e vesztegetés?" Isten Fia azonban
azt válaszolta: "Hagyjátok őt, hiszen a temetésemre cselekedte." A
halál titka volt itt, a szeretetnek, az illatnak, az áldozatnak titka.
És ugyanez történik a tömjénnel is: a szépségnek egy titka ez,
mely egészen érdek nélküli és szabadon lendül a magasba. A szereteté,
amely ég és elég, és a halálba megy. A sivár lélek itt is fönnakad és
kérdezi: Ugyan, mire való mindez?
A tömjénezés illatáldozat, és a Szentírás maga mondja róla: ezek
a szentek imádságai. A tömjénfüst az imádság jelképe, és éppen azé az
imádságé, amely nem gondol semmiféle érdekre, nem keres semmit, és úgy
száll fel a magasba, mint az egyes zsoltárok után a Gloria Patri; ez
csak imádni akar és hálát adni Istennek azért, "mert olyan
fönséges."
Kétségtelenül, egy ilyen jelképbe játékosság is vegyülhet. Az
illatfelhők dagályos, titokzatos hangulatokat is kelthetnek, és a
tömjénezés az érzékekkel való puszta vallásos játékká is válhat. De
ebben az esetben igaza van a keresztény lelkiismeretnek, ha óvást
emel, és figyelmeztet arra, hogy az imádságnak "lélekben és
igazságban" kell történnie, hogy egészen tisztának és becsületesnek
kell lennie. A vallás gyakorlásában azonban megnyilvánulhat filiszteri
lelkület is, mely szűkkeblűségből, sivár lelkületből fakad, miként az
iskarióti Júdás zúgolódása. Itt az imádság szellemi haszonkereséssé
válik, kimért és polgárilag józan akar lenni.
Az imádság eme fajtájának sejtelme sincs az imádság királyi
gazdagságáról, mely ajándékozni akar. Semmit sem tud a mélységes
imádásról, nem érezte meg az imádság lelkét, mely egyáltalán nem kérdi
azt, hogy mire való, vagy mit használ ez, hanem fölfelé tör, mert
szeretet, illat és szépség. És minél inkább szeretet, annál inkább
áldozat is egyszersmind, és az illat az emésztő tűzből száll fel a
magasba.
A fény és a hő
Egyesülni vágyunk Istennel: belső szükségszerűség kényszerít
erre. Lelkünk két hozzá vezető utat állít elénk, két különböző utat,
amelyek azonban mind ugyanoda torkollanak.
Az egyesülés első útja a megismerésen és a szereteten keresztül
vezet.
Megismerni annyi, mint egyesülni. A megismeréssel hatolunk be a
dolgokba és vonjuk őket önmagunkba. Ezáltal sajátunkká válnak, életünk
egy darabjává lesznek. De a szeretet is egyesülés. Nemcsak törekvés az
egyesülésre, hanem már maga a szeretet is egyesülés. Amennyire az
ember szeret valamit, annyira tartozik az őhozzá.
Ennek a szeretetnek azonban egészen sajátos jellege van. Ezt
azzal fejezzük ki, hogy "szellemi" szeretetnek mondjuk. De a szó nem
találó, hiszen szellemi egy másik fajtájú szeretet is, amelyről később
szólunk. Azt akarja tehát mondani: Ez a szeretet nem a nyugvó létben
eszközöl egyesülést, hanem a mozgásban: a tudatban és az
érzésvilágban.
Van-e erre valami külső kifejező eszköz, valami jelkép? Igenis
van, éspedig egy csodálatos szimbólum: a fény és az izzás.
Itt áll előttünk a gyertya, és ég sugárzó lánggal. Szemünk látja
a fényt, felveszi önmagába, eggyé válik vele és mégsem ér hozzá. A
láng megmarad önmagában, ugyanígy a szem is, és mégis egy bensőséges
egyesülés megy itt végbe, amelyről azt mondhatnók, hogy telve van
tisztelettel és tisztasággal. Minden érintés és keveredés nélkül, a
tiszta látásban valósul meg.
Mély értelmű jelképe ez annak az egyesülésnek, amely Isten és a
lélek között jön létre a megismerésben. "Isten az igazság", mondja a
Szentírás. Aki megismeri az igazságot, már bírja is azt szellemileg.
Isten ott áll annak a lelkében, aki az igazságnak megfelelően
gondolkozik róla. Ezért "Istent megismerni" annyi, mint Vele
egyesülni, miként a szem is egyesül a lánggal, amikor a fényt nézi.
De a lánggal egyesülünk a hő által is. Érezzük az arcunkon,
kezünkön. Érezzük, hogyan hat át és melegít fel minket, és mégis
ugyanakkor a láng önmagában érintetlenül áll.
Ez a szeretet: egyesülés az Isten-lánggal a hő által, és mégis
úgy, hogy semmi sem ér Hozzá. Mert az Isten jó, és aki a jót szereti,
annak a lelkében már él is a jó. A jó az enyém, mihelyt szeretem, és
annyira tartozik énhozzám, amennyire szeretem, s mégis semmit sem
érintek rajta. "Isten a szeretet -- mondja Szent János -- és aki a
szeretetben marad, Istenben marad, és Isten őbenne."
Istent megismerni és szeretni tehát annyi, mint vele egyesülni.
Azért lesz az örök élet látás és szeretés. És ez nem azt jelenti, hogy
éhesen fogunk állni előtte, hanem jelenti a legmélyebb belemerülést,
töltekezést és kielégülést.
Már láttuk egyszer az előzőkben, hogy a láng a mi lelkünk
jelképe. Most pedig felismerjük benne az élő Isten jelképét is, "mert
Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség." Miként a láng fényt
áraszt magából, úgy az Isten igazságot. És a lélek felfogja magába az
igazságot, és benne egyesül Istennel, miként szemünk is látja a fényt,
és ebben eggyé lesz a lánggal. És a láng hőt áraszt magából, --
azonképpen Isten is melegítő jóságot. De aki szereti Istent, az a
jóságban eggyé lesz Ővele, miként a kéz és az arc a lánggal, amikor
annak melegét érzi. A láng azonban önmagában marad érintetlenül,
tisztán, nemesen, miként Istenről is az áll az Írásban, hogy
"hozzáférhetetlen fényben lakik." Ó, te világító és fénylő láng, --
jelképe az élő Istennek!
Milyen jól megértjük most azt, hogy a húsvéti gyertya a
nagyszombati megáldással Krisztus jelképévé válik, amikor pedig a
diakónus a lángot ujjongva "Krisztus világosságának" hirdeti,
meggyújtják rajta a templom lámpásait, hogy mindenütt az élő Isten
világossága és tüze világoskodjék és izzék.
A kenyér és a bor
Egy másik út is vezet Istenhez, de erről nem is beszélhetnénk,
hacsak Krisztus maga nem mutatott volna reá, és ha a liturgia nem
járna rajta olyan nagy bizalommal.
Nemcsak a látás, szeretés, az öntudat és érzés útján
egyesülhetünk Istennel, hanem az élő valóság is kapcsolatba lép
Istennel. Nemcsak megismerésünk és akarásunk tör feléje, hanem egész
mivoltunk is. "Testem és lelkem ujjongva repes az élő Úr után" --
mondja a zsoltáros, és csak akkor nyugszunk meg, ha létünkkel és
életünkkel is kapcsolatba lépünk Vele. Ez nem jelenti a lét
összekeverését, nem jelenti az élet összezavarását. Ilyenre gondolni
nemcsak hogy vakmerőség volna, hanem értelmetlenség is, mert semmiféle
teremtmény sem keveredhetik össze az Istenséggel. És mindamellett van
a megismerésen és szeretésen kívül egy másik egyesülés is: a létező
élet egyesülése.
Mi vágyakozunk ez után, kell vágyakoznunk utána, és ez a
vágyakozás igen szép kifejezésre is talál. A Szentírás és maga a
liturgia adja ajkunkra a szót: úgy szeretnénk személyes életünkkel
Istennel egyesülni, miként a test egyesül az étellel és az itallal. Mi
éhezzük, szomjúhozzuk az Istent. Nemcsak megismerni és szeretni
akarjuk Őt. Meg szeretnénk Őt ragadni, megtartani, bírni; igen,
mondjuk ki bátran: enni, inni szeretnénk Őt, egészen magunkba fogadni,
amíg csak egészen jól nem lakunk Vele, egészen meg nem nyugszunk,
egészen be nem telünk Vele. Az úrnapi liturgia az Úr szavaival mondja:
"Az élő Atya küldött engem. Miként én az Atya által élek, úgy aki
engem eszik, általam él."
Nemde ez az, amit akarunk? Magunktól nem mertünk volna soha ilyet
követelni; attól kellett volna tartanunk, hogy bűnt követünk el vele.
De minthogy most maga az Isten mondja ezt, egész bensőnk ráfeleli:
"Igen, így kell annak lenni."
Mégegyszer ismétlem, semmi olyanról nem lehet itt szó, ami
ellenkezne az Istennek kijáró tisztelettel. Semmi olyanról, ami úgy
tűnhetnék fel, hogy el akarnók tüntetni a határt, amely minket,
teremtményeket Istentől elválaszt. Csak arról van szó, hogy szabad
megvallanunk azt, amit Ő maga mint vágyat oltott belénk. Szabad
örülnünk annak, amit Ő véghetetlen jóságában nekünk ajándékozott.
Krisztus azt mondja: "Az én testem valóban étel és az én vérem
valóban ital..., aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az
énbennem marad és én őbenne." "Miként az Atya megadta nekem, hogy
önmagamban bírjam az életet, azonképpen annak, aki engem eszik, élete
lesz általam." Az Ő testét enni..., Az Ő vérét inni... Őt enni... az
élő Istenembert magunkba fogadni, mindazt, ami Ő és amit Ő bír. Nem
több-e ez, mint amit mi magunktól kívánhattunk volna? És mégis
teljesen az, amit bensőnknek óhajtania kell.
És milyen világosan fejeződik ki ez a kenyér és bor színében!
A kenyér eledel. Becsületes eledel, amely valóban táplál. Magvas
eledel, amelyet sohasem lehet megunni. A kenyér igaz és jó, a szónak
mély, meleg értelmében. A kenyér színe alatt azonban Isten élő
táplálék lesz számunkra, emberek számára. Antióchiai Szent Ignác azt
írja az efezusi híveknek: "Mi kenyeret törünk, és ez legyen számunkra
a halhatatlanság orvossága." Étel ez, amely egész valónkat az élő
Istennel táplálja, és teszi, hogy Benne legyünk és Ő mibennünk.
A bor ital. Sőt a valóság az, hogy nem csak olyan ital, amely a
szomjat oltja. Erre való a víz. A bor azonban többet akar:
"megvidámítja az ember szívét" mondja az Írás. A bor nemcsak arra
jó, hogy oltsa a szomjat, hanem hogy az öröm itala legyen: teljesség,
túláradás. "Milyen szép az én részegítő kelyhem", mondja a zsoltár.
Érted, mit akar ez mondani? És érted, hogy a részegség itt egészen
mást jelent, mint mértéktelenséget? Ragyogó szépség a bor, illata,
ereje van, amely mindent kitágít és megnemesít. És a bor színe alatt
adja nekünk Krisztus az ő isteni vérét. Nem úgy, mint valami nagyon
józan italt, hanem mint az isteni nagyszerűség túláradását. "Sanguis
Christi inebria me -- Krisztus vére részegíts meg engem", imádkozta
Loyola Szent Ignác, a melegszívű lovagias férfiú. És Szent Ágnes úgy
szól Krisztus vérétől, mint a szeretetnek és a kimondhatatlan
szépségnek titkáról: "Mézet és tejet szívtam ajkáról, és az Ő vére
ékesítette arcomat", -- imádkozzuk ünnepi zsolozsmájában.
Krisztus kenyér és bor lett. Étel és ital. Ehetjük és ihatjuk Őt.
A kenyér hűség és állhatatos szilárdság. A bor merészség, földi
mértéket meghaladó öröm, illat, szépség, tágasság és határtalan
teljesedés. Az életnek, a bírásnak, az adakozásnak részegsége...
Az oltár
Sokféle erő van az emberben: a megismerés által megragadja a
körülötte lévő dolgokat, a csillagokat és hegyeket, a tengert és a
folyót, a fát és az állatot, minden körülötte lévő emberi lényt, és
mindezt bevonhatja saját belső világába. Szeretheti őket, de
gyűlölheti is és el is taszíthatja magától; szembe helyezkedhetik
velük, vagy vágyakozhat utánuk és magához vonhatja őket. Megragadhatja
a körülötte lévő világot, és saját akarata szerint formálhatja azt. Az
örömnek és a vágynak, a szomorúságnak és a szeretetnek, a nyugalomnak
és az izgalomnak sokszoros hulláma járja át szívét...
Legnemesebb ereje azonban az: megismerni, hogy egy magasabb lény
áll felette, ezt a magasabb lényt tisztelni és érte síkra szállni. Az
ember elismerheti maga fölött az Istent, imádhatja Őt, és
feláldozhatja magát Érte, azért, "hogy Isten dicsőíttessék."
De hogy az Isten fönsége az értelem előtt fölragyogjon, hogy az
ember ezt a Fölséget imádja, s ne rekedjen meg önzően önmagában, hanem
kilépjen önmagából, síkra szálljon Érte, hogy a fenséges Isten
dicsőíttessék: ez az áldozat.
A lélek legmélyebb ereje, hogy áldozatot tud hozni. Az emberi
lélek legmélyén honol az a nyugalom és világosság, amelyből az áldozat
Istenhez emelkedik.
Ennek az emberben lévő legmélyebb, legcsendesebb és legerősebb
valóságnak külső, látható jele az oltár. A templom szentélyében áll,
lépcsők emelik ki abból a térből, amely kívülről maga is el van
különítve az emberek munkaterétől, s különálló, miként a lélek
szentélye. Szilárdan áll biztos talapzatán, miként az ember igaz
akarata, mely ismeri Istent és kész arra, hogy Érte kiálljon. És a
talpazaton ott nyugszik az oltár lapja, a mensa, egy szépen
elkészített hely, amelyen az áldozatot bemutatják. Nem valami zeg-zug,
hanem szabad sík. Nem félig homályos, zavaros tett, hanem nyíltan áll
mindenki szeme előtt. Olyan, amilyennek az áldozatnak kell lennie a
szív mélyén. Egészen világosnak az Isten szeme előtt, minden
fenntartás és hátsó gondolat nélkül.
De a kettő összetartozik: a külső oltár, és a lélek bensejében
lévő oltár. Az a külső, amely a templomnak a szíve, és ez a belső,
amely az élő emberi kebelnek, belső templomnak legmélyén áll, amely
templomnak kifejezése és jelképe az a külső templom a maga falaival és
bolthajtásaival.
A vászon
Az oltárra terítik. Úgy áll a kehely és az ostya alatt, mint
corporale, mint az Úr testét burkoló ruha. Ebben öltözik a pap is:
albába, vagyis fehér vászonba a szent áldozat bemutatására. Ez borítja
az Úr asztalát is, amely fölött az isteni kenyeret nyújtják az
áldozóknak.
Az igazi lenvászon nagyon nemes anyag: tiszta, finom és erős.
Mikor ilyen üde fehéren látom magam előtt, önkénytelenül is egy téli
erdei séta jut eszembe. Egyszer egy hegyoldalhoz értem: frissen esett
hó borította, mely érintetlen tisztaságban terült el a fekete fenyők
között. Nem vitt rá a lélek, hogy durva cipőmmel keresztülgázoljak
rajta. Mély tisztelettel kerültem meg... Így fekszik a tiszta vászon
is az oltáron előkészítve a szent misztérium számára.
Elsősorban az oltáron van a helye, ott, ahol azt az isteni
áldozatot mutatják be. Már szóltunk arról, hogy az oltár hogyan
emelkedik ki a szentélyből, mint a legszentebb hely. Említettük azt
is, hogy a külső oltár a lélekben lévő belső oltár jelképe. Nem, több
ennél: a látható oltár nemcsak jelenti a belső, szívbeli
áldozatkészség oltárát, hanem a kettő össze is függ egymással. A kettő
titokzatos módon egy. A tulajdonképpeni, a tökéletes oltár, melyen
Krisztus áldozatát mutatjuk be, élő egysége ennek a kettőnek.
Ezért szól az a fehér vászon olyan határozottan a szívünkhöz.
Érezzük, hogy valaminek a bensőnkben válaszolnia kell reá. Úgy
érezzük, olyan, mint egy hozzánk intézett felszólítás, szemrehányás,
vágyakozás. Csak tiszta szívből fakad igazi áldozat; a vászon azonban
azt a tisztaságot testesíti meg, amelynek lelkünkben uralkodnia kell,
ha azt akarjuk, hogy áldozatunk kedves legyen Isten előtt.
És az a vászon sokat beszél nekünk a tisztaságról. Az igazi
vászon finom és nemes anyag. A durva, erőszakos természet még nem
jelent tisztaságot. A mogorva viselkedéshez semmi köze. Az ő ereje a
finomság ereje, az ő fegyelmezettsége nemes fegyelem. De erő él benne.
A valódi lenvászon erős. Nem olyan könnyű pókháló, amelyet minden kis
szél szétszaggat. Az igazi tisztaság nem betegesség. Nem fut el az
élet elől, nem csatangol hamis álmok és téves eszmények világában. Az
igazi tisztaság arcán az életöröm piroslik, és bátran állja a kemény
harcot. És még egy dolgot mond a vászon a szemlélődő léleknek: ő nem
volt kezdettől fogva olyan finom és tiszta, mint amilyen most. Először
durva, semmitmondó volt, s bizony sokat kellett mosni és fehéríteni,
míg ezt a mostani illatos üdeségét elnyerte. A tisztaság nincs velünk
adva. Az igaz, hogy kegyelem, az is igaz, hogy vannak emberek, akik
ajándékképpen kapták lelkükbe, és egész mivoltukon kiütközik a
legbensőbb tisztaság üdesége. De ezek kivételek. Amit az emberek
általában tisztaságnak szoktak nevezni, az igen gyakran nagyon
kétséges érték, és csak annyit jelent, hogy még nem volt kitéve
viharnak. Az igazi tisztaság nem az elején áll, hanem a végén. Csak
hosszú, kemény munkával lehet megszerezni.
Fehér, finom, erős lenvászon borul az oltárra. Jelent
tisztaságot, lelki nemességet, üde erőt.
Szent János Titkos Jelenése könyvének egyik helyén szó van "egy
nagy seregről, amelyet senki sem volt képes megszámlálni, minden
nemzetből és néptörzsből és népből és nyelvből. Ezek a trón előtt
alltak hosszú fehér ruhába öltözötten", és egyvalaki megkérdezte:
Ezek, akik hosszú fehér ruhába vannak öltözve, kicsodák, és honnan
jöttek? És a felelet: "Ezek azok, akik nagy szorongatásból jöttek, és
megmosták ruháikat és megfehérítették a Bárány vérében. Ezért állnak
most az Isten trónja előtt és szolgálnak neki éjjelnappal."
"Uram, öltöztess engem fehérbe", imádkozza a pap, amikor a
szentáldozathoz készülve magára ölti az albát.
A kehely
Egyszer, évekkel ezelőtt találkoztam a kehellyel. Természetesen
már sok kelyhet láttam életemben, de találkozni, ott Beuronban
találkoztam vele, amikor az a barátságos szerzetes, akire a szent
edények voltak bízva, megmutatta nekem a sekrestye kincseit.
Széles lábon nyugodott a kehely, szilárdan, biztosan állva
talapzatán. Karcsú szára keményen nyúlt ki belőle. Az ember megérezte
rajta a felfelé törő, összepréselt tartóerőt. Valamivel a közepe
fölött volt az éles körvonalú gombja, és végre a szár végén, ott, ahol
egy keskeny gyűrű a nemes erőt még egyszer fegyelmezetten összefogta,
nyúlt ki egy finoman, szigorúan megformált virágkehely, és benne
nyugodott a kehely szíveburka, a cuppa.
Mennyire megéreztem akkor a szent titkot!
Mintha biztos, mély alapból emelkednék ki a tartószár,
összeszedett, fegyelmezett erővel, és ebből virágoznék ki az a forma,
amely csak egyet tud: felfogni és őrizni.
Ó te tiszta, ó te szent, ó te titokzatos edény, mely csillogó
mélyedben rejted az isteni vércseppeket, a termékenyítő édes vérnek
kimondhatatlan misztériumát, mely tiszta tűz, tiszta szeretet!
És tovább szőttem gondolataimat. De nem, ezek nem voltak
gondolatok, ez megérzés volt, látás volt: nem az egész világ áll-e itt
előttem? Az egész teremtés, amelynek végső elemzésben csak egyetlen
értelme van? Az ember, az élő ember, a testből és lélekből álló ember,
az ő dobogó szívével... Nem mondta-e ki Szent Ágoston azt a fenséges
gondolatot: Az az én emberiségem legmélyebb lényege, hogy "képes
vagyok felfogni Istent?"
A paténa
Reggel volt. Felmentem a magaslatra, s azután letekintettem.
Mélyen alattam terült el a tó, körülötte emelkedtek a kora reggel
fényében a csendes, magas hegyek. Minden olyan tiszta volt. Olyan üde
az ég ott fent és oly frissek a fák nemes vonalú koronájukkal. És
egész bensőm annyira tele volt tiszta, vidám erővel, hogy úgy tűnt
fel, mintha láthatatlan, hangtalan források fakadnának bennem, és
mindez világosságba és tágasságba emelkednék fel.
Akkor megértettem azt, hogy a szív úgy túláradhat hogy az ember
megáll, felemeli tekintetét, s kitárja karját szélesen, mint egy
paténát a végtelen Jóság, a világosság Atyja, az Isten felé, aki maga
a Szeretet, és feláldozza neki mindazt, ami körülötte és az ő benső
világában mindent meghaladó csendben felduzzadva és ragyogva áll. Úgy
kell feltűnnie előtte, mintha minden az ő kezének paténájából
emelkednék fel tisztán és szentül.
Milyen szellemi magaslaton is állt egykor Krisztus és mutatta be
szeretetét, lüktető életét, mint teljesen elégő áldozatot a mennyei
Atyának! Azon a magaslaton, amelynek előfoka volt a Mória hegye,
amelyen Ábrahám mutatta be áldozatát. És előtte ismét az a hely, ahol
a királyi pap a maga engesztelő áldozatát ajánlotta fel. És ismét az a
hely, ahol az ősidőkben Ábel ajándéka szállt tisztán az égbe.
Ez a magasság szüntelenül az ég felé tör. Mindig kitárva az
isteni kéz, folytonosan száll föl belőle az áldozat, amikor a pap --
vagy nem is ő, mert hiszen az ember csak haszontalan eszköz -- az
oltárnál áll és kiterjesztett kezeivel felemeli a kehelytányért, a
paténát a fehér kenyérrel. "Fogadd el, ó szent Atya, mindenható örök
Isten ezt a szeplőtelen áldozatot, amelyet én, méltatlan szolgád
ajánlok föl Neked, az én élő és igaz Istenemnek, megszámlálhatatlan
bűneimért, sértéseimért és hanyagságaimért, és az összes
körülállókért, hogy nekem és nekik is üdvösségünkre váljék, az örök
életre."
Az áldás
Csak az áldhat, akinek hatalma van. Csak az áldhat, aki teremtő
erővel rendelkezik. Csak az Isten áldhat.
Áldva tekint Isten az ő teremtményeire. Nevükön szólítja őket.
Mindenható szeretete a teremtmény szívére és legmélyebb lényegére
irányul, és Isten kezéből árad a termékenyítő, nevelő, gyógyító,
megszentelő erő: "Rátok akarok tekinteni, és fejlődésnek akarlak
indítani benneteket."
Csak az Isten áldhat. Mert az áldás rendelkezés azzal, ami
létezik és ami tevékenykedik. Az áldás a teremtés Urának hatalmi
szózata, jövendölés és ígéret a gondviselés Urától. Az áldás jó sorsot
jelent.
Nietzsche a lázadás szavát mondta ki ezzel: "Imádkozókból
áldásadókká kell lennünk." Ő jól tudta, mit akart ezzel mondai. Csak
az Isten áldhat, mert Ő az élet Ura. Mi ezzel szemben természetünknél
fogva, lényegesen, kérők vagyunk.
Az áldás ellentéte az átok. Ez a halál ítélete, a
szerencsétlenség pecsétje. Ez is egy arcra, egy szívre irányul. Ez
azonban annak az Úrnak a parancsa, aki elzárja az élet forrását.
De Isten részt juttatott ebből az áldó és átkozó hatalomból
mindazoknak is, akiknek hivatása az életfakasztás. A szülőknek: "Az
atya áldása házat épít a gyermekeknek;" és a papnak. Ezeknek a
hivatása, hogy természeti és kegyelmi életet fakasszanak. Erre vannak
rendelve természetüknél fogva, hivatásuknál fogva.
És valaki hatalmat nyerhet az áldásra, ha maga egészen
megtisztul, ha már nem önmagát keresi, hanem mindenestül a lélek
szolgálatába akar állni.
De az áldás hatalma azért mindig csak az Istentől jön. Elapad, ha
valaki azzal az igénnyel áll elő, hogy a saját erejéből adja az
áldást. Mivoltunknál fogva mi csak kérelmezők vagyunk. Áldástosztókká
csak Isten kegyelméből leszünk. Éppúgy, mint ahogy az igazi
parancsolásra is csak Isten kegyelméből van hatalmunk.
És ami áll az áldó hatalomra, az áll az átkozó hatalomra is: "Az
anya átka lerombolja őket," "a házakat", az életet, az üdvösséget.
Amit a természet itt csak jelképez, az válik teljessé a
kegyelemben. Mert ami az áldásban tulajdonképpen hatékony, ami
tulajdonképpen benne áramlik az igazi áldásban, a lényegesben, aminek
minden természeti áldás csak jelképe, az az Istennek saját élete.
Isten önmagával áld. Önmagát adja az áldásban. Az Ő áldása isteni
életet fakaszt: "az isteni természet részeseivé tesz minket." Ez
azonban kegyelem, tisztára ajándék, amelyet Krisztusban kaptunk. Ilyen
az az áldás, amelyben Isten önmagát adja nekünk a kereszt jele által.
Az isteni áldásnak ezt az erejét adta meg mindazoknak, akik Őt
képviselik. A keresztény házasság titka révén megkapták az atya és az
anya. A papszentelés titka által a pap. A keresztség titka és a
bérmálás királyi papsága által az részesült benne, aki "szereti az
Istent teljes szívéből, egész lelkéből, minden erejéből és szereti
felebarátját is, mint önmagát." Mindezeknek megadta az Isten az Ő
saját életével való megáldásnak hatalmát. Mindegyiknek különböző
módon, hivatásának megfelelően.
Az áldás a kéz által, a kéznek mozdulata által jut kifejezésre.
Az áldó kéz a fejen nyugszik a bérmálásnál és a papszentelésnél, hogy
rajta keresztül áradjon át az, ami felülről jön, ami az Istenből
fakad. A kéz rajzolja a homlokomra a kereszt jelét, vagy formálja az
ember felett, hogy általa kiáradjon Isten gazdagsága. Mert a kéz az,
amely oszt, ő teremt, ő formál, ő ajándékoz.
A legnagyobb áldás azonban, ha magával a Legszentebbel történik,
Krisztus testével az Oltáriszentségben. De ezt igen nagy tisztelettel
és a titoknak kijáró fegyelmezettséggel kell végezni.
A szent tér
A természeti térnek, mint tudjuk, három irányú kiterjedése van.
Ez az alapja annak, hogy a tér nem káosz, hanem rendezett valami: az
egymás mellett, egymás fölött, egymás mögött állók rendje. Ez teszi,
hogy életünket alakíthatjuk, mozoghatunk, hogy építhetünk,
alkothatunk, lakhatunk.
A természetfölötti, szent tér is rendezett valami. Megalapozását
a misztériumban bírja. A templomot úgy építik, hogy nyugatról kelet
felé, a Nap fölkelte felé nézzen. A napív húrja szeli át. A templom
kapja az első és utolsó sugarakat. Krisztus a megszentelt világ Napja.
A Nap pályájának iránya szabja meg a szent tér irányait, valamint
minden építkezésnek, alakzatnak az irányát is, amely helyesen van
beállítva az örökkévalóság felé.
Amikor a pap az evangéliumot olvassa, a misekönyvet balra
fordítja, észak felé, mert hiszen az oltár kelet felé néz. Délről jön
a szent ige, és észak felé halad. Ez nemcsak történelmi emlékezés akar
lenni, arra, hogy egykor a Földközi tenger felől jött fölfelé. A dél
ugyanis a fény teljessége, a természeti világosság jelképe. Az észak a
hidegnek és a sötétségnek szimbóluma. A világosságból jön az Isten
Igéje. Ő, aki a világ Világossága, a sötétségben világoskodik, és
behatol a homályba, ha talán majd ott befogadják.
Egy másik irány is van, és ez felülről lefelé halad. Amikor a pap
előkészíti az áldozatot, fölemeli a paténát és a kelyhet. Mert "ott
fönt van az Isten, "a Szent a magasságban". Fölfelé emelkedik a kérő
tekintet és a kéz is: a mélységből (de profundis) "a szent
magasságba". És ha a püspök vagy egy pap megáld valakit, kezét a
térdelőnek fejére teszi, vagy az előtte álló tárgyra helyezi. Mert
minden teremtmény "alant" van, és az áldás a Magasságbelitől jön. Ez
a szent tér harmadik iránya, új kiterjedése. A lélek iránya: a
vágynak, az imádságnak és az áldozatnak iránya. Az Isten iránya: a
kegyelem, a beteljesítés, és a szentség iránya.
A szent tér három irányú kiterjedése tehát így alakul:
Az első irány: szemben a felkelő Nappal, és ez a Nap: Krisztus.
Feléje irányul a hívők tekintete. Belőle árad lefelé a mi szívünkbe az
isteni fénysugár. A lélek nagy beteljesedése, és Isten leereszkedése.
A második irány északról dél felé mutat, és a sötétség néz ez
irányban a világosság felé, mely az Isten igéjében ragyog. Az égő szív
természete, hogy világítani és melegíteni akar.
És a harmadik irány alulról fölfelé vezet: a lélek mozgása
vágyban, imádságban, és áldozatban a mélységből a Magasságbeli
trónjához. A válasz erre a teljesedés, amely a kegyelemben, áldásban
és szentségekben árad lefelé.
A harangok
A templom belső tere Istenről beszél. Ez a tér az Úrnak van
szentelve, és egészen betölti az ő szent jelenléte. Hiszen a templom
Isten háza, kiszakítva a világból, körülzárva falakkal, boltozattal.
Ez a tér befelé, a rejtett felé fordul és Isten titkairól szól.
És a templomon kívüli tér? Az a nagy tágasság a síkságok felett,
amely minden irányban határtalanul terjeszkedik? Amely a magasba, a
végtelenbe feszül? Amely mélyen lent a völgyben nyugszik hegyektől
körülvéve? Hát az nincs kapcsolatban a szentéllyel?
Ó, bizonyára az is! Az Isten házából emelkedik ki a torony a
szabadba, és mindjárt le is foglalja azt Isten számára. A toronyban,
az állványon nehéz ércharangok. Tengelyük körül lengenek; szépen
kidolgozott testük egészen meglendül, és egymásután bocsátja ki
magából az űrbe a hangokat. Küldi a kellemes hanghullámokat, hol
világos és gyors, hol nehéz és teljes, hol lassú és mélyen bongó
hangokat. A hangok kiáradnak a harangból, átjárják a messzeséget, és
eltöltik azt a szentély üzenetével.
A nagyvilágnak szóló üzenet ez, Istentől jövő határ- és
végnélküli üzenet, a vágynak és a végnélküli teljesedésnek üzenete.
A "vágy emberét" szólítják, akinek szíve nyitva áll a nagy
messzeség előtt.
Igen, ha a harangok hangját halljuk, megérezzük a messzeséget. Ha
a toronyból árad le hangjuk és minden irányban határtalanul hangzik
el, magával ragadja vágyunkat a nagy messzeségbe, míg egyszercsak rá
nem eszmélünk, hogy a teljesedést nem a síkságnak kékbe vesző szélén
kell keresnünk, hanem a bensőnkben.
Ha a harang szava a hegy tetején álló templomból árad le a
völgybe, vagy onnan emelkedik föl a kéklő magasságba, kitágul a kebel,
s érzi, hogy ő sokkal tágasabb, mintsem gondolta volna.
Vagy messziről érkezik a harangszó s behatol az alkonyodó zöld
csendességen át az erdőbe; nem tudom, honnan jön, csak azt érzem, hogy
messziről, igen messziről. Istenem, mi minden nem ébred fel akkor
lelkünkben! Régen elmúlt dolgok elevenednek meg, úgy, hogy csak
megállunk és figyelünk és elgondolkozunk: "Ugyan mi ez?"
És akkor megérzi az ember a messzeséget. Olyan ez, mintha a lélek
kiterjesztené szárnyait, áthidalná a messzeséget, mintha felelne a
végtelenség távolról jövő hívására.
"Ilyen tág a világ" -- mondja a harang.
"Ennyire tele van vággyal... Isten szólít minket... Egyedül
Őbenne van a béke..."
Ó Uram, tágabb az én lelkem, mint a nagyvilág. Mélyebb, mint
minden völgy együttvéve. És vágya fájdalmasabb, mint a messzeségbe
vesző harangszó.
Uram, csak Te egyedül tudod betölteni a lelkem, egyedül csak
Te...
A szent idő
A nap minden órájának megvan a maga jellegzetes arca. De három
időpont különösen határozott vonásokkal jelenik meg előttünk: a
reggel, az este és kettejük között a dél. És mindezek meg vannak
szentelve.
A reggel
A reggel arca minden más időnél jellegzetesebb, tisztábban
ragyog. A reggel a kezdet. A születés titka ismétlődik meg minden
reggel. Az alvásból jövünk, amelyben életünk megifjodott, és
határozottan, erősen érezzük: "Élek! élek!" És ez az átélt lét
imádsággá válik. Afelé fordul, Akitől jön: "Istenem, Te teremtettél
engem, köszönöm Neked, hogy élek. Köszönetet mondok Neked, hogy élek.
Köszönetet mondok Neked mindazért, amim van és ami vagyok." És ez az
új élet érzi az erejét és tettre tör. Az előtte álló nap felé, annak
feladatai felé fordul. Ez is imádsággá válik: "Uram, a Te nevedben és
a Te erődben kezdem meg a napot. Legyen amit teszek Érted végzett
munka!"
Ez a reggel szent órája. Az élet felébred. Mélyen átérezve saját
létezését, a teremtmény tiszta háláját viszi az Úr színe elé. Istentől
jőve, és Isten erejében, új, teremtőalkotásra kél föl, napi munkájához
fog.
Látod, mi minden függ a nap első órájától? A nap kezdete ez. Az
ember belefoghat a napba kezdés nélkül is, belelódulhat anélkül, hogy
gondolkozna, hogy akarna. Csakhogy akkor ez nem "nap" többé, hanem
egy darab értelmetlen, kifejezéstelen idő. Ezzel szemben a nap út,
mely irányt akar. A nap munka, mely határozott akaratot követel. Egy
nap egész életedet magába foglalja. Életed olyan, mint egy nap. Ennek
azonban arculattal is kell bírnia.
Akarat és irány és Isten felé tekintő arc, -- mindez együtt adja
a reggelt.
Az este
Az estének is van titka, éspedig a halál titka. A Nap leáldozóban
van, az ember pedig készül, hogy bevonuljon az alvás csendjébe. A
reggel tele volt a megújult élet előérzetével, este azonban az élet
fáradt és nyugalmat keres. És keresztül cseng rajta a halál titka.
Sokszor észre sem vesszük ezt, mert belsőnk még egészen tele van a
jelen élet képeivel, és a következő nap vágyától, terveitől feszül.
Némelykor egészen csendesen megszólal, mint valami távoli sejdítés. De
vannak olyan esték is, amikor nagyon is érezzük, hogy hajlik az élet a
nagy homály felé, "amikor már senki sem munkálkodhatik."
És minden attól függ, hogy megértjük-e a halál titkát? A halál
nemcsak annyit jelent, hogy az élet a vég felé közeledik. A halál az
élet utolsó felszólítása, az élet utolsó, döntő tette. Ami az egyes
ember vagy az egyes népek történetében végbemegy, sohasincs készen,
sohasincs befejezve. Minden attól függ, mit csinál belőle az ember
vagy a nép. Attól függ, hogy helyezkedik el vele szemben, hogy valami
újat alkot-e a már megtörténtből, éspedig jót-e vagy rosszat?
Gondoljunk például arra, hogy egy népet nagy szenvedés ér. A dolog
megtörténik, de még ezzel nincs befejezve. A nép kétségbe eshetik, de
meg is térhet és újra kezdhet. És csak ekkor válik teljessé az, ami
már régen megtörtént, ezért a halál legmélyebb értelme: ez az a végső
szó, amelyet az ember intéz saját elmúlt életéhez, az a végső
arckifejezés, amelyet életének ad. Arról a nagy elhatározásról van
szó, hogy az ember mégegyszer kezébe ragadja-e egész életét? A bánat
megragadja, és tüzében megtisztítja azt, amit elhibázott; a véghezvitt
jókért a hála és az alázat megadja Istennek a néki járó tiszteletet,
és mindez belevetve az Isten iránti feltétlen odaadásba; vagy pedig az
ember elcsügged, és engedi, hogy élete méltóság nélküli, erőtlen végbe
csússzon át. Akkor nincsen tulajdonképpen vége, hiszen egyszerűen csak
megszűnik. Nincsen formája, nincsen arculata.
Ez "a halál nagy művészete": a művészet, mely az elmúlt életet
egyetlen igenben Istennek szenteli.
Lásd, minden este gyakorolnunk kellene ezt a nagy művészetet,
hogy az életnek valódi befejezést adjunk, mert csak az kölcsönöz az
elmúlt dolgoknak végleges értéket, örök arculatot.
Az est órája a befejezés órája. Isten előtt állunk, megsejtve
azt, hogy egykor majd szemtől-szembe fogunk állani Vele, hogy
megtegyük az utolsó számadást. Megérezzük, mi van ebben a szóban:
"megtörtént". A jó, a rossz, az elvesztés, az elpocsékolás. Isten
felé állíthat be minket, Ő feléje, "Akinek minden él", az elmúlt épp
úgy, mint a jövendő, és Aki még az elveszettet is vissza tudja adni a
bűnbánónak. És Ő előtte adjuk meg az elmúlt napnak a végleges
arckifejezést. Ami abban hibás volt, megragadja a bánat, "jóvá
teszi", ami pedig jó volt, arról az őszinte hála lehánt minden
hiúságot. És a feltétlen bizalom minden bizonytalant, minden
elégtelent, szegényest és homályosat belemerít Isten mindenható
szeretetébe.
A dél
Reggel fölkel az élet. Fölfelé emelkedik: először gyorsan és
örömmel, azután növekszenek az akadályok és a haladás egyre lassúbbá
válik. Végre eléri a delelőt, és egy kissé megpihen. Rövidesen aztán
megindul lefelé. Egyre fáradtabb lesz, míg végre egy újabb, rövid
ideig tartó föllendülés után bevonul az éjjel csöndjébe.
Az emelkedés és a hanyatlás között azonban, a nap legmagasabban
álló választópontját van még egy rövid, csodálatos pillanat,
lélekzetvétel, a nap közepe: a dél. Ekkor az élet nem a jövőbe tekint,
mert nem halad előre. A hanyatlás még nem indult meg, és így nem is
tekint vissza az elmúlt időre. Áll, de nem tétlenül. Ez az állás még
tele van a pályafutás teljes lendületével. A tiszta jelenben áll. És
tekintete a messzeségbe vész. De nem, egyáltalán nem irányul térre
vagy időre, hanem az örökkévalóságra.
Milyen mélységes a dél pillanata! A városban, ahol minden zajlik,
ahol nincs hallgatás és megállás, nem érzed ezt. De menj csak ki a
gabonaföldekre, vagy nyáron a csendes rétre, amikor a Nap éppen a
választóponton áll, s a lég izzik, -- milyen mélyen meg fogod érezni
akkor ezt! Te állsz, és elsüllyed körülötted minden idő. Az
örökkévalóság tekint le rád. Az örökkévalóság minden órába beleszól, a
déllel azonban szomszédságban áll. Akkor az idő vár és kitárul. A dél
tiszta jelen, a nap teljessége.
A nap teljessége... az örökkévalóság közelsége... várni és
megnyílni... Távolról hangzik az Úrangyalára szólító déli harangszó,
és belemondja a néma délbe a megváltó szózatot: "Kezdetben vala az
Ige, és az Istennél vala, és Isten vala az Ige..."
"Az Úr angyala köszönté Szűz Máriát
És ez méhében fogana a Szentlélektől.
És mondá Mária: Íme, az Úrnak szolgálóleánya,
Legyen nekem a te igéd szerint.
És az Igen testté lőn
És miköztünk lakozék."
Egyszer eljött az emberiség napjának dele, "Az idők
teljessége." És vala egy ember, akiben megvolt ez a teljesség, és
várt. Ez az ember: Mária. Nem sietett. Nem nézett sem előre, sem
hátra. Az idő teljessége volt őbenne, a tiszta jelen, nyitva az
örökkévalóság számára, és várt. És az örökkévalóság lehajolt, a
híradás megjött, és az örök Ige testet öltött az ő tiszta méhében.
A harang belemondja ezt a titkot a mi napunkba. A keresztény nap
delében mindig újra megelevenedik az emberiség napjának titka. Minden
időkön át zeng az idők teljessége.
Egész életünknek az örökkévalóság közelségében kellene állnia.
Mindig meg kellene lennie bennünk annak a csendességnek, amely nyitva
áll az örökkévalóság felé, és figyel. Az élet azonban hangos, és
túlkiabálja azt. Ezért nekünk meg kellene állnunk legalábbis a szent
déli órában, Úrangyalakor, félre kellene tolnunk mindent, ami
odatolakodik, csendben kellene maradnunk és figyelnünk a titokra,
amelyben "amikor mindenre mélységes csönd borult, az örök Ige
leszállt a királyi trónról", egykor a külső, történeti valóságban, de
mindig újra és újra az egyes lelkekben.
És az ember mennyire egynek érezheti magát ebben a csendes
pillanatban mindazokkal ott künn, akik hasonló csendben állnak! Milyen
mély közösségbe juthatunk ily módon, hogyan köszönhetünk így ki mások
felé, hogyan küldhetjük így nekik áldásunkat...
Isten nevében
Eldurvultunk. Sok mélységes és finom dologról már semmit sem
tudunk. Ezek közé tartozik a szó is. Külsőséges valaminek tartjuk mert
már nem érezzük meg benne a belső tartalmat. Azt véljük, hogy csak
futólagosan elhangzó valami, mert már nem érezzük erejét. Nem lök, nem
üt, hanem csak csengés-bongásból álló könnyed képződmény számunkra.
Mindazonáltal igaz, hogy a szó valami szellemi valóságnak finom teste.
A szóban összetalálkozik és kifejezésre jut egy dolognak a lényege és
valami a mi saját lelkünkből, amely az illető dolog előtt bennünk
megszólal.
Legalábbis így kellene lennie. És biztos, hogy így kellene
lennie. És biztos, hogy így is volt az első embernél.
A Szentírás első lapján azt halljuk, hogy Isten "az ember elé
vezette az állatokat," hogy az nevet adjon nekik. Nyitott érzékekkel
és látható lélekkel nézett az ember a külsőn keresztül azok lényegébe,
és ezt ki is mondta a nekik adott névben. Lelke válaszolt a
teremtménynek hozzá intézett szavára. Megmozdult az emberben valami,
ami különösebb kapcsolatban volt annak a teremtménynek mivoltával, s
ez érthető is, hiszen az ember az egész teremtett világ egységes
foglalata. Ezt a két elemet, a külső dolog lényegét és az ember
belsejében erre adott választ élő egységbe foglalva, a névben mondotta
ki.
A névben eszerint egybekapcsolódott egy darab a külső világból,
meg egy darab az ember belső világából, és ha az ember kimondotta a
szót, felébredt a lelkében a dolog lényegének képe, s felhangzott az,
ami az ő belsejében erre a képre válaszolt. Így a név csodálatos jel
volt, amelyben az ember ráeszmélt a világra és önmagára.
A szavak nevek. A beszéd pedig a dolgok nevével való bánásmód
helyes művészete; a dolgok lényegével és a saját lelkünk lényegével,
azoknak Isten-akarta egybehangzásában.
De ez a bensőséges kapcsolat a teremtett világ és a saját énünk
között nem maradt állandó. Az ember vétkezett, és a kötelék elszakadt.
A dolgok idegenekké, sőt ellenségesekké lettek előtte. Nem nézett
többé beléjük tiszta tekintettel, hanem sóvárogva, uralkodni vágyóan,
és egyszersmind a bűnös ember bizonytalan tekintetével. Azok azonban
becsukódtak előtte, és elrejtették mivoltukat. De saját önmaga is
kicsúszott a kezéből, mert önzően akart érvényesülni. Nem uralkodott
többé önmagán úgy, mint előbb, nem tekintett többé gyermeki szemmel
saját lelkébe. Lelke kiesett a hatalmából, és ő most már nem ismerte
önmagát, nem rendelkezett önmagával.
A név-szó most már nem kapcsolja össze számára eleven egységbe a
dolog és az ember lényegét. Nem ragyog többé feléje abból az Istennel
békeszövetségben álló teremtmény teremtői gondolata. Csak egy
szétszaggatott képet lát benne. Csak a lényegnek homályos sejtelemmel
és vággyal megzavart hangja szól abból feléje. És ha egyszer jól
meghallja a szót, megáll, figyel, eszmélődni kezd, és nem találja meg
már többé az értelmet. Zavart, rejtvényszerű marad előtte, és
fájdalmasan érzi, hogy vége a paradicsomnak.
De már ez sincs többé. Mi emberek annyira felületesekké váltunk,
hogy még a szétrombolt szavak miatti fájdalmat sem őriztük meg. A
neveket egyre gyorsabban mondtuk ki, egyre felületesebben és
külsőségesebben, és egyre kevésbé gondoltunk azok lényegére. Úgy adjuk
tovább ezeket, miként egy pénzdarabot adnak kézről-kézre: nem tudjuk
milyen, mi van rajta, csak annyit tudunk, hogy ennyit és ennyit kapunk
érte. Ilyen gyorsan szálltak a szók szájról-szájra. A szók belsője nem
szólalt meg többé, a dolog lényege nem hangzott ki belőlük, a lélek
nem ismert bennük önmagára. Puszta szó-pénzekké lettek, jelentették
ugyan a dolgot, de nem nyilatkoztatták ki azt. Már csak egyszerű jelek
voltak, azért, hogy mások megértsék, mit akarunk.
A nyelv az ő szavaival ezek szerint nem jelent már többé
érintkezést a dolgok lényegével, nem találkozik bennük egymással a
dolog és a lélek. Sőt már az elveszett paradicsom utáni vágy sincs
meg, s a beszéd csak valami sietős zörgés a szó-pénzekkel, miként a
pénzszámláló gép gazdálkodik a pénzdarabokkal, anélkül, hogy valamit
is tudna róluk.
Csak elvétve riadunk fel. Akkor azután egyszerre úgy hangzik
felénk egy szóból, mintha az ősokok mélyéről törne föl a hang. A
lényeg szólít minket. Vagy pedig a papíroson látjuk a szót, és azokból
a fekete jelekből hirtelen világosság támad. A "név" lép elő, a
lényeg, a lélek felelete. És ilyenkor újra átéljük azt az ősélményt,
amelyből a szó fakadt, amelyben a lélek a dolog lényegével
találkozott. Érezzük azt a csodálkozó nézést, a szellemi megragadást,
amellyel az ember az előtte álló új valóság lényegét fogta meg, és
saját belsejében formálta ki a szó alakjában. Tág térbe lépünk be, a
mélységbe süllyedünk alá, és a szó ismét az az első alkotás, amelyre
Isten szólította fel az embert. De rövidesen ismét minden elsüllyed,
és tovább zörög a számláló masina...
Meglehet, hogy egyszer majd találkozol ily módon az "Isten"-
névvel.
Ha az előzőket végiggondoljuk, megértjük, hogy az ószövetségi
hívők sohasem ejtették ki az Isten nevét. Helyette "az Úr" nevet
használták. Mert a zsidó nép különös kiválasztottsága annyit
jelentett, hogy közvetlenebbül megérezte mint más népek Isten
valóságát, Isten közelségét. Jobban megérezte mint mások az Isten
nagyságát, fenségét, félelmetességét. Neki jelentette ki Isten az ő
nevét Mózes által: "Az én nevem: Aki van." "Aki van", aki nem
szorul senkire, aki egészen önmagában áll, aki minden létnek és erőnek
foglalata.
A választott nép előtt Isten neve Isten lényegét fejezte ki. Úgy
látta, hogy Isten mivolta ragyog ki e névből. Úgy számított előtte,
mint maga az Isten, és úgy félt az Ő nevétől, mint egykor magától az
Istentől a Sínai hegyen. Hiszen Isten úgy beszél a saját nevéről, mint
önmagáról: "Ott lesz az én nevem" -- mondja a templomra
vonatkozólag. És a Titkos Jelenések könyvében megígéri annak, aki
hűségesen kitart, hogy "oszloppá teszi őt Isten templomában" "és
ráírja az Ő nevét", vagyis megszenteli, és önmagát ajándékozza neki.
Így azután értjük a parancsot: "Uradnak, Istenednek nevét hibába
ne vedd!" Megértjük azt is, miért tanít minket az Üdvözítő így
imádkozni: "Szenteltessék meg a Te neved," és hogy "Isten nevében"
kell kezdenünk minden dolgunkat.
Titokzatos az Isten neve. A végtelen lény mivolta ragyog ki
belőle, annak a lényege, "Aki van", a létnek és a végtelen fenségnek
mérhetetlen teljességében.
És ebben a szóban él saját lelkünk legmélyebb mivolta is.
Legbensőbb lényegünk válaszol Istennek, mert a lélek
elszakíthatatlanul Istenhez tartozik. Ő teremtett minket és önmaga
felé irányított, úgy, hogy nincs nyugta lelkünknek, míg csak Vele nem
egyesül. Nincs is más értelme létünknek, mint az, hogy
szeretetközösségben egyesüljön Istennel. Mindez, ami egész
nemességünk, lelkünk lelke él ebben a szóban: "Isten" és "Én
Istenem". Eredetem és végcélom, létem kezdete és vége, imádás és vágy
és bánat és minden.
Az Isten neve tulajdonképpen minden. Kérjük tehát Tőle, tanítson
meg arra, hogy sohase "vegyük hiába" az Ő nevét, hanem hogy
"megszenteljük'' azt. Kérjük, ragyogjon fél számunkra az Ő neve
dicsőségben. Sohase váljék neve előttünk ércpénzzé, mely élettelenül
vándorol kézről-kézre, hanem maradjon számunkra végtelenül értékes és
háromszor szent.
Úgy akarjuk tisztelni Isten nevét, mint Őt magát. És Őbenne
tiszteljük saját lelkünk szentélyét is.
|